Megvan a kétharmad, ez már biztos, úgyhogy csapjuk össze a tenyerünket, amíg vörös nem lesz. Mert lassan már csak az marad vörös ebben az országban, ami alapban nem gáz, csak az a ciki, hogy mindezt legkésőbb 20 évvel ezelőtt már el kellett volna végezni. Mindegy, ebbe most nem megyünk bele, helyette egyetlen dologra szeretnék most koncentrálni, nevezetesen arra, hogy marad az erős és határozott miniszterelnöki kormányzás ebben az ország, erős politikai centralizációval.
Nem, én nem fogok nyafizni, hogy ez diktatúra („viktatúra”, jajj) és hogy itthon mi lesz a demokráciával, mert az a helyzet, hogy baromira el vagyunk mi ettől szállva és azt se tudjuk, hogy milyen baller megmondóember gondolatkelevényeit büfizzük éppen vissza, amikor ezen szipogunk. Nem, nem én nem sírok azért, hogy mi lesz a demokráciával, mert az tömegszinten úgysem tud működni. Az alkotmányosság, a parlamentáris politikai élet sokkal nagyobb kincs, és az a kérdés, hogy ebben most jó-e nekünk egy erőskezű miniszterelnöki kormányzás vagy sem? Merthogy a jobbközép ebben gondolkodik az tuti.
De mi is az a miniszterelnöki kormányzás? Merthogy van, az legkésőbb minden egyszerű szavazóhoz eljutott a kampány során, amikor a miniszterelnök nem kertelt és megengedte magának, hogy egyetlen szóban összefoglalja a le nem írt (!) pártprogramot: „Folytatjuk.”. Igen, így lazán, mert megteheti. Így az beszél, akinek hatalma van és biztosra is megy. Egy erős miniszterelnök, aki olyan mint a szépségápolási cég fogyasztója;mert megérdemli.
Ha nem tűnt volna fel a jobbközép az elmúlt négy évben nem tétlenkedett és kialakította azt az államigazgatást (Magyary Zoltán Program), amelyben a magyar miniszterelnök rendelkezik a legjelentősebb formális és informális hatalommal a kormány stratégiai vezetőjeként. Javaslatára nevezi ki illetve menti fel köztársasági (brrrr) elnök a minisztereket. A miniszterelnöknek vannak miniszterei és nem a kormánynak miniszterei és miniszterelnöke. Ez azért nagyon nem mindegy, ezért innen indulunk.
Ha miniszterelnök bukik, akkor bukik minden miniszter, minden vezető kormánytisztviselő és államtitkár, meg a helyettesei, akiket ő nevezett ki, beleértve a kormánybiztosokat is. Egy egész szép rendszer húznánk le a a magyar politika klozetján. Tisztségének megszűnésével ugyanis megszűnik a magyar kormány megbízatása is. Törvényi felhatalmazással ő az általános politika meghatározója itthon. A miniszterek a miniszterelnöknek tartoznak felelősséggel, nem a köztársasági elnöknek, vagy az Országgyűlésnek. A miniszterelnököt ugyan az Országgyűlés választja, de ennek veszélyével most csacsiság lenne számolni. Ez inkább biztonsági tényező jelenleg (ide még a kétharmad sem kell, elég a több mint a fele a képviselőknek).
A legfontosabb döntések a kormányüléseken születnek, a miniszterelnök pedig jogalkotó is (rendeletek) és e mellett pedig a KIM szuperminisztériuma után most a hivatala (vagy megint újra saját minisztériuma lesz?) a magyar közigazgatási rendszer csúcsa. A miniszterek megbízatása akkor szűnik meg ha azt a miniszterelnök akarja, vagy a miniszterelnök megbízatása megszűnik.
Szóval a rendszer atombiztos. Centrális. Bebetonozott és működik, és most éppen bizonyított is. A mi kérdésünk azonban ezek után csak ennyi: a miniszterelnök mivel érdemelte ki azt, hogy ennyire ő szabja meg a kormányzást és ne más? Mitől lett szuverén a miniszterelnök ma Magyarországon? Jó-e az, hogyha a végrehajtó hatalom szuverén is egyben és egyáltalán képes-e erre a miniszterelnök?
Persze meg is válaszoljuk, mert plátói a kérdés: pozíciójából és lehetőségeiből adódóan nem az. A magyar államban kényszerszerűen lett ő a szuverén személy, ami nem a legrosszabb opció, de hosszútávon biztosan nem járható, tekintettel arra, hogy eredetét tekintve nem szuverén a személy, hiszen egy pártpolitikus. Az államigazgatási-politikai rendszerből itthon hiányzik a balansz, az egyensúlyteremtő erő, amelyre a köztársasági elnök soha nem volt képes, most sem az. Igen, teljesen mindegy ki az, mert mindig is pártjátszmák játékszere lesz.
Igen, a magyar királyra gondoltunk most, aki nemcsak uralkodott, hanem kormányzott is és nem volt pártpolitikus. Ő szuverén volt, sőt ő volt az egyetlen szuverén a rendszerben, aki egyszerre volt a része és a felette is állt annak. A nemzetet képviselte. Követni lehetett és rendelkezhetett, ha úgy hozta a szükség.
Ezt az űrt (vagy helyet?) fedezte fel a jobbközép közigazgatási reformja, amely jó érzékkel nyúlt vissza a kormányzói Magyarország egyes modelljeihez (Magyary Zoltán ebben komoly nemzetközi garancia, XXI. századi utódja Navracsics Tibor pedig elkötelezett szakminiszterként végigvitte a reformot). De a rendszer lyukas, és ha most működik is, a kifogásolható rész mindig ott fog maradni és csak hibázni kell, hogy a baller ellenzék kikezdje és megismételje a jobbközép bravúrját: azért kerülhet újra kormányra, mert a jobbközépnek túl nagy lesz a centrális politikai hatalma és ez nem menő a tömegdemokráciában. Sokakat lehet vele heccelni. Mérgesek lesznek és bizony ellene mennek annak, amire most olyan nagy lelkesedéssel ikszet húznak.
Szóval, akkor inkább a restauráció. Az a megfelelő biztonsági játék, persze nem állítom, hogy könnyű. Hosszú menetelés, de innen már el lehetne indulni.
[CS.Á.]