Azért jó, hogy az embernek van főszerkesztője (és egyáltalán: barátai), mert néha olyan első hallásra balga kérdéseket képesek neki feltenni, mint amit legutóbb megfogalmazott felém a Regnum!Portálé: „a királyság ügyének mikor és hogyan kötelezte el magát?”. Micsoda egy kérdés ez? – gondoltam magamban és bevallom, kissé még értetlenkedtem is. Kezdjem akkor Ádámtól és Évától? Rendben!
Írta: Dr. Nagy Csaba Attila.
Ugyanis valamiért mai napig is emlékszem arra, amikor olyan 10 éves forma lehettem, és – ez akkor nagy szó volt – piros útlevéllel a „baráti Csehszlovákiába” látogattunk. Rokonságom egyik fele Felvidékről származik, így hát a „Cseszkóból” érkező rokonokat mindig nagy örömmel fogadtuk. De ez a 60-as évek végi utunk számomra mégis emlékezetes volt. De nem azért, mert akkor láttam először emeletes vonatot, hanem Kassa miatt; amikor leszálltunk, minden kezünkben rengeteg csomaggal, – amit előtte valami idegen egyenruhába öltözött marconák feltúrtak –, hanem a város miatt.
Ami nagyon megmaradt bennem: a megdöbbenés. Egy olyan országba mentem, ahol Jani bátya lakik (és akit humora, gyerekszeretetet és vidámsága miatt mindig is rendkívüli módon kedveltem), mégis: itt, ahol lakik, valami teljesen ismeretlen és érthetetlen nyelven beszéltek; és ha én magyarul beszéltem hozzájuk, valami leírhatatlan furcsa testbeszéddel kísérve nem tudtak (?) nekem válaszolni.
Ekkor jöttem rá, hogy nem mindenki beszél magyarul; sőt: sokaknak ez nem is természetes. Sőt: akadnak, akik ezért neheztelnek rám.
S ha megkérdezi tőlem főszerkesztő uram, „a királyság ügyének mikor és hogyan kötelezte el magám?” – nem tudok válaszolni: én mindig is az voltam; és sokáig azt nem értettem: a külső, a családomon kívüli világnak ez miért olyan furcsa?
Talán azért vagyok monarchista, mert nagyapáim vitézek voltak? Nem hiszem. Talán azért, mert nagyapám házában fő helyen volt díszes leszerelő képe, amelyen egy nyalka huszár és a király volt? Vagy amiatt a váza miatt, ami szintén nagy kincs volt és Ferenc József, a német császár és a török szultán képe volt rajta látható? Nem hiszem. Ezek csak jelezték talán azt az elkötelezettséget, amelybe beleszülettünk, s ha mással találkozunk – éppen az ellenkező véleménnyel nem tudunk mit kezdeni.
Már később, az iskolában – erre is határozottan emlékszem – a Szent Korona látványa, a magyar királyok emlegetése mindig valami furcsa melegséggel töltött el; és értetlenséget váltott ki belőlem, ha mások ezt a véleményemet nem osztották, vagy szidták azt a Ferenc Józsefet, aki – mint mondtam – a családunkban kiemelt tiszteletnek örvendett.
Nem kényszerített rá soha senki, de mivel ilyet nem találtam a „komenista” (nagyapám mindig így mondta) tankönyvekben – egyszer csak a lexikonokat felhasználva saját magam láttam hozzá a Magyarországon uralkodó királyok listájának és szócikk-szerű tömörségű leírásuk összeállításának. Majdnem teljesen sikerült is a munka. II. Mátyásig és Apafi Mihály fejedelemig jutottam el.
Közben barátom is érdeklődéssel követte önként vállalt munkámat, s engedélyem nélkül ezt írta be az I. (Nagy) Lajos részhez: „Lajos leprában szenve…” De mivel ekkor igen erélyesen rászóltam, abbahagyta a spontán „recenziót”, megértve, hogy ebbe a füzetbe csak én írhatok. Így ettől a résztől már az én írásommal került befejezésre a mondat: „…dett és abban is halt meg.”
Ne felejtsük el! Ez a kor az a kor volt, amikor holmi vörös hazátlanokat kellett ünnepelni, s ebben a „mozgalmi évben” mi úttörők valamilyen páncélvonatot ünnepeltünk (még az állomásra is ellátogatott a másolata) és a hírhedt keretlegény szülői házát is megkoszorúztuk. Én közben a királyok történetével foglalkoztam – és az iskolai történelmi térképről indigóval a „Nagy-Magyarország” kontúrjait rajzoltam be a keményfedeles füzet megfelelő részeihez.
Monarchista voltam? Ki tudja? Mindenesetre édesanyám úgy eldugta az alkotásomat, hogy csak halála előtt került újra elő e remekművem. Azt is lehet mondani, hogy ez az előzmény nem volt más, csak történelmi nosztalgia, vagy a régi magyar dicsőség iránti vágy gyermeki megjelenése. De talán ez a magyarázkodás már nem is érdekes, hiszen mindenki monarchistának születik, csak vannak, akik hagyják magukat – a saját korukban – „modernnek” mondott perc-ideológiáktól ideig-óráig elcsábíttatni.
Ezt persze már csak utólag gondolom így.
Azután, hogy Magyarország legősibb oktatási intézményében tanulva – ahol a gimnázium mellett egy kolostor és egy szociális otthon is volt – rendszeresen kerestük páran a kapcsolatot a hetven, de sokszor kilencven éves öreg atyákkal. Ezeken a sétákon, ezekben a beszélgetésekben szinte észrevehetetlenül materializálódott az addig csak ösztönösen érzett vélemény: a királyság a jó; s mindent, ami ezt követte, csak a királyság szűrőjén keresztül lehet megítélni. Mert ez így igazságos, mert ez így helyes és ez felel meg leginkább a hűségnek és a hitnek.
Avítt gondolat? Lehet! Ezelőtt 35-40 évvel ezeket a sorokat talán nem így fogalmaztam volna meg; mert talán féltem volna – a lenéző ajkbiggyesztésektől (is).
De nézzenek körül! Hol vannak már azok, akik egykor Szamuely gyilkos vonatát „tolták”; akik köznevetség tárgyává tették a ministrálni járó gyerekeket, és akik ezért akár még a szülőket is berendeltették a gyár pártitkárához „raportra”? Lehet, hogy éppen nem érnek rá, mert már ők ministrálnak vagy négy espereses temetésük volt.
De még nem beszéltem egy titkos élményemről. Minden emocionális, perszonális kötődésem – talán – semmit nem ért volna, ha nem találkozhatok a királyi fenség, II. Ottó örökös királyunk egyik tanárával, Jób atyával. Mint kisgyereknek, megdöbbentő és megtisztelő volt az örökös magyar király nevelője, számomra a magyar történelem folytonosságának jelképe előtt állni.
S amikor a felbomlás szélén álló bolseviki néphadseregben szolgálva kiderült, hogy egy eü. törzszászlós (nem csinált karriert!) már az átkosban is rendszeresen levelezett Őfenségével, már örömmel köszönthettem a monarchisták kialakuló titkos körében. S ő sem csodálkozott azon, hogy az ún. „Páneurópai Piknik” fedőnevű akció szervezésében én is részt vettem, természetesen csak azután, hogy az Örökös Magyar Király nevét, mint fővédnökét meghallottam.
Ez az én történetem, melyből talán kitűnik, hogy valójában mindenki monarchistának (vagy legitimistának) születik, amit elveszíteni nem lehet; azt mindig csak erőszakkal rázhatja le magáról az ember. Mert a királyság hívének lenni a normalitás! Ez benne van a zsigereinkben. A vérünkben. A lelkünkben. Mint a szüleink iránti tisztelet vagy a hazaszeretet.