A kérdés megválaszolását sokáig halogattam, mintha nem tudnék mit írni válaszként. Az igazság az, hogy ez persze csak nekem tűnik így, hiszen a királyság a normalitás. Ám mindig elfelejtem (vagy inkább szeretek nem rá gondolni), hogy ma Magyarországon a közjogi normalitás az közjogi extremitás, így igenis van mit mondani. Amikor olvastam, hogy oroszországi politikai filozófusok nagyon sokáig nem foglalkoztak a szakrális monarchia államelméletének bölcseleti védelmével, azért mert annyira zsigeri és alapvető volt ez mindenkinek a cártól a muzsikig, hogy egyáltalán nem igényelt magyarázatot, azt gondoltam; ez valahol nálam is így van. A királyság a normalitás, ahogy azt sem kezdem el magyarázni, hogy én miért a lányokat szeretem és nem a fiúkat, miért késsel-villával és nem kézzel eszem, úgy azt sem, hogy miért vagyok monarchista és miért nem vagyok köztársaságpárti. Főleg magyarként igaz ez.
Írta: v. Uhel Péter Ágoston.
Na, ez ma nem így van, a világ a feje tetejére állt. Ma megvetés, de jobb esetben is egy elnéző kacaj az osztályrészünk, míg a törvényhozásban és a köztársasági „alkotmányosság” (esetünkben nyugodtan tehetjük idézőjelbe) egyéb területein, a szürrealitás és a szinkretizmus uralkodik. Ám persze, tudván magáról, hogy történelme vállalhatatlan, az abnormis rendszer a mi nagyjainkra mutogat vissza legitimációként – legyen szó Széchenyiről, Deákról vagy épp Szent Istvánról. Így végül is egyszerű a dolgunk (avagy: egyszerűnek tűnik): megmutatni, hogy ikonjaik mennyire nem az övéik, hanem a mieink.
Ám, hogy miért vagyok monarchista? Az egész valószínűleg a többre vágyásból eredeztethető. Az, amit a ma világa nyújt, valahogy semmilyen szinten nem elégített ki és ez arra késztetett, hogy tovább keressek. Már valami tudatalatti szinten ez benne lehetett abban is, hogy történelem szakra mentem és történész lettem, hiszen a jelenben csak a felszínességet éreztem és úgy gondoltam, hogy a múlt majd megadja a válaszokat. Ezekben a döntéseimben még semmi tudatosság nem volt.
Aztán persze, ahogy az szokott lenni, a múlt válaszok helyett csak még több kérdést vetett föl, melyek – ahogy közeledett a jelenkor – sűrűsödtek. Ez így ment és igazából mire a huszadik századik eljutottunk, bőven monarchista voltam; ám erre csak ott jöttem rá. Úgy érzem az egyértelmű okok jöttek először.
Ezek közé tartozik a meglehetősen tág, ám annál könnyebben bizonyítható állítás, hogy ahol megszűntették (felszámolták, még inkább: elpusztították) a monarchiákat, azokban az országokban „rosszabb” lett. Nem nehéz példákat hozni, elég Németországot megnézni a weimar-i infernóban vagy a nemzetiszocializmus alatt, Oroszországot a szovjet sötétség évtizedei alatt vagy akár hazánkat 1944 után egészen a mai napig. A dolgokat csak tovább kellett rakosgatni, hiszen amikor föltettem a kérdést: „miért lett rosszabb?” mindig ugyanoda jutottam. A teljesen gyökértelen politikai kísérletek, ideológiák, a hagyományt mellőző szekuláris vallások, melyek az embert állítják a középpontba Isten helyett, mindig kudarcot vallanak. Létezhetnek sokáig, lehetnek akár gazdaságilag is sikeresek, de a legitim rend és így a szabadság mindig halott bennük. Így egész egyszerűen már a történelmi tapasztalat is mutatja nekünk: nem érdemes kísérletezni új dolgokkal, ha van egy bevált recept.
Aztán jöttek azok az okok, melyek felismeréséhez ki kellett szakítani magam a közegből, amelyben éltem. A várt jólét és szabadság persze az 1989-90-es politikai fordulat után sem jött el, hiszen ahelyett, hogy a saját gyökereinkhez tértünk volna vissza, azt vettük át, amit nyugaton akkor találtunk. Ami nyomasztó volt – különösen az 1990 utáni első tíz-tizenkét évben – az volt, hogy az emberek politikailag csak dobozokban voltak képesek gondolkodni. Emlékszem, fiatalabb tizenéves koromban is voltak az osztályban „fideszesek” és „emeszpések” (valódi mögöttes tudás, vagy akár csak érdeklődés nélkül, általában a szüleik párthovatartozását követve) és ennek én mindig csak a szűkösségét éreztem. Olyan volt, mintha egy üvegburában lennék. Ez a dichotómia nagyon sokáig fennállt és olyan történeteket hallottam, hogy családokat, barátságokat szakított szét. Tényleg voltak emberek, akik vallásként követték pártjukat. Ezt egyszerűen röhejesnek gondoltam és gondolom ma is, ám egy, a magyar emberben tisztán meglévő igényt megmutatott: az igényt egy vezetőre, egy példaképre.
A tudatosság az egészben talán itt kezdődött és a történelmi ismereteim növekedése csak segítette ezt: nem lehet, hogy ennyi az egész! Nem lehet, hogy a világ csupán narancssárga és vörös, ebben az országban, ahol olyan államférfiak működtek, mint Széchenyi vagy Bethlen István! Az új pártok megjelenése persze megtörte ezt, talán kicsit segített abban is, hogy ez a dualista szűklátókörűség megszűnjön, ám addigra már a konklúzió megvolt: ilyen közegben nincsenek és nem is lehetnek Széchenyik és Bethlenek.
És ekkor, mikor a tudatosság találkozott a jelenlegi rendszeren (az üvegburán) túlmutató, mögöttes igényeimmel, lettem igazán monarchista. Amikor láttam, hogy van ezen a toldozott-foltozott, tőlünk teljesen idegen rendszeren túl is élet, aminek ráadásul hagyománya is van. Amikor a hamis, politikai vallások (köztársaságpártiság, demokrácia) bűvköréből kikerül az ember, politikai dogmáinak labirintusából kikavarodik és levedli a közönyt, az hatalmas szabadságérzetet ad. Ezt a szabadságérzetet szeretném megismertetni és megosztani másokkal is. Ezért vagyok monarchista.