Gondolom nem csak nekem tűnt fel, hogy a még fennmaradt, nyugati monarchiákról szóló híradások teljesen méltatlan módon, a bulvársajtó hasábjain vagy interneten szintén a hírportálok bulvárrovataiban kapnak helyet. Sajnos a bulvárt, mint jelenséget valószínűleg nem kell bemutatnom a tisztelt olvasóknak. Ezek az ún. „hírességek” magánéletéről kiszivárogtatott szenzációhajhász írásokat tartalmaznak, amelyekkel deklaráltan az olvasóközönség számának a növelése a cél, nem az, hogy minőségi írások szülessenek. Közös jellemzőjük, hogy ezen írások az emberek érzelmeire, sőt legalapvetőbb ösztöneire hatnak, amelyek így az olvasókat folyamatosan stimulálják, tulajdonképpen ennek köszönhetik a népszerűségüket.
„- Életemnek új korszaka kezdődött, amikor felismertem, hogy a dicsőség és a siker nem azonos. A siker a kivétel dolga. A tehetségé. Mutatvány, cirkusz, rekord, teljesítmény, egyéniség, különlegesség. A dicsőség a világosság, az egyetemesség, az értelem, az egészség, az igazság dolga.
– A siker a legkisebb, a dicsőség a legnagyobb ellenállás irányában fekszik.
(…)
– A siker helye az utca, a dicsőség helye szívednek titkos kamrája.” – Hamvas Béla: Summa Philosophiæ Normalis
Írta: Bérces Ádám
Szereplőik eleinte színészek, zenészek voltak, akik valóban tettek le valami keveset az asztalra, mára azonban – különösen az internet és a közösségi média robbanásával – már szinte bárki része lehet egy-egy bulvárhírnek. Gyakorlatilag elég, ha egyszer szerepelt a televízióban, ahol az állítólagos „tehetségét” mutatta be (hogy aztán fél évig kukából előrángatott 20-30 éves slágerekkel haknizzon, majd eltűnjön a süllyesztőben) vagy egész egyszerűen csak az esti híradóban hírolvasó (mert ugye valakinek ezt a munkát is el kell végeznie). Tovább nem is akarnék ezekkel foglalkozni, persze még elemezhetnénk, hogy például mi ezen sajtótermékek nyilvánvaló célja (a lakosság módszeres elhülyítése a gyakorlati élet szempontjából irreleváns információkkal), de az már túlmutatna a királyság témakörén. Mindezekből is már bőven látható, hogy ha van, ami igazán a plebsről szól, egy-egy ilyen orgánumban szerepelni szégyen, pillanatnyi siker, nem dicsőség, tehát érthetetlen, mit keres például egy angol hercegi pár például a magyar „celebvilág” aktuális szereplői közt? Méghozzá gyakran felháborítóan méltatlan helyzetekben – egy és egyben az utolsó példaként: Vilmos herceg és Katalin hercegnő esküvője után – amelyből hetekig élt a bulvársajtó – külön cikkek szóltak a hercegnő húgának fenekéről.
Valószínűleg mindenki érzi, még ha a korszellem, az egyenlőség mást próbál meg bennünk tudatosítani, hogy egy uralkodó nálunkénál magasabb emberi minőséget képvisel és ez a régi korok emberének teljesen természetes volt. A „győztes” történetírásnál – némileg leegyszerűsítve – a királyság egy meghaladott rendszer, a társadalom evolúciójában eljut egy pontra, ahol ezt az elnyomó, korszerűtlen berendezkedést elhagyja és áttér a demokráciára, amelyben minden ember egyenlő. Szerintünk viszont a monarchia az mennyei királyság földi manifesztációja, az egyedüli organikus társadalmi rendszer, amelyben megjelenik a természet, a teremtés rendje. A királyság hazánk esetében sem bukott meg, hanem megbuktatták. Az első döntő csapást az első világháború utáni békediktátum jelentette, amely felbontotta az Osztrák-Magyar Monarchia egységét, a másodikat a nyilasok, akik 1944-ben a legitim, bár sajnos már király nélküli királyságban hatalomra kerülésük után a rendi társadalom utolsó maradékait is felszámolták a nemesség jogfosztásával, míg végül a kommunista hatalomátvétel (akik tehát már sok mindent készen kaptak a nyilasoktól) és a hatvanéves diktatúra szinte végleg kilúgozta a magyar nép lelkét. Ide tartozik annak a hamis történelemszemléletnek az elterjesztése is, amely a mai napig is él az állítólag jobboldali körökben is a Szent Korona törvényes örököseiről, a Habsburg-Lotaringiai dinasztiáról és általánosságban a királyságról (ezzel már több írásunkban részletesen foglalkoztunk).
Vilmos herceg egy királyi seregszemlén
A királyság eszménye azonban mindenkiben, de a legtöbbünkben tudat alatt ott él és ezt rengeteg köznapi példával tudjuk alátámasztani. Hányszor használja a szleng például a „Király!” felkiáltószót, mikor valamiről azt akarja mondani, hogy „nagyon jó”. És ott van például – az első témára visszautalva – a hírességek világa is, ahol a sajtóban, közbeszédben gyakran előfordulnak uralkodói címek, amivel valakinek a kiválóságát akarják ilyen módon is kifejezni: a rockzene királya, a gála hercegnője stb. Ezek apró dolgoknak tűnnek és lehet kicsit mulatságos is lehet, hogy ilyennel foglalkozom, de egyáltalán nem lényegtelenek! Ha a királyság valóban egy megvetendő, elnyomó rendszert és a köztársaság, a demokrácia a szabadságot jelent, vagyis látszólag az előbbi a negatív, a másik pozitív tartalommal bír akkor miért maradtak meg ezek a „címek”? A mesék világa mindig is sokat elárultak egy-egy nép vagy kultúrkör karakteréről, ezért nagyon fontos része a néprajzkutatásnak a mondák gyűjtése is. Ezekben ugyanis – még ha az ember nem is vallja be magának – titkos vágyai jelennek meg. És a mesék a mai napig nagy királyokról, hercegnőkről szólnak, akár csak száz vagy ezer éve, a rajzfilmekben, filmekben is gyakran megjelenik a királyságok szerencsénkre igen dicső, méltó megjelenítése (ennek nagyon jó példája a Gyűrűk Ura filmek feldolgozása is, amit amúgy is több okból is szeretünk). És tudom, hogy ha esetleg a pusztítás már végleges lenne (amit viszont nem hiszek) a mesék még száz év múlva is ugyan úgy fele királyságokról és királyfiakról fognak szólni, sosem mondjuk őket köztársasági elnökökről, miniszterekről vagy államtitkároktól. Eléggé bizarr is lenne…
Mindez azért van így, mert minden egyes emberben, mint Isten képmásában benne van a tekintély, a felsőbbség és a vezetés iránti vágy. Még az uralkodókban is, ne feledjük, hogy a Habsburg-Lotaringiai dinasztiától kapott királyaink mind példás életű katolikusok voltak, Boldog Károly királyunkkal és az aszketikus életet élő Ferenc Józseffel az élen. Erre a teremtésben belénk oltott vágyra épült egykor a társadalom, amelyben a rangok, címek megléte nem az elnyomást jelentette, hanem a kölcsönös egymásra utaltságot, felelősséget, vagyis a szeretetet. Ezt a vágyat azonban egy mai politikai vezető képtelen kielégíteni. Talán azért is, mert míg egy uralkodó Isten kegyelméből uralkodik, addig a „népfelség” elve mentén berendezkedett társadalmakban a vezetőket a nép, a tömeg „legitimálja” és mivel ez eleve ellentmond a teremtésben megvalósuló rendnek, ugyanis a feje tetejére állítja azt, ezért nem kaphatja meg azt a tiszteletet egy mai politikai vezető, mint egy uralkodó. De gyakorlatiasabban is megfogalmazhatjuk a kérdést: a politikai pártok eleve a népet, a nemzetet megosztó intézmények, így lehet, hogy a kormányra kerülőt a többség akarata választja meg, de mindig lesz, aki ilyen módon háttérbe kerül. A királyságban egyszerűen ez nem kérdés, mert az uralkodó választása nem a nép feladata – hála Istennek! A nép feladata annyi, hogy feltétel nélkül elismerje a legitimitást és a tekintélyt, míg az uralkodóé, hogy felelősséget vállaljon a rá bízott népekre Isten és ember előtt, cserébe Ő az egység, a stabilitás és a pozitív értelemben vett politikai szabadság megtestesítője lesz. A tekintély pedig olyan dolog, amit nem kell megérteni, csak elfogadni. A modern, felvilágosodás utáni ember legnagyobb baja, hogy mindent meg akar érteni, le akar írni, pedig a világ valójában túl nagy az ember számára, még akkor is, ha a teremtés középpontját az ember jelenti – hiszen még a saját agyunkat se értjük.
És el is jutottunk a kérdéshez, amelyből kiindultunk: mivel a mai politikai vezetők képtelenek kielégíteni a tekintély iránti igényünket ezért azt „uralkodópótlékokkal” tesszük meg, hamis példaképeket állítanak elénk, akikre nagyon sokan felnéznek, feltétel nélkül tisztelik őket. A róluk szóló pletykákat akár felfoghatjuk a királyokról szóló egykori mesék, legendák modern, elkorcsosult megfelelőinek is. Ezért szerepelnek valódi uralkodók is az ilyen sajtótermékek hasábjain. Ezért ha belegondolunk ez talán annyira nem is rossz, pontosabban van benne valami jó…
Helyes, hogy uralkodókat ilyen orgánumokban szerepeltetnek? Nem, nagyon nem! Viszont jól láthatjuk, hogy a királypártiság, a monarchizmus érzelmi döntés is, nem kell feltétlenül megérteni, miért érdemli meg az uralkodó a tekintélyét és a feltétel nélküli tiszteletet mint ahogy azt sem, hogy miért képvisel magasabb minőséget. Elég ezt érezni. Persze lehet gazdasági mutatókkal, régi korok felett érzett romantikus érzésekkel indokolni a helyreállítás szükségességét, lehet – és nagyon fontos hangsúlyozni – hogy keresztények, de legalábbis katolikusok számára az isteni rend és az Egyház tanítása egy állam rendszerében egyedül a királyságban tud megjelenni igazán. Végig lehet gondolni, hogy mit adott nekünk a királyság csaknem ezeréves története során és mit a köztársaságot kevesebb, mint száz éve, aminek egyelőre még a nagyobbik fele egy kommunista diktatúra volt. Észérv is van tehát rengeteg, de a döntés emelett egyáltalán nem elhagyagolhatóan érzelmi is, ugyanis ez az emberi természetünk egyik legbensőségesebb része, ha a királyságot válasszuk a teremtésre is egyfajta tudatos választ adunk a Teremtőnek.
Mindenkinek tehát azt kell tennie, amit saját környezetében megtehet, fantáziák kergetése több kárt okoz, mint gondolnánk. És ez nem egy könnyű út, a hamvasi idézettel élve „a legnagyobb ellenállás irányában fekszik.”Mindig egszerűbb nemet mondani, belenyugodni, hogy a jelen állapot már végleges, de ezt hagyjuk meg a középszerű elmék számára. Ismeretterjesztés, (amivel e portál és a blog is foglalkozik) vagyis a történelmünk valódi, tiszta formájában való bemutatása vagy látszólag fölösleges, de nagyon is sokat jelentő online eszmecserék a Magyar Királyságért Ligán belül, vagy akár egy-egy imádság minden nap, ez az amit most tehetünk. És tennünk is kell!
„Ahol az embereknek megtiltják, hogy egy királyt tiszteljenek, helyette milliomosokat, atlétákat és filmcsillagokat fognak tisztelni: még híres prostituáltakat és gengsztereket is. Hisz a lelki természet, mint a testi is, ki lesz szolgálva; tagadd meg tőle az élelmet és mérget fog ledönteni a torkán.” – C. S. Lewis