Idén van kilencvenötödik éve, hogy Őfelségét, I. Ferenc Józsefet, Magyarország apostoli királyát magához rendelte az Úristen, egy szinte példa nélkül hosszan tartó uralkodói időszak után. Az alábbiakban két olyan nagy formátumú személytől – vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és Hóman Bálint történész, vallás-, és közoktatásügyi miniszter – közlünk visszaemlékezéseket, akiket ma is előszeretettel állítanak be egyes körök „habsburgellenesnek”, igen egyoldalúan és öncélúan. Ezek a vélemények azért torzak, mert azt a hamis képet sugallják, hogy az uralkodó-, és dinasztiahűség nem egyeztethető össze egészséges nemzeti érzülettel és büszke patriotizmussal, meglehet erre történelmünk sok szép példát ad, Jurisich Miklóstól egészen Mindszenty Józsefig is, ha csak a Habsburg-Lotaringiai dinasztiát nézzük.
„Ifjúságom óta egyre azt hallottam, hogy Őfelsége mindenható, magasabb lény, aki elérhetetlen magasságban trónol. Most aztán szemtől szemben fogok vele állani, és ezentúl naponta személyes szolgálatot teszek majd körülötte. Amikor beléptem a dolgozószobájába, Őfelsége, aki tábornoki ruhát viselt, néhány lépést tett felém. Egyetlen más uralkodóval sem találkoztam életemben, aki hasonló mértékben személyesítette meg a »felség« méltóságának igazi fogalmát. Ez a vélemény, mely első kihallgatásom hatása alatt bennem későbben kialakult, sohasem változott meg. Lényéből sugárzott a megkapó méltóság; ez minden alakoskodástól mentesen, mindenkit illő tartózkodásra kényszerített; mégis nyomban éreztem, hogy jóságának és közvetlenségének hatására minden elfogultságom megszűnt. Nagy élmény maradt számomra az a pillanat, amidőn az ősz uralkodó színe előtt állottam. Amint megláttam hajlott alakját, amelyre családi tragédiák és kormányzati gondok súlya nehezedett, a meghatottság és szeretet érzése töltötte be lelkemet, és ez ma [1952] is változatlanul él bennem.
Őfelsége hozzám intézett kérdéseiből megtudtam, hogy származásom és eddigi pályafutásom felöl teljesen tájékozott. Úgy tűnik, mintha még ma is látnám kék szemének jóságos tekintetét, és hallanám hangjának csengését. Kihallgatásom – állva – mintegy tíz percig tartott. Miután Őfelsége elbocsátott, és én hátrálva kijutottam a teremből, az átéltek után lelkesedésemben megfogadtam, hogy a király és császár őfelségét híven szolgálom, és – ha úgy adódnék – életemet is boldogan adnám érte.”
(Horthy Miklós: Emlékirataim)
„Boldog emlékű királyunk, I. Ferenc József Ő Felsége halotti képmása előtt úgy érzem, jelképes áldozat részesei vagyunk.
Magyarország újkori történetének három korszaka volt gazdag és bőkezű kulturális alkotásokban, három korszakát jellemzi a céltudatos nemzeti művelődéspolitika. Az első – Oláh Miklós és Pázmány Péter, Erdélyben Bethlen Gábor és Rákóczi György kora – az egyházi kultúrpolitika, egyházi és felekezeti intézmények korszaka; a második – József nádor, a Széchenyiek, Telekiek és társaik érája – a főúri kultúrpolitikáé, társadalmi alkotásoké; a harmadik – a kiegyezést követő négy évtized, mikor az állam fogalma egybeolvadt Ferenc József személyével – az állami kultúrpolitika, állami alkotások kora.
Mai ünnepségünkön e három korszak szelleme ölelkezik. Széchenyi Ferenc és József nádor megifjodott múzeumában a nagy alapítók ivadékainak és utódainak élén Pázmány Péter méltóságának örököse hódol Ferenc József emlékének, mint a történeti Magyarország feltámadásához vezető kultúrmunka szimbólumának. S a régi fényükben tündöklő öreg falak közt kultúrfejlődésünk három hatalmas tényezője – egyház, állam és társadalom – a múltnak áldozva tesz tanúságot a nemzet élni- és áldozniakarásáról, kultúránk jövőjébe s vele Magyarország feltámadásába vetett erős hitéről.
Ez áldozat, e hitvallás hatása alatt Nagy-Magyarország és a nemzeti kultúrmunka élő szimbólumaként veszem át halott királyunk remekbe öntött utolsó képmását.”
(Hóman Bálint beszéde 1926. évi október hó 22-én)