Horthy Miklós neve még 2011-ben is képes indulatokat kiváltani, bár ennek mértéke eltérő lehet, attól függően, hogy éppen mivel kapcsolatban merül fel a személye. A történelmi szerepének megítélésében nincs konszenzus a magyar társadalomban, annak ellenére, hogy a történészek az alapvető kérdésekben egyetértenek, bár hangsúlybeli eltérések természetesen közöttük is előfordulnak. Egy ilyen vitatott kérdés lehet Horthy 1921-es szerepe. Mit is tett akkor Horthy? Elárulta a dinasztiát? Vagy újból megmentette a magyar nemzetet?
Írta: Turbucz Dávid.
E bejegyzést nem e kérdések megválaszolásának szentelném, hanem annak, hogy milyen szerepet töltött be Horthy életében a Habsburg-dinasztia, illetve a dinasztia egyes tagjai, és mindezek fényében hogyan értékelhető a kormányzó 1921-es szerepe. Előrebocsátom, hogy a jelenlegi ismereteim alapján nem tudok részletes áttekintést adni a Horthy és az őt személyesen is ismerő Habsburgok kapcsolatának alakulásáról. E honlapon erről a témáról itt lehet még olvasni.
Az 1868. június 18-án született Horthy Miklós az 1867-es kiegyezés elkötelezett támogatójának számított, bátyjával, Horthy Istvánnal ellentétben, aki a ’48-asok táborát gyarapította. Mindketten ismertek voltak a bécsi udvarban: István a bécsi Lovagló Intézetben tanította Károly főherceget, a későbbi IV. Károlyt lovagolni, míg Miklós a századforduló környékén ismerte meg a későbbi uralkodót és a szüleit, egy holicsi vadászat alkalmával. A tengerész Horthy pályafutásában, ez a későbbiekben erősödő kapcsolat jelentős szerepet töltött be. Közismert, hogy 1909 és 1914 között Ferenc József szárnysegédje volt a későbbi magyar kormányzó. Szárnysegédként megerősödött Horthy világképe, társadalom felfogása, végeredményben az a beállítódás, hogy számára a Monarchia jelentette a világ természetesen rendjét. 1945 után is úgy gondolkodott, ahogyan az olvasható az emlékiratainak a végén, hogy modernizált formában ugyan, de ezt az államot tartotta kívánatosnak helyreállítani a Habsburg-Lotaringiai dinasztia vezetésével;” Azon közé a kevesek közé tartozom, akik az Osztrák-Magyar Monarchia régi fényét és a Ferenc József uralkodása alatt élő népek szerencsés boldogulását a tényleges szolgálatban állók közvetlen szemléletén át tapasztaltam. (…) Én boldognak érezném magam, ha a dunai államok népeiből alakuló, hatalmas és szerencsés államszövetség élén a Habsburg-dinasztia törvényes örökösét látnám.„. Rendkívül tisztelte Ferenc Józsefet, akire kormányzóként is pozitív példaként hivatkozott. Hóman Bálintnak 1933-ban azt mondta, hogy „Ez az öt év, egyedül ez tesz képessé, hogy mai hivatásomnak komolyan és méltósággal tudok megfelelni. Ott tanultam mindent, aminek az utolsó tíz évben igazán hasznát vettem„.
Az első világháború kitörése előtt járt le a szárnysegédi szolgálata. A háború alatt, az adriai hadszíntéren a Novara gyorscirkáló parancsnokaként teljesített szolgálatot. Az elért hadi sikereivel bizonyította, hogy egy kiváló tengerészről beszélhetünk. Mindez önmagában azonban nem volt elég, hogy 1918-ban IV. Károly a flotta parancsnokává nevezze ki, megelőzve ezzel 23 sorhajókapitányt és 15 tengernagyot. A soron kívüli előléptetéséhez több ok is hozzájárult: a fiatalabb generációt képviselte, amelyből az udvari kapcsolatainak, az 1917. május 15-i otrantói ütközetben elért sikerének, illetve a határozottságának, rámenősségének, erélyességének köszönhetően tűnt ki, és mindezek miatt tekintette őt az uralkodó, IV. Károly alkalmasnak e poszt betöltésére. A várakozások azonban túlzottan optimisták voltak, miután – a flottaparancsnokságra felkészületlen – Horthy nem fordíthatta meg a háború menetét, de értelemszerűen más sem lett volna erre képes. Horthy Miklós a saját képességeinek, adottságainak, de politikai kapcsolatainak, az uralkodó kegyének is köszönhetően jutott el tehát a tengerész pályafutásának csúcsára, ami végül az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetével egyszerre került a „hullámsírba”. Horthy ekkor az ötvenedik évében volt. 1918. november 8-án felkereste az uralkodót, hogy beszámoljon neki a flotta átadásáról, de emellett a jövőre nézve további hűséget is fogadott. Boroviczényi Aladár visszaemlékezésében szerepel, hogy „megígértem neki [mármint Horthy – T. D.], hogy mindent el fogunk követni, hogy visszakerülhessen jogaiba„. Ilyen kijelentés nem hangozhatott el akkor Horthy szájából, miután az uralkodó csak 13-án mondott le az államügyek viteléről. Ez a legitimisták 1921 utáni megalapozatlan állításának tekinthető, amivel a kormányzó „hűtlenségét” kívánták hangsúlyozni.
1920. március 1-jén Magyarország kormányzójává választották Horthy Miklóst, aki ezután is hűségéről biztosította Károlyt, jelezve a számára, hogy a békeszerződés aláírásáig nem kerülhet sor a visszatérésére. A kormányzó ezután azonban nem válaszolt az uralkodó 1920. júniusi és novemberi levelére, tehát nem tájékoztatta őt a realitásoknak megfelelően a bel- és külpolitikai körülményekről. Nincs okunk abban kételkedni, hogy Horthy számára a kialakult helyzet lelkiismereti válságot eredményezett, amit az uralkodó leveleinek figyelmen kívül hagyásával tudott csak kezelni. Az 1921. március-áprilisi és október-novemberi események ismertek. A király és a kormányzó húsvéti találkozásáról szóló források ellentmondóak, de az megállapítható, hogy Károly a trón visszaszerzése miatt érkezett Magyarországra, de március 27-én meghátrált, míg Horthy a kisantantra hivatkozva nem kívánta átadni a hatalmat. Léteznek olyan vélemények, miszerint Horthy döntését kizárólag a kisantant fenyegetése befolyásolta. Ez ilyen formában nehezen igazolható. Vegyük sorra azokat a tényezőket, amelyek befolyásol(hat)ták Horthy magatartását:
1. A Nagyköveti Konferencia 1920. február elején kinyilvánította, hogy Habsburg nem térhet vissza a magyar trónra. Kétségtelen tehát, hogy Károly visszatérési kísérleteinek nem volt meg a nemzetközi feltételrendszere. Ide illeszthető a szomszédos államok magatartása is.
2. A magyar vezetés, személy szerint Horthy Miklós, 1921. március 27-én döntött arról, hogy az uralkodó törekvését nem támogatja. A nagyhatalmak és a kisantant csak másnap, 28-án értesültek a fejleményekről és fejezték ki tiltakozásukat. Károly tehát nem azért hagyta el a budai Várat, mert a kisantant nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hanem azért, mert Horthy a realitásoknak megfelelően az egyedül elfogadható álláspontra helyezkedett. Horthy a magyar állam érdekeinek megfelelően cselekedett. Más választása nem volt. Az a beállítás, ami túlhangsúlyozza a győztes államok szerepét, nem állja meg a helyét, egyrészt a fentiek miatt sem, másfelől az alábbi belpolitikai tényezőknek köszönhetően sem.
3. A kormányzó radikális jobboldali környezetét Habsburg hűnek egyáltalán nem nevezhető személyiségek alkották (Gömbös Gyula, Kozma Miklós, Eckhardt Tibor, Zsilinszky Endre). A nemzetgyűlésben a szabad királyválasztó kisgazdák voltak többségben. Horthynak számolni kellett azzal is, hogy ha Károly mellé áll, akkor a döntését a nemzetgyűléssel – ami április 1-jén kinyilvánította, hogy az 1920. évi I. tc. által létrehozott közjogi rendszert nem kívánja megváltoztatni – is el kellett volna fogadtatnia. A közvéleményben, mindezek mellett, igen erősek voltak a Habsburg ellenes hangok, de jelen volt természetesen a legitimista érvrendszer is.
4. Horthy interjúkban, beszédeiben és nyilatkozataiban a király hű katonájának nevezte magát, ezt ráadásul könnyen megtehette, ismerve a Nagykövetek Konferenciájának az álláspontját. Ezt leszámítva 1919 után semmit sem tett a királykérdés megoldásáért. Ezzel szemben 1919 és 1921 között támogatta a radikális jobboldali környezete által javasolt – a revíziót célzó – kalandor külpolitikai akciókat. Több ilyen terv is született, de ezek közül a „fehér internacionálé” emelkedett ki: ennek célja a közép-európai térségben a szocialista/szociáldemokrata kormányok megbuktatása, majd a Szovjetunió elleni „keresztes hadjárat” megindítása volt. Az akció mögött a bajor, az osztrák és a magyar szélső/radikális jobboldal állt. Feltűnő az ellentmondás, ugyanis Károly visszatérését és a revíziót ugyanazok a nemzetközi meghatározottságok akadályozták. Horthy e tényezők jelentőségét viszont láthatóan szelektíven mérlegelte. Megkockáztatható, hogy Horthy számára fontosabb volt akkor Trianon revíziója, mint IV. Károly visszatérése, legalábbis az előbbiért hajlandó lett volna külpolitikai kockázatokat is vállalni, míg az utóbbiért nem.
5. A magatartását nyilván befolyásolták a személyét érintő hízelkedések is, jól érezte magát az államfői székben, ragaszkodott a hatalmához.
Horthy 1921-es szerepét e tényezők együttesen világítják meg. E sorok írója szerint is félrevezető az a beállítás, ami kizárólag a nemzetközi körülményeket hangsúlyozza, vagy egyéb, egytényezős magyarázatot ad. Horthyból nem lett az 1921-es szerepe miatt Habsburg ellenes államfő, és abban sincs okunk kételkedni, hogy az eseményeket lelkiismereti válság kíséretében élte át. Az osztrák-magyar haditengerészet utolsó parancsnoka 1918 után fővezérként és kormányzóként is kénytelen volt alkalmazkodni a nemzetközi realitásokhoz, ezért nem támogathatta IV. Károly visszatérését. Viszont azt is látni kell, hogy a trianoni traumát követően gondolkodás nélkül támogatta a kalandor külpolitikai akciókat (persze, ezek nem valósultak meg), ami jelzi, hogy a kormányzó prioritásai között első helyen nem a királykérdés megoldása állt. Sem a korszak elején, sem később. Horthy nem kívánt király lenni, nem nyúlt a magyar koronához. A kormányzói hatalom családon belüli átörökítése ugyan felmerült, de végül a megválasztott kormányzóhelyettes jogköre nem tartalmazta az utódlási jogot. A Habsburg-család néhány tagjával Horthy a korszakban kapcsolatban maradt, közéleti eseményeken rendszeresen találkoztak, József főherceget, aki a Vitézi Rend tagja, ráadásul már 1921-ben vitézzé avatták, Gödöllőn is többször vendégül látta. A magyar királyi hercegek (kivétel nélkül mind a Habsburg-Lotaringiai ház tagjai) a felsőház tagjai közé tartoztak. A Habsburg-dinasztiáról alkotott véleménye 1920 és 1944 között nem változott meg, legalábbis ezt hitelt érdemlő forrás nem támasztja alá. Ennek egyik jele volt, hogy 1945 után, az emigrációs éveiben kapcsolatba lépett Habsburg Ottóval, az emigráció egységének kifejezése érdekében. Habsburg Ottót akkor az ország trónörökösének nevezte.