Sajnálatos tény, hogy ma Magyarországon kevesen ismerik Misima Jukio életművét, meglehet a neve egy szűkebb körben (kortárs nemzetközi irodalom iránt érdeklődők, jobboldali szubkultúra reprezentánsai) forog. Misima valószínűleg a XX. század egyik legkiemelkedőbb és talán legismertebb japán írója volt, aki végképp beírta nevét honfitársainak emlékezetébe az életével, de még inkább a halálával. Az író ugyanis 1970-ben négy társával foglyul ejtette a Japán Honvédelmi Erők hadseregtábornokát, azzal a céllal, hogy felkelésre ösztönözze a hadsereget, végső célként a teljes császári (isteni!) hatalom, a régi Japán teljes fényének visszaállítását kitűzve maguk elé.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
A kísérlet nem sikerült és utána Misima egy társával (aki tanítványa is volt) szertartásos szeppukut követett el. Tette mélyen megrendítette a japán közvéleményt, szélsőséges nyilatkozatokba sodorva ezzel többeket is; a II. világháború óta ugyanis szinte senki nem követett el Japánban szeppukut, főleg nem ilyen indokkal, önmagát feláldozva egy nemesebb, lényén túlmutató ügyért.
Henry Scott Stokes (a könyv keletkezésének ideje alatt a The Time és a The Financial Times újságírója) közelről ismerte Misimát, élete utolsó éveiben többször is találkozott vele, tokiói helyi tudósítóként. Kezdeti értetlensége az író tettei és művei felett, később őszinte és mély érdeklődésbe fordultak át, amely a mai napig nem csillapodott, meglehet a távolságtartása mindig megmaradt és voltak olyan részei Misima cselekedeteinek, amelyeket egyszerűen értelmezni vagy csak rosszul értelmezni tudott. Stokes könyvében, mely az egyik legnépszerűbb Misima-életrajz is egyben és szerzőjének a világhírnevet hozta meg, alaposabban ismerteti az életutat és még ennél is részletesebben a több mint száz kötetet és színdarabot kitevő életművet. Ez utóbbi különösen hálás a magyar olvasóközönségnek, lévén roppant kevés mű jelent meg tőle itthon fordításban és azok sem voltak túlságosan népszerűek, ugyanis Misima nem könnyű olvasmány semmilyen szempontból sem és akik egy sztenderd jobboldali szerzőt sejtenek vagy várnak azok az első oldalak után roppant nagyot csalódhatnak szinte bármelyik kötet olvasva. Mindenesetre nem árt ideidézni Kavabata Jaszunari, Japán Nobel-díjas írójának, Misima pártfogójának szavait: „Olyan tehetségű író, mint Misima, minden két-háromszáz évben csak egy születik.”.
Misima élete végtelenül összetett volt és jobban belegondolva szükségszerű, hogy utolsó, tragikusan heroikus cselekedetében kulmináljon. Erre a napra tudatosan készült, több éven át, póriasan szólva: megtervezte, felépítette a halálát, amely által mintegy új alfát adott azoknak, akik meg akarják később ismerni őt. Misimával való érdeklődést érdemes a halálával kezdeni. Ö maga azt gondolta, hogy élete négy folyóból táplálkozik: az írás, a színház, a test és a cselekvés. Ezek a folyók a teljesség tengerébe ömlenek, saját életének teljességébe. Az első három mintha egy egymásba vissza-visszatérően tekergő gyökér lenne ahhoz a fához, amelynek testét és ágait a cselekvés adta; Misima felfokozott, a császár iránti feltétlen szeretetén és hűségén, szolgálaton alapuló tisztelete volt ez. Ennek volt virágzó hajtása az nap, amikor véget vetett életének. Misima halála, de az általa alapított Tateno Kai is a XX. századi szimbolikus politika kiemelkedő példái, amelyekben a tett és tartalom lényegesen valami önmagukon túlmutatóan nemesebbet és nagyszerűt prezentálnak (ezt például Stokes egyszerűen nem érti, de az eseményeket bemutatja). A japán lelkiségnek megfelelő gyakorlat Misima szerint a császárságban valósul meg: „…minél inkább modernizálódik egy nemzet, annál kevésbé jelentőségteljesek de annál hűvösebbek a személyes kapcsolatok. Azoknak az embereknek, akik egy ilyen társadalomban élnek, nem létezik szeretet. Például ha A úgy gondolja, hogy szereti B-t, nincs módja megbizonyosodni erről, és ugyanez áll fenn fordítva is. Ezért a szeretet nem létezhet a modern társadalomban – legalábbis pusztán kölcsönös kapcsolatként nem. Hogyha nincs a láthatáron egy harmadik ember, akit a szerelmesek mindketten szeretnek – aki a szerelmi háromszög csúcsán áll – akkor a szeretet állandó kétellyé válik. (…) A japánok ősidők óta a háromszög csúcsára képzeltek valakit (…); és mindenki kialakította az elméletét a szeretetről, hogy ne szigetelődhessen el. Nekünk, japánoknak a császár volt a teljesség.”
Nem könnyű megérteni Misma tetteit egy mai európainak és még nehezebb talán egy magyar jobboldalinak – Stokesnak saját bevallása – és minden jel – szerint 25 év kevés volt erre, mégis könyve jó eligazodást jelenthet minden érdeklődő számára és kiváló meditációs objektum, hogyha a tudatosság és az ösztönelvű vágyaink átütemezésére akarunk összpontosítani hétköznapibb értelemben. Misima több léha érzését és dekadens kicsapongását (melyek közül minden bizonnyal homoszexuális vonzalmai sok európai jobboldali és konzervatív negatív visszajelzését produkálja) tisztázva hozta meg az életéről szóló döntését, szem előtt tartva egyik mondását: aki tud, és nem cselekszik, az tulajdonképpen nem tud. Misima idővel megszerezte az élete számára szükséges tudást, ezért műveivel felépítette azt a monumentumot, mellyel meg akarta mutatni kora társadalmának válságát. Halála pedig biztosította ehhez a örökérvényűséget is. Csak azoknak példa tehát, akik cselekednek és ehhez az erőt és az ihletet keresik az életükben.
[Henry Scott Stokes: Misima Jukio élete és halála, Szenzár, 2001.]