Ablonczy Balázsnak én azt hiszem, a célközönsége vagyok. Ezt onnan tudom, mert a sikeresnek mondható Trianon-kötetének az elején megszólít, hiszen én is kerültem olyan helyzetbe, amikor valaki maximum fél órás magyarázattal azt akarta, hogy elmagyarázzam neki, hogy „hogyan lehetett akkor Trianon?”. Sokszor ostoba is voltam, mert bele is mentem a játékba, Ablonczy Balázs most erre egy erősen felszódázott tanulmányt szánt, amely első ránézésre muris, ha azonban azt nézem, hogy a webkettes generációt így talán meg lehet szólítani, akkor egy lehetséges alternatíva.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
A kötet le akar számolni sok olyan legendával – innen a kötet címe is: Trianon-legendák – amelyeket szinte mindenki hallott már, ha egy óránál többet szentelt az ügynek – mert az emberek nagyobb része nem akar és nem is tud többtényezős magyarázatokat elfogadni. Legendák – a történészek nem szeretik, de az egyszerű embereknek segítség, s velük szemben hadakozni egy kicsit szélmalomharcos gyakorlat is. Meg folyamatosan nagy felelősség is, ha elveszem adnom kell valami mást, ami táplálék azoknak, akik eddig ebből szépen építkeztek.
Mindez különösen igaz a tragédiákra, és az olyan nyomás alatt hatalmasra nőtt traumákra is, mint Trianon, nekünk magyaroknak. A Diktátum. A keletkezésük forrásvidékének a feltárása fontos lehet az értő kevesek számára, de vajon fontos-e az éhes sokak számára, s leginkább valóságos magyarázat lesz-e majd ez? Ablonczy azt mondja, nem célja a deheroizálás, s valóban nem, mert itt nincsenek hősök, meglehet helytállás azért volt (gróf Apponyi szerepe a legismertebb példa itt), de a demitizálás de facto jelen van a lapokon. A szerző azonban nem ad mítoszok helyett gyógyírt és alternatívát a kettes sortávos 158 oldal után sem, s ezért elkerülhetetlen szinte a csalódás a kötet végére.
Lelőttem volna a poént? Korántsem.
A kötet felosztása ugyanis korrekt; a történeti és a politikai Trianon mellett szó esik arról is, hogy a társadalomban hogyan jelenik meg a téma, leginkább a rendszerváltás után. Sokatmondóan ez a legkisebb fejezet, pedig talán itt el lehetett volna időzni azon is, hogy miért „biznisz” újra Trianon – az események, a kultusz csúcsa és a revízió után annyi évtizeddel. Miért keresik fiatalok és az öregek, akiknek értelemszerűen nem lehet már különösebben kapcsolatuk Trianonhoz egy matricában, egy kapucnis fekete felsőben, egy kulcstartóban, egy sörös koccintás „Vesszen Trianon!” kiszólásában több mint négy évtized kommunizmus és egy kudarcos rendszerváltás után is az identitásukat? Miért kellett bekövetkeznie a rendszerváltás politikai modelljének szinte teljes bomlásának ahhoz, hogy június 4-e legalább a Nemzeti Összetartozás Napja legyen? És miért volt előtte még egy évvel is az, hogy egy középiskolából hazazavartak egy tizenévest, aki „nagymagyarországos nemnemsohás” felsőben ment a tanórákra és szülei hiába tiltakoztak ezért?
A kötet témafelvetései, főleg ahogyan a hátsó borítón olvashatjuk izgalmasak; Apponyi-legendárium (a konzervatív és legitimista „élő katedrális”) bőven adatolt fejezete, Georges Clemenceau magyar menye (amely az egyik legmasszívabb legenda szerény tapasztalatom szerint, a kötet leginformatívabb része is, a hajózható patakok balladája mellett), illetve a legtriviálisabb téma: az aláírás helyszíne, amelyet sokszor elrontottak ennek ellenére, többek között történészek is (igen, a Nagy-Trianon palotában írták valóban alá). Ablonczynak a stílusa az, ami leginkább sikerre kellene, hogy vigye ezt a kötetet, leginkább a portálok és a blogok posztjaira emlékeztet (vannak olyan részek, amelyeket ki is posztoltak „városi legenda” cáfolatként), a lábjegyzetek, a hivatkozások csak mellékesen szerepelnek a kötetben, sok bennük a friss anyag szerencsére, de általában is a jólértesültség jellemzi az írásokat (ki hitte volna, hogy Clemenceau fia magyarbarát parlamenti csoportnak volt a tagja, most őszintén?).
A szerző azonban egyszer csak meglepően naív; hiszen adatolást keres egy olyan témában, amelyben soha nem lehetséges ez, a természetéből adódóan – ez pedig a maszon munka Trianon kapcsán. Itt valójában egyetlen konferenciára hívja csak fel a figyelmet Ablonczy, ez pedig a Grand Orient de France és a Grand Loge de France közös konferenciája, amelynek jegyzőkönyvét itthon az OSZK-ban tanulmányozta. A háttérhatalomként működő maszonéria tekintetében nem biztos, hogy csak ennek a konferenciának az adataira van szükségünk és beszédekre, amelyek 1917-ben Franciaországban hangzottak el – többet lehetne és kellene beszélni mindarról, ami a Monarchia magyar területén zajlott ekkor (ezt mostanában Raffay Ernő meg is tette, több ezer kutatható levéltári anyagot feldolgozva), ahol a maszonéria egy része támogatta, de egy része támadta a kiegyezés status quo-ját és a bomlasztás szolgálták cselekedetei.
Trianonnal kapcsolatosan – főleg Fejtő Ferenc és Somogyi István munkái kapcsán – ez a francia konferencia az ismertebb mítosz (ami ugye tény is, hiszen megtörtént), de talán nem a legfontosabb maszon-rész a témában, amely az összeesküvés elméletek ködevése helyett, a társadalmi háttérerők működéséről adhat érdekes momentumot (Jászi Oszkár például maszonként előadásokat tartott páholyokban az Osztrák-Magyar Monarchia szükségszerű felbomlásáról, az általános titkos választójog bevezetéséről, stb.). A vesztes háború után (és közben) az ilyen búvópatakok felszínre törtek, azok az áramlatok, amelyek tiltva voltak a Trianon előtti Magyarországon (és a helyreállított rendben is, a kormányzóság ideje alatt, mint például a maszonéria), vizsgálatuk azért is érdekes, mert magyarázatot kaphatunk mindarra, amit az összeomlást megélők reakciójaként látunk manapság.
A kötet azonban nemcsak a felvetett témák szűkszavú megválaszolása (lejárt-e békeszerződés?, „titkos záradékok”, megállapodások) miatt csalódás, hanem mert a könyv végén feltett kérdések – mit tehetünk Trianonnal a XXI. század elején? – lényegében ugyanazok, mint amelyeket bárki feltehetett volna magának, aki pontosan azért vette a kezébe a könyvet, hogy ezekre választ kapjon. Hiába. Ablonczy nem ad gyógyírt a mítoszokkal szemben vagy helyett, nem ad friss és éltető táplálékot az identitásnak, hanem a demitizálás legnagyobb negatív következményét okozza a kötet végén az olvasóban; a kétséget és a hiányt. Az olvasó jogosan fogalmaz meg most egy újabb kérdést ezúttal a szerző felé; akkor mi végre íródott meg ez a kötet?
+++
Talán azonban Ablonczy Balázs is érezte mindezt, mert soron következő kötetében A visszatért Erdélyben így fogalmaz már; „egy közösség identitásának azonban nem feltétlenül kell valós alapokra támaszkodnia”. Nos, akkor a Trianon-legendák „lényege” (demitizálás) talán zárójelbe is kerülhet ezzel az önreflektív mondattal. Szándékai ezúttal őszintébbek és követhetőbbek már az első oldalakon; műve nem nagymonográfia, hanem összefoglaló ismeretterjesztő munka, amely az eddigi kutatásokat összegzi leginkább és egy új képet varázsol elénk, magyarázatot adva sok megválaszolatlan kérdésre, amely a revízió egyik legvitatottabb, de legédesebb eredményét kíséri a mai napig.
Ablonczy kötetének és a szerzőnek is a legnagyobb újdonsága és erénye már az első húsz-harminc oldal után előtűnnek; olvasmányos stílus, bő merítésű forrásterület (nemcsak levéltári anyagok, történelmi tanulmányok és munkák, hanem visszaemlékezések, újságcikkek, sőt irodalmi művek is) és ami a leginkább előreviszi, XXI. századivá teszi a kötetet, az a személyes hang: megismerjük benne Ablonczy tipródásait (a kiadóval szemben pl. „nyűgősnek” tartja magát például), győzelmeit, hovatovább kudarcos viselkedését is (kellemes az ifjonci korszakában történt ledörrentés története „E.” részéről, és nem öncélú a szerepeltetése). Ablonczy hozzáállása meglehetősen személyes, elfogult, de mégis több szempontú; meg akarja ragadni figyelmünket és végigvezet minket ezen a viharos és kusza, eseményekben gazdag négy éven. A szerző nem fogad el fekete-fehér tételeket és itt lehet a leginkább pozitívan látni, hogy mindig érző volt a határontúli magyarság sorsával szemben (a Pro Minoritate egykori főszerkesztőjeként ez elég természetes is), mégis szempontja egyértelműen érző, de nem egyoldalú magyar szempont, ahonnan az eseményeket szemléli és elénk tárja.
A kötet egyik legfontosabb tétele, hogy elmondja, kevés olyan expanzió volt a XX. századi magyar történelemben, ahol a magyar kormányzat annyi energiát, pénzt, humán erőforrást, szellemi-, gazdasági és kulturális valamint idegenforgalmi (három év alatt tizennyolc útikönyv a visszatért Erdélyről) koncepciók egész garmadát mozgósította volna, mint a visszatért Észak-Erdély négy évében ez megtörtént, mindezt háborús országként, néha egészen elképesztő áldozatokat vállalva (jó példa erre a székely villamosítás terve, svájci turbinákkal). Kifejezetten nem szereti az egyszerűsítést a szerző, a hurráoptimizmust, vagy a tálcán kínált kacsintós irredentizmust, kötetében többször rámutat, részletesen taglalja, hogy az együttműködés nem volt mindig rózsás az anyaországi magyar és a székely, illetve erdélyi magyar lakosság, az kormányzati adminisztráció tagjai között. Az idejövők sokszor kellemetlenül éreztettek valamilyen indokolatlan felsőbbrendűséget, a másságot az erdélyi honfitársaikkal, amelyet nagyon sokszor és gyorsan panaszkodva tettek szóvá nekik, e mellett pedig közvetlen vagy közvetett konfliktusokat is szült ez a helyzet. A kötetben a történelmi folyamatokban mindig vannak emberi sorsok, emberi tényezők, de leginkább az egész négy év egy örvénylő folyamat, amelyben nemcsak egy adott pillanat létezik, hanem egy organikus egész jön létre és a tragédia észrevétlen, nagyon gyorsan és visszafordíthatatlanul következik be 1944-ben. A visszafoglaláskor átmenetileg bekövetkező káoszból (lemondott a román király, magyar-, zsidó-, román és németellenes atrocitások, felfüggesztett román alkotmány és parlament, önkéntes magyar gárdák alakultak, stb.) lesz rend és aztán tragikusan véres bukás és megint átmeneti, de még véresebb káosz.
A történet azonban soha, de soha nem fekete-fehér, meglehet mindvégig küzdelmes. Így lehetséges az, hogy Tamási Áron csalódik gróf Teleki Pálban, meglehet a revíziót üdvözli, de a szorgalmazott magyar pártnak (Erdélyi Párt) minden harmadik erdélyi magyar végül is tagja lesz. Így lesz az erdélyi báró Bánffy Dániel az 1942-es „negyedik” zsidótörvény egyik kidolgozója, de később ugyanő lesz az, aki a zsidó mentesítési kérvények egyik legnagyobb támogatója földművelési miniszterként. Gróf Teleki Pál, amennyire keménykezű volt a bevonulás óta, annyira – helyi és hazai ellenállás mellett – de ragaszkodott ahhoz, hogy az összes erdélyi magyar középiskolában vezessék be a román nyelv tanítását heti két órában (csak a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetembe négy év alatt 25 millió aranypengőt öltek, a fejlesztések nagyobb részét azonban már nem tudták élvezni). E mellett azonban több ezren magyarosítottak nevet, hogyha boldogulni akartak, és százezres azoknak a száma is, akik elsősorban dél felé, elhagyták a visszatért területet.
Az erdélyi expanzióra a magyar kormány másfél és kétmilliárd (!) pengőt költött körülbelül, amely egy hadban álló ország esetében jelzi, hogy a királyi kormányzat abban gondolkodott, hogy Erdélyt hosszútávon birtokolja majd, e mellett pedig Erdély ügye kiemelt volt a magyar társadalomban, legkésőbb Trianon óta. Erdéllyel szemben egyfajta „törlesztenivaló tartozást” éreztek, olyan helynek tartotta a magyarság, amellyel szemben áldozatokat hozni kötelesség. A visszatért Erdéllyel kapcsolatos irdatlan mennyiségű befektetések volumene és kiemelt szerepe is ezzel magyarázható leginkább. Az 1940. évi XXVI. törvény ezzel kapcsolatosan érzékletesen fogalmaz, amikor „mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított kelet-magyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe.” Ablonczy az egyik legsikamlósabb résznél – a négy év nemzetiségpolitikájánál – egészen merész módon egy megértő, a korszellemhez illeszkedő szemléletet tesz a magáévá; a nemzetépítés és a magyar etnikai tér kialakításának szükségességét. Ebben a nem magyar etnikumúak lehető legkisebb számúra való szorítása volt a cél, amely – gróf Teleki Pál értekezésében is – megfelelt a Szent István-i nemzetiségpolitikának és amely alaphelyzetben az organikus államszemléletet hozta vissza újra Erdélybe is. Mindezzel azonban a magyar állam nem volt kirívó a korszakban, sokkal inkább a sztenderd gyakorlat volt ez, hiszen – ahogyan a szerző is utal rá – több országban is ez volt a államvezetési-kormányzati (autoriter) gyakorlat, ellentétben egy erőszakos asszimiláció sürgetésével (amelyre szép példákat kaphatunk majd a háború után Romániában is). Ez alól a németség volt csak kivétel, a III. Birodalomnak tett (vagy kért, illetve követelt) gesztusként, egyes helyekről a fiatalok kilencven százaléka is bevonult a Waffen SS-be, a Volksbund pedig közel száz óvodát, 47 elemi iskolát, 2 gimnáziumot, tanítóképzőt és polgári iskolát tartott a kezében.
A visszatért Erdély nemesen egyszerűen teljesíti a felvilágosítás oly nagyon fontos feladatát és ha vannak is olyan pontok, amely fájó hiány ebben a misszióban (nincsen név-, és fogalommutató, egy darab kép se, térképből is csak három), alapvetően sokaknak ajánlható élvezetes munka. Ablonczy Balázs pedig szinte mindent megtett azért, hogy a közvéleménybe beemelje azt a korszakot, amikor Erdély újra magyar föld lehetett, talán utoljára. Okulni, erőt meríteni, búslakodni és örülni pedig most már a mi dolgunk marad.
Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, Jaffa, 2010 és A visszatért Erdély, Jaffa, 2011