Ifjúkorában delizsáncon jártak az emberek. Utolsó éveiben repülőgépekről géppuskázták egymást. Gyermekkorában a reichstadti herceg, simogatta aranyszőke fürtjeit s Metternich napja még fennen ragyogott, amikor trónra lépett. Halála évében Lenin már tudta, hogy egyszer őreá is rákerül a sor. A delizsánctól a repülőgépig, Metternichtől Leninig ível pályája. Hatvannyolc évig uralkodott.
Ezt a hatvannyolc évet ma a béke aranykorának nevezik, bár forradalom, szabadságharc, háború lármája nem egyszer verte fel boldog nyugalmát. A béke volt valóban. Ami pusztítást emberi gonoszság vagy ostobaság, tűz, víz, járvány, földrengés e közel hét évtized alatt okozott, annak nyomát bölcs és erős kezek mind eltüntették s jóformán a semmiből új világot varázsoltak elő. Négyszáz év óta soha oly hatalmas és erős nem volt a magyar, mint az ő uralkodása idején.
Lángész volt? Hérosz? Félisten? Nem.
Király volt.
Ő volt „a” király. Talán az utolsó igazi király. Nem kereste a népszerűséget; nem voltak hibái, amelyek rokonszenvessé tehették volna; nem keringtek róla anekdoták; nem járt álruhában a nép közt; nem ismerte a tréfát; s bár minden csapás utolérte, amely halandót utolérhet: még a fájdalmat is úgy viselte, hogy a részvét hídján sem lehetett a közelébe férkőzni.
Olyan elérhetetlen magasságban járt népei felett, mint a Nap. Olyan magányosan, olyan büszkén, olyan megközelíthetetlenül. És mint az égi vándor, sugár-özönnel árasztotta el a világot. Az uralkodói hatalom és bölcsesség sugarainak kimeríthetetlen özönével.
Ezek a sugarak soha nem álmodott virágzásnak indították országait. Népei megerősödtek tőlük. Megerősödtek, megsokasodtak. És valami leírhatatlan biztonságérzésben éltek. Tudták, hogy ő van fölöttük és vigyáz rájuk. S akire ő vigyáz, azt baj nem érheti.
Nagy volt? Bölcs? Jó?.
Király volt.
Csodát mívelt?
Nem mívelt csodát. „Felfogása gyors, ítélete tiszta, lénye egyszerű és nyílt”: így jellemezte öt Bismarck. Valóban: józan eszű, gyakorlati érzékű, biztos ítéletű férfi volt. Tudta, mi a kötelessége és teljesítette a kötelességét. Úgy, mint senki emberfia ötven¬milliós birodalmában.
Mindent megtenni, ami az országnak javára válik és mindent elkerülni, mindent megakadályozni, ami káros: ez az uralkodói bölcsesség sommája. ő szívvel-lélekkel teljesítette az első parancsot és soha, de soha nem vétett a második ellen. Előbb azonban meg kellett fékeznie magában az embert, hogy e parancsoknak megfelelhessen és igazi király lehessen.
Ki tudta irtani magából az ellenszenv s a rokonszenv érzéseit. Nem voltak barátai, nem voltak ellenségei, nem voltak kegyencei. Akire az országnak szüksége volt, azt a porból is felemelte, aki a nemzetre károsnak bizonyult, akkor is elejtette, ha legszűkebb környezetéhez tartozott.
Nagy céljai érdekében mindenre képes volt, mindenről le tudott mondani, mindennel meg tudott békülni. „Barátságot és szövetséget tudott kötni házának győzedelmes riválisával, meg tudta tenni azt, hogy meglátogassa ősi ellenségét abban a városban, melyet az ő koronájától ragadott el. Forradalmi vezéreket állított trónja lépcsőjére és leghívebb testőreit abból a népből sorozta, amely nemrégiben még fegyveres kézzel zörgette a császár kapuját.”
„A koronázási ajándékot a „rebellis” negyvennyolcas honvédek segélyezésére adta. Elfogadta a „honvéd” nevet a katonaság egyik testének nevéül és tisztekül negyvennyolcas tiszteket nevezett ki. Hozzájárult ahhoz, hogy menedékházat építsenek az öreg, szabadságharcbeli honvédeknek. Szobrot emeltetett a „lázadó” Bocskaynak, Bethlennek, hazahozatta Rákóczi, Thököly és a kuruc bujdosók hamvait, a forradalmársága miatt halálra ítélt Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké, sőt az uralkodóház és a külügyeik miniszterévé nevezte ki és tanácsosai közé meghívta Kossuth Lajos fiát.” Példának ennyi is elég.
Nem volt „ember”. Érzései, indulatai, rokonszenve, ellenszenve, elfogultsága örökre elnémultak, amikor trónra lépett. Nem „ember” volt. Király volt. Nemcsak hatalma volt óriási, de tekintélye is. Nem figurázták ki. Halála után sem faragtak róla vicceket. A rágalom, a pletyka nem merte kikezdeni makulátlan életét. Talpig férfi volt. „Európa első gavallérja.” Benne megtestesült az az elérhetetlen emberideál, amelyet a cs. és kir. hadsereg szolgálati szabályzata a tiszt eszményi alakjában megrajzolt. Király volt nemcsak Isten kegyelméből, de elhivatottsága folytán és lélekben is.
Nemzedékek, embermilliók százai álltak haptákban előtte. Ö a Kötelesség előtt állt haptákban, mindhalálig. Trónraléptekor szinte gyermek volt még, ravasz, gőgös és korlátolt anyjának eszköze. A szabadságharc után történtekért felelősség nem terheli. A világháború kitörésekor már 84 éves. Akarta a háborút? 1908-ban, amikor Ferenc Ferdinánd sürgeti, hogy számoljanak le Szerbiával, így szól: – Láttál te valaha háborút? Nem! De én láttam. Mielőtt háborút kezd egy ország, háromszor meg kell azt gondolni s ha a háború mellett döntött, ismét addig kell gondolkodnia, amíg oly eszközöket nem talál, amelyek megakadályozzák, hogy háborúra kerülhessen a sor.. Élte folyamán százszor legyőzte a Végzetet. Végül mégis a Végzet kerekedett fölül. A nyolcvannégyéves aggastyán nem tudott már megbirkózni vele.
Ha évszázadok előtt él: mithikus hős lett volna belőle. Legendás alak. De legendás alak ő így is.
Akik a háború előtt már legalább húsz évesek voltak, akik abban a szerencsében részesültek, hogy éltek már azokban az esztendőkben is, amelyekben a honvédek sapkagombján az ő nevének kezdőbetűi ragyogtak, a bíróságok, a hivatalok s az iskolák faláról az ő képe tekintett le s a pénzeket az ő jelmondata – Viribus Unitis! – ékesítette, akik már akkor is éltek, azok ma már tudják, hogy elvesztett paradicsomban, legendás korban éltek s ennek a kornak ő nem gyermeke, de megalkotója, megteremtője volt.
Tizennégy éve halott. Tizennégy év: szinte beláthatatlan nagy idő, beláthatatlan messzeség. De minél messzebb tűnik se nem magas, se nem alacsony, karcsú, kissé hajlott, jellegzetes alakja, minél messzebb tűnik, annál nagyobbra nő.
(*) Az írás 1930-ban jelent meg I. Ferenc József halálának évfordulójára (november 21), az Új Idők szépirodalmi hetilapban, aláírás nélkül. Többen az írás mögött, stílusa és szerkesztettsége kapcsán Herczeg Ferencet sejtik, aki a lapot 1895-1944 között szerkesztette és szokása volt, hogy a neve feltüntetése nélkül írt a lapba. Herczeg Ferenc a kormányzóság idejének írófejedelme volt, így különösen fontosnak tartjuk ennek az írásnak az itteni közlését. Hercezg így írt a szerkesztési elveiről: „Az Új Idők kezdettől fogva óvakodott attól, hogy hasábjain tért engedjen annak a háborúnak, amely pártokra szakította a magyar irodalmat. Nekem erre vonatkozóan az a nézetem: mint erjesztő kovászra igenis szükség van arra az ősi ellentétre, amely a fiatalokat az öregek ellen sorakoztatja. A fiatalok az emberi haladást szolgálják, midőn eltakarítják az útból a magukat túlélt öregeket. Az eltakarításnak azonban csak egy célhoz vezető módja van: jobbat kell produkálni, a haladó kor szellemének inkább megfelelő dolgokat kell teremteni, mélyebben kell belemarkolni a lüktető életbe, mint tették a régiek.“.