A következő oldalakon egy olyan, talán a kontinensen kevéssé ismert royalista mozgalom rövid bemutatására vállalkozunk, amely még a francia forradalomnál, vagy a tágabb értelemben vett felvilágosodás elleni alapvető „reakciónál” is mélyebben gyökerezik: a történelmileg valóban az első ellenforradalomnak nevezhető akció, a Cromwell vezette köztársasági mozgalommal szemben szerveződő brit royalista hagyomány letéteményese.
Írta: Pető Zoltán
A jakobitizmus nevét II. Jakabról nyerte, a „Nagy Britannia[1]” trónjáról 1688-ban elűzött Stuart uralkodóról, akinek lassan jelképpé váló neve mindazok menedéke és végső reménységeként szolgált, akik a „Dicsőséges Forradalom” veszteseinek érezték magukat, és akik ragaszkodtak egy korábbi világ talán sokak szemében már abban az időben is anakronisztikusnak tűnő, de ugyanakkor vitathatatlanul nemes értékeket is hordozó világlátásához, amely egy magát ma konzervatívnak és monarchistának tartó személy számára ma is példaértékű hagyományok forrása lehet.
Eszmetörténeti áttekintés
Az angol polgárháború – amely a marxista történészek kitartó sugalmazása ellenére sem nevezhető „polgári forradalomnak” vagy „osztályharcnak,” – kezdete olyan töréspontot jelöl az európai civilizáció fejlődésében, ahol először lép színre egy olyan köztársasági mozgalom, ami jelentős mértékben különbözik a görög-római antikvitás republikanizmusától, de attól a republikanizmustól is, amely a középkor és a reneszánsz város-köztársaságainak politikai ideológiai megalapozását nyújtotta.
Ennek a puritán alapokon nyugvó elméletnek több köze van Athénnál Wittenberghez, vagy éppen Genfhez. Eredete sokkal inkább a teológiai mint politikai: az első köztársaságpártiak az angol puritánok voltak, akik elsősorban vallási alapon vetették fel az egalitarizmus kérdését[2]. Ez a demokratikus felhangokkal is bíró republikanizmus már nem csupán, a klasszikus arisztotelészi-polübioszi államfelfogás és államforma-felosztás alapján állította a köztársaságot, mint pozitív példát az állam és alkotmányformák közül, hanem mint az egyedülit, az egyedül igazságosat. Ezzel szemben a monarchiát, mint a zsarnokság tipikus esetét bélyegezték meg, valósággal kiátkozva azt a „jó rendre” irányuló politikai eszmék köréből. Az a „reakciós” mozgalom, amely magát mindezzel szemben meghatározta a polgárháborúban a király oldalán harcolók alapoztak meg, és „másodvirágzását” – egyben ideológiai csúcspontját, – a jakobita mozgalomban élte.
Előzmények és Történeti vázlat
A király és a parlament tíz éves küzdelméből 1650-re a Cromwell vezette erők kerültek ki győztesen. A köztársasági, (valójában keményen diktatórikus) uralomnak a kivégzett király fiának, II. Károlynak a visszahívása vetett véget. Dacára azonban a helyreállított monarchikus szisztémának, a parlamenti oldalt sohasem győzték le a csatatéren, II. Károly királysága pedig sokkal inkább a brit főnemesség és Cromwell forradalmi elitjének politikai alkuinak köszönhetően állt helyre, mintsem egy valóságosan erős királypárti bázis jóvoltából.
II Károlynak egész uralma során alkukat kellett kötnie a parlamenttel, és mivel a parlamenti mozgalom egyáltalán nem érezte magát vesztesnek, egy újabb polgárháború veszélye folyamatosan ott volt a levegőben. A királyi hatalom gyengeségét az is bizonyítja, hogy Károly utódjának II. Jakabnak menekülnie kellett az országból mikor – (egy mondvacsinált egyházkormányzati ügy miatt, és hamis propagandával, amely szerint a katolikus Jakab el akarná törölni a protestáns államegyházat) – ellenfelei behívták Orániai Vilmos herceget aki felesége Mária, a regnáló Jakab király lánya révén jogosult a brit trónra.
Az 1688-as Dicsőséges Forradalom egyfajta kompromisszumot jelentett a parlamentaristák és a „mérsékelt” királypártiak között: a királyi hatalomra ruházott korlátozások felettébb hasonlatosak voltak azokhoz a parlamenti követelésekhez, amelyeket I. Károly nem volt hajlandó aláírni, és amely magatartása végül az uralkodó kivégzéséhez vezetett. A Brit alkotmányos vagy „korlátozott” monarchia megszületése akkor is új korszakot jelent, ha az elmélet alkotói inkább a „Stuart-abszolutizmussal” szembeni ellenállásra, az „ősi szász szabadság” illetve a Magna Charta hagyományainak visszaállítására hivatkoznak, nyilvánvaló hogy az uralkodó Isteni Jogának tagadásával 1688 valójában nem valamihez való visszatérést jelent, hanem valami újnak a kezdetét.
A jakobitizmus forrásai
Az új helyzetben azonban korántsem érezte magát mindenki annyira kitűnően. A Stuart-dinasztia elűzése minden kétséget kizáróan jogtalan volt, Vilmos király új „parlamentáris” rezsimje pedig főleg az egykori „Cavalierek[3]” támogatását nem nyerte el, azokét, akik ragaszkodtak a parlamenttel szemben a király elsőbbségéhez.
A jakobitizmus fő támogatói emellett az ú.n. „kelta nemzetek[4]” soraiból kerültek ki. Ennek magyarázatához figyelembe kell venni, hogy magának a skót Stuart dinasztiának Nagy Britannia trónjára kerülése (VI/I. Jakab) egyfajta győzelmet jelentett a kelta „nacionalizmus” számára.[5]
A Stuart dinasztia sorsa
A breton/normann eredetű Stuartok hasonlóan a Bruce-okhoz és a Sinclaire-ekhez, a Stuartok is a szász Anglia 1066-os meghódítását követően kerültek Skóciába. a 14. században emelkedtek Skócia trónjára, innentől kezdve pedig szilárdan kézben tartották az ország vezetését.
Tudor Erzsébet, Anglia királynője 1603-ban örökös nélkül távozott az élők sorából, és – mivel Jakab örökösi igénye megkérdőjelezhetetlennek tűnt[6] – 1603-ban olyan esemény következett be, amely mindezidáig elképzelhetetlennek látszott a Brit Szigetek történetében: Skócia királyát, annak a Skóciának az uralkodóját, amely a megelőző évszázadokat függetlenségért küzdve, a nagy déli szomszéd fenyegetésének árnyékában töltötte Anglia királyává koronázták. A skót arisztokrácia ezt egyfajta revansnak érezhette a több évszázados angol fölénnyel szemben: habár hamisan, de kis ideig valóban olybá tűnhetett, hogy végül is a skótok hódították meg Anglia trónját, és nem fordítva.
A VIII. Henrik által kezdeményezett reformáció „forradalmi” felhangjai azonban ekkora már annyira beértek az angol középosztály, és az alsóbb nemesség (gentry) között, hogy az uralkodók számára lehetetlenné vált a kontinentális minták követése. Az „uralkodók isteni jogának” doktrínája, amelyet I. Jakab is hangsúlyozott politikai filozófiai tárgyú írásaiban[7] összeütközésbe került a presbiteriánus egyházkormányzat puritán politikai gyakorlatával: Jakab örökösét Károlyt, nemcsak trónjától, hanem példátlan módon életétől is megfosztották, a restaurációt követően pedig fiának II. Jakabnak is menekülnie kellett az országból, ha nem akart hasonlóan járni. A Stuart-dinasztia uralkodása tehát korántsem mondható sikeresnek, azonban ez semmi esetre sem az egyes uralkodók képességének számlájára írható: sokkal inkább az egyre ellenségesebbé és intoleránsabbá váló közhangulat, a protestáns reformáció következményeképpen szárba szökkenő tekintély, hagyomány és monarchia ellenes hangulatkeltés volt az, ami eme jobb sorsa érdemes dinasztia bukásához vezetett.
A jakobitizmus a korszak formálódó politikai oldalai között Whig és Tory helyezkedik el, azonban mind a Whig mind a Tory oldalról voltak szimpatizánsai, másrészről pedig magát a polgárháború királypárti mozgalmának „cavaliers” folytatásának tekintette. Mindkét oldaltól megkülönbözteti azonban a katolicizmus hangsúlyos szerepe: a jakobitizmus így egyre növekvő mértékben válik az Angliában jogfosztott katolikusok menedékének: végül már a „katolikus” és „jakobita” egyet jelentett. (Holott a valóságban a jakobiták jelentős része legalábbis Skóciában és Angliában nem katolikus, hanem episzkopális anglikán protestáns volt.)
Skócia és a jakobitizmus
A jakobitizmus ezer szállal kötődik Skóciához, nemcsak az uralkodó dinasztia eredetét tekintve, hanem azért is, mert egy tágabb értelemben vett „keltaságot” és „katolikusságot” is megtestesített a „protestáns” és az „angolszász” etnikai-vallási szubsztanciával szemben. A mozgalom „effektívnek” mondható története körülbelül 60 évet ölel fel (1688-1746-ig) ez alatt a súlypont, amely kezdetben még jelentős mértékben az írországi katolikus bázisra és a „dicsőséges forradalom” angol ellenzőinek táborára támaszkodott, fokozatosan eltolódott Skócia irányába. Azt meg kell azonban jegyezni, hogy a jakobitizmus sohasem vált tisztán skót nemzeti mozgalommá: az 1746-os Cullodeni csatában például legalább akkora számban harcoltak skótok a „hannoveri” oldalon, mint a jakobita felkelők körében.
Ez a meglepő tény azzal magyarázható, hogy a korszakra már hatalmassá vált a szakadék normann-angol és kontinentális (francia) hatásoknak jobban kitett skót alföld (Lowlands) angol (Scots) nyelvű kultúrája és a felföld hagyományos skót (Scottish Gaelic) életformája között. A különbség a vallási életben is megmutatkozik: míg a klánok jó része (az írekhez hasonlóan) katolikus maradt, addig az alföld megoszlott az episzkopális és a presbiteriánus protestáns egyházak között. A mozgalom ebből a perspektívából szemlélve persze úgy is felfogható, mint a skót klánok „idealista-romantikus” mozgalma, amely egyben a kora modern kapitalizálódó kultúrával szembeni „offenzív defenzíva” jegyében született.
Ahogyan Grúber Károly írja ezzel kapcsolatban:
„A jakobita felkelések se nemzetiek nem voltak a mai értelemben, sem angol-skót katonai konfliktusok, inkább a felföldiek elkeseredett kísérletei, hogy megmentsék a hagyományos klán-rendszerû társadalmukat a modernizáció szökőárja ellen. A Stuartok csak kihasználták az elkeseredés e nagy hullámzásait saját dinasztikus céljaikra.”
Ugyanakkor azt meg kell jegyeznünk, hogy a hagyományos skót függetlenségi törekvések, az 1707-es „Act of Union” óta legitimációs alapot adtak a felkelésnek. Az egyesülési törvény magával hozta a skót parlament eltörlését, ugyan jogi értelemben az angol parlament is megszűnt, vagyis Skócia és Anglia szuverenitásának megszűnésével egy új állam: Nagy-Britannia jött létre, az senki számára nem lehetett kétséges, hogy – habár az egyesség elvileg Skócia gazdasági „megsegítésével” indokolták, ez nem kedvezett egyértelműen a skót gazdaságnak sem[8].
Az egyesülési törvény ellenzéke számára mindez olybá tűnt, mintha a nagyobb állam „elnyelte” volna a kisebbet, a walesi „Act of Union” (1536) mintájára. Az Egyesülési Törvény által a hagyományos skót kultúra még inkább ki van téve az „elangolosodás” veszélyének: azáltal, hogy a skót arisztokráciát végérvényesen Londonhoz kötötték, úgy tűnt a skót nemzetet veszélyeztetik. A kritikusok szerint az Egyesülési Törvény értelemben felfogott „britség” jelentése nem abban merül ki, hogy az mintegy „szélesebb” az angolnál, hanem éppen az angollal csereszabatosan használható. Az igazságoshoz azonban az is hozzátartozik, hogy erre az időre már maguk a Stuart uralkodók is jelentős mértékben elidegenedtek Skóciától – (I. Jakab mindössze egyszer látogatta meg hazáját miután az angol trónra lépett, utódja, Károly, pedig egyszer sem) – a jakobitizmus ettől függetlenül nacionalista hívószóvá változott, amelyet a trónkövetelők nem haboztak kihasználni.
Ideológiai alapok
A legfőbb különbség a „hannoveri” és a jakobita tábor ideológiája között az uralkodóhoz való viszonyban, az uralkodói hatalomgyakorlás módjához, és leginkább annak a parlamentarizmus intézményéhez való viszonyában találhatjuk meg.[9] Angliában parlament jelentősége a középkor folyamán lassan, de folyamatosan növekedni kezdett a törvényhozásban míg a Tudor-kor végére a parlament már kihívhatta magát a királyi hatalmat is. A polgárháború eseményei ezen elmélet szerint, – (amelyet az egyszerűség kedvéért nevezhetünk „Whig történelemszemléletnek” is) – az „abszolutista”- elnyomó Stuart kormányzat, és az alkotmányosság hívei közötti harcot jelenítenék meg. Hely hiányában nem lehet feladatunk itt, ennek az egyébként is számos sebből vérző elméletnek a részletes cáfolata, azt azonban szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem a Stuart királyok, hanem a köztársaságiak, a Cromwell-rezsim vezette be a Brit Szigeten az azóta is példa nélkül álló totális államot, a „protektorátus” rémállamát. A Stuart királyok, – habár valóban a parlament elé helyezték magukat, nem nevezhetőek cromwelli értelemben vett diktátornak sem I. Jakab, sem I és II. Károly uralma alatt nem történt semmi olyasmi, amely lényegében idegen lenne attól az általánosan elfogadott természetjogi hagyománytól, amely metafizikai alapon deklarálja a szuverenitás korlátait.
A jakobitizmus tehát a legkevésbé sem totális ideológia, a „királyok isteni jogalapja” amely annyi félreértést okozott valójában nem különbözik attól, amelyet Jacques Bousset püspök ezzel kapcsolatban kifejtett, vagyis:
A korlátlan (vagyis önkényes) hatalom ideológiáját négy dolog jellemzi: (I) az alattvalók szolgáknak születnek és senki sem szabad, (II) senkinek sincs saját tulajdona, az uralkodó rendelkezik a jólét minden forrásával és nincs örökösödés, (III) az uralkodó bárkinek az életét és/vagy tulajdonát elveheti a királyságban, akinek csak akarja, (IV) semmilyen más törvény nincsen, az uralkodó akaratán kívül.[10]
A jakobiták tehát semmi esetre sem valamiféle „királyi diktatúra” nevében fogtak fegyvert (mint azt ellenfeleik állították) hanem elsősorban azért küzdöttek, hogy a parlament és a király viszonyrendszerében ne a parlamentet illesse az elsőbbség. A hannoveri rezsim 1688-as kompromisszuma ugyanis éppen e felé hajlott: az uralkodó hatalmának egyre jelentősebb korlátozásához amely által a király szerepe egyre inkább „ceremoniálissá” válva végül a jelenlegihez rendszerhez hasonló állapotokhoz vezetett Nagy Britanniában.
A Jakobitizmussal kapcsolatos hadi események
Itt csak rövid áttekintést adhatunk annak a közel hatvan évnek fegyveres konfliktusairól, amelyek II. Jakab trónfosztását követték a Brit szigeteken és Írországban. Ezek a harci cselekmények három Stuart trónkövetelő (vagy inkább jogos király) alakja köré szerveződtek: az események sorrendjét tekintve az első maga a száműzött II/VII. Jakab volt, a második fia, James Francis Edward Stuart („Old Pretender”) a harmadik pedig unokája, Charles Edward Stuart („Bonnie Price Charlie”)
A konkrét harci cselekmények 1689-ben, II. Jakab menekülését követő időszakban vették kezdetüket, a „három királyság háborújában” és 1746-ban a Cullodeni csatában végződnek.
A realitásokat tekintve, talán csak az 1689-1691-ig terjedő időszakot kivéve a jakobita erőknek igen kevés esélyük lehetett a győzelemre. Az első időszak küzdelmei, a közel 60.000 főt felvonultató, Írországban 1790-ben megvívott Boyne-i csatában konkludálódtak: a jakobiták veresége után, a hannoveri kormányzat megerősödésével, már csak a skót felföld bázisára támaszkodó szórványos felkelésekről lehetett szó.
Habár a francia és a spanyol kormányzat bizonyos szintű támogatást nyújtott, a skót és az ír katolikusok hősiessége és lojalitása is kevésnek bizonyult a jobban felszerelt, számbelileg is hatalmasabb, képzettebb kormányerőkkel szemben. Mindettől függetlenül a mozgalom életerejét mutatja, hogy a komoly esély reménye nélkül hatvan éven keresztül jelentős tömegeket volt képes megmozgatni. Francis Edward Stuart és „Bonnie Prince Charlie” is francia hajók fedélzetéről érkezve szálltak partra Skóciában (Emiatt a Stuart trónkövetelőket csak mint „Kings across the water”– emlegették[11]) – ez pedig olyan eseményekhez vezetett, mint az a „Tizenöt” (1715-ben) és a „Negyvenöt” (1745): a felföldi klánok egy része, néhány arisztokrata család vezetésével a Stuart királyok mellé állt. A Mar earljének irányításával kitört ’15-ös felkelés éppúgy katonai kudarccal végződött, mint az 1745-46 eseményei, amelynek élére „Bonnie Prince Charlie”, a „jóképű trónkövetelő” állt.
A „Negyvenöt” volt a jakobiták utolsó történelmi esélye arra, hogy a mozgalmat sikerre vigyék: az első időszakban jelentős győzelmeket is arattak (Prestonpans, Falkirk), sőt „Charlie herceg” skótjai decemberre már Derby-nél álltak, alig 200 km-re Londontól: – a meglepetés és az eltökéltség ereje demoralizálta az angolokat – arról is érkeztek hírek, hogy György király már a menekülésen gondolkozik. Máig tisztázatlan körülmények miatt, a felföldi haderő azonban hátat fordított Angliának és a következő évben totális vereséget szenvedett Cullodennél, Inverness közelében. Az 1746-os Cullodeni csata nemcsak a jakobitizmus mint komolyan vehető politikai erő végét, hanem egyben egy kultúra, egy életforma és egy értékrend halálát is jelentette: ez volt a történelem utolsó „felföldi rohama.[12]” A brit ágyútűzben rohamozó, és egymás után elhulló klán-harcosok némileg „romantikusnak” is mondható képe a skót irodalom olyan nagyjait inspirálta, mint Sir Walter Scott aki Waverley című regényében tette halhatatlanná a „Negyvenöt” eseményeit. Culloden ma is gyásznap Skóciában: habár a történelem groteszk iróniája abban is megmutatkozik, hogy a „hannoveri” csapatok soraiban nagyobb számban harcoltak skótok, mint Charlie hercegében.
A vereség után a herceg elhagyta az országot, a jakobita mozgalom pedig összeomlott, nemcsak mint egy politikai mozgalom, hanem mint egy kulturális megtartó erő is: Culloden jelenti a kezdetét az ú.n. „felföldi tisztogatásoknak” amelyek a hagyományos felföldi skót kultúra teljes elpusztításához, valóságos „kulturális forradalomhoz” vezettek. Cullodenhez vezethető vissza az a tény is, hogy ma már alig 60.000 ember beszéli Skócia gael nyelvét: mindent felszámoltak ugyanis, ami a skót életformát a „brit”-től megkülönböztette.
Következtetések
A jakobitizmus és vele az igazi, kemény vonalas toryzmus jobbára eltűnt a szigetországban: a skót tartánban feszítő IV. György király képe pedig szimbolikusan is kifejezésre juttatja az ellentétek végső „elsimulását.” (Az ötlet szerzője egyébként maga a konzervatív skót patrióta, Sir Walter Scott volt.) Skócia az elkövetkező évszázadokban valóságos „kulturális divattá” vált a brit arisztokrácia körében– Viktória királynő skóciai kastélyokat vásárolt, a Buckingham palota előtt pedig még ma is felhangzik a felföldi duda hangja. Ez a törékeny béke azonban természetesen csak látszólagos: különösen azok, akik figyelemmel kísérték a brit szigetek politikai történetének változásait az utóbbi húsz évben, figyelhetnek fel az árulkodó jelekre. 1999-ben II. Erzsébet királynő több mint 300 év után ismét megnyitotta a skót parlamentet, az elszakadási törekvések pedig azóta is napirenden vannak. Persze a mai helyzetben már egyáltalán nem lenne ez egyértelmű pozitívum számunkra, főleg ha azt vesszük tekintetbe, hogy a jelenleg is parlamenti többséggel bíró Skót Nemzeti Párt, azSNP sokkal inkább egyfajta baloldalhoz köthető nacionalista szocializmust képvisel, mintsem azt az igazi, keményvonalas konzervativizmust, mint az egykori jakobiták. A jakobitizmushoz kapcsolódó eszmék azonban még mindig gyakorolhatnak bizonyos vonzerőt: és azt, hogy lesz-e újraszületés csak a jövő mondhatja meg. Vannak bíztató jelenségek az Egyesült Királyságban: az egyre kevésbé komolyan vehető hivatalos „Tory” párttal szemben egyre erősebb az elégedetlenség és az oppozíció[13] – és sokat mondó az is, hogy ez sokkal inkább a konzervatív mint a szocialista vagy a liberális oldalról származik.
[1] A szó szigorú értelmében Nagy Britannia nem létezett az 1707-es “Act of Union” előtt.
[2] Lásd ezzel kapcsolatban Rainsborough és John Lilburne írásait.
[3] A polgárháborúban a király oldalán harcolók.
[4] Írek, Skótok, Walesiek, és ide sorolhatóak még a Cornwalli félsziget lakói is.
[5] A walesiek hasonlóan értékelték a walesi származású VII. Henrik – Henry Tudor (Tudur) trónra kerülését – az ír bárdok mint Anglia „első ír királyáról” beszéltnek.
[6] Anglia trónjára való jogigényük abból fakadt, hogy Lord Darnley, VIII. Henrik nővérének fia (rövid életű) házasságot kötött Stuart Máriával, az ő gyermekük volt I/VII Jakab.
[7] Lásd ezzel kapcsolatban: Radó Bálint: (VI.) I. Jakab király politikai teológiája. Pécs, 2005.http://www.pphf.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=169%3Ara…
[8] Az “Act of Union” értékelése azóta is hatalmas vitákat kavar Skóciában.
[9] A parlamentarizmusnak olyan mély gyökerei vannak a szigetországban, hogy azt a Tudor-kori alkotmányjogászok egészen a korai szász-germán „előkelők gyűléséhez” vezetik vissza. Habár igen keveset tudunk ezeknek a korai törvényhozó testületeknek a pontos jogköréről, tény hogy az angolszász hódítást követően valószínűleg nagy jelentőséggel bírhattak, mint a törzsi oligarchia gyűlései, hasonlóképpen a norvég, svéd, dán, illetve izlandi „thing”-ekhez. A szerves alkotmányfejlődés elméletének hívei szerint ezt a fajta, a törzsi monarchiákra jellemző hatalommegosztási koncepciót szakította meg a normann hódítás 1066-ban, ahol Hódító Vilmos örökösei abszolutisztikus hatalomgyakorlással kísértleteztek, amely végül az 1215-ös Magna Chartába, vagyis a király jogainak első deklarált korlátozásába torkollott.
[10] Tény az is, hogy „királyok isteni” jogalapja nehezen egyeztethető össze a hagyományos szász-normann vagy a Skócia esetében számításba jövő gael-kelta „törzsi” jellegű királyi uralomgyakorás módjával (thanistryvagyis, thán-rendszer) révén maga is korai modernitás szülötte.
[11] Ehhez kapcsolható az az érdekes szokás, amely bizonyos helyeken még a mai napig dívik a skót klánok körében. Az ú.n. “Loyal Toast” lényege az hogy a királyt jelképező whiskey-t ivás előtt átemelik egy pohár víz felett, amely a tengert hívatott szimbolizálni.
[12] A skót klánok harci technikája: a domboldalról lezúduló harcosok először tűzfegyvereiket sütik el, majd eldobva őket lesújtanak az ellenfélre, a hatalmas skót kard, a “Claymore” segítségével.
[13] Ezzel kapcsolatban lásd: http://www.traditionalbritain.org/