Az 1945 utáni Japánban – miként a második világháborúban vesztes államok többségében – az amerikai megszállás következtében radikális politikai és társadalmi változások mentek végbe. Ennek következtében 1946 és 1948 között a tokiói perben (hasonlóan a nürnbergihez) a háborús kabinet vezetői közül többeket felelősségre vontak, és halálra vagy hosszú börtönévekre ítéltek; illetve az alkotmányban rögzítették, hogy Japánnak nem lehet saját hadereje, csak az önvédelmi célokat szolgáló, kis létszámú, önkéntesekből álló Dzsieitai (Önvédelmi Erő). Habár az államforma továbbra is monarchia maradt, viszont a megszálló erők parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok a Ningen szengen (emberi származás nyilatkozata) aláírására kényszerítette Hirohito császárt, s a politikai palettán is nyugati típusú demokratikus pártok jelentek meg. Megállapítható, hogy a Japán Császárságra erőltetett békediktátum következtében a japán társadalomban erősen visszaszorult a tradicionális rend védelmeként és a materializmus elleni harcként megnyilvánuló szamuráj szellemiség, a militarizmus, a hűség és (ön)áldozat, vagyis az ezek gyűjtőfogalmának leginkább megfeleltethető Jamato Damasii (régi Japán szellemiség).
Írta: Varga Szilárd.
Az éjszaka sötét romlottságából
Mi, ragyogó ifjak kitörtünk,
hogy lovagiasan meneteljünk
Pajzsunkkal előre!
[részlet a Tatenokai indulójából]
A háborút követő konszolidáció után a fosszilis energiahordozókban és más nyersanyagokban amúgy szegény szigetország hatalmas gazdasági robbanást produkált, köszönhetően a jól szervezett elitoktatásnak, a műszaki és innovációs területeken történt befektetéseknek, és mindenekelőtt a japán emberek kitűnő munkamoráljának. A gazdasági prosperálás mellé természetesen növekvő szociális jólét is párosult, s ezzel elérkeztünk írásunk azon pontjához, amelytől fogva leginkább megragadható annak értelme és célja: az önálló gondolkodásra képes, értékelvű, a szakralitás iránt nyitott, jobboldali ember számára közhelyként hat, de azért érdemes újból leírni, hogy a modern jóléti társadalmakban az egyén sokkal jobban ki van szolgáltatva a nivellációnak, a negatív kiüresedésnek, a gyökértelenné válásnak. Ha nem is olyan mértékben és mélységben, mint a nyugati világban, de ez a tendencia érvényesült a múlt század ötvenes éveinek második felétől a megváltozott társadalmi- és gazdasági struktúrájú Japánban is (1).
Vidékről a rohamosan növekvő lakosságú gigapoliszokba áramló embermasszában az egyén hamar elveszítette a hagyományos értékrendhez való kötődését. Ebben a meglehetősen kaotikus szellemi vákuumban az elidegenedett ember biztos spirituális orientációk hiányában könnyen rossz irányba terelődhet, különösképp tapasztalatlan fiatalként áll fenn ennek veszélye, mint történt ez a hatvanas évek diákmozgalmai többségénél, amelyek erőteljes (szélső)baloldali befolyás alá kerültek.
Ezt az általános süllyedést és veszélyt felismerve szánta el magát cselekvésre a modern kori Japán egyik legismertebb írója és művésze, Misima Jukió.
Misima Jukió 1925-ben született Tokióban, Hiraoka Kimitake néven, felmenői között több szamurájt is találni. Már középiskolás korában megmutatkozott zseniális írói tehetsége, első hosszabb műve 1941-ben jelent meg, nem sokkal ezután vette fel a Misima Jukió írói álnevet. A háború után befejezi egyetemi tanulmányait, 1948-tól kizárólag az írásnak szenteli az erejét. Termékeny művésznek számít, írásműveinek száma száz feletti, ezek között található regény, dráma, esszé, novella, emellett több színdarabban és filmben is játszott, rendezett; összesen négyszer jelölték irodalmi Nobel-díjra.
A hatvanas évek forrongó társadalmi viszonyai közepette érdeklődése a hagyományos japán szellemiség és a császár tisztelete felé fordult. Nagy hatással volt szemlélete jobbratolódásában Aszanuma Inedzsiró, a japán Szocialista Párt elnökének 1960-as meggyilkolása. A mindössze tizenhét éves merénylő, Jamagucsi Otoja tettét a császárság eszményének megvédésével indokolta, majd a börtönben öngyilkosságot követett el. Orientációja megmutatkozott irodalmi munkásságában is: jobboldali körökben nagy népszerűségre – s egyben megosztottságra – tett szert a Hazafiság (1966; magyarul Szepukku címen jelent meg, Misima főszereplésével meg is filmesítették), a Szökevény lovak (1969), vagy A hősi halottak hangjai (1966) című műveivel. Utóbbi alkotásában kritizálta magát a császárt is, a Ningen szengen bejelentése miatt. Provokatív-, illetve harcias szellemiségű művének számít például a színpadra írt Barátom, Hitler (1968), A kultúra védelmében (1969), vagy A harci szellem lényege (1970).
1968 őszén megalakítja spirituális rendeltetésű magánhadseregét, a mindössze kb. 80 főből álló Tatenokai-t (Pajzs Társasága), amelynek célját három alapelvben foglalja össze:
1. „A kommunizmus összeegyeztethetetlen a japán hagyományokkal, a kultúrával és a történelemmel, és a császári rend ellen való.
2. A császár történelmi és kulturális közösségünk és faji öntudatunk egyetlen jelképe.
3. A kommunizmus általi fenyegetés fényében az erőszak alkalmazása jogos.”(2)
Létszámából adódóan egyértelműen kijelenthető, hogy csak szimbolikus hadseregről van szó, de éppen ebben található az ereje és jelentősége is, hiszen Misima Jukió mestere volt a szimbolikus politizálásnak: a modern Japán legbátrabb és legnemesebb ifjait gyűjtötte elitgárdájába, amely új minőséget mutatott fel az egyre nagyobb teret nyerő deviációval és hanyatlással szemben. A Tatenokai tagsága főként fiatal egyetemistákból állt, egységes barna-sárga színű egyenruhát viseltek, és Misima elérte, hogy Dzsieitai tényleges katonai kiképzésben részesítse a tagokat. Misima gyakran a szervezet angol elnevezését, a Shield Society-t és annak rövidítését, az „SS”-t használta, provokatívan utalva a nemzetiszocialista Németország elit jellegű szervezetére, a Schutzstaffel-re (Védősztag).
„Az SS egy képzeletbeli hadsereg. Nem tudjuk, hogy mikor jön el a mi időnk. Talán sohasem fog elérkezni; esetleg már holnap. Addig is az SS nyugodtan készen áll. Nem rendezünk utcai tüntetéseket, nincsenek plakátjaink, sem Molotov-koktél, sem előadások, sem kőhajigálás. Az utolsó pillanatban fogjuk csak elszánni magunkat a cselekvésre, mivel mi vagyunk a világ legkevésbé felfegyverzett, de legspirituálisabb hadserege.” (3)
Mindenképpen fontos pár mondat erejéig megvizsgálni a huszadik század második felében létrejött félkatonai jellegű jobboldali csoportokat, szerveződéseket: a világháború után kialakuló jóléti demokráciákban sokat veszített egykori vonzerejéből a militarista szellemiség. Az atlantista- és kommunista felosztású Európa nyugati felében meggyengült jobboldali erők részben a regnáló hatalom kontrollja-, részben a megfelelő képességű karizmatikus vezetők hiánya, illetve az atomizálódott társadalom irányából érkező közöny miatt nem voltak képesek teret nyerni. Komolyabb autokratikus kezdeményezések inkább az államhatalmi szervek – tehát felülről kiindulva -, többnyire a hadsereg irányából érkeztek, amely próbálkozások csak rövid átmeneti sikerrel jártak, vagy eleve kudarcra voltak ítélve. Példaként említhető az ezredesek diktatúrája Görögországban, a Borghese-féle puccs Olaszországban, Antonio Tejero kísérlete, vagy – Európán kívül – a dél-amerikai junták többsége. A civil oldalról kiinduló jobboldali-, szélsőjobboldali politikai mozgalmak (elsősorban Olasz- és Franciaországban), a kulturális irányzatok – például a skinhead (bonehead)-mozgalom – sokszor az alacsony nívó miatt megmaradtak azon a szinten, ahonnan elindultak.
A keleti blokk felbomlása után Kelet-Közép-Európában jobboldali-, radikális-, félkatonai-, illetve hagyományőrző jelleggel létrejövő mozgalmak, csoportosulások többsége a kezdeti rövid fellángolást követően visszaesett egy vegetáló, majd agonizáló stádiumba. Az 1990-es évek elején, illetve az új évezred első évtizedének második felében több egykori, a világháború előtt és alatt is működő szervezet jogutódja reaktiválta magát (például Magyarországon, Romániában, Horvátországban). Meg- vagy újraalakulásuk oka a kommunista rendszerek által jórészt megsemmisített, kilúgozott univerzális és nemzeti hagyományok művelésének újbóli és természetes igénye, a rendszerváltásnak hazudott poszt-kommunista hatalomátmentés, az újonnan létrejövő liberális demokráciákkal együtt járó társadalmi-gazdasági problémák sokasága. Hanyatlásuk oka pedig itt is minőségi jobboldali- és nemzeti elit, illetve a megfelelő szellemi orientációk szinte teljes hiánya, a beépített ügynökök és bomlasztók aknamunkája, valamint a tagság növekedésével párhuzamosan bekövetkező minőségi felhígulás, klikkesedés.
Ezen megállapításokat figyelembe véve kijelenthető, hogy a háború utáni jobboldali elitmozgalmak közül a Tatenokai szellemiségét, tisztaságát, minőségét és célját tekintve unikálisnak tekinthető. Misima a következőképpen vélekedik magánhadseregéről: „Egyszerű okom volt a Tatenokai létrehozására. Ruth Benedict egyszer írt egy híres könyvet, ’A krizantém és a kard’ címmel. Ezek a japán történelem meghatározói: a krizantém és a kard. A háború után e kettő közötti egyensúly megbomlott. 1945 óta a karddal nem foglalkoznak. Az, az álmom, hogy ezt az egyensúlyt újra helyreállítsam. Hogy irodalmi munkásságom és cselekedeteim által a szamuráj-hagyományokat élesszem újjá. Ezért kértem meg a Dzsieitait, hogy embereim egy hónapos kiképzést kaphassanak.” (4)
Misima vállalta a nyílt politikai konfrontálódást is. 1969-ben a tokiói Tódai Egyetem szélsőbaloldali diákjaival (Zengakuren csoport) egy nyilvános és kötetlen vitán vett részt. Japán ’68-as egzisztencialista nemzedékének tagjai kommunizmus-szimpátiájukkal komoly veszélyt jelentettek a közéletre: kapitalizmus és USA-csöbörből kommunizmus és Kína-vödörbe akarták vinni hazájukat. Misima szerencsésen a császár és a császárság témakörére terelte a vitát, és rámutatott vitapartnerei ideológia hibáira. A vitáról kifejtett véleményében található egy frappáns mondat: „Majdnem azonos dolgokért állnak ki a Zengakuren diákjai és én. Ugyanazokat a kártyákat terítettük le az asztalra, de nálam van a joker – a császár.” (5)
A hatvanas évek végétől Misima Jukió tudatosan készült a halálra, ez egyre inkább megmutatkozott munkásságában, érdeklődése a rituális öngyilkosság (szepukku – hasfelmetszés), a Jamato Damasii, és a reakciós jellegű 1877-es Sinpuren-, valamint az 1936-os Ni Ni Roku-incidensek felé fordult. 1970-ben elhatározza, hogy utolsó műve, Az angyal hanyatlása befejezése után önáldozatot követ el, s ehhez a Tatenokai-t fogja felhasználni. Négy tag, Morita Maszacaku, Furu-Koga, Ogawa, és Csibi-Koga személyében találta meg a legalkalmasabb bajtársakat a feladatra.
A Tatenokai számára a cselekvés ideje 1970. november 25-én jött el, Misima Jukió négy társával együtt a Dzsieitai Tokióban lévő icsigajai bázisán foglyul ejtette a parancsnokot, Masita Kanetosi tábornokot. Követeléseit átadta az elöljáróknak, utána pedig az épület központi erkélyéről beszédet intézett a helyőrség összeparancsolt katonáinak arról, hogy már csak a hadsereg reprezentálja a hagyományos japán értékeket, szellemiséget, a tagjai képviselik Nippon becsületét, és a császárnak vissza kell adni az őt megillető abszolút hatalmat. A hallgatóság többségének részéről (fentebb kifejtettük a háború utáni nemzedéket) értetlenség, illetve elutasítás volt a válasz. Misima – miután beszédét befejezte, visszament a parancsnok irodájába, a császár és a Haza előtt megmentve becsületét Moritával együtt rituális önáldozatot, szepukkut követett el. (6)
A császár és a modern Japán bizonyult gyengének, nem pedig a császárság intézményét következetesen valló Misima és a feladatát elvégző Tatenokai. „Puccsának” kudarcában Misima szinte teljesen biztos volt, mégis utolsó „színpadi” szerepét a művész zsenialitásával és a szamuráj méltóságával, becsületével adta elő. Jól tükrözi ezt nem sokkal a halála előtt Isikava Dzsunnak tett nyilatkozata: „Amikor kimegyek a színpadra, azt várom, hogy a közönség zokogni fog, ehelyett nevetésben tör ki.” (7)
Jegyzetek:
– Henry Scott Stokes: Misima Jukió élete és halála; Szenzár Kiadó, Budapest, 2001. (Ford.: Tóth Andrea)
– VSZ: 三島 由紀夫 – Az utolsó szamuráj emlékezete; Stalker – Egy konzervatív forradalmár gondolatai, 2010. november 25.; http://v-stalker.blogspot.com/2010/11/az-utolso-szamuraj-emlekezete.html[Hozzáférés: 2012. január 27.]
1Érdmes megfigyelni, hogy miképpen igyekszik a nyugati bulvármédia felszínesen idiótának bemutatni a japánokat, civilizációjukat és kultúrájukat a laikusok számára az idegesítő turistákra, sikoltozó/vinnyogó tinisztárokra, mikroelektronikára, animációs filmek kiragadott epizódjaira, Godzillára, etc., leszűkíteni.
2 Stokes: I.m.; 217. o.
3 Stokes: I.m.; 218-219. o..
4 Stokes: I.m.; 251. o
5 Stokes: I.m.; 247. o.
6 A Misima-puccs részletesebb leírása megtalálható: Stokes: I.m.; 14-39. o.; ill.http://www.terebess.hu/keletkultinfo/misi.html#2 [Hozzáférés: 2012. január 27.]
7 Stokes: I.m.; 318. o.