Alapállásunk az, hogy aki ma Magyarországon királyságpárti, annak – ha más szempontok és irányultságok mellett ugyan – de egyaránt fontosnak kell tartania ezeddig utolsó királyunk és kormányzónk Boldog IV. Károly és Horthy Miklós személyét. Itt elsősorban arra kívánunk utalni, hogy ők legitim államfőként hordozták a királyság eszményét, ezért ezzel különösen nagy hangsúllyal kell érvelni a mai közbeszédben és a szimbolikus politikában is. A rendszerváltás posztkommunista maradványa az, hogy tereink, utcáink, középületeink még mindig alig vannak elnevezve legitim királyainkról, kormányzóinkról (itt gyakorlatilag igazán jelentősek: Horthy Miklós és Hunyadi János, esetleg Szilágyi Mihály), vagy világháborús hőseinkről, akik helytálltak a harctereken. Egy reményteli „közös pont” kialakítását régóta nehezíti, hogy képtelen sztereotípiák és beidegződések ragadnak mind a két személyhez (Horthy „fasisztabarát”, míg Károly királyunk „gyengekezű” és „felel Trianonért”), ezzel béklyóba is verik, ellehetetlenítik sok jóhiszemű és kreatív egyedi vagy közösségi kezdeményezést. Az ilyen negatív mítoszok véleményünk szerint legtöbbször egyszerű ismerethiányból származnak minden esetben (ezek egy részét a portál írásaiban próbáltuk is orvosolni korábban). Most megpróbáljuk bemutatni azt – a király és a kormányzó saját szavaival – hogy ők hogyan vélekedtek egymás legitimitásáról, illetve mi volt a véleményük a hatalom gyakorlásáról, vagy az ún. „királykérdésről”.
Azt gondoljuk, hogy a három dokumentum – legfőképpen ritkaságuk, és viszonylagos ismeretlenségük okán – önmagukért beszélnek majd. Mégis azonban a közzétételt nem éreznénk teljesnek, ha nem egyértelműsítenénk az ezzel kapcsolatos álláspontunkat is ezen a helyen, pontokba szedve:
- Horthy Miklós nemcsak a nemzet, hanem Boldog IV. Károly király kormányzója is volt, a kormányzóságát (hatalmát, eszközeit, megválasztását és annak körülményeit) a király elismerte, ezzel megadva neki a szükséges legitimációt is, betartva a magyar törvényeket,
- fontosnak érezzük ezen a ponton megemlíteni, hogy egy legitim, megkoronázott magyar király levele nem egyszerű információ, vagy protokolláris aktus, hanem komoly közjogi jelentőséggel bírt mindig is. Kiváló alkalom erre a miniszterelnökök kinevezése, amelyek sokszor – az Osztrák-Magyar Monarchia idején is – így történtek, saját kézzel írt levélben, pár sorral elmondva a lényeget. A magyar király ugyanis a magyar állam szerve, így a levelek a történeti alkotmányunk gyakorlata szerint kormányzati tekintetben, a király végrehajtó hatalmi jogainak az egyik aktusa (ilyen pl. még: a dekrétumok, privilégiumok, azaz kiváltságlevelek, stb.). Az itteni levelek tehát királyi kéziratok, vagy egyes elemeiben királyi elhatározások (rezolúciók), amelyek a királynak mind általános, mind egyéni természetű ügyekben közjogi személyeknek – így itt a kormányzónak éppen – egyéni természetű ügyben írt dokumentumai.
- Károly király mindig is úgy tekintette, hogy nem mondott le a magyar trónról, és ami legalább ilyen fontos, hogy ez a győztes ellenforradalommal hatalomra került új politikai elit számára is nyilvánvaló volt,
- a király úgy tekintett az ellenforradalomra, hogy az a helyreállítás eszköze, e mellett pedig az ellenforradalom egyik vezéreként hatalomra került Horthy Miklós kormányzó előkészíti a királyi hatalmát, a visszatérését a trónra (és minden jel szerint volt alapja, hogy ezt gondolja), tehát azt teszi, amit egy kormányzónak tennie kell (ld. Hunyadi János példája),
- Károly királyunk önálló államként kezelte Magyarországot, ha visszatért volna – esküjéhez hűen – szuverén államként kezelte volna azt, nem használta volna ki erőforrásait, hogy ausztriai trónját is visszaszerezze,
- a kormányzó a trónfosztás után (1921) is királyának tartotta – annak haláláig (1922) – Boldog IV. Károlyt és ezt több mint egy évtized után is hangsúlyozta nyilvános beszédében.
***
Kedves Horthy!
Őszinte köszönettel vettem az utolsó hírt s meleg hálával és elismeréssel követem figyelemmel sikeres tevékenységét. Az eddig elért eredmények megerősítik Bennem azon rendíthetetlen bizalmat, mellyel midenkoron viseltettem személye iránt.
Magyarország a legközelebbi napokban lesz kénytelen a békét aláírni. Szívem egész melegével reménylem, hogy a béke aláírásával minden erő egy jobb jövő elérésére lesz összefogható.
Mint Magyarországnak törvényesen és alkotmányosan megkoronázott és felkent királya, ki semmiféle jogáról le nem mondott, és ennek következtében minden kötelességének is tudatában van, akarok az Ország egyesítésének és újrafelépítésének munkájában részt venni.
Nem várható, hogy a nyugati hatalmak részéről, melyek közül Franciaország már hivatalos közege által is kijelentette, hogy a Magyar Trónra való visszatérésemet pártolja, nehézségek támasztassanak az esetben, ha a királyi hatalmat Magyarországban ismét gyakorolni fogom.
Az Ország egyesítésének és további consolidálódásának érdekében a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még az év folyamán kezembe kívánom venni és kérem, hogy bölcs belátásával jelölje meg azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb arra, hogy Trónomra visszatérjek s ezáltal Magam mellé szólítsam mindazokat, kik mint Magyar Nemzet Szent István Koronáját fejemre tették.
Kérem, hogy eddigi hűségével és odaadásával készítse elő visszatérésemet, támaszkodva azon kedvelt híveimre, kik a Koronás Király iránti hűségökben, az Ön példáját követve, sohasem tántorodtak meg.
A múltban és jelenben bebizonyított erélye és körültekintése bizalommal tölt el aziránt, hogy e munkáját és vezetése alatt álló munkatársainak tevékenységét a Mindenható Hazánk javára teljes sikerre fogja vezetni.
Változatlan Királyi jóindulatommal,
Károly.
Kelt Villa Prangins, 1920. május havában.
***
Kedves Horthy!
Szükségessé vált, hogy én is tudomására hozzam hőn szeretett magyar nemzetemnek felfogásomat a királykérdés megbeszélése körül felmerült problémákra vonatkozólag, mivel mind gyakrabban és sürgősebben nyilvánul meg a kívánság felfogásom megismerésére.
Ennélfogva kijelentem és hangsúlyozom:
Én osztom azt a felfogást, miszerint a pragmatica sanctiónak a magyar és a többi örökös tartományok együttes és megoszthatatlan birtoklására vonatkozó határozmányai hatályon kívül léptek, és az 1867. évi XII. tc. érvényét vesztette.
Tekintettel arra, hogy ezek szerint Magyarországon teljes állami függetlenségét visszanyerte, el vagyok határozva, hogy az uralkodói hatalomnak Magyarországon való átvétele után, az uralkodói hatalmat és más államban csak a kérdéses állam és Magyarország között létesült egyezmény után, vagy pedig Magyarország teljes állami függetlenségének biztosításával, mely külügyei vezetése, külügyi képviselete és hadserege önállóságának korlátozását kizárja, venném át.
És mivel végül, nézetem szerint is, Magyarország vére és javai kizárólag Magyarország érdekében és nem más, az országra nézve idegen célokra és igényekre vehetők igénybe, el volnék határozva a hadüzenet és békekötés jogát a nemzet alkotmányos tényezőivel egy, a törvény által meghatározandó módon megosztani.
Én, mint alkotmányos király – mert ilyen akarok lenni és leszek is, mint amilyen a múltban voltam -, valószínűleg minden magyarral együtt tudatában vagyok annak, hogy ezen felfogásomból folyó, királyt és egész nemzetet kötelező megállapodások csak akkor lehetnek törvényileg rendezendők, ha én, a megkoronázott magyar király, körülvéve egy felelős magyar kormánnyal, az uralkodói hatalmat Magyarországon újra gyakorolni fogom.
Fenti kijelentésem, mely tartalmazza megmásíthatatlan felfogásomat bizonyos nagy fontosságú problémákról, már most szolgáljon meggyőződésem bizonyságául.
A megkoronázott magyar király össze van forrva hőn szeretett magyar nemzetével, és ezen egységből fog felvirágozni egy, az ősi erényekhez méltó jövő.
Az Úristennek legteljesebb áldását kérem drága Magyarországomra.
Felkérem önt, kedves Horthy, mint az én és a magyar nemzet bizalmát élvező kormányzót, hogy ezen szavaimat a nemzetnek tolmácsolja.
Károly
[Prangins, 1920. november 9.]
Megjegyzések a két királyi levélhez:
- a levél tetején a Habsburg-Lotaringiai dinasztia címere van, a fogalmazásban Boroviczény Aladár, Bornemissza Gyula is segített neki.
- A leveleket közli Karl Freiherr von Werkmann (A madeirai halott) és Boroviczény Aladár (A király és kormányzója) is.
- Horthy kormányzó a levelek közül a másodikat csak az első restaurációs kísérlet után hozta nyilvánosságra, a király kérésével ellentétben. A király üzenetéről Rakovszky Istvánt, a nemzetgyűlés elnökét is tájékoztatta, mint (dinasztiahű) közjogi méltóságot.
***
[…] Az utóbbi debreceni események arra kényszerítenek, hogy a királykérdéshez, mellyel a nemzetnyugalmát újabban zavarják, hozzászóljak. Ott a mai állapotot az egyik szónok operettkirályságnak nevezte. Magyarország királyság, mert felfogásom szerint az összeomlás után a dualizmus megszűnte, és ennek folytán a pragmatica sanctio [ti. III. Károly király törvénye, amely többek között a királyválasztási jogot is szabályozta, 1723] hatályvesztése – IV. Károly magyar királlyá törvényesen megkoronáztatván, királyi hatalmát nem alterálja [ti. változtatja meg]. Koronás királyomnak tekintettem haláláig, és átvette volna a hatalmat abban a percben, amikor jövetele nem veszélyeztette volna többé hazánk létét. Mindenki tudja, hogy Magyarországon minden hatalom a Szent Koronáé, és csak a koronázási aktussal megy át a királyra. A Királyi Vár, a koronauradalmak a Szent Koronáé, nem a királyé. Tehát itt egy királyság király nélkül is lehetséges. Köztársaság Magyarország számára szerencsétlenséget hozna, mert sok volna az elnökjelölt, és nagy és meleg minden elnökválasztásnál a küzdelem.
Minden politikai pártnak megvan a joga a saját meggyőződését propagálni. Eredményt azonban csak megdönthetetlen igazságok hozhatnak. Nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy én a status quo ante [ti. a jelenleg fennálló állapot előtti] álláspontján állok, a mai világhelyzetet nem ismerem el. Minthogy a pragmatica sanctio, mely a trónöröklés rendjét szabályozta, Ausztriához való viszonyunk változása folytán megszűnt, beáll – szerintem – a pragmatica sanctiót megelőző jogi állapot, azaz a nemzet királyválasztási joga. Nem kisebb tekintély, mint megboldogult Apponyi Albert gróf, 1919. november 29-én, egy magyar és egy osztrák lapban következőképpen nyilatkozott: „Kétségtelen, hogy a nemzetgyűlés túlnyomó többsége monarchista lesz, de semmi esetre sem lehet szó Ottó főhercegnek, Károly király fiának igényjogosultságáról. Annak következtében, hogy Károly király nem uralkodik már az osztrák örökös tartományok fölött, a pragmatica sanctio – amely szerint a királynak mindenkor legidősebb fia, illetve legközelebbi férfirokona következik a trónra – megszűnt, és ezzel Magyarország visszakapta azt a jogát, hogy a volt király halála vagy a trónról való lemondása után maga válassza meg királyát.”. Ezek után megdönthetetlen az a jogi helyzet, hogy Magyarországnak ez idő szerint királya nincs.
Hogy mit hoz a jövő, azt ma senki sem tudja megmondani, de ezen jövő érdekében bűnös ma, minden ok nélkül egy kuruc-labanc háborút felidézni, mikor minden gyermek tudja, hogy a trónbetöltés ma casus beli [ti. ok a háborúra]![A régi monarchia egy szerencsés gazdasági alakulat volt.*]
Azonkívül a király csak a nemzet egyetemes kívánságára, harangzúgás és lelkes ovációk közepette jöhet. Szerencsém volt öt évig I. Ferenc József király őfelsége közvetlen környezetében szolgálhatni, és azaz odaadó tisztelet és rajongó szeretet, mellyel iránta viseltettem, váltja ki meine Empörung [ti. ’az én gyalázatomat’] afelett, hogy dinasztiája tekintélyét az utcára és szenvedelmes kiprovokált ellentüntetések ingoványába vigyék.
Egy életen keresztül becsületesen teljesítettem mindég kötelességemet, de azt mégsem tűrhetem, hogy akárki is azt higgye [hogy kapaszkodom a kormányzói székhez, mai pozíciómhoz*], hogy útjában vagyok akárkinek. Nem kerestem, megválasztásom után nem is fogadtam el a kormányzói tisztet, csak a pártvezérek kérésének engedelmeskedtem végre a falnak szorítva. Azóta sem volt könnyű és rózsás a helyzet. Mindenesetre boldogan hagyom ott helyemet abban a percben, mikor a helyzet ezt megkívánja. Ha pedig előbb költöznék az élők sorából, végrendeletileg néhány nevet hagyok az országgyűlésre, kik közül kérni fogom utódomat megválasztani, mert oly egyéniségre van szükség, aki önzetlenül minden percben kész félre állni, ha ezt a haza érdeke megkívánja.
[1933. október 8.]
Megjegyzések a kormányzói beszédrészlethez:
A beszéd 1933. október 8-án hangzott el a mezőtúri emlékmű leleplezése alkalmából elmondott beszéd részeként. Kiváltó oka közvetlenül egy debreceni legitimista párti zászlóbontó rendezvényt megzavaró támadások és tüntetések lehettek, amelyeket debreceni diákok szerveztek. A beszéd valamennyire reflektál azokra a nyugati és itthoni találgatásokra is, amelyek Hitler hatalomra jutása után, az anschluss veszélye kapcsán is, egy Habsburg-restaurációban látták a megoldást. Itthon fontosabb tényező volt a Nemzeti Legitimista Néppárt megalakulása 1933. januárban Grieger Miklós plébános vezetésével, illetve az, hogy Habsburg-Lotaringiai Ottó trónörökös (örökös király) 1930-ban nagykorú lett, innen kezdve a dinasztia jogos feje lett, amelyről a kormányzó itt is elismeréssel beszél. A beszéd valamennyire támogatja Gömbös Gyula akkori miniszterelnök harcos, és adminisztratív eszközökben nem szűkölködő legitimistaellenes politikai harcát, és lényegében szabadkirályválsztó álláspontot fogalmaz meg, de rá jellemző módon, nem a Habsburg-Lotaringiai dinasztia kizárásával. Ez azért is érdekes, mert itt az 1921-es trónfosztásra hivatkozhatott volna, de nem tette, e helyett a királyi dinasztia fényét óvta (és itt elveti Gömbös-párti és a legitimista szerveződést is). A kormányzó megerősíti (főleg az eredeti *-gal jelölt szövegrész szerint is, amelyet végül élőben biztosan nem mondott el), hogy ő nem akar és nem is fog király lenni és pozícióját ideiglenesnek tartja. A kormányzó egyszerűen és magától értetődőnek tartja a Szentkorona-tan tételét alapvető kérdésben is saját és az ország helyzetében is, mint alapvető államvezetési gyakorlatot. Különösen fontos, hogy ezt megemlítheti nagyobb közönség előtt, mint mindenki előtt ismert és tudott evidenciát.
Visszásnak érezzük azonban gróf Apponyi Albertre való hivatkozását, hiszen amíg a gróf véleménye releváns lehetett 1919 novemberében, egy kormányzó választás (amelyben Horthy Miklós egyetlen alternatívájaként pontosan Apponyi gróf szerepelt a választáson) és IV. Boldog Károly király két restaurációs kísérlete (amelyeket a gróf támogatott), illetve a trónfosztás után (amelyet a gróf ellenzett az országgyűlésben teljes súlyával) után a helyzet már egészen más volt. E mellett Apponyi grófról köztudomású volt, hogy dinasztiahű és meggyőződéses legitimista, ezért a fentiekkel ellentétes véleményt tükröző beszédeket bőven találhatott volna a kormányzó vagy a munkatársai kevés kereséssel.
A fenti szöveg Horthy Miklós kormányzó saját kezűleg írt fogalmazványa, amelyből csak részek hangzottak el élőben Mezőtúron, ezzel kapcsolatosan megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mely részek (a sajtóban erősen meghúzott kivonatok csak). A szöveget a kormányzói titkos iratai között – amelyeket a német megszállók vittek el Németországba – találták meg, amely megjelent a Horthy Miklós titkos iratai című, több kiadást megért összeállításban.
Kompilálta, jegyzetelte: PHJ.