Horthy Miklósról jelen pillanatban egyszerre hálátlan és hálás feladat könyvet írni. Hálátlan, mert lassacskán minden közszereplőnek kell, hogy legyen róla valamilyen képe, aki maga is egy véleményt akar kialakítani a személyéről és ezért kurrens forrásokhoz nyúl. Persze hálás is, mert a kötet, amelyet írnak róla megfelelő publicitást kap, nem a szerzőjének személye miatt, hanem a témája és annak aktualitása okán. Turbucz Dávid fiatal történész, Romsics Ignác tanítványa, aki több éve tartó kutatása kapcsán, melynek fő témája nem a kormányzó személye, hanem annak a kultusza inkább, egy ismeretterjesztő kismonográfia megírására nyílt lehetősége. Az időzítés pazar, hiszen lassan a kormányzó „berágja magát” a szimbolikus politikába is (Corvin lánc, szobrok, emlékezések, utcai performanszok, stb.) a szakmai feladat meglehetősen adott és a társadalmi elvárás is az. Ritka kellemes együttállás ez egy debütáló történésznek, sokan éveket várnak hiába arra, hogy munkájuk kevesebb publicitást kapjon, amelyet most Turbucz Dávidnak első kötetével sikerült elérnie. Igazi kérdésünk tehát az, hogy milyen az aktuális Horthy-kép, amelyet a XXI. század elején kapunk meg egy friss történeti munkában?
Írta: Pánczél Hegedűs János.
A szerző célkitűzése szerint legelőször is objektív és értékmentes. Ehhez Turbucz a professzionalizmus (értsd: szakmaiságot) és a tények és motivációk rekonstrukcióját tartja elsődlegesnek, amely segíthet megérteni a kormányzó működését, Horthy Miklós életútját is. Mindehhez a Thomas Sakmyster és Sipos Péter – Turbucz által nagyra tartott – kutatási eredményei valóban remek viszonyítási pontok, több szempontból is. A szerző módszere a kötetben egész végig lényegében ugyanaz; az elmúlt – cca. – két évtized Horthy-kutatásának új eredményeit ismerteti, kompilálja, összegzi és megfelelteti a kötetében, azzal az egyszerű szándékkal, hogy egy használható ismeretterjesztő könyvet (hangsúlyozottan, nem monográfiát!) írjon az érdeklődők számára, a szakmai tisztesség jegyében, elevezve valahol az Andics-Karsai-Nemes és Bencsik-Gosztonyi sziklák között, egy modern kis ladikon. Lássuk be, elég komoly feladat ez egy huszonnyolc éves fiatalembernek, ezért a téma agyonpolitizáltságára okán, de az alapvető szimpátia megvan, amikor a kötetet kézbe vesszük.
Turbucz Dávid kötetének számos erénye van, ezek közül – véleményen szerint – a legnagyobb az árnyaltabb Horthy Miklós-kép, mellyel eddig nem nagyon találkozhatott az olvasó. Horthy sem nem fehér (vagyis hogy azért ez inkább, tekintettel a darutollas, azaz „fehér” ellenforradalomra és annak győzelmére) sem nem fekete összességében a több mint kétszáz oldalon. Erény az is, hogy nem mondhatjuk, hogy volna prekoncepciója az írónak, azt azonban igen, hogy többször is enged a (aktuális) megfelelési késztetéseknek.
Turbucz adatoltan leírja azt a tényt, hogy Horthy Miklós liberális-konzervatív (!) politikai nézeteket vallott az Osztrák-Magyar Monarchia elhivatott tisztjeként és, hogy a felemelkedését ennek az államalakulatnak köszönheti, amelynek uralkodói iránt feltétlen tiszteletet és hűséget tanúsított, egészen az összeomlásig. Később I. Ferenc József iránt óriási hálát is érzett (ahogyan azt Hóman Bálintnak bevallotta), amiért öt éven keresztül egyik szárnysegédje lehetett és itt elleshetett több hasznos tudnivalót a későbbi államfői szerepének gyakorlására (amelyben szintén fiatalkorának politikai nézetei tértek vissza leginkább, egy tágabban értelmezett balansz szereppel együtt). Horthy Miklós személyesen találkozott többször is Károly magyar királyi herceggel (a későbbi Boldog IV. Károly magyar király), sőt Ottó magyar királyi herceggel is (a későbbi II. Ottó örökös királlyal, akit csak Habsburg Ottóként ismernek majd a legtöbben), testvére oktatta pedig a trónörököst lovagolni, személyesen jelen van a koronázásán is 1916-ban. Horthy erős beágyazottságát a Monarchia politikai-katonai miliőjébe. Turbucz jól érzékelteti apró momentumokkal ezt, legyen szó egy kenguruvadászatról, isztambuli küldetésről, vagy az ellentengernagyi és egyben hadiflotta parancsnoki kinevezéséről. Horthy Miklós több mint negyedszázadot töltött el ebben a környezetben, amelynek nemcsak karrierjét, egzisztenciáját, de gyakorlatilag tényleg „mindent” köszönhetett és mégis ezt az őt elemzők legtöbbször egyszerűen figyelmen kívül hagyják, pedig innen sokkal jobban értelmezhető volna az a fajta klasszikus – és sokszor zsigeri – liberális-konzervatív politikai kultúra, amely később a konszolidáció alatt és után a kormányzóra jellemző volt, és amely kapcsán fenntartásokkal viseltetett, ahogyan ő fogalmazott„absztrakt” politikai rendszerekkel (baloldali, vagy jobboldali) kapcsolatosan.
Egy Horthy életműnek vannak sarkalatos pontjai, amelyekkel kapcsolatosan egy írásműnek válaszokat kell megfogalmaznia egyszerűen, mivel Turbucz műve alapvetően ismeretterjesztő célokat szolgál, így ez még relevánsabb igény, amelyben a kurrens közbeszéd tematizáltságát is figyelembe kell vennünk. Jelen pillanatban ilyennek tűnik Horthy ellenforradalmi szerepe, a zsidó törvények és a vészkorszak kapcsán tanúsított szerepe, illetve a békekötési kísérletek (kiugrás), német megszállás, nyilas puccs alatti magatartása. Turbucz Dávid minden esetben más válaszokat ad, elsősorban a frissebb kutatásokra támaszkodva, régebbi – leginkább a (poszt)marxista történetírásra jellemző mítoszokat eloszlatva. Turbucz ugyan azt állítja a kötetében, hogy a szegedi ellenforradalmárok, akikhez Horthy Miklós is csatlakozott „diktatúrát akartak létrehozni”, de az ezt igazoló adatolással adós marad leginkább. Horthy, mint ellenforradalmár fővezéri szerepéről kevés újat tudunk meg lényegében, olyan momentumokat kivéve, hogy a fővezér rendeleteinek az egyike volt a darutollas Bocskai-süveg egységesített bevezetése, amely a magyar ellenforradalom jelképe lett.
A kötet fő témája Horthy persze, és így a szegediek előtérbe kerülése indokolt, de az ellenforradalom tekintetében azonban fájó hiányosság a „duális ellenforradalom” koncepciójának elhagyása, hiszen két központja volt: a másik Sopron Vas, Zala és Moson vármegyékben alakult ki gróf Sigray Antal és báró Lehár Antal vezetésével. A Dunántúlon csak Horthy és a Nemzeti Hadsereg tevékenységét (meg kell jegyezni árnyaltan, hiszen a fehérterror áldozatai számát is racionalizálja) mutatja be a szerző (meglehet Sigray Nyugat-Magyarország főkormánybiztosa volt, Horthy és Friedrich egyetértésével), hangsúlyozva, hogy Horthy mindebben revanst (a vörösterror áldozatai kapcsán) és rendteremtést egyszerre látott. Horthy Miklós közvetlen felelősségét a túlkapásokban igen, de a közvetetett nem cáfolja Turbucz, meglehet erre megint csak források nincsenek a kötetben, mint inkább a „helyzet logikáját” ismerteti a szerző. A kormányzóválasztás esetében sem jelenik meg a magyar ellenforradalomra jellemző dualitás, hiszen két jelölt volt, a másik gróf Apponyi Albert, Horthy Miklós személyét azonban – később – Boldog IV. Károly király is elfogadta a száműzetésben.
A zsidó törvényekkel és a vészkorszakkal kapcsolatosan Turbucz Dávid könyve valamennyire aprólékosabb képet mutat be, meglehet nagyon nagy újdonság nincsen, hiszen a kötetben több helyen is elhangzik eddig, hogy Horthy Miklós 1920 után – meglehetősen reflektív módon és szelektíven is, de – antiszemita volt. Azonban csak kevésszer említi meg, hogy ez az antiszemitizmus majdhogynem tapasztalati szinten nyugodott a kormányzó esetében és a forradalmak korszakához kötődött, ahogyan a kérlelhetetlen antikommunista meggyőződése is, amelyet – Reagan előtt több évtizeddel – „veszedelmes gennygócnak” és „pokoli hatalomnak” nevezett 1932-ben egy olyan memorandumában, amelyet 21 államfőnek juttatott el, közöttük az amerikai elnökhöz is, azzal a szándékkal, hogy nemzetközi összefogás kell a Szovjetunió ellen. Az antibolsevizmusa (amely lényegében kiterjedt a szociáldemokratákra is, de nem volt orosz-gyűlölet, hiszen csak a románokat vetette meg a kormányzó a hitszegéseikért) kérlelhetetlen és árnyalatlan volt, addig az antiszemitizmusa nagyon is az volt. Emlékezetes, szerencsére a kötetben is idézik azt a véleményét, hogy a zsidóknál sokkal veszedelmesebbnek tartotta a nyilasokat (kár, hogy ezt nem idézik azok, akik szélsőjobboldali politikusnak tartják a kormányzót még mindig). Érdemeik szerint több zsidó származásút is kitüntetett, személyes jó ismerőse is volt köztük (Goldberger és Chorin közismert) és a felsőházban és nevezett ki közülük többet is (a „rossz” és a „jó” zsidók szétválasztása ismert Horthy esetében megint csak, amely elég empirikus alapokon nyugodott az ő esetében). Turbucz veszi a fáradtságot és végre teljes terjedelmében közli Horthy Telekinek szóló – meglehetősen bizalmas – antiszemita confessioját is, a második zsidó törvény kapcsán, amellyel – pontosan mert faji alapokon állt és emberi szenvedést hozott – nem értett egyet, a vétó jogával akart élni.
Turbucz a kötetében 1944. márciusa után szakaszolást vezet be, amelyben az első szakaszban mélyen lesújtó véleményt fogalmaz meg a kormányzóról (ezt több interjúban is hangsúlyozta azóta már, sőt van ahol csak ezt), amelyben a kormányzó „bűneiről” beszél, némiképp elveszítve ezen a ponton a kötetre amúgy nagy általánosságban jellemző patikamérlegen mért értékmentességet. Az a koncepció önmagában csak egy adott időben áll meg, hogy Horthy Miklós kormányzóként „törvényesítette a német megszállást” 1944. március 19-e után, amikor az ország elvesztette a szuverenitását, melyet évtizedekig nem kapott aztán vissza (egyesek szerint a mai napig). Adott időben ugyanis, Horthy később minden megtett – ha nem is körültekintően és gyakorlatiasan – hogy a helyzeten változtasson és az ország kilépjen a háborúból, hiszen a magyar államiságot látta veszélyeztetve. Horthy naivitása lényegében 1944 júniusáig tartott – vészterhes közel négy hónapos időszak, amikor abba a szélmalomharcba kezdett, hogy a nemzeti szuverenitást a németek kiszolgálásával szerezze vissza, melyért okkal lehet neheztelni az idős államfőre talán. Júniustól azonban fordulat állt be a magatartásában és a békekötésért, az ország kiválásáért dolgozott, valamint deportálások leállíttatásáért is, amely július 6-án következett csak be (ezután quasi szuverén államfőként nevezte ki Lakatost miniszterelnöknek, német jóváhagyás nélkül). Horthy optimistán (vagy naivan?) a finn példában bízott; önkéntes kivonulás a német részről az ország egész területéről, e mellett pedig – talán megint csak naivan, de sokakkal együtt – az angolszász csapatok bevonulásában is reménykedett, a Vörös Hadseregével ellentétben. Sztálintól azt kérte, hogy „kímélje meg ezt a szerencsétlen országot”, szembe menni pedig nem akart a volt katonai szövetségeseivel a gyakorlatban (ebben egyeztek Sztálinnal a gyakorlatban, mert ő meg nem bízott egy magyar fegyveres hadseregben). A nyilas puccs napjaival érdemben nem foglalkozik a Turbucz-kötet, azzal kapcsolatosan a kormányzó magatartása sem részletezett, pedig a közvélemény számára kevésbé ismert, a Szentkorona-tanon nyugvó magatartása, amely alapján – idegen hatalom képviselőjének, erőszakra történő lemondatása, de iure és de facto: érvénytelen és törvénytelen – haláláig kormányzónak tartotta magát, ezzel tartva magát az általa is helyreállított közjogi berendezkedés szerkezetéhez.
A kötetben hangsúlyt kapnak népszerű mítoszok megemlítése Horthy személyével kapcsolatosan (tetoválás, hobbifestészete, rajongása a jachtok iránt, vagy akár híresebb mondásai, emlékezetes cselekedetei), ezek mind árnyalhatják a Horthy képet szinte bárkiben, az elmondott kritikus szakaszok mellett. Turbucz kötetének egyik nagy erénye, hogy a kormányzó életrajzának 1945 utáni részeit nem nagyolta el, pontos képet kapunk Horthy emigráns vélekedéséről is. Horthy Miklós elutasította az 1945 utáni berendezkedést Magyarországon,kollaboránsnak (1945-1949), később nettó kommunista diktatúrának tartotta mindazt, ami történt itthon. Emigrációban a szerepe folyamatosan csökkent, egy ésszerű folyamatnak köszönhető, hogy a Horthyhoz hű emigráns politikai elit tagjainak egy jelentős része Ottó magyar királyi herceghez csapódott, legkésőbb a kétséges altöttingi „országgyűlés” után, amelyről a kormányzót csak utólag értesítették (az egyik ’futár’ a mostanában fókuszban szereplő Nyíró József volt). Ottót Horthy Miklós is mind a két – általa kezdeményezett – találkozáson trónörökösnek tartotta, és élete végéig a Habsburg-Lotaringiai dinasztia restaurációját jónak tartotta. Mélyen érintette 1956 eseményei, amelyek tragédiája után mély letargiába esett és nem sokkal utána meg is halt.
Összegezve, fontos kötet jelent meg 2011-ben a témában, amely alkalmas arra, hogy mindenki eldönthessen alanyi (állampolgári?) szinten, hogy követendő-e Horthy Miklós személye és cselekedetei a számára vagy sem. Kellő mennyiségű részletet ismerhet meg az olvasó Horthyról, sok olyat, amely csak pörgött a közbeszédben (jobbik esetben), de minden nagyobb kontextus nélkül. Turbucz Dávid a kötetében nem vállalkozik komolyabban arra, hogy mérleget vonjon Horthy Miklós személyéről (sajnos néha a médiaszerepléseiben már igen, mint amikor egy alkalommal nem tartotta államférfinak az államfőt, meglehet diktátorként való beállítását is cáfolta, tanárával Romsiccsal együtt). A szerző valóban, korábban tanulmányokban már megjelent, de mégis a széles olvasóközönség számára kevésbé ismert történelmi tényekkel kíván hozzájárulni, hogy a közgondolkodásban kialakuljon egy stabil helye a kormányzónak, azonban valahogyan érezzük, hogy ez a képet jelentősen kell még mélyíteni, bővíteni is (talán Tőkéczki László tervezett nagymonográfiája lesz ezzel kapcsolatosan kielégítőbb). Turbucz Dávid Horthy Miklós kötete jelenleg sem egy pozitív, sem egy negatív oldalra nem helyezi a súlypontot, szinte taszigálja ezzel – megint csak a jobbik esetben – arra az olvasót, hogy formáljon ő róla véleményt, ismerje meg még jobban a főhőst. Azt hiszem ez a jelenlegi legnagyobb erénye a kötetnek, amelyben a szerző így valóban következetes is maradt eredeti céljaihoz.
[Turbucz Dávid: Horthy Miklós, Napvilág, 253 oldal, 2800 forint]