Nem egy elterjedt dolog nyolc éves könyvekről recenziókat írni, de A demokrácia csúfsága aktualitását nem csupán az esszékben kifejtett gondolatok tartalmazzák, hanem az is, hogy a szerző, Ryszard Legutko professzor nemrég tartott egy rövid előadást hazánkban. Az MTA BTK Filozófiai Intézetének budapesti központjában egy igen eldugott hátsó termecskében került sor a rendezvényre, melyen a legmagasabb létszám is tíz fő volt, az előadóval együtt. Nem tudom, hogy az előadó témájának népszerűtlensége vagy a kevés helyen történt meghirdetés volt-e az oka az alacsony létszámnak, mindenesetre egy rendkívül összeszedett, nem mellesleg szép és koherens angolsággal előadott előadásnak lehettünk résztvevői, melyet a szokásos kérdezz-felelek követett. Szóval Van-e olyan, hogy európai demokrácia?
Írta: v. Uhel Péter Ágoston
A kérdésre nem határozott válasz érkezett, hanem egy jó egyórás értekezést hallottunk az Európai Unió jelenlegi állapotáról, működéséről. Ez természetesen egy erős kritika volt, de nagyon nyugodtan és kimérten megfogalmazva. A kérdést nem boncolgatta, hanem távolról közelítette meg, irányzatokat és prevalens hozzáállásokat mutatott be az Unión belül, melyek remekül bemutatták az egész működését. Elővette természetesen a bolsevik-hasonlatot, de nem vulgarizált, hanem egyértelműen előadta, hogy miért gondolja, hogy az Európai Unió hasonlítható a Szovjetunióhoz. Egy olyan, az EU-ban prevalens vonalat vázolt fel, mely alapján egyértelmű, hogy a vezetők nem aszerint kategorizálják a személyeket-szervezeteket-pártokat, hogy azok esetleg jobboldaliak vagy baloldaliak-e, hanem egyértelműen aszerint, hogy a kurzushoz, a „nagy európai projekthez” hogyan viszonyulnak. A nagy európai projekt természetesen az Unió, úgy, ahogy azt a vezetők elképzelik, ez az abszolútum, ehhez képest van mindenki meghatározva a viszonyrendszerben. Az előadó ezt egyértelműen a marxista örökség hiteles megvédéséhez hasonlította, hiszen a démonizálás az EU-ban is folyik az összes olyan jelenség ellen mely a technokraták által európai értékeknek tartottakat veszélyeztetik. Példaként említette a magyar kormánnyal való bánásmódot. Az eszközök természetesen teljesen mások, koncentrációs táborokról még nincs szó, de a mentalitás, a „kulturális marxizmus” hatása egyértelműen kimutatható, mely Legutko professzor szerint egyértelműen lehetetlenné teszi a politikai uniót.
Előadásában így Ryszard Legutko egyértelműen kiállt amellett, hogy a politikai unió jelenlegi erőssége (és az, hogy egyáltalán létezik) kifejezetten rossz. Örömteli dolognak látja, hogy az egyes országok öntudatra ébredésével egyre nehezebb lesz Brüsszelnek összébb húzni az öreg kontinenst egy ilyen teljesen relativista „egység” felé, mely a hatalmas különbségek miatt eleve működésképtelen lenne. Ezen túl, mint ahogy azt látjuk, a politikai unió azt idézi elő, hogy az egyes döntések nem a megfelelő szinten lesznek meghozva, ami egyrészt igen káros, főleg pénzügyileg, de kulturálisan is, másrészt pedig súlyosan sérti a szubszidiaritás elvét. Az előadó így egyértelműen a politikai unió leépítése mellett áll és csupán egy gazdasági uniót tart megengedhetőnek, viszont azt több szempontból is hasznosnak is vél. Arra a hallgatói kérdésre, hogy el lehet-e különíteni a politikai és gazdasági unió koncepcióját egymástól – hiszen ez a kettő már a kezdetektől fogva kéz a kézben járt a „nagy európai projekt” esetében – azt az egyértelmű választ adta, hogy nem csupán lehetséges, hanem szükséges is. Megjegyezte természetesen, hogy egy ilyen gazdasági unió esetén is oda kell figyelni a kisállamok érdekeire.
A rendezvényhez szervesen csatlakozik Legutko professzor könyve, minthogy az előadása konklúziójához vezető út kimutatható az esszégyűjteményben. Az előszóban leszögezi, hogy először aggódott amiatt, hogy esszéi magyarul is megjelennek, hiszen úgy érzi, hogy írásai egy provinciális, lengyel szempontot jelenítenek meg, ám végül úgy látta – és ezzel jómagam is egyet értettem a kötet elolvasása után – hogy a megállapítások Európában és különösen Magyarországon is ugyanúgy helytállóak. Úgy érzem a válogatás is korrekt (bár nem ismerem a szerző tágabb munkásságát), a címadó esszé a kötet első felében helyezkedik el, a záró ’Három konzervativizmus’ pedig egy remek összegzés.
A gyűjtemény kortárs problémákat feszeget, erősen támaszkodva az ókori görög filozófiára, ami a szerzőnek is szakterülete. Európa jelenlegi állapota, valamint az amerikai fegyveres beavatkozások és külpolitika is érintésre kerül az esszék között, majd egy ilyen kezdés után következik ’A demokrácia és a respublika’ című komolyabb írás. Itt látnunk kell, hogy a respublika szót nem csupán köztársaság értelmében használja Legutko. A republikanizmus ugyanis csak alkotmányjogi-alkotmányelméleti értelemben jelent kizárólag az államformára szűkítetten köztársaságpártiságot. Van egy eszmetörténeti-politikai jelentése is, mely konzervatívoknak igen szimpatikus kell, hogy legyen, hiszen ez egy stabil, kis állammal, szubszidiaritással, közösségi és egyéni önrendelkezéssel, nemzeti felelősségtudattal felruházott társadalomról szól. [1] Az Aristotelés szerinti hatos felosztás alapján – ahol a demokrácia a politeiával áll szemben – Legutko is szembe kívánja állítani a két fogalmat – a latin elnevezésű respublikát a görög politeiával azonosítva – hangsúlyozva, mint már oly sokan, a démosz korlátlan hatalmát a demokráciában.
Az írásban kijelenti, hogy a legtöbb modern állam respublikaként (nem egyenlő azzal, hogy köztársaságként!) jött létre és fokozatosan alakult át demokráciává. Ezzel az átalakulással kapcsolatban több tényezőt, mint okot hoz fel az esszében, mint a politikai egalitarizmust, a kapitalizmust, a liberalizmust és a tömegtársadalmat. Az írásban egyértelművé teszi, hogy, mint Leo Strauss szerint és az ókor nagyjai szerint is a típusok vegyítését kell előnyben részesíteni.
Kortárs, nálunk különösen is tapasztalható jelenséggel foglalkozik ’Az értelmiség és a kommunizmus’ című esszé, mely az 1990-es változások utáni lengyel társadalom értelmiségijeinek életében vizsgálja a kommunizmus, a marxista mentalitás szerepét, az egyes személyeknek a diktatúra éveiben betöltött pozíciójuk tükrében. Nagyon tetszetősen és kicsit csipkelődő hangnemben foglalkozik, két, jelenleg igen prevalens politikai divattal ’A homoszexualitás mint politikai orientáció’ és ’Az egyetemi feminizmus’ című két írás. A lazább hangvétel nem megy a kimértség és korrektség rovására, Legutko érvei nagyon célba találnak. Egy fokkal komolyabb, de hasonló igényességű ’A toleranciáról’ című esszé hangneme is.
A következő négy írás is remekül előkészíti a lezárást, ezek közül különösen ’A kulturális örökség és a posztmodern találkozása’ érdemel figyelmet. A már említett záróesszé tényleg nem kerülhetett volna jobb helyre, hiszen amellett, hogy elemző jellegű, kilátásokat is magában foglal, valamint harminchat oldalával a leghosszabb a gyűjteményben. Legjobban igazából úgy vélem egy, a konzervativizmus egyes megközelítési lehetőségeit összegyűjtő írásról van szó, szerintem a legjobb, ha így tekintünk erre. Az esszében a megőrzés (conservatio) aktusából indul ki, és ezt a koncepciót vetíti ki a három típusra is.
Eszerint az első típusú konzervatív azt vallja, hogy létezik egy olyan emberi tapasztalatokban megmutatkozó világ, „[…] amelyet legteljesebben az embert a transzcendencia felé fordító vallás és a filozófia fejez ki, és amely azt a célt tűzi ki maga elé, hogy örök igazságokhoz jusson el.” Ez a fajta konzervatív gondolkodás szerintük nem vált sem érvénytelenné, sem szükségtelenné, csak gyengült a funkcionális és a történelmi gondolkodás nyomása alatt.” [2]
A második típus konkrétabb értelmet tulajdonít a valóság szónak és „[e]z már nem terjed ki a platóni értelemben vett létre, hanem a világ egy bizonyos, ember alkotta részletére korlátozódik.” [3] Ryszard Legutko osztályozása szerint a harmadik típus alig érdemli, hogy foglalkozzanak vele, gondolatilag szegényes „[…] s mivel teljes egészében a kontextustól függ, szélsőséges relativizmusba esik” [4]. Ismerjük: ilyen esetekben beszélhetünk „konzervatív kommunistákról” (a Kommunista párt ortodox balszárnya szerint… etc.), konzervatív akárkikről tulajdonképpen. Ezt a harmadik típust, ezt az egyértelműen pozitivista beállítottságot, a változásra való igény teljes hiányát vélem felfedezni a jelenlegi neo-konzervatívok álláspontjában.
A fentiek alapján úgy érzem egyértelmű, hogy egy igényes és racionális konzervatív gondolkodóról van szó, akinek az írásai mindenképpen érdemesek arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk velük. [5] Úgy vélem, hogy Ryszard Legutko professzor azok közé a sajnálatosan marginalizált politikai filozófusok közé tartozik, akik egy egészségesebb Európában jóval többre lennének hivatottak.
[1] Nem csak szigorúan ebből az egy szempontból, de az észak-amerikai klasszikus republikanizmus, a korai Republikánus párt ezt a társadalomszemléletet, ideát testesítette meg, mely mára már teljesen elkopott és nem véletlenül alakult egy Libertárius párt, mely deklaráltan ezt a korai – ilyen értelemben vett – republikánus szemléletet vinné tovább.
[2] 217. p.
[3] 218. p. Erre úgy érzem a legjobb példa az volt, amikor az amerikai elnökválasztáson a Republikánus párt elnökjelöltségéért versenybe szálló Rick Santorum szenátor kijelentette, hogy számára a konzervativizmus az amerikai forradalom vívmányainak, az azután kiépült rendnek, az amerikai Alkotmány értékeinek a megőrzése jelentette. Itt mutatkozik meg úgy vélem a leginkább az észak-amerikai konzervativizmus, valamint a klasszikus, a nagy háború előtti kontinentális konzervativizmus összeegyeztethetetlensége.
[4] 238. p.
[5] Erre annál is inkább lehetősége lehet mindenkinek, mert a mű, melyről a jelenlegi recenzió szólt, nem többért, mint 590 forintért kapható a III. Károly királyunkról elnevezett körút Könyvudvar nevű antikváriumában.