A felek régebbről ismerik egymást, a kapcsolat azonban mintegy tizenöt éve megszakadt. Portálunk főszerkesztője, Pánczél Hegedűs János azért tartotta fontosnak a beszélgetést, mert azt tapasztalta, hogy a monarchizmus újjáéledéséhez sokan a metafizikai tradicionalitás oldaláról közelítenek, és úgy vélte, hogy egy közvetlen diskurzus sok – másokban is felmerülő – kérdést megválaszolhat, illetve konstruktív kritikára ad alkalmat, valamint a királyság melletti érvelés spektrumát is szélesítheti. Horváth Róbert vallásfilozófus, fő kutatási területe a keleti metafizika (különös tekintettel az advaita védántára és a hindú tantrizmusra), de tevékenységét kezdettől fogva a XX. századi nyugati össztradicionális szellemi áramlathoz igazította, amely Magyarországon metafizikai tradicionalitásként ismert. Számos tanulmánya jelent meg vallásfilozófiai és politikai-politológiai témákban is (Tradíció évkönyv, Axis Polaris, Keletkutatás, Ars Naturæ, másrészt Pannon Front, Sacrum Imperium, Északi Korona stb.). Mindezen kiadványokban munkája sokféle: szerkesztő, esszéíró, fordító. A beszélgetés előtt igazán közelebbit még egyikük sem tud a másik politikai nézeteiről vagy történelemszemléletéről.
Pánczél Hegedűs János: – Évekkel ezelőtt egy padon ülve beszélgettünk a hazai jobboldalról. Jól emlékszem, hogy olyan magyar jobboldali áramlatról volt szó, amelyet a baloldali sajtó azzal bélyegzett meg, hogy „a szélsőjobboldali diktatúrákat támogatja”. Ez szinte toposz a baloldalon mondtam. Te erre azt válaszoltad, hogy az sem jó, hogy a magyar jobboldalon a liberális demokrácia ellentéteként csak a diktatúrát tudják sokan elképzelni, mikor – főleg Magyarországon – ott van a királyság is.
Ma is úgy látod, hogy a magyar jobboldali gondolkodás mostohán kezeli a királyságunkat, méltatlanul keveset foglalkozik vele?
Mikor és hogyan kezdtél foglalkozni a monarchizmussal, és hogyan alakult ezzel kapcsolatos véleményed az idők folyamán?
Horváth Róbert: – Férfikorom kezdete óta nem változtak politikai nézeteim, így a monarchizmusom sem. Olykor szeretem próbára tenni magamat azzal, hogy gondolatilag ellene mondok az elveimnek és az ellenségeiménél súlyosabb érveket sorakoztatok fel ellenük. Azok ezt is kiállják, nem csak az idők próbáját. Ugyanakkor folyamatosan finomítom, árnyalom a nézeteimet.
Ma is úgy látom, hogy a demokrácia egyedüli alternatívájaként a diktatúrát beállítani nem más, mint a szociál- és liberáldemokrata értelmiség jellemző játszadozása. Ennek sulykolása sokszor félelmekből és pszichés gyengeségből fakad. Más esetekben – vagy párhuzamosan – felületességből. Gyakran túlzott (mindent előző) gyakorlatiasságból, a körülményeknek való behódolásból. De a királyság lehetőségeinek eltagadásában akár szándékos manipulációt is láthatunk, tekintettel arra, hogy a diktatúrára való unos-untalan hivatkozás mára egy világnézet- és tudatmódosító fegyver.
Azok, akik valamelyest is méltóak az értelmiség megjelölésre, egyébként tudják, de legalábbis olykor megérzik a demokrácia álságosságát: kezdve a szavazatok egyenértékűségétől, a szavazás előtti és alatti manipulálhatóságtól, a képviseleti rendszer hihetetlenül kevéssé érvényesülésén át, a törvényhozást és jogalkotást határozottan befolyásoló, olykor egyenesen előidéző nemzetközi lobbykig. Azt is tudják, hogy a demokráciának igen is vannak haszonélvezői, akik „egyenlőbbek az egyenlőknél” (miközben ugyanezek az első sorokban lobogtatják a demokrácia zászlaját, vagy durva büntetést követelnek a háttérből azokra, akik kritizálni merészelik). Ennek ellenére nem tesznek semmit e tapasztalataik vonalán. Sőt, álságos, önmegnyugtató érveket vetnek be ellenük, és kitalálnak olyan – Hamvast idézve – pszeudológiákat és rendszert olajozó kenyőcsöket, amilyen például „A demokrácia rossz, de még nem találtak ki jobbat”. Szememben a mai értelmiség számtalanszor és gyakorlatilag folyamatosan kimeríti annak pontjait, amit korábban az értelmiség árulásának neveztek. Bármi, ami a demokráciában működik, az nem-demokratikus tényezők révén működik, beleértve a vállalati-céges struktúrákat, az emberi viszonylatokat és a demokrácia kizárólagosságának sugalmazásait is…
Ugyanekkor pontosítanom kell az évekkel ezelőtt mondottakat, és ki kell egészítenem itt azzal, hogy nemcsak a mai értelemben vett „jobboldal”, hanem a királyság hívei közül is sokan bevették azt a mesét, miszerint „diktatúra, vagy demokrácia” – csak ezt az alternatívák tekintetében úgy értelmezik, hogy „diktatúra, vagy királyság”.
A diktatúra valójában nem egy egynemű rendszer, hanem olyan formációk sora, melyek minősége minden más rendszernél jobban egy személy – a diktátor – kvalitásain és irányulásain múlik. Normálisan nem lehetne egy lapon emlegetni Sztálin diktatúráját például Francóéval, és vitatom, hogy „a diktatúra” mint olyan egyáltalán létezhetne. Ami a manapság tirannikusnak nevezett formáit illeti, Platón azt mondta, hogy a demokrácia szülöttjei. Létük elképzelhetetlen lenne a demokrácia visszásságai nélkül. Mintegy az provokálja ki létrejöttüket. Nehéz eldönteni, hogy mit tartott kevesebbre, a demokráciát, vagy a türannoszok uralmát. Az utóbbival foglalkozott többet, de gyanítom, hogy azért, mert a demokráciát bírálatra is kevéssé tartotta alkalmasnak. Mindenesetre senkinek nem szabadna homályos félelmekből – melyek gyakran nem mások, mint magával az irányítottsággal, a rendezettséggel, sőt a renddel szembeni zsigeri averziók – vagy puszta felületességből adódóan úgy eljárni, mintha a dictatorok például Rómában nem legitim és fontos politikai funkciót töltöttek volna be, s rendszerük azonos értékű lenne a XX. századi, burkolt, demokratikus diktatúrákéval. Említtetem, hogy még az utóbbiakon belül is mekkora különbségeket szükséges tételezni. Differenciálnunk kell hát a diktatúra témáját, hogy ilyen módon is mentesüljünk korunk szuggesztióitól. Önmagunk miatt nem kevésbé.
A monarchizmus felelős képviselőinek gyakorlati politikai szempontokból ugyancsak tekintettel kell lenniük a diktatúrákra. Hadd mutassak rá az ezzel kapcsolatos legfőbb érvekre. Méltóságának biztosítása és megőrzése érdekében az uralkodó egyszerűen nem választható. Csupán nemzetivé tenni szinte agyrém. Az önjelölt uralkodókról ne is beszéljünk. Ugyanekkor a dinasztikus és öröklésen alapuló legitimizmus híveinek elképesztő gyakorlati problémákkal kell megküzdeniük korunkban. Mindenekelőtt azzal, hogy a lehetséges utódok nem tartják fontosnak az uralkodást. E problémakörök miatt tehát számolniuk kellene egy klasszikus értelemben vett dictator vagy egy annak körülbelül megfelelő méltóság átmeneti szerepének gyakorlati lehetőségével. Ezért is el kell vetnünk a „királyság contra diktatúra” sémát. De le kell számolnunk az eddigiek mellett azon okból kifolyólag is, mert Magyarországon a királypártiságnak nem szabadna a nyugat-európai kirakatroyalizmushoz hasonlóvá válnia (ami a puszta demokráciáknál természetesen még mindig többet ér). Sajnos az utóbbi időkben – nem minden előzmény nélkül – a honi monarchizmus elpolgárosodott, ami szorosan összefügg azzal, hogy megfertőzte a konformizmus, amint azt a diktatúrával kapcsolatos nézetei és elhatárolódásai is mutatják.
Engem a királyságeszme egyébként nem a politikai gyakorlat szempontjából érdekel elsősorban. A királyságnak, a monarchiának olyan inherens komplex értékei vannak, amelyek messze túlmutatnak az államforma kérdésein. A benne foglalt értékek és perspektívák miatt akkor is érdemes foglalkozni vele és elköteleződni iránta, ha nyilvánvalóvá válik, hogy az államforma tekintetében és a gyakorlati politika vonalán már semmit nem lehet tenni érte (közeledünk ehhez). 19 éves koromban felébredt bennem egy istenorientáció, amelyet ma már szívesebben nevezek az Abszolútum vagy az abszolút állapotok iránti orientációnak. Ennek következménye lett a monarchizmus iránti érdeklődés, majd elköteleződés (minden formája, de főként spirituális formái iránt). Azután 21 esztendősen kezembe került Carl Schmitt Politikai teológia című munkája, amely megmutatta, hogy a modern politika keretei között sem teljesen reménytelen a helyzet. Autodidakta politológiai tanulmányaim közben megírtam a „Miért indul Dante a Pokolba?” című írást, amellyel – néhány szerény előzmény után – beszálltam a politikai játszmákba, kizárólag ideológiai téren. Istenorientációm azonban ma is erősebb, mint politikai irányulásom.
Pánczél Hegedűs János: – Azt hiszem, nem szabad lemondanunk arról egészen, hogy a királyság realitás is lehet, hiszen pontosan a minőségek miatt – amelyeket te is említesz, és amelyek valósak, mindig is azok voltak és idővel csak erősödnek – feszültséget hordoz a puszta felvillantása is a mostani időkben. Ezért is azt gondolom, hogy nem jó nyomon jársz, amikor a monarchizmussal kapcsolatosan „konformizusról” beszélsz. Ma minimális szinten is monarchistának lenni – mondjuk ragaszkodni az államformaváltáshoz, akár egy ideiglenes kormányzó szintjén is és a jogfolytonosság helyreállításával összekötve –, szembeszegülés több egzisztenciális, politikai, szellemi, közéleti tabuval. Ezt bárki nagyon gyorsan megtapasztalhatja a saját bőrén. Ha valaki tovább bontja, és mondjuk legitimista is a monarchizmuson belül – hiszen itt láthatóan több réteg létezhet –, akkor még nagyobb éberségre és szellemi munícióra van szüksége a XXI. század elején. Ezért azt gondolom, hogy a monarchista álláspont – és itt tényt szeretnék megállapítani a fentiek fényében is, nem önkényes öndefiníciót kreálni – intellektuális bátorságot jelent, és olyan alapvető értelmiségi kvalitásokat feltételez, melyek eleve kizárják konformizmust, a Zeitgeist-típusú szemléletet és az ahhoz való idomulást. Kritikát feltételez és fogalmaz meg minden percben, premisszában és konklúzióban.
A bátorság azonban nem elég önmagában, hiszen mivel korunk egyik legnagyobb kísértése a fogalmi tisztázatlanság, ezért felkészültség mellett következetességet is feltételez. Itt nem elég kimondani vagányul azt például, hogy „a köztársaság illegitim”, és ezzel kezet karbafonva, elégedetten hátradőlni. Látni kell, hogy a királyság esetében distinkciókat kell tennünk, ahogyan ezt meg kell tenni a tömegdemokrácia esetében, így meg kell tenni a diktatúra esetében is. Ha elfogadjuk és valljuk, hogy a köztársaság állapota vis maior és interregnum – és ez a helyzet nagyobbrészt –, akkor e „nem normális” állapotot nem lehet „normális és általános” eszközökkel felszámolni, érvényteleníteni. Aki „felszámol” (mondjuk egy diktátor) önösen hajszolt szuverenitásában észrevétlenül belecsúszik a forradalmiság csapdájába, amely által nem rend teremtődik, hanem egy új rend, amely önmagában nem hordoz minőséget, hiszen egyetlen új politikai elmélet sem tud egy garantáltan megfelelő gyakorlatot eredményezni. Ez így nem a kívánatos törvényes rendnek lesz az eleje, hanem csak egy új zsarnokság kezdete. A királyság pedig sohasem zsarnokság, éppen léte ennek a lehetőségét számolja fel. Franco vagy Pinochet a diktatúra intézményét a helyreállítás (renovatio vagy restauráció) érdekében alkalmazta. Ez nem mondható el például Sztálin vagy Hitler esetében, már sajnos messze sem, és ezek leképeződéseiben, leginkább a kommunista bábállamok esetében még kevésbé. A történelmi események, amelyeket értelmezve jelenleg is politikai döntések születnek, semmiképpen sem ilyen diktatúrákat mutatnak, ráadásul ezek a királyság megszüntetését is hozták minden esetben, a jogfolytonosság felszámolását is ideértve (ugyanez elmondható a polgári demokráciáról vagy kommunista diktatúráról). Tehát itt nem a klasszikus sullai modell működött, messze sem, új konstruktivista, forradalmi modell jött, amely az organikus magyar államot felszámolta, annak minden intézményével, hagyományával, értékével. Nem más fontosnak vélt objektumok mellett kell kiállni, nem egyedi koncepciókat taglalni, hanem az apostoli királyság értékei mellett, amennyiben monarchizmusról beszélünk, itt Magyarországon.
A királyság – és főleg a magyar apostoli királyság – minden esetben összefonódik a transzcendenssel és – ahogyan te fogalmaztál – a személyes istenorientációval is. Slachta Margit világította meg mindenkinek legutóbb ezt a magyar királysággal kapcsolatban, aki pontosan az isteni száll elvesztését és egy hierarchiába oltott felelősség elvének a végletes eltűnését mondta ki egy marxista többségű Nemzetgyűlés falai között, amikor megvétózta a köztársaságot. Ezzel visszautalnék arra, amivel kezdtem; a monarchizmus felvállalása és még inkább hirdetése ezért sem lehet konformizmus, hiszen Európa már a XX. században missziós terület volt, a helyzet azóta csak rosszabb lett, egy ilyen állameszmény hirdetése elkötelezetten jelenleg minden csak nem konformizmus és egyéni ambíció.
Horváth Róbert: – Magyarországon a királypártiság ma nem tömbszerű. Különböző erejű egyéni igenlések tartoznak hozzá, és az elkötelezett csoportok elgondolásai sem egységesek. Egy összességükön belül megjelenő elpolgárosodási és konformizálódási tendenciát próbáltam jelezni. Nem vitattam az elkötelezett személyek és csoportok tiszteletre méltó bátorságát, egyéni ambíciókra pedig még csak nem is utaltam… Jogos lehet – és szép is – megvédeni a monarchisták összességét, de úgy vélem, erre nem velem szemben van szükség. Kár lenne tagadni, hogy léteznek – például – demokrata meggyőződésű, fideszes „monarchisták”, és hogy monarchista körökben jelen van egy szélsőjobboldaliság ellenesség, amit a magam részéről indokolatlannak és időszerűtlennek tartok. (József Ágost főherceg valószínűleg forog a sírjában mindettől.) Tudnunk kell, hogy a korszellemhez való idomulás – tényleg fontos – kizárása mindig különböző nagyságú körökkel szimbolizálható módon valósul meg, és hogy az intellektuális bátorságot elérheti az ember bizonyos vonatkozásokban, míg más tekintetekben nem. Ezek miatt sem lehet „hátradőlni”. Amit az ember elér, fenn kell tudni tartani és ki kell tudni teljesíteni.
Számomra a királyság örök realitás – abban az értelemben is, hogy ma is valóság. A realitása minden tekintetben csak illegitim eszközökkel szüntethető meg; történelmileg, politikailag is csupán mesterkedések, iszonyatos jogi csúsztatások, különféle álérvelések, pragmatizmusok és sötét ténykedések révén. Más kérdés, hogy mennyi esélyünk van arra, hogy újra konkrét történelmi és politikai valósággá tegyük – hogy helyreállítsuk örök realitásának eme alapvető méltóságát. Egyáltalán nem mondok le az erre irányuló tevékenységről. Csupán annyit mondtam, közeledünk ahhoz, hogy a gyakorlati politika szintjén – nem műkedvelő politikáról és történelemszeretetről beszéltem – már semmit nem lehet majd valóságának ezen aspektusáért tenni. Túl sok ugyanis az elszalasztott komoly lehetőség: a rendszerváltozás, bizonyos kormányváltások, majd a 2011-es Alaptörvény (amelynek vannak ugyan pozitívumai, de nagyobbak a mulasztásai). Határozottan állítottam és állítom, hogy a teljes reménytelenség esetleges állapotában is érdemes elköteleződni a királyság-monarchizmus mellett.
Azzal, hogy a forradalmiság kizárólag egy csapda lehet, pusztán a történelmi tapasztalatok alapján sem tudok egyetérteni. Kétségtelen, hogy általában megszüntet, és valami újhoz vezet, de nem egyértelmű, hogy ez az új egy átmeneti idő után nem tér-e vissza a régihez. Nem állíthatjuk, hogy a jobboldali(bb) diktátorok – meg nem határozott idő után – visszatértek volna a régebbi, adekvát értékekhez, de azt sem állíthatjuk, hogy egyértelműen nem, és semennyiben nem. Sem Olaszország, sem Magyarország, sem Németország tekintetében nem tartom igaznak, hogy teljesen felszámolták volna a korábbi és organikus államalakulatot, – idézem – „annak minden intézményével, hagyományával, értékével”.
Attól függetlenül, hogy nem a szívünk csücskei, Isten Univerzális Monarchiájában, ami a Lét egésze és teljessége, helye van nem-monarchistáknak is, és az uralkodók mellett a modernkori jobboldali vezéreknek is. Látnunk kell minden létező értékeit, mint az isteni Monarchával összefüggésben álló értékeket. Hogyan maradhatnának ki ebből – minden hibájuk, tévedésük és egyéni koncepciójuk ellenére – a jobboldali (vagy jobboldalibb) diktátorok? Nemcsak Francót és Pinochetet, de képességeiknek és érdemeiknek megfelelően – nem jobban és nem kevésbé – Codreanut, Szálasit, Hitlert és Mussolinit is akceptálnunk kell. Sajnos bizonyos körökben ez ma már bátorságnak számít. Szerintem nem az. (Ahogyan nem is vakmerőség.) Egyszerűen a teremtményekkel kapcsolatos érdemelvűség. Politikai analógiáit tekintve annyi, hogy az uralkodó és a közvetlen hívei mellett léteztek mások is a monarchiákban, akik megbecsülésre számíthattak, a hadvezérektől a jobbágyokig mindenki. Amennyiben monarchia van, átéléseinkben ez ma is így van…
Visszatérve a forradalmiság problémájára, ne felejtsük el azt sem, hogy a modern jobboldali diktátorok meggyengült, demokratizmus által fertőzött uralkodói rendszerekben léptek fel. Lojálisabbnak és ősibbnek kellett volna lenniük, ez bizonyos; de a korábbi monarchikus államrendek színvonala is alacsony volt. Ennél is fontosabb, hogy magához az értékképviselethez és a normális intenzív létezéshez szintén szükségünk van egyfajta forradalmi erőre. Tudom, hogy ez a gondolat ellentmondani látszik De Maîstre és Metternich ismert maximáinak, ám ettől függetlenül még igaz és fontos lehet. Amiről ők beszéltek, az a baloldali történelmi forradalmakra érvényes. Amiről most én, az egy benső erő, egy szilárd bázisra épített dinamika. Ez a forradalmiság soha nem válhat az érzelmek, indulatok és ösztönök uralmává, vagy anarchizmussá, ami a baloldali forradalmakban megvalósult. De a renovatiónak, a restaurációnak, az ilyen értelemben vett ellenforradalmiságnak is szüksége van – hatékonyság tekintetében – egy nyugodtságon alapuló forradalmi erőre. Radikális erőről is beszélhetnék.
Pánczél Hegedűs János: – Azért nem tudok egyetérteni veled, mert amit a „forradalmiságról” említesz, az egy adott időpontban lehetett csak érvényes, azok számára, akik részt vettek benne és így érezhettek. Ez a fa azonban nem hozott tápláló gyümölcsöt, sokkal inkább vadhajtásokat. Itt muszáj disktinkciót tenni, minden esetben – ahogyan te is jelezted fentebb –, és ha ezt megnézzük, akkor pontosan látjuk, hogy egy monarchista számára jobbára semmi értékelhető nincsen Hitlerben és a III. Birodalomban vagy Szálasi Ferenc országlásában, hosszú távon Benito Mussolini és a fasiszta korporatív állam sem hozott megoldást, sajnos; bármennyire leszámolt a fasizmus (és a squadrizmus) a baloldali veszéllyel az első világégés után, jellemző módon katonai sikertelensége és politikai elszigeteltsége a királyság bukását is hozta Olaszországban, ahol a király nem ragaszkodott már a Duce hatalmához (jellemzően ő még le is mondott, de ez után régi republikánus-szocialista énje kerekedett felül, némi daccal a Salói Köztársaság bábállamában). Szálasi Ferenc és mozgalmának puccsa az apostoli királyságunk felszámolásában az egyik fejezet (ebben van még a megszállt ország, az I. köztársaság és a kommunista diktatúra is, amely 1948-ra lett teljes), a Hungarista Munkaállam pedig fényévekre van az apostoli királyságunktól, ahogyan Hitler is üldözte az akkori magyar trónörököst, Ottó herceget, és nem akarta a Hohenzollern restaurációt sem (meglehet II. Vilmos lojális volt a III. Birodalom hadi sikerei iránt), a Habsburg-Lotharingiai-ház uralma és birodalma iránt pedig kifejezett ellenszenvet érzett. Ez az „új rend” tehát a diktatúra kelevényeit mutatja a monarchiával szemben, amelyben nem egy átmenetet jelentettek, hanem egy új, forradalmi rendszert, nem is beszélve a baloldali diktátorokról és diktatúrákról, amelyekből szintén kijutott a monarchiáknak, és szintén a pusztulást hozták nekik. Hitler, Szálasi, Sztálin, Mao, vagy idővel Mussolini (érdekes módon a leváltása után), nem akarták a rendkívüli helyzetet ideiglenessé tenni (mint Pinochet vagy Franco) és ezzel a rendet helyreállítani, hanem új rendet akartak (ld. C. Schmitt: Der Diktatur), amivel pontosan törvénytelen állapotot idéztek elő, ráadásul éppen a monarchia ellenében.
A sullai modell – amelyre utaltam – a XX. században csak kevés esetben működhetett, és mindig jellemzően egy határozott ellenforradalmi előzménnyel vagy jelleggel bírt, s egy nagy kataklizmából – nem utolsósorban egy nagy karizmával bíró ember vezetésével – rántotta ki tudatosan az országot, a renovatio/restauráció célját szem elől tartva, a jó helyreállítását elősegítve vagy újra megalapozva. A monarchisták sokirányúak, ez természetes, hiszen a sokszínűség minden monarchiát, minden birodalmat gyönyörködtet és gazdagít, de az egység az alapokat tekintve fontos, máskülönben egyéni politikai-szellemi-egzisztenciális ambíciókról beszélünk és nem restaurációról, melyért valóban érdemes kiállni, mert ahogyan az idők jelei sokasodnak, egyre inkább minőséget képvisel és egyre nagyobb elköteleződést kér.
Ez pontosan a forradalmiság ellentétével kezdődik, ennek a csábítását kell elsőnek leküzdeni, hiszen ennek ellentétét akarja az, aki helyreállít és utópiát épít. Jellemző lehet ebben József Ágost magyar királyi hercegnek az általad is említett sorsa akár, aki letette az esküt a forradalmi Károlyi-kormányra, támogatta az ellenforradalmat is, de az apostoli király restaurációs kísérleteire irányuló tetteket sajnos nem, ellenben a nyilas puccsot igen, majd emigrált az országból, ahol ezzel kapcsolatosan az emigrációban kiigazítást tett, és a kormányzó alapította Vitézi Rend főkapitánya lett (amely Rend a szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali párttagok előtt jelenleg zárva van), mely az egyetlen létező királysági intézményünk jelenleg is – ezzel szolgálva a reménytelen helyzetben újra a palatinusi-ág hivatását.
Horváth Róbert: – Úgy gondolom, ezek túlságosan kemény (és kevély) szavak. Számomra egy „dogmatikus monarchizmusra” vallanak. Bizonyos dolgok vagy igazak benne, vagy nem, mások viszont egyértelműen nem. Azt biztosan állíthatom, hogy a salói köztársaság és a hungarista államszerveződés a katonai hűség, a stratégiai-politikai szövetségesség és – egyáltalán – az ilyen becsületesség történelmi alakzatai voltak, nem pedig „bábállamok”. El kell olvasni például Szálasi – nem vitatható hitelességű – naplóit a tekintetben, hogyan viszonyult a német nemzetiszocializmushoz, és hogy mennyire önálló és magyar szempontú volt. Minden nemzetközi helyzetben vannak többé-kevésbé kölcsönös függések és alárendelődések, de a lényegi irányulások ettől még kivehetőek. Azt se felejtsük el, hogy általában a múltat (beleértve a monarchisztikus sajátosságokat, a megmaradt királyságokat) és a nemzeti karakterisztikumokat eltörölni kívánó világnézet és hatalom ellen folyó világháborúról volt szó.
Le kell továbbá szögeznem – egyszer és mindenkorra így kellene tenni, mert ezt kívánja a történelmi hűség –, hogy a „Hungarista Munkaállamnak” csúfolt formáció becsületes vezére soha, egy másodpercig nem szüntette meg az apostoli királyság politikai realitását és jogfolytonosságát. Külön gondot fordított arra, hogy az uralkodót helyettesítő regnator (Horthy) nevezze ki, aminek megvalósulásáról – bárhogy is próbálják letagadni a liberális és szocialista történészek – a korabeli napilapok és a hivatalos közlemények tanúskodnak. Ő az államforma szempontjából csakis királyságban gondolkodott. IV. Károly és Ottó – sajnos – maguk tették egyértelműtlenné az ebbéli helyzetet: Károly finoman szólva kétértelmű hivatalos levelével, nyilatkozatával, Ottó pedig mindvégig kétértelmű e tekintetbeni viselkedésével és orientációival.
Igaz, hogy Hitler és Mussolini nem tekintették a méltóságukat ideiglenesnek, ám a jövőbeli restaurációhoz való viszonyukról – ezt is leszögezhetjük – semmi biztosat nem állíthatunk. Mindez azonban – véleményem szerint – nem foglalkoztathatná a jelenkori monarchizmust, tisztasága és szabadsága esetében, ilyen mértékben, és úgy, hogy e diktatórikus vezetők monarchista értékítéletének ugyanolyan a végkicsengése, mintha szoclib történészek és politikusok tennék, sőt a „kutatási módszerei” és a nyelvezete is azonos…
Hadd fogalmazzak egy kicsit én is keményebben: szememben a fenti – distinkciótlan, distanciálatlan és differenciálatlan – kijelentések a „politikai korrektség” befolyásáról tanúskodnak. Nagyon sajnálom például, hogy az esetedben is nyilas „puccsról” van szó, hogy „Hitler, Szálasi, Sztálin, Mao” sorozatról beszélsz, és hogy olyasmi merül fel: „semmi értékelhető” nincs a jobboldali(bb) diktátorok tevékenységében. Sajnálom, hogy számodra van olyan létező, akinek a tevékenységében semmi értékelhető nincs, és hogy a nevezett nép-nemzeti vezérek ilyenek.
Úgy vélem, ilyen módon ez olyan kérdéskör, amelyben nem fogunk egyetértésre, de kiegyezésre sem jutni. Ezért kerülve a meggyőzés szándékát, még inkább pedig a vitatkozást, javaslom, hogy lezárva e témát, lépjünk tovább.
Ami a jelenkor monarchistái számára figyelembe veendő dictatori lehetőségeket illeti: természetesen nem az elhangzott nevek általi perspektívák ismétlésére gondoltam (ilyenek napjainkban már nem is születnek). Sulla „modelljét” ugyancsak te adtad a számba – hoztad kontextusba. Én nem „örök diktátorra” utaltam (mint Sulla), hanem éppen korábbi típusú, meghatározott idejű dictatorokra. Tovább pontosítva, korunk körülményei közepette fellépő, megfelelő vezetőkre, akik a királyság ügye iránt elkötelezettek. Hasonlóképpen napjainkra vonatkozó, döntően benső forradalmiságról próbáltam beszélni, nem a múltbéliekről, amely párhuzamokat te erőltetted…
Pánczél Hegedűs János: – Elég könnyű helyzetben vagyok, amikor a számomra leginkább hamis és visszaélésekre okot adó „politikai korrekt” befolyásról beszélsz, hiszen álláspontom olyan – nagyobb részt konzervatív – államférfiak és gondolkodók véleményén nyugszik, akik az adott korban még nem lehettek ilyenek (gróf Teleki Pál, Serédi Jusztinián és Mindszenty József hercegprímások, gróf Sigray Antal, Pethő Sándor, prof. Molnár Kálmán, P. Bangha Béla stb.), vagy éppen a politikai korrektség jelzőjének zsarnokiságára hívták fel a figyelmet később és fejtettek ki kritikát a diktatúrák ellenében (prof. Molnár Tamás, Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn, Voegelin, Arendt, Strauss stb.).
Miért is ne tehetnénk különbséget diktatúra és királyság között, ha ezt diktátorok, királyok és államférfiak is megtették? E mellett, egy puszta érdemelvűség alkalmazása zsákutcába vihet minket, hiszen szervezési-fejlesztési, sőt katonapolitikai érdemei voltak Sztálinnak is, vagy éppen Maónak, illetve ezzel az erővel elismeréssel kellene beszélnünk Castróról, aki dacolt a világ vezető államával szemben több ízben is. „Érdemeik” nekik is vannak a fenti mérce alapján, de azt hiszem, hogy az igazi érdemeket az indíttatások és a következmények egyszerre alakítják ki, ami szempontunkból a törvényes renddel is összefüggésben van. Az érdemelvűség, mint egyfajta általános elv, úgy vélem, önmagában ezért kevés, és téves értékítéletet eredményezhet, így én a diktatúrák esetében következetes disktinkciót teszek. A helyzet tehát némiképpen árnyaltabb, és nem beszélhetünk Zeitgeist-hatásról, amikor a diktatúra zsákutcás megoldásáról beszélünk a XXI. század Magyarországán, éppen ellenkezőleg.
E mellett Sulla modellje pontosan a „helyreállító diktátor” szerepe az én kontextusomban, ahogyan korai szereplése esetén Julius Cæsaré, vagy Francóé is, hiszen hatalmuk átmenet, és – nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatot tekintve – a „jó rend” megteremtésére szolgál, s ők helyreállítók voltak, nem forradalmárok. Mindezt nemcsak szándékaik, tetteik, hanem a következmények is mutatják. A magyar viszonyok tekintetében nem releváns, úgy érzem, amit említesz, hiszen a Hungarista Munkaállam saját nyilas elnevezés (talán az örökösök most is használják ezt), és a kormányzó nem nevezhetett ki senkit sem maga helyett, lemondása német nyomásra történt, amely a hatályos magyar törvények szerint nem érvényes, sajnos (erre ő maga is felhívta a figyelmet a puccs során). Serédi hercegprímás Szálasinak is elmondta, hogy érvénytelen a főhatalom átvétele, mert a kormányzónak az 1920: I. tc. és az 1937: XIX. tc. szerint nincs joga akár egészen, akár részben átruházni azt. A kormányzói hatalom széküresedés esetén nem átruházás vagy örökösödés útján száll tovább, hanem választás útján, ez az alkotmányos, törvényes cselekedet. Közben a széküresedés alatt az Országtanács, illetve az Országgyűlés gyakorolja a főhatalmat, nem pedig egy önjelölt diktátor.
A nyilasok hatalomátvétele „puccs” – hiszen törvénytelen helyzetet teremtett. A jogfolytonosság felszámolásának első nagyobb szelete ez sajnos, ha nem is az utolsó (Bölöny professzornak voltak kísérletei ennek a helyzetnek a visszafordítására, de a kommunista és a kollaboráns polgári demokrata kísérleteken ez sajnos megbukott 1945-ben). Ahogyan a kormányzó megfogalmazta az Országtanácsban, a magyar államiság volt ekkor a tét, nem katonapolitikai érdekek vagy egyfajta szubjektíven értelmezett becsület (hiszen vesztes háborúban nem „becstelen” cselekedet fegyverszünetet kérni, mert akkor ezzel az erővel a kiváló első magyar kormányzóra, Hunyadi Jánosra is neheztelhetnénk, vagy farizeus módon árulónak nevezhetnénk őt). Az 1944: X. tv. lehet jogszerű, de nem törvényes ezek alapján, emellett pedig a népfelség elvét hozta be a magyar közjogba azzal, hogy a „nép akaratára” hivatkozott, egy absztrakt politikai elvre, amely így kellemetlen analógiát mutat a forradalmak korszakával (1918, 1919) és a soron következő gyászos köztársaságokkal (1946, 1949).
Itt nem kimutatható tehát a „történelmi hűség”, amely legitimizálná ezt a korszakot. Éppen azt lehet látni az események folyamatában, hogy abban a helyzetben is voltak ennek bőven ellenzői, akik pontosan a törvényesség és szuverenitás pártján álltak. Ők a szovjet megszállók bejövetelével két tűz közé kerültek, és nem támaszkodhattak egy legitim magyar államiságra, ezzel megkönnyítve a szovjetizálás menetét a későbbiekben (Mindszenty József szerepvállalása ebben példaértékű, akit – ugye – kommunisták, nyilasok is bebörtönöztek, és aki a királyság utolsó jelentős politikai és közjogi képviselője volt lényegében haláláig).
E mellett – ismerve valamennyire orientációidat – nem tudom, hogyan tudsz olyan egalitárius intézkedés mellett elsiklani, mint a nemességre és a társadalmi hierarchiára vonatkozó rangok, címek megszüntetése (1944/4060. számú rendelet) a nyilas diktatúra idején, példának okáért? Eleve a népfelség nyílt deklarációja – már a kormányzóság idején is pártprogramban – sem tesz támogathatóvá egy létező apostoli királysággal szemben egy szélsőjobboldali mozgalmat (indokolt volt, hogy a királyságban fel is léptek ellenük).
Itt nem arról beszélhetünk tehát – mint például Tejero vagy Misima esetében –, hogy jobboldalról bírálták a monarchiát és azt erősíteni akarták volna, hanem éppen ellenkezőleg annak kapcsán egy másik rendszert akartak megvalósítani, amely a tartalom és a forma bomlását eredményezi. A kormányzóságban nem volt tere és indokoltsága egy pozitív szélsőjobboldaliságnak, hiszen a kormányzósági királyság őrizte, gyarapította és alkalmazta a királyságunk organikus államrendjét, és expanzióra is képes volt ebben az állapotban (revízió), valamint konszolidációt teremtett a forradalmak felfordulása után. Ezzel szemben a magyar szélsőjobboldal absztrakt politikai formákat mutatott csak fel, vagy indokolatlanul másolta a külföldi példákat, ezzel is azt mutatva, hogy gyökértelen kísérletekről van szó. Teleki vagy Bethlen is jól mutattak rá, hogy erre semmi szüksége nincsen Magyarországnak, hiszen ezer éves saját organikus államépítménye van, amely páratlan és igazán a sajátja, ugyanezt a kifogást megfogalmazták a liberális demokráciával szemben is egyébként. A magyar szélsőjobboldal egyszerűen így nem volt pozitív és indokolt opció a létező királysággal szemben ilyen helyzetben, pláne, hogy az akkori konzervatív kormányzat tudott radikálisabb politikát is folytatni, és még ezzel is megtartotta a nemzeti egységet, illetve a politikai többséget, parlamentáris, törvényes keretek között, sok zsákutcás próbálkozása mellett is.
A kormányzóság egyetlen valós kritikáját előremutatóan azok hajtották végre akkoriban, akik a teljes jogfolytonosság helyreállítását akarták a közjogi provizórium (amit a kormányzóság jelentett) helyett, a megkoronázott és felkent örökös magyar királlyal (II. Ottó) és annak minden államvezetési potenciáljával, lehetőségeivel együtt – legitimisták. Sajátságos az is, hogy milyen nagy számban voltak magyar nemesi ellenállók a megvalósult nyilas diktatúrával szemben, akik azonban a királyság hívei voltak. A magyar elit jelentős képviselőiről van szó, olyan ősi nemesi családokról, mint a Perényi, Szász-Coburg-Gotha, Csekonics, Apponyi, Sigray, Szapáry, Odescalchi, Apor, Dessewffy, Khuen-Héderváry, Teleki, Pálffy vagy a Zichy és még sokan mások, akik az ősiséget és az organikus államszervezetet képviselték a szuverenitással összekötve még a XX. század közepén is reálpolitikai szinten. Nem olyan régen fogalmaztam meg, hogy az utolsó forradalmi folyamat, amely végképp lebontotta a „régi rendet”, a második világháború után folytatta utóvédharcait, melyben az 1946-os első magyar köztársaság kikiáltása fontos epizód, hiszen de facto ez jelenti az apostoli királyságunk végét. Ilyen kontextusban a királyságunk elvesztése tragikus világpolitikai epizód, és mindenki, aki pontosan és tudatosan ezt – és nem mást ennek kapcsán – védte, tiszteletet érdemel. Nem kívánok azok felett sem fellengzős ítéletet mondani, akik egyszerűen csak a hazájukat fegyverrel védték az abszurd és lehetetlen helyzetben 1944 és 1945 között, amikor a magyar államiság szilánkjaira esett. Sok nagyszerű katonai erőfeszítésre volt ekkor példa, azt hiszem, amelyek méltatlanul elfelejtődtek (tordai csata, Budapest védelme, az Árpád-vonal csatái stb.).
Mindezekről lehet akadémikus vitát folytatni, nyilván kell is – de talán kötetlen diskurzusunk nem ennek a legjobb terepe –, és azt gondolom, hogy mindez egyáltalán nem felesleges, mert Magyarországon nem egyfajta dogmák, hanem a múlt eseményeinek értelmezése
mentén sorakoznak fel a politikai határvonalak, tehát nagyon is fontos egy-egy – főleg huszadik századi – esemény értelmezése, a feltárható tények mentén. Királyságunk szempontjából azonban a gerinc a jogfolytonosság, mindenképpen, az ennek megtörésében részt vevő erőkkel szembe kell menni, és minimálisan is a meggyőzés erejét kell használni (ilyenek például a polgári demokraták, akik az első köztársaság kikiáltásával 1946-ban sokat rontottak még a jogfolytonosság felszámolásán). Itt persze csak azokkal érdemes foglalkozni, akik a jelenlegi politikai térben léteznek, így az általad becsültek jobbára kiesnek a lehetséges mátrixból a XXI. század eleji Magyarországon. Tehát, nem tartom relevánsnak azt sem, hogy egy magyar monarchistának ezzel frekventáltan kellene foglalkoznia, éppen ellenkezőleg, mindez idő- és erőpocsékolás, azt gondolom, a gyakorlatban, és csak egy politikai szubkultúra marginális helyére pozícionálja mindazt, ami a királyság és a restauráció szempontjából fontos, ez pedig minden perspektívát nélkülöz.
Amivel foglalkozni kell és érdemes, a (tömeg)demokrácia kritikája, az autoritás- és legitimitásdeficittel rendelkező köztársaság, az 1989-ben kialakított politikai status quo lassú, de előre ütemezhető széthullása, vagy például az, hogy meddig terjed a nemzet szuverenitása jelenleg 2012-ben… Ezek releváns problémák és a királyságnak illetve a királysággal foglalkozóknak ahhoz kell érvelésüket igazítani, ami most van, ami létezik. Igény a királyság-tematikára jelenleg (2012. január) a reálpolitikai szinten a jobbközép kormánypárt konzervatív (talán több esetben inkább nemzeti szabadelvű) holdudvarában, illetve a nemzeti radikalizmus nyitottabb, következetes képviselői között van, úgy tapasztalom. Akiket e mellett érint, érdekel a téma, azok politikai álláspontjai valóban sokfélék, ahogyan te is említetted. De ez, azt hiszem, alapvetően természetes, hiszen a királyság integrál, bizonyos alapvetések betartása mellett.
Horváth Róbert: – Te a „tömegdemokrácia” kritikájáról beszélsz, én a demokráciáéról – és nem érdekel, mivel vádolnak meg emiatt. Nem fogok „tömegdemokrácia”-kritikát mondani, amikor az, ami most van, maga az istentelenség, a szabadságtalanság. Ehhez semmit nem kell „igazítani”, akkor sem, ha „most van”. Én Istenen kívül nem akarok senkinek sem „megfelelni”. Ami ma általános, annál olykor többre tarthatók bizonyos marginálisnak és szubkulturálisnak titulált jelenségek is.
Kértem, hogy hagyjuk a modern-kori diktatúrák és a szélsőjobb témáját, mert olyan, amiben úgy tűnik, nem fogunk egyetérteni, vitatkozni pedig nem kívánok. Mivel a kérés nem teljesült, kénytelen vagyok reflektálni bizonyos állításokra.
Pánczél Hegedűs János: – Értem. A téma azonban komplex, úgy éreztem, hogy mindenképpen részletesen ki kell fejteni, illetve megfeleltetni történelmi eseményeket és politikai minőségeket egymásnak.
Horváth Róbert: – Nem mondtam, hogy ne tegyünk különbségeket a diktatúra és a királyság között, csak azt, hogy ne pusztán szembeállítva vizsgáljuk ezeket. A kizárólag ellentéteket kiemelő éles különbségtétel „gyanús”, mert irracionális elfogultsági mozzanat van benne. Hasonlóképpen elfogadhatatlan a törvényes (állam)rend bármely értelmezése, amely szembeállítja a törvényességet a jogszerűséggel, a katonai-hadi kérdésekkel és az erkölcsi értékekkel. A folytonosságon túl, éppen attól lehet valami törvényes, hogy jogszerű is, hadi helyzetnek is megfelelő, és becsületes vagy hűséges is, mivel nemcsak az etikai értékek, amilyen a becsület és a hűség lehetnek relativisztikusan és szubjektív módon értelmezettek, hanem máskülönben a törvényesség is ilyen.
Amennyire csak lehetett, úgy Horthy, mint Szálasi ügyelt arra, hogy ne regnatori-kormányzói „főhatalom” kerüljön átadásra (amit valóban csak az uralkodó tehet meg). Horthy „kényszerdöntését” az Országgyűlés jóváhagyta. Ami a hadiállapotot illeti, a korabeli magyar arisztokrácia egy részének és Horthynak is irtózatos naivitása volt azt gondolni, hogy egy percig is lesz „fegyverszünet” Magyarországon, és nem az ellenség, a kommunista erők oldalán kell az országnak tovább harcolnia. A kommunizálás menetét éppen hogy gyorsította volna a diktatórikus mozzanat hiánya és a harc feladása. Később beszélni fogok arról, hogy a royalisták és az arisztokrácia egy részét e tekintetben nagyon is rászedték. Miért ne lehetett volna Teleki vagy Bethlen a maga korában a mai „politikai korrektnek” megfelelő? Csak azért nem, mert ma már konzervatívnak számítanak?
Pánczél Hegedűs János: – Azért mert utólagosan visszavetíteni posztmodern fogalmakat legalább is következetlenség lenne és nem a dolgok megértését, hanem prekoncepciók kielégítését szolgálhatja csak. Ezért olvasom viszolygással például a mai napig – ha nagyon muszáj, esetleges forrásértékük miatt – a marxista történészeket is. Teleki és Bethlen elég koncepciózusak (Bethlen konszolidációs politikája, Telekinek a Szentkorona-tanon alapuló tervezett alkotmányreformja a magyar államszervezés és államvezetés klasszikus iskoláinak szép példái) voltak, azt gondolom, és e mellett a saját korukban is ők konzervatívok – vagy éppen liberális-konzervatívok, Bethlen esetében – voltak, később definiálták sokféleképpen már őket adott értelmezésnek megfelelően. A demokráciát mind a ketten elvetették.
Horváth Róbert: – Szálasi nem volt megfelelően informálva a pontos katonai helyzetről, viszont vegyük tudomásul, akár büszke magyarként, hogy amennyiben ő nincs, a történelmi magyar államiság jobban, hamarabb és nagyobb veszélybe kerül, a szovjetek pedig nagyobb szeletet hasítanak Európa szívéből… Nagyon igazságtalannak tartom az ő nyakába varrni a magyar államiság megrendülését, mintha nem léteztek volna az 1921: XLVII. tc. és a magyar történelem bizonyos korábbi mozzanatai.
Meg kell jegyezni, nem istenítem, és nem helyezem a monarchia helyére a nyilas államalakulatot. Mindig törekedtem arra, hogy kiemeljem Szálasi személye és a mozgalma között tapasztalható különbségeket. A nyilasok egy részének – noha nagyobb részének – egalitarianizmusával és proletár vonásaival soha nem tudtam azonosulni. Akkoriban azonban már nem lehetett a munkástömegek figyelembevétele nélkül politizálni. Nekem úgy tűnik, hogy Szálasi „szükséges rossznak”, taktikai-stratégiai elemnek tekintette mindazt, ami ezekkel a baloldali tényezőkkel kapcsolatos – de lehet, hogy ebben tévedek. Mindenesetre a Hungarista Állam igen komplex jelenség volt, egyáltalán nem lesöpörhető az asztalról, és nem démonizálható.
Pánczél Hegedűs János: – A „démonizálásnak” én sem vagyok híve, de az apostoli magyar királyságunk organikus és alkotmányos rendjével, gazdag intézményrendszerével és társadalmi elfogadottságával szemben egyszerűen nincsen helye egy ilyen utópisztikus és absztrakt államelméleti konstrukciónak. Mindez számomra túlságosan progresszív és valahol posztmodern is. A „lesöprés” – ahogyan te nevezted – így a magam részéről teljesen természetes és magától értetődő reakció.
Horváth Róbert: – Engem szabaddá tesz, hogy a mai előítéletektől teljesen mentesen foglalkozhatok a témával, és másoknak is ilyen hozzáállást ajánlok. Mindemellett van egy bizonyos szimbolikus és etikai-magatartásbeli értéke annak, ha pozitíve (de nem teljesen kritikátlanul) viszonyulnak a nyilas jelenséghez. Az ember, ekkor, már nem, vagy kevésbé a jelen korszak teremtménye. Ez a fő oka annak, hogy egyáltalán érinteni szoktam a témát. Pethő és más általad említettek szerintem nem rendelkeznek ilyen értékkel.
Sztálin és Mao irtózatos megfélemlítés révén szerezték katonapolitikai érdemeiket. (Olyan fokon a Hungarista Állam nem élt ilyesmivel.) Ha pedig volt igazi bábállam a világtörténelemben, akkor az egyik éppen Castro Kubája, tekintettel arra, hogy pontosan az nem támadta meg, akinek szüksége volt rá, hogy demonstrálja: lám, a szociál-liberális demokráciáknál is van rosszabb. Ettől eltekintve a kubai zsarnokságot percek alatt eltörölték volna a humánum és a demokrácia bajnokai.
Teljesen elhibázottnak tartom a gondolatot, miszerint a politikai törésvonalak bárhol a világon „a múlt eseményeinek értelmezése mentén” jönnének létre. Az értelmezés minden esetben csak következmény. Megelőzik: a világnézet, a létszemlélet, az irányulás, az alapelvek és a magatartásformák. Ezek együttesét (politikai) ideológiának hívjuk, avagy az ideológia hiányának (amely korunkban maga is egyfajta ideológia). A történelemszemlélet – önmagában – nem pótolhatja ezeket. Mindenhogyan igazodik valamihez, ami rajta kívüli. Nincs értékmentes történelemértelmezés.
Pánczél Hegedűs János: – Olyan valóban nincsen, de itt most nem is akar szerintem egyikünk sem forráselemzésen alapuló történelmi vitát folytatni. Ahogyan más szavakkal korábban említetted, az most már bizonyos: véleményünk itt gyökeresen eltér. Ezért én is azt javasolnám, hogy térjünk vissza a vita után a monarchizmus tematikájához.
Horváth Róbert: – Ezt már korábban én is kértem. Mindezek után már nagyon érdekel, hogy a Regnum! Portál monarchista köre hogyan látja megvalósíthatónak a királyság konkrét politikai uralomra jutását ma – különösen akkor, ha elveti az átmeneti vezérelvű lehetőségeket? Komolyan érdekelnek az ezzel kapcsolatos – stratégiai nívójú – elgondolások, főként azért, mert „a nép majd megszavazza a királyságot mint államformát” lehetőséget egyre inkább kizárhatjuk, ráadásul az államforma csupán egy része a monarchista problematikának. Miután megvalósulna, további problémákkal kellene megküzdenünk.
Aggasztónak találom a hozzáállást, miszerint – ahogyan említetted – a királyság minőségei „idővel csak erősödnek”, ahogy azt is, hogy a helyreállítás – mint említetted – „utópia” építése lenne. Mi erről a véleményed?
Pánczél Hegedűs János: – A „vezérelvűség”, amennyiben diktátorságot és diktatúrát jelent, mindenképpen elvetendő. Egyetlen pozitív diktátor sincsen a magyar történelemben, a legutóbbi – Kádár János, Moszkva bábja – pedig nagyon is infernális figura. Egy olyan nagyformátumú államférfi, mint Széchenyi István sem kapta meg a quasi diktátori hatalom jóváhagyását Metternichtől, közvetve pedig az apostoli magyar királytól, egy olyan helyzetben, amikor a királyság intézményeit akarta ezzel megerősíteni, és a nemzet alkotmányos berendezkedését, megmentve ezzel a rebelliótól. És hol vagyunk az akkori állapotoktól manapság, és hol vannak ma olyanok, mint Metternich vagy Széchenyi? De Horthy Miklós is letett az ilyen ambícióiról az ellenforradalom korszakában, még 1919-ben, pedig korábban ő is azt gondolta, hogy csak így oldható meg a rendteremtés a vörösök után. Az élet azonban megmutatta, hogy ez törvényes eszközökkel is megoldható, amelyhez ekkor még az apostoli király, Boldog IV. Károly is hozzájárult. Ehhez az álláspontjához a diktatúrák szempontjából egy kedvezőbb korszakban, 1938-ban is ragaszkodott, megvetése pedig közismert a magyar szélsőjobb felé.
Egyébként is a restaurációnak megvan a maga magyar protokollja, ezt maximum aktualizálni lehet, de újat, mást kitalálni veszélyes, a fentebb említettek tekintetében. Ezt legutóbb 1920–26 között – nagyobb részben eredményesen – alkalmazták is, jellegzetesen egy forradalmi korszak után. A győztes ellenforradalom tisztázott helyzetet eredményezett itthon ekkor, és egy folyamatos alkotmányozó munkában, nagyobb részben helyreállították a jogfolytonosságot, a történeti alkotmányon és a Szentkorona-tanon alapuló gyakorlatban, ugyanakkor felszámolták a forradalmak örökségét (jellemző, hogy nem történt meg 1989 után a rendszerváltással, ezért a posztkommunista örökséget a mai napig hurcoljuk magunkkal).
A restauráció protokollja megvan tehát, ennek az előmozdításához politikai erő, tér és akarat kell, e mellett pedig az, hogy a nemzet tudatából a hamis véleményeket, beidegződéseket eltüntessük. A magyarok ezer éven keresztül királyságban gondolkodtak és léteztek, ez valami természetes dolog volt nekik, olyan magától értetődő, amely mellett ki kell állni, melyet meg kell újítani, építeni kell, vagy éppen meghalni érte. Önmagában krízisjelző a magyarság életében ezért, hogy nem él a királyságában közel nyolc évtizede. A menetrend a restauráció szempontjából a jogfolytonosság helyreállítása után, melyet a Nemzetgyűlés végez el: az alkotmányozás a történeti alkotmány szerint, azt sokban aktualizálva, az államformaváltás után pedig egy ideiglenes államfő kijelölése, praktikusan egy pártoktól semleges kormányzóé, aki idővel meghívja a magyar trónra a trónörököst. A királyság intézményesítése és a konszolidáció – nemzeti konszenzus mellett – a kormányzóság feladata kellene, hogy legyen. A magyar király nem dísz, nem kirakatkirályságnak a feje, az apostoli magyar király ténylegesen kormányoz, az állam szerves része, egy valóságos tényező, nemcsak uralkodik (mint a brit monarchia esetében ezt sokan hangsúlyozzák) – ahogyan visszásan a modern államvezetés gyakorlatának kényelmesebb lenne. Balansz, nemzeti és nemzetfeletti személy is, ezért fontos a dinasztikus elv betartása, a Szent Korona feje, azzal egyesülve.
Kérdésed második részére is válaszolva, az utópiaépítés a jó rendtől való eltérés, a hagyományok mellőzése, helyette absztrakt fogalmakra való hivatkozással történő kormányzás (népfelség elve), illetve ehhez kapcsolódó államalakulatok megalkotása (köztársaságok). A helyreállítás nem utópia, semmiképpen sem – ezzel kapcsolatosan elnézést, ha félreérthető voltam –, éppen ellenkezőleg, az utópiáktól való elrugaszkodást jelenti. A helyreállítást ezért megelőzheti egyfajta társadalmi csömör, vagy sokk, egy nagyobb krízis, amikor mindabból, ami körülvesz minket, a társadalom részeinek elege lesz, vagy leginkább elbukik.
Mivel azonban vitánk elég interaktív volt eddig is, érdekel, hogy véleményed szerint mennyire és milyen minőségeket tud felmutatni a királyság a mai magyar társadalomban élőknek?
Horváth Róbert: – Én alig tapasztalok a szó szigorú vagy komoly értelmében társadalmat. Tömegeket látok, elbutított és elbutuló, kis élvezeteknek élő egyéneket – fogyasztókat és tévénézőket. Az értelmiség tekintetében ugyancsak önző, saját szűk környezetébe zárt és egyéni őrületeikbe fordult embereket. A nagy közösség létének értelmét már alig ismeri valaki. Ugyanekkor, ki tudja miért, ragaszkodnak annak a társadalom-maradványnak a minden áron való fenntartásához, amelyben alig – jobbára csak a munkahelyeken és a mediatúrák által – élnek. A tömegek számára legfeljebb televíziós propagandával lehetne a királyság által felmutatott minőségek némelyikére irányítani a figyelmet. A szórakoztató és kereskedelmi csatornák tulajdonosai azonban a lehető legtávolabb állnak ilyen szándéktól, mert nem szolgálná a céljaikat, sőt ellentétes lenne azokkal. A magam részéről nem vagyok hajlandó teljesen lemondani a társadalomról, mint olyanról sem, de alapvetően csak egyéniségekben és kis közösségekben gondolkozhatunk a királyságeszme hatásai tekintetében.
Lehetetlen összegyűjteni és akár csak felsorolni a királyság által hordozott és mintegy felmutatott minőségeket itt. Ezek körének nagysága és befogadásának mélysége főként a befogadók mentális képességein, erőfeszítésein és érzelmi intelligenciáján múlik. Úgy vélem, a többség számára a királyság ma mindenekelőtt mélyebb gyökereket adna, annak a tudatát, vagy legalább megérzését, hogy az embernek vannak a jelenkoriaknál és a családiaknál mélyebb gyökerei. Összekapcsolna a múlttal, de nemcsak mint időbeni múlttal, mint elmúlttal, hanem a múlttal, mint értékek tárházával, amely napjainkból is látható. Ezek az értékek – ellentétben a jövő kérdőjeleivel – már megvalósultak, jelezvén, hogy általunk is azok lehetnek. E puszta múlton túlmutató kincstár magában foglalja mélyebb, nem csupán vérszerinti őseinket: egészen lelki és szellemi őseinkig elmenően. Megmutatja nemcsak azt, hogy kik voltak, hanem hogy a mi őseink, a mi elöljáróink voltak. Azt is, hogy benső tulajdonságaikat tekintve milyenek voltak, így hát azt, hogy milyenek lehetnénk mi. A királyság a múltba nyúló tágasság és a mélyebb gyökerek mellett biztonságérzetet adna, és az állandóság érzetét nyújtaná – ahogy számunkra, monarchisták számára ma is nyújtja a folyamatosan változó, világpolitikai mesterkedéseknek és saját butaságaiknak kitett pártok és kormányok felett.
Egy másik minőség, amit a királyság az elsők között, ha nem legelsőként hordoz és megtestesít, az uralom. Ez mindenekelőtt önuralmat jelent. A benső uralkodó, a benső irányító princípiumát, a sztoikusok hégemonikonját. Platón írta, hogy aki nem rendelkezik ilyennel, akiben nem élő a benső irányító valósága, annak számára jó (lenne), ha legalább a külvilágban tapasztal(na) olyat, aki birtokolja. Ennek a princípiumnak, ha tetszik, minőségnek a felmutatása volt az uralkodók ősi, talán legősibb feladata. Hozzátehetjük, hogy akiknek az uralkodókhoz hasonlóan van hégemonikonjuk, azok azért igenlik a királyt, mert úgy van jól, ha ahogy bent van, úgy van kint is.
Mint mondtam, hosszan lehetne sorolni a királyság által megtestesített minőségeket és értékeket, amelyeket ki-ki lelki és szellemi képességei alapján láthat meg, tételezhet. Külön ki kell emelni viszont a monarchia és a világmindenség közötti analógiát; a monarcha és a Pantokratór; az uralkodó és Isten; az egyeduralkodó és az egyistenhit közötti összefüggéseket. A királyság egy spirituális emlékeztető szerepét játsza a földi életben.
Pánczél Hegedűs János: Örülök, hogy említetted a médiát, mint lehetséges közvetítőt, magam is így gondolom, és a minőségek terén is megvan az egyetértés. A média képe azonban jelenleg szerencsére árnyaltabb már, hiszen ebben – itt szinte csak az online médiumokat említhetjük – van lehetőség önállóan is nyilvánosság generálására. Ez mindenképpen eszközünk kell, hogy legyen. De akik fel akarják mutatni ezeket a minőségeket, vajon milyen vérttel legyenek felövezve szerinted?
Horváth Róbert: – Talán triviálisan hangzik, de a cselekvést megelőzően elsősorban intenzív megismerési erővel és képességekkel kell rendelkezniük. Nem mondhatjuk, hogy bővelkedünk monarchista irodalomban. Habár évezredeken át ez volt az államforma (lényegileg bármely törzsben, akkor is, ha ott nem királyságnak nevezték), a régi korok embere számára nem volt olyan mértékben szükség a mentális támasztékokra, mint ma. Egy monarchistának mégis úgy kell tapasztalnia, hogy – a királyokkal foglalkozó unalmas történészi munkák dacára – van mit alapul vennie megismeréseihez. Büszke vagyok rá – talán nem nagy hiba –, hogy meghatározó szerepet játszottam a rendszerváltozás utáni monarchista irodalom megjelentetésében, amire többedmagammal együtt László András előadásai inspiráltak.
Így a megismerés tekintetében – ki- és elindulási nívón – támaszkodni lehet az egyébként rendkívül heterogén Pannon Front royalista és aulikus cikkeire; a Tradíció évkönyv magyar arisztokrata életrajzaira; nem utolsó sorban pedig a Sacrum Imperium és az Északi Korona monarchikus írásaira. Ezeknek a folyóiratoknak – közéjük véve a Pannon Frontot – szerteágazó feladatai voltak, ám monarchista szempontból is figyelembe veendőek. (A több mint tíz éven át közölt cikkek forrásadatai összegyűjthetők Buji Ferenc 270 oldalas bibliográfiájából, a Metaphysicum et Politicumból.) Mindemellett természetesen ott van a második világháború előtti magyar nyelvű irodalom; néhány későbbi történészi munka (hadd emlékezzek meg például Dümmerth Dezsőről, aki támogatott egyes tevékenységeimben); több, az addigiaknál sokszor pontosabb, de ugyanakkor kínosan „értékmentes” mai mű és tanulmány, akár az egyetemi oktatás berkeiből, Kontler Lászólótól, Dénesen Iván Zoltánon át, Molnár Attila Károlyig, és másokig, melyek kritikával, de szintén segítségül vehetők az említett megismeréshez; és nem feledkezhetünk meg Molnár Tamás politikai műveiről sem, akitől filozófiailag és teológiailag távol álltam, ám az a megtiszteltetés ért, hogy társszerzője voltam a Havi Magyar Fórum által neki létrehozott „Cathedra Philosophica” rovatban, az ezredforduló első éveiben. S ekkor még nem beszéltünk a nemzetközi irodalomról, benne olyan nem-történészi monarchista alapművekkel is, mint Emmanuel Malynski gróf La Guerre occulte-ja; valamint az elsődleges források megismeréséről, és egy nem baloldali, tiszteletteljes forráskritikáról.
Említetted az intellektuális bátorságot. A királyság oldalán állóknak valóban – korunk értelmiségijeit messze meghaladó módon – intellektuálisnak kell lenniük. Érdeklődésük és megnyilatkozásaik azonban nem korlátozódhat a történelemre, ki kell terjedniük a teológiára, a filozófiára, az etikára és sok minden másra. A deklaratív, merőben „vagány kimondásokon” alapuló monarchizmust én sem szeretem. Nagyon fontos az alapelvek deklarációja, azokhoz kell tartani, de nem lehet megállni itt. A kimondás kevés. A tradicionális királypártiság alapelvei körülbelül tíz mondatban összegezhetők, és majdnem bárki felfoghatja (hogy ne mély értést mondjak), hogy azután egyéniségét erősítve papagájként hangoztassa. Tudni kell érvelni is mellettük, ars interpretandival kellene rendelkezni, és a korhoz igazított, nagyon komoly, hosszú távú monarchista stratégiát kellene kidolgozni.
A „dogmatikus monarchizmus” a királypártiság gyermekbetegsége, amelynek esetében állandóan és mereven – s tegyük hozzá: színvonaltalanul artikulálva – hangsúlyozni kell az alapelveket, mert azok nincsenek annyira belé ivódva és magáévá téve, hogy ne direkt módon kelljen beszélni róluk. Ezen a betegségen minden monarchista átesik, de tudnunk kell, hogy nem egészséges. A monarchista álmában is monarchista, ott pedig nincs mindig lehetősége rá, hogy gondolatába idézze a politikai dogmák – egyébként fontos – megfogalmazásait. Az élő politikai alapelvek többek dogmáknál: princípiumok – egyszerre elvek és valóságok. A princípiumok és a nekik megfelelő irányulások álomban is felidézhetők, mert kevésbé kötődnek szavakhoz, vagy olyan gondolkodáshoz, amellyel az ébrenlét során megfogalmazzuk őket (jó esetben sokrétűen és többféleképpen). Ilyesmi csak akkor lesz lehetséges, ha egy monarchista nemcsak az elme, hanem a szív intellektualitásával is rendelkezik. Itt nem nosztalgikus érzelmekre vagy egyáltalán az érzésre gondolok. Nem is csak jó érzésekre és jóérzésűségre – noha ezek is fontosak.
Az elme és a szív együttes intellektualitásával szorosan összefügg például az, ahogyan egy magyar monarchista viszonyul a nem-keresztény, ám tradicionális vallásokhoz. Megjegyzem, olyan világban, mint a mai – ahol egyre különbözőbb vallású emberek élnek egy-egy területen – ez a hosszabb távú monarchista stratégia szempontjából is fontos kérdés. Nyilvánvaló, hogy a magyar királyság apostoli, vagyis keresztény, azon belül pedig katolikus királyság. A szívbéli intellektus mégis lehetővé tenné, hogy teljes együttérzést és teljes elismerést tanúsítsunk – csak példaként említem – buddhista és muszlim honfitársaink és általában a buddhisták és muszlimok iránt. Ekkor nem kötelező toleranciáról vagy kisebbségi szemléletről és más efféle többnyire álságos és nem működő hozzáállásról van szó. Az együttérzés és az elismerés itt attól teljes, hogy nem csak a kisebbségnek, nem csak az egyes embereknek, még csak nem is pusztán az adott vallásnak szól. Az intellektus szívbéli része azt fogja fel és éli át, hogy más hagyományos vallások követői lényegében egyazon isteni Valóság felé törekszenek, csak más eszközökkel és más néven nevezve azt.
Nyomatékosítom: mindenekelőtt nem a nem-keresztény vallások iránti fogékonyságról, hanem azok célja és leglényegük iránti fogékonyságról van szó. Tehát monarchikus egyházpolitikánkkal alapjaiban véve nem sértjük meg a saját katolikus hitünket (akkor sem, ha bíráljuk az egyházi ökumenizmust, vagy bizonyos pápai állásfoglalásokat). Nem sértjük meg, mert nem más vallásokat fogadunk el, hanem azok hasonlóan transzcendens irányultságát. És erre az értelmes szív teszi alkalmassá az embert.
Szorosabban politikai fronton ugyancsak a szívvel bíró értelem révén lehetne elkerülni azt az ellenségeskedésig menő széthúzást, amely „magyar átokként” ismert – és amelyben mindaddig van valami, amíg tudatosan nem teszünk ellene. E tekintetben jellemző – s összefügg az említett gyermekbetegséggel, de van benne egy sötétebb tényező is –, hogy amikor egymáshoz viszonylag közel álló emberek azt tapasztalják, hogy bizonyos kérdésekben nem értenek egyet, akkor Magyarországon, a magyarok a másikat azonnal az ellentétes oldalhoz sorolják. Nem a saját oldal valamely körébe, hanem azonnal az ellentétes oldalra. Ez a sötét komponensen kívül a meritokratizmus hiányával függ össze: az érdem- és elismeréselvűség hiányával – amely elengedhetetlenül fontos jobboldali minőség, a rendiség egyik alapja is.
Az arisztokráciáknak évezredeken át ez volt az egyik sajátossága, márpedig arisztokratikus jellegzetességek nélkül nincs adekvát monarchizmus, és nincs jobboldaliság sem. Az abszolutizmus mellett az arisztokratizmus és a rendiség a monarchizmus legfontosabb sajátosságának tekinthető. Minden létező és komoly stratégia épít az eltérő szintek organikus összjátékára. Számomra a teokratikus abszolút monarchia az igazi államforma, de éppen az iménti alapon elfogadom az alkotmányos monarchia demokrácia feletti értéktöbbletét, látom a kirakatroyalizmusokét is, elismerem a diktatórius mozzanatok értékeit, és stratégiai szempontból együtt tudok dolgozni mindenkivel, aki a monarchista cél vonatkozásában értékeket és érdemeket mutat fel számomra. Szó sem lehet arról, hogy elhatárolódjak például a szélsőjobbtól csak azért, mert a kor, a saját sorsomon való könnyítés vagy pusztán taktikai lépések ezt kívánnák meg. Egy monarchistának nem lehet ugyanaz a véleménye – végkicsengését tekintve – a Caudillóról, a Capitanóról, a Nemzetvezetőről, a Führerről vagy a Ducéről, mint Mari néninek és Béla bácsinak, de olyan sem, ami a polkorrekt – tehát ideológiailag ugyancsak terhelt – történészeknek. Nem azért nem, mert Mari néniről és Béla bácsiról van szó, hanem azért, mert egyiknek a véleménye sem érdemelvű. Van valami elképesztően igaztalan és igazságot sértő abban, ahogyan az említett személyiségekről XY-ok nyilatkoznak, ahogy hitlereznek olyan emberek, akik azon kívül, hogy XY-ok, két ember együttműködését sem tudnák megszervezni, nemhogy hadműveleteket vezényelni. Ugyanezt csinálják az uralkodókkal is. A Mari nénik és a Béla bácsik persze a televízióból tanulják mindezt, de történészektől, akik egy nyaklevest nem tudnak lekeverni neveletlen kölkeiknek. Az utóbbiak engedetlenségét mellesleg megértem, és helyes, ha ilyen apák nem adnak nekik nyaklevest.
Tehát az együttműködni tudás, a különböző szintek organikus összjátéka, a körültekintő stratégia és a meritokratizmus mind a szívvel bíró intellektus következményei. A mai monarchisták eszközeinek, vértjének az intellektusból kell fakadnia, de annak az értelem szívbéli részére is ki kell terjednie. A valódi intellektus egyébként eleve ilyen.
Kockáztatva az egyetlen kérdésre adott túlságosan hosszú választ, hadd térjek még vissza az alapelvek elmélyítésének kritériumára – ami a vért talán legfontosabb eleme. Azt mondtam, a monarchista álmában is monarchista, olyan helyzetekre akarván utalni, amikor nincs mód arra, hogy megfogalmazásokba kapaszkodjunk, vagyis kevésbé tudunk visszatérni a monarchizmusunk verbalizált alapelveihez.
Ekkor az intellektuális szív akciói szükségesek (nem érzelmi centrumot értve a szív alatt). A stratégia estéhez hasonlóan tipikusan ilyen helyzet az alkalmazások világa, amikor egy speciális területre kell átvinni a princípiumainkat. Ezt nem lehet megtenni a monarchista alapelvek megfogalmazott formáinak elismétlése révén, mert ekkor semmilyen eredményt nem tudnánk felmutatni az adott szakterületen, és dilettánsnak is tűnnénk. Ha a kortárs magyar monarchistáknak ki kellene dolgozniuk – például – a saját környezetvédelmi programjukat, nem állhatnának elő azzal, hogy minden lényeges direktívát az uralkodó határoz meg, vagy azzal, hogy az uralkodó lényege szerint természetfeletti. Mindez igaz, de így nem lehetne eleget tenni a feladatnak. Ezt és az eddigieket is csak azért említettem, hogy lássuk, mennyire fontos a megfogalmazott alapelvek kiterjesztése, kiteljesítése, a verbalizált formák és a dogmatikus monarchizmus elhagyása – anélkül, hogy megsértenénk, vagy lényegileg elhagynánk az előbbieket.
Itt visszakapcsolódunk ahhoz a témához is, hogy a királyság által megtestesített és felmutatott értékeket minél szélesebb körben kellene tételezni, és – most inkább erről beszélek – minél mélyebben, vagyis lényegibb szinten átélni. Az elmúlt években sokat foglalkoztam az észak-indiai saivizmus monisztikus formáival, elsőleges források ismeretéig elmenően. A monizmus ezekben az esetekben olyasmit jelent, mint a kereszténységben a Szentháromság hátterében fennálló egység tana. Annak ellenére, hogy a hármasságon messze túlmenve „politiesztikus” struktúrákról van szó, az említett esetekben radikálisan tételezték az egység elvét. Az isteni számosság elképesztő sokasodások ellenére mindig vissza volt vezetve a nem-kettősségre. Egyebek mellett azért foglalkoztam e tradíciókkal (krama, trika), mert a hindú tudatfilozófiák csúcsait képviselik. Mindig is meggyőződésem volt, hogy a monarchizmus összefüggésben áll (más síkon, bensőleg és lényegileg) a rétegződő és eltérő szintek sokaságát felölelő abszolút monizmussal, másfelől pedig a teljes tudattal. Az említett hagyományokban ennek az isteni monizmusnak a kulcsát a tudat totalitásában vélték megtalálni: a közönséges tudattól és tudatosságtól megkülönböztetett tiszta tudatosságban (csiti, csaitanja, csétana, paraszamvid, pará-szanvit stb.).
Ami miatt mindezt szóba hozom, az a monarchia, a királyság és a teljes tudat bensőséges kapcsolatának a hangsúlyozása. Alátámasztotta ezt a felfogásomat (tehát nem egyéni koncepcióról van szó), hogy az említett tradíciók követői befolyásos szerepet játszottak a helyi monarchiákban: fontos hivatali tisztségeket töltöttek be, a legkiválóbbak pedig beavatási szintig elmenően biztosították az uralkodók – és így a királyságok – szellemi életét Kasmírban, Nepálban, de a Khmer Birodalom egyes időszakaiban is. A tiszta, előítéletektől – vagyis tudattalan értékítéletektől és koncepcióktól – mentes tudatosságban az ember megvalósítja a monarchizmus lényegét. Anélkül, hogy monarchista alapelvek megfogalmazásait szajkózná, a tudat teljességében esszenciálisan megvalósíthatja a monarchiát, a fölérendelt középpontban, a tiszta tudatosságban pedig az uralkodót, a monarchát. Engem a monarchizmusnak főként az ilyen, spirituális – mások számára minden bizonnyal „misztikusnak” tűnő – perspektívái érdekelnek elsősorban. De mint említettem, és talán látszik is, nem csak ezek.
Távol áll tőlem, hogy a magyar monarchisták számára hindú módszereket, a hindú tradíció bizonyos formáinak követését akarnám javasolni. Csupán jelezni szerettem volna, milyen fontos lenne, hogy az ember a monarchizmus benső és mély értékeit kutassa, és azt, hogy valóban lehetséges extranormális körülmények közepette is – amilyen korunk rémálma – fenntartani az abszolút monarchizmust. Ez a mélységi, vagy inkább lényegi irányulás, számomra mindenképpen hozzátartozik az intelligens monarchizmus vértjéhez.
Elnézést, hogy ilyen hosszú voltam, de mindezt fontosnak találtam a kérdéssel kapcsolatban.
Pánczél Hegedűs János: – Talán nem volt haszontalan mindezt elmondanod. A periodiák közül a Tradíció évkönyvet és a Pannon Front számait olvastam is, de ezek nyomokban tartalmaztak csak monarchista anyagokat, nem voltak frekventáltak ebből a szempontból. Mindazonáltal más szempontból hasznosnak voltak, különösen a Pannon Frontnak volt egyfajta „tematikanyitogató” szerepe a magyar jobboldalon, kár, hogy a kardjába dőlt és sokszor már egy számban is egymásnak ellentmondó témákat hozott fel. Ez a fogalmi tisztázatlanság és káosz a mai napig elkíséri a magyar jobboldalt, ami azt gondolom, óriási hiba, sőt veszély. Vannak monarchista munkák e mellett is, amelyek a királyság mellett érvelnek, Pethő vagy Molnár Kálmán munkái ilyenek. Ez két véglet, de egy ívet jól mutat. Én személy szerint is sokat tanultam Molnár Tamás professzortól, személyes beszélgetéseinkben, óráin és persze műveiből. Hiszen a legfőbb mesterek a modern korban a könyvek, ahogyan Hamvas is mondta. Egy évtizede a királyság mellett volt, amikor erre rákérdeztem hiánypótló munkája kapcsán, amely a hatalom két arcát mutatja be. Ezért az őszinteségéért nagyon hálás vagyok a mai napig a professzor úrnak.
Az intellektust – jelen helyzetben – én is sokat szoktam hangsúlyozni, és az érvelést is. Mivel több, mint egy évtizede a véleményem ebben nem sokat változott, és több emberrel is kapcsolatban álltam, volt lehetőségem megtapasztalni, hogy ez sokak számára megvalósíthatatlan és értelmezhetetlen. Valamifajta „vagány mozgalmiság” vagy rosszabb esetben politikai patológia idevonzza őket, és aztán csalódottan és sértődöttem továbbállnak más prédát kutatva. A monarchizmus így szűrő is lehet, ha nem engedünk ebből a mércéből – és ez nem dogmatizmus, bár katolikusként a dogmáktól sem idegenkedem, hiszen azok szabadságot biztosítanak és hálás útjelzők –, hanem elvszerűség. Pontosan az interregnum közel nyolc évtizede, az agymosás és a Zeitgeist teszi szükségesség, hogy magyarázzunk, ragaszkodjunk alapelvekhez és ne engedjünk meg – legalább a minimumban – egyedi rögeszméket, amelyek vonzóak, de lényegében pótcselekvések, vagy ahogyan te fogalmaztad meg, „őrületek”. Amikor a politikai hagyományt lerombolták, amikor az évezredes gyakorlat már nem eleven, akkor következetesen összegezni kell, hogy a parxis újra élő legyen. Ennek a korszakában vagyunk jelenleg, ez a feladat most.
Talán a fentiekből is kiderül, hogy nem „Mari nénik és Béla bácsik” szintjén és nem ugyanazon a szinten mondtam ellentétes véleményt a diktatúrákról és a szélsőjobbról. Érdemek mellé rendeljünk értékeket is, és a saját pozíciónkat is, amely jelen esetben a királyságpártiság (monarchizmus), melynek szabályai, értékei vannak, nemcsak általánosságban, hanem konkrétan is. Ez egy rend, és egy rendszer mentén bontakozik ki, nem csak egyéni szimpátiák, orientációk mentén. Eleve azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb kihívás az egyéni elképzelések, az egyéni vonzalmak, érzelmek leküzdése a monarchizmus kapcsán, hiszen ez – legyünk őszinték – mindig is rendelkezett egyfajta romantikus attitűddel, a szó nemesebb, használhatóbb értelmében is.
De ilyen kihívás van még több is. Te személy szerint mit gondolsz, milyen kihívásokra kell válaszolniuk még a királyság hirdetőinek?
Horváth Róbert: – A legfontosabb kihívásokat már jeleztem: mindenekelőtt válaszolni kell tudniuk néhány kérdésre, éspedig helyesen és jól érvelve. Miért nem lehet csupán nemzeti a király? Miért nem választható az uralkodó? Miért nem jöhetnek szóba önjelölt uralkodók? Miért a dinasztikus öröklésen alapuló uralkodó az elsőszámú lehetőség? Lehet-e uralkodásra késztetni olyan örökösöket, akik kevés hajlandóságot mutatnak arra? Milyen adekvát, tradicionális lehetőségek vannak a dinasztikus öröklésen kívül?
De e hat kérdés megválaszolni tudásához hozzá kell venniük továbbiakat is. Például, meg kell tudniuk győzni arról, hogy miért elfogadhatatlan az a hozzáállás, hogy az uralkodók alkalmasságát pozitivista, kriticista és laikus alapon firtassák (és hogy egy ilyen vizsgálódás eredménye nem lehet mindent eldöntő). De ismét megemlíthetem az abból fakadó kihívásokat is, hogy monarchista szempontból körülbelül elfogadhatatlan a királyság mint államforma népszavazás útján történő létrejötte (aminek pozitív végkimenetele nagyon valószínűtlen). Ezzel kapcsolatban is érvelniük kell tudni.
Végszóként nem lesz túl szép, de a kihívások tekintetében kötelességemnek érzem jelezni, hogy a királyságeszme a huszadik század eleje óta a világuralomra törő erők játszmáinak részévé vált. Korábban e mesterkedések magukat a királyságokat – az uralkodók közvetlen körét, vagy a gyengekezű és -jellemű uralkodókat – érintették, körülbelül száz éve már magát az eszmét és a képviselőit.
E sötét erők mai működését, a szóban forgó kérdéstől függetlenül, nagyon valósághű módon mutatja be Duncan Shelley regénysorozata, Az elme gyilkosai. A mű kevés irodalmi értékkel bír, és főként a filmek vonaláról bizonyos modernista fertőződéseket mutat, az eddigi trilógia mégis zseniális.
Amíg ezek az erők kevéssé tudták a saját céljaik szolgálatába állítani, egymásnak ugrasztották a birodalmakat az I. világháborúban. Az uralkodók nemzetükkel szembeni érzelmeit kihasználva, később – nagyjából a II. világháború idején – a nemzetközi politika, majd pedig a demokrácia bábjává tették a királyságokat, aminek következtében az uralkodók teljes mértékben a parlamenttől és a néptől függenek, szavazni mennek, parkolási bírságot fizetnek stb.. Ennek ellenére valamilyen okból meghagyták a királyságok merőben névleges létét. Sőt, konkrét információim vannak arról, hogy az egyes országokban a húszas-harmincas évek óta támogatják, sőt előidézik a királyságeszme polgári keretek közötti minimális fennmaradását. Felmerül a kérdés, hogy miért?
Véleményem szerint egyetlen elfogadható válasz létezik: valamilyen távlati céljuk van a királyság-monarchia államformájával, intézményével. Minden mai – hamis, kiforgatott, karikatúraszerű és parodisztikus – „birodalmi”, „arisztokratikus” és „elitisztikus” törekvés, melyek léte a kommunizmus óta és napjainkban nem kétségbe vonható, ugyanezt mutatja. Úgy vélem, e távlati cél az Antikrisztus világuralmával kapcsolatos, amely egy megfordított királyság formájában még nem realizálódott, de bizonyos szentiratok tanúságtétele szerint létre fog jönni. Végső fokon nem internacionálé lesz, nem világköztársaság, nem egy láthatatlan világkormány, a princeps huius mundi, az evilág urainak mai uralma, hanem leplezetlenül és kérlelhetetlenül az Antikrisztus világkirálysága. Azok az erők fogják legyőzni, akik látják e mesterkedéseket.
Így a monarchizmusok legnagyobb kihívása, immár több mint fél évszázada, az iménti okból fakadó viszonylagos – amennyire csak lehet kicsiny – támogatottságuk. A konzervativizmus általános esetéhez hasonlóan egy infiltrációval kell megküzdenünk. Az elmondottakon kívül ez az egyedüli oka annak, hogy a szélsőjobboldallal való együttműködést, vagy legalábbis soha-meg-nem-támadását javasoltam. A királypártiság ilyen formája ugyanis kevéssé szolgálja az iménti célokat.
Pánczél Hegedűs János: – Kicsit messzire jutottunk ezzel a beszélgetés végére, de talán az értékek körén belül maradtunk még. Tisztázásnak és az érvelés tornájának már most megfelelt a vita. Az, hogy az álláspontok mennyire közeledtek, még nem látszik, és legfőképpen, hogy ezek mennyire alkothatnak egységet. Mit gondolsz?
Horváth Róbert: – Nem szeretem a vitákat. Többnyire érvelésbe bújtatott egyéniségérvényesítést, burkolt egoizmust képviselnek manapság, akkor is, ha magasztos eszmékről szólnak. Én beszélgettem.
Kissé talán túl nagy helyet adtunk a modernkori diktatúrák témájának, így nem maradt módunk részletesebben szólni például a monarchista stratégia kérdéseiről: megvizsgálni azt, hogy a restauráció általad említett „protokollja” mennyiben megfelelő ma. Talán az ellenségeim által hangoztatott képet is erősítette mindez, akik bár tudják, hogy mi az elsőleges, nem-politikai tevékenységem, és tudnak monarchizmusomról, szeretnek náci, nyilas, fasiszta, szélsőjobboldali személynek beállítani. De mindez érthető. Először ott kellett megpróbálni megérteni egymást, ahol a legtávolabb álltunk: a szélsőjobboldalinak nevezett jelenségek megítélésében. Számomra ez a terület nem szimpátia és egyéni orientáció kérdése. Nem úgy születtem, hogy értettem őket. Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy valamelyest értsem a jelenségüket, és főként hogy megértsem: milyen funkciót tölt be a megítélésük korunkban. Csak reménykedhetek, hogy érthető voltam a szabadsággal, etikával és korszellemmel kapcsolatos szerepüket illetően. Ha nem utasítjuk el eleve és minden tekintetben őket, kevésbé vagyunk a jelen korszak teremtményei.
Talán lesz rá mód, hogy máskor a monarchizmus további kérdéseiről beszélgessünk. A politikai egységig még hosszú az út, de nem gondolom, hogy ellentétes oldalon állnánk. Persze az együttműködéshez bizonyos magatartásbeli elveknek és stiláris elvárásoknak is eleget kell tennünk.
Pánczél Hegedűs János: – Az emberek közötti beszélgetések kétharmada meggyőzés, ilyenek vagyunk, egyszerűen, ez a lényünk része a Teremtés óta. Ha pedig valamiben nem értünk egyet, akkor a vita természetesen alakul ki, mint a borult égből az eső. Azt, hogy mire lesz még lehetőség, az idő majd eldönti.