Miksa császár Magyarországon is az ismertebb történelmi szereplők közé tartozik. Ferenc József magyar király tragikus sorsú testvére korának egyik legműveltebb embere volt.[i] Járatos a botanikában és más tudományokban is, ám tettvágytól hajtva a tengerhajózással is foglalkozott. 1859-től a Lombard-Velencei Királyság kormányzója lett, ugyanebben az évben feleségül vette Saroltát, I. Lipót belga király lányát.[ii] 1864-ben ez a tetterős és idealista herceg a közép-amerikai ország zavaros viszonyaiból adódóan Mexikó császárává vált.
Mexikóban függetlensége elnyerése után szinte azonnal polgárháború robbant ki a liberális és a konzervatív erők között a hatalom birtoklásáért. Ez a küzdelem gyakorlatilag állandóvá vált. Az 1860-as évek elején az éppen regnáló, liberális kormány a gazdasági nehézségek miatt felfüggesztette Mexikó külföldi adósságainak folyósítását. Az angolok, spanyolok és franciák válaszul hadat üzentek a közép-amerikai országnak. 1861-62 fordulóján partra szálltak az első intervenciós csapatok. Az előbbi két hatalom (angolok és spanyolok) már 1862-ben kivonultak, ezt ugyanis egy szerződéssel (soledadi egyezmény) sikerült elérnie Mexikónak.[iii] Ám a franciák maradtak, III. Napóleon ugyanis lehetőséget látott arra, hogy Mexikóból vazallus-államot hozzon létre, és ezzel egyfajta monarchista és katolikus védőfalat húzzon a liberálisnak, eltérő kultúrájúnak tekintett USA terjeszkedésével szemben. Ezért Franciaország folytatta a háborút és a konzervatívok támogatásával 1864-ben trónra segítette Miksa herceget, mint mexikói császárt.
Írta: Sasvári Péter.
Miksa császársága
A császárság megteremtése természetesen nem történt meg azonnal. Amikor a franciák 1863 júniusában bevették Mexikóvárost[iv], 35 fős ideiglenes kormány alakult konzervatív politikusokból, akik egy triumvirátust választottak maguk közül.[v] Ezután kijelöltek egy 215 fős „Előkelők Tanácsát” is. Ezzel felállt az ország konzervatív kormányzata és csak ekkor kezdték el kialakítani a monarchikus berendezkedést. A francia és mexikói konzervatív terveknek megfelelően ezeket határozta el a tanács: egy katolikus herceggel az élén alkotmányos, örökletes császárság legyen az ország államformája, a trónt pedig Miksa hercegnek ajánlják fel.[vi]
Létrejött tehát a második Mexikói Császárság, ezért 1863. július 11.-én a triumvirátus régenstanáccsá alakult, Triesztbe pedig mexikói küldöttség indult, amely felajánlotta a koronát Miksának.[vii] A herceg ekkor még visszautasította az ajánlatot, mert úgy érezte, hogy uralmának nem lenne legitimitása. Miksa úgy gondolta, amennyiben nem rendelkezik isteni joggal (jus divinum) az uralkodó, amely a hagyományos dinasztiák legitimitását adta, úgy uralmának legitimitását csak a nép belegyezése adhatja.[viii] Mexikóban a Habsburg herceg kérésére népszavazást tartottak. A referendumot meg is rendezték, csak éppen a franciák tulajdonképpen elcsalták azt. Több helyen is direkt megbízható monarchistát tettek meg a terület delegáltjának, vagy éppen egy-egy tartomány fővárosának eredményét úgy állították be, mintha az az egész területé lenne.[ix] A végeredmény: a népesség négyötöde és a tartományok háromnegyede a monarchiára szavazott, legalábbis a francia jelentés szerint.[x] Más források szerint 6445564 „igen” szavazat érkezett a császárságra, ellene pedig nem szavazott senki, tehát a monarchikus berendezkedésnek a választók 100%-a bizalmat szavazott volna.[xi] Miksa komolyan elhitte, hogy a mexikói nép őt választotta, így 1864. április 7-én miramari kastélyában a mexikói küldöttségtől elfogadta a koronát. Pár hét múlva egy hajóval Veracrúzba érkezett.
Miksa alkotmányos, korlátozott monarchiát akart, III. Napóleon inkább „liberális diktatúrát”, lényegében tehát felvilágosult abszolutizmust javasolt, mivel szerinte a káosz miatt csak egy ilyen államforma lett volna megfelelő Mexikónak. Estatuto Provisional del Imperio Mexicano címen 1865. április 10.-én kiadták az ország új alkotmányát.[xii] Az alkotmányban meghatározták, hogy ki a nemzet tagja és először rögzítették hivatalosan Mexikó határait, ezzel szimbolikusan is az ország integritását erősítve. Az államban a fő hatalom nem a választók, vagy választott testületek kezében volt, hiszen a tartományok vezetőit a császár nevezte ki. Csak a városi tisztviselőket választották közvetlenül a választók.[xiii]
Mexikóban évek óta káosz uralkodott, így az európai típusú, valóban működő közigazgatási rendszert meg kellett szervezni. A császár és támogatói erős államot akartak, ami képes lenne az áhított nemzeti egységet létrehozni. Joan Haslip tanulmánya azonban rámutat, hogy Miksa túlságosan is osztrák mintára akarta Mexikót megszervezni. Fontos megjegyezni, hogy bár a bürokrácia valóban centralizáltabb, működőképesebb és hierarchikusabb lett, de ez a főváros határain nemigen terjedt túl. 1865. március 3-án új közigazgatást vezettek be: Mexikót 50 megyére osztották azzal a céllal, hogy széttördeljék a hagyományos régiókat, így elkerülve a szeparatizmus erősödését.[xiv] Ebben az évben hozták meg azt a törvényt, amely erősítette a végrehajtó hatalmat, és csökkentette a bíróságok ellenőrző funkcióját. Ha valaki a végrehajtó hatalom rendelkezései ellen akart fellebbezni, kérelmét ezentúl nem a bíróságokhoz, hanem egy kinevezett tanácshoz kellett benyújtania.[xv] 1866-ban új, általános (polgári és büntető) törvénykönyvet készítettek, ami többek között kimondta a törvény előtti egyenlőséget.[xvi]
Ami az új birodalom katonai erejét illeti Miksa mögött álltak a franciák, valamint veje, I. Lipót belga király testőrséget adott Sarolta császárné mellé. Érdekesség, hogy magyar katonák is szolgálták a császárt: az Osztrák-Magyar Önkéntes Császári Hadtest 6812 főt számlált, akik 1864-65-ben, 5 hajóval érkeztek meg Veracrúzba.[xvii] A Hadtest kötelékében 1047 magyar szolgált, közülük az egyiküket (Tüdős József) Miksa személyi titkára is említi emlékirataiban[xviii]. Sajnos csak azokról a katonákról tudunk valamit, akik különböző okokból kifolyólag feljegyzéseket készítettek (pl. naplót írtak). A korszakból kevés ún. „mexikós” írás maradt fenn,[xix] Ezek nagy része pedig a mai napig feldolgozatlan.[xx] A magyar katonák a légió különböző egységeiben szolgáltak, talán csak egyetlen egység (a „vörös huszárok”) állt szinte kizárólag magyarokból. Ennek élén Karl Khevenhüller gróf állt, aki kiadott naplójában (Miksával Mexikóban) elismeréssel ír a magyarok bátorságáról. A magyar katonák ugyanis kivették a részüket a köztársaságiak elleni harcból (pl. a tehuacáni csatában).[xxi] A légió 1866-os feloszlatása után a magyar katonák egy része hazatért, mások átálltak Juárez oldalára.[xxii] Többen azonban a mexikói császári seregbe betagozódva a végsőkig kitartottak Magyarország királyának öccse mellett.[xxiii]
Nemzetépítés és indigenismo Miksa uralkodása alatt
Miksa politikája csalódást okozott a konzervatívoknak, hiszen a császár romantikus és idealista gondolkodású európai liberális volt, akire ráadásul hatott az utópista szocializmus is.[xxiv] Még a Juárez-kormány reformtörvényeit (refororma) sem vonta vissza.[xxv] A konzervatívokkal ellentétben ugyanis Miksa nem hitt a kiváltságokban és a régi rend megőrzésében: energikus és liberális államot akart, ami képes megnyerni magának a népet, valamint a liberálisok erőivel is ki tud békülni. A császár ennek megfelelően mérsékelt liberális minisztereket is kinevezett a kormányába, és szabadelvű törvényeket hozott (önkifejezés szabadsága, törvény előtti egyenlőség, tulajdonjog, vallásszabadság, stb.).[xxvi] Miksára az egyház is neheztelt a vallásszabadság tiszteletben tartása és a lényegében jozefinista egyházpolitikája miatt.[xxvii]
Miksa nagy hangsúlyt fektetett a nemzetépítésre és a történelemre. Eric Hobsbawn szerint a kitalált hagyomány mindig a valódi történelemből merít.[xxviii] Miksának is ki kellett találnia egy történelmi hagyományt, amivel hatalmát igazolni tudta. A császár nagyobbrészt őszintén, kisebb részben legitimációs szándékkal hozzálátott tehát a nemzetépítéshez, vagyis egy a pártokon és pártharcokon felülemelkedő nemzeti öntudat felépítéséhez.
A 19. századi romantikus szemlélet miatt a mexikóiakat érdekelte a spanyolok előtti időszak. Egyes liberálisok idealizálták az aztékokat, és őket használták ideológiai eszközként a függetlenség kivívásához.[xxix] Gyakran hangoztatták, hogy a spanyol hódítók elpusztították azt a valódi hagyományt, amit az aztékok képviseltek.[xxx] A romantikus lelkű Miksa úgy döntött, „elfeledkezik” spanyol őseiről és ezzel az eszmeiséggel azonosul. Tehát ismét az őt trónra emelő konzervatívokkal fordult szembe. Ugyanis velük ellentétben az uralkodó elfogadta az azték múlt idealizálását, és törekedett annak közelebb hozására. A császárság idején a törvényeket indián és azték nyelven is kiadták, Miksa pedig felvette az indián uralkodók címét („huei tlatoani„).[xxxi] Így akarta a császárságot az azték múlthoz kötni, ami legitimációt is biztosított volna számára. Miksa támogatta az indián kultúra kutatását. Teotihuacant és a tarascani sírokat ekkor kezdték el feltárni. Miksa a mexikói Nemzeti Múzeumba több azték emléket akart. Nemcsak az ásatásokat támogatta, de még Ferenc Józsefet is megkérte: adja oda Bécsből az ott őrzött azték emlékeket. Az osztrák császár két ereklyét át is átadott testvérének: Moctezmua pajzsát és Cortez V. Károlyhoz írott levelét.[xxxii]
Fontos látni, hogy az indián múlt kutatása és aktualizálása nem csak a legitimációt, vagy a mexikói öntudat erősítését szolgálta. Ez ugyanis összekapcsolódott Miksa indianista törekvéseivel (indigenismo) is. A császár ugyanis sokat jótékonykodott, és kiemelt figyelmet szentelt az indiánoknak.[xxxiii] A császár őket is a nemzet részének tekintette, ez Mexikóban (és egész Latin-Amerikában) egyedülálló volt. Már trónra lépésekor hangsúlyozta, hogy az indiánokat is egyenlőnek tekinti a többi polgárral, Császári Programjában pedig azt állította, hogy miután az indiánok emberi sorba való emelése megtörtént, most fog sor kerülni arra, hogy beemelik őket a társadalmi, majd a politikai életbe is.[xxxiv]
Miksa többször látogatott meg személyesen indián családokat és pénzt fordított taníttatásukra. Amikor a császári pár körutazást tett Mexikóban (először rögtön 1864-ben) mindig tettek valamilyen gesztust feléjük: az őslakosság soraiban született csecsemőket adoptáltak, indiánokat ültettek asztalukhoz, vagy éppen támogatták az indián nyelvtan kutatását.[xxxv] A palotában az őslakossághoz tartozó szolgákat alkalmaztak, a császárné pedig indiánul tanult.[xxxvi]. Törvények születtek a falusi iskolák támogatására, valamint a föld- és vízviták rendezésére.[xxxvii] 1865-ben rendelkeztek az indián közösségek jogi személyiségének visszaállításáról. Ugyanebben az évben Miksa felállított egy bizottságot, amelynek feladata a „nélkülöző osztályok” (tehát nem csak az őslakosok) helyzetének megvizsgálása és javítása, az alapfokú oktatás terjesztése, valamint a szegények panaszainak meghallgatása és mérlegelése volt.[xxxviii] Ez nem döntéshozó, hanem tanácsadói szerv volt, de Miksa szoros kapcsolatban állt velük. A császár kiadott egy oktatási törvényt is, amely kötelezővé és a rászorulók számára ingyenessé tette az alapfokú oktatást.[xxxix] 1866-ban rendelkeztek az indián egyének és közösségek földhöz juttatásáról.[xl] Az uralkodó intézkedéseiben kimutathatóak az osztrák kameralizmus, tehát Mária Terézia és II. József jobbágyvédő intézkedéseinek hatásai is.[xli]
Az indiánok felkarolásában nyilvánvalóan ott volt az a törekvés, hogy Miksa meg akarta nyerni magának a legnépesebb mexikói etnikumot, de ennél többről volt szó: a mexikói nemzet egyesítéséről a faji- és osztálykorlátok felett.[xlii] A konzervatívok a „pogány” indiánokat nem tartották igazán a nemzet részének, de a liberálisokban is megvolt a viszolygás gyarmati öröksége (az őslakosok a gyarmati korban a társadalmon kívüli réteg voltak). A liberálisok olcsó munkaerőt, a konzervatívok pedig alávetettségre született vadakat láttak az indiánokban[xliii]. A császár ellenben az indiánokat és általában a szegényeket is a mexikói nemzet részének tekintette. Nem csak elvileg tartotta őket mexikóiaknak, de fel és be is akart őket emelni a jogi nemzetbe. Az idealista uralkodó ebben is kilógott a mexikói politikai osztályból.
Miksa nemzetképének másik fontos része a császárnak a függetlenséghez való viszonya volt.
A függetlenség mítoszában megvolt minden, amire a császárságnak szüksége volt, de ami abból hiányzott. Így hát meg kellet „dolgozni”, hogy ez is annak a múltnak a része legyen, ami a jelent segített volna legitimálni. A köztársaság helyett a monarchiához kellett kötni, ami lehetségesnek tűnt, mert a köztársasági évek zavarosak, így népszerűtlenek voltak.[xliv] A függetlenséget mindenki elfogadta, de abban már koránt sem volt egyetértés, hogy hogyan ünnepeljék azt. Az első császárság szeptember 27-ét ünnepelte, mert 1821-ben ezen a napon vonult be a fővárosba a függetlenséget kivívó első császár, Augustín de Iturbide. 1824-től, tehát a köztársaság első szakaszában viszont inkább Hidalgo páter felkelésének kezdetét, szeptember 16-át ünnepelték.[xlv] A konzervatív Busatamante elnöktől egészen 1855-ig, tehát Santa Anna bukásáig mindkettőt ünnepelték: Hidalgot, mint a katonai, és Ituribdét mint a politikai győzelem atyját.[xlvi] Ez egyfajta kompromisszumos megoldásnak volt tekinthető. A liberálisok ugyanis Hidalgót akarták ünnepelni és a radikális népfelkelést. A konzervatívok pedig tulajdonképpen csak elfogadták a függetlenséget, de nem rajongtak a függetlenségi háborúkért. Iturbidét, mint a békés átmenet és a hagyományos értékek letéteményesét tisztelték, szemben a liberálisok szerintük kaotikus és erőszakos lázadásával.[xlvii] A század végén már mind a három függetlenségi vezért elfogadják majd, de Miksa nagy szerencsétlenségére ekkor még Hidalgo pátert banditavezérnek tartották. Ellenben liberálisok Iturbide kultuszát ellenezték. Ő ugyanis egy kreol ezredes volt, aki kezdetben ellenezte a forradalmat.[xlviii]
Röviden tehát a függetlenség mindenkinek fontos volt, de mindenki mást látott benne. A fő kérdés pedig tulajdonképpen az volt, hogy ki az igazi libertador: Iturbide, vagy Hidalgo páter?[xlix] Miksa már megérkezése pillanatában a vita középpontjába került. A császár támogatói ugyanis diadalívet emeltek neki, de a császári pár inkább a haza függetlenségének szentelte volna azt, önmaguk helyett.[l] A kapura az uralkodó mindhárom emblematikus alak ábrázolását rátette volna: Hidalgót, Morelost és Iturbidét is. Az alapkőletételre szeptember 16-án került sor, ami szimbolikus: ez volt ugyanis Hidalgo felkelésének napja (tehát ebben a liberálisok mellé állt Miksa).[li] A császár egyébként azt is elhatározta, hogy meg fogják ünnepelni Hidalgot és Iturbidét is, de a kettőt egy napon: szeptember 16-án.[lii] A császár egész függetlenségképe benne van ebben az egy lépésben és az is, hogy miért volt sikertelen: felvállalta Iturbide örökségét, de az 1810-es felkelést is elismerte, sőt azt helyezte előtérbe. Ez a merész kompromisszum egyik politikai oldal számára sem volt elfogadható.
1865. szeptember 15.-én este kezdődött a függetlenségi ünnepély a himnusz és más, hazafias dalok elhangzásával.[liii] Kivilágították az összes középületet, Miksa pedig harangzúgás közepette üdvözülte a függetlenséget. Másnap beszédeket mondtak, megtörtént a tervezett függetlenségi emlékmű alapkőletétele, és ünnepi misét is tartottak.
A császár megértette, hogy a nemzeti rítusokhoz kell kapcsolnia államát és mindenkivel el kell fogadtatnia azt, nem csak az elittel. Az ünnepségsorozat sikeres volt: a háborús veteránok ünnepelték Miksát, volt, aki a meghatottságtól sírt is. Miksa elutazott Doloresbe is, ahol Hidalgo elindította lázadását. Itt az uralkodó beszédet mondott a függetlenségről, melyet az emberek kitörő örömmel fogadtak.[liv] A császár nemzetképe szempontjából fontos megvizsgálni, hogy miről is beszélt Miksa Doloresben. Az uralkodó dicsérte a függetlenséget és a forradalmat, valamint elítélte a spanyol gyarmati időket, mint „a szolgaság és a despotizmus századait”.[lv] Összességében az ünnepség(ek) felépítése hasonlított a köztársasági korszak ünnepségeire, a beszéd tartalma pedig a liberális függetlenségi hagyományhoz kapcsolódott. Valami olyasmit akart kifejezni, hogy a spanyolok „foglyul ejtették” az indián birodalom szellemét, ami a függetlenséggel szabadult ki, talán azért, hogy – erre más jelek is mutattak –a saját birodalmát az indián állammal állítsa be jogfolytonosnak.[lvi] Csakhogy ezzel – bár sok egyszerű mexikóit fellelkesített önmaga iránt – megnyerni a liberálisokat nem tudta, csak a konzervatívokat önmaga ellen hangolni. Egyik korábbi konzervatív támogatójának feljegyzése valószínűleg az egész Konzervatív Párt véleményét jól kifejezi: a Miksa számára a briteknél követségben járó Framcisco de Paula de Arangoiz szerint Miksa doloresi beszédével megsértette saját családját és konzervatív támogatóit is. Arangoiz megrökönyödött azon is, hogy pártfogoltja hogyan emelhette ki a függetlenségi hagyományból pont a spanyolellenességet.[lvii]
Az ünnepség politikai kudarca ellenére Miksa nem adta fel: a második emléknap 1865-ben alkalmat adott egy másik legitimációs kísérletre: egy újabb függetlenségi emlékmű felállítására.
A függetlenség után a köztársasági kormányok gyakran tervezték, hogy monumentális emlékműveket építenek fel a függetlenségi háború hőseinek, ám ebből nem sok valósult meg.[lviii] Miksa az emlékmű megépítésében újabb lehetőséget látott a nemzeti egység szimbolikus megteremtésére. 1865 szeptemberére, a második függetlenségi emléknapra egy hatalmas márványemlékművet álmodott meg a császár, négy sarkában négy függetlenségi alak bronzszobrával. Ezek név szerint Hidalgo páter, Morellos atya, Vincente Guerrero és Augustin de Iturbide lettek volna.[lix] Miksa ismét kísérletet tett arra, hogy a két politikai oldal ikonjait egy oldalra állítsa,[lx] és ezzel hozzájárulhasson a nemzeti egység megteremtéséhez. Az emlékmű az építtető, tehát a császár nevét is magán viselte volna, ebből is látszik, hogy egyúttal ez kísérlett lett volna a második császárságnak a függetlenségi hősökhöz kapcsolására.[lxi] Az emlékmű végül pénzügyi gondok miatt nem épült meg.[lxii]
1865. szeptember 30-a volt a második nagy forradalmi vezér, José María Morellos kivégzésének évfordulója. Miksa erre az alkalomra szobrot állítatott a harcos papnak. Ez a terve az előbbinél valamivel jobban sikerült: a szoboravatón az esős idő ellenére is nagy tömeg gyűlt össze.[lxiii] Azonban valakik mégis hiányoztak: feltehetően a Morellos iránt érzett konzervatív ellenszenv, vagy egyéb okok miatt, de a meghívott vendégek és kormányhivatalnokok közül csak igen kevesen képviseltették magukat az eseményen.[lxiv] Az ifjú császár azonban a helyzetet ezúttal saját javára tudta fordítani. Hangot adott annak a vágyának, hogy vegye körül őt az „ő népe”. Erre a rendezvényt biztosító fegyveresek utat nyitottak az összegyűlt tömegnek, így az előkelő vendégek helyett egyszerű mexikóiak vették körül a felavatandó szobrot és Miksát.[lxv]
A császár következő terve az volt, hogy egy újabb függetlenségi harcosnak, Vincente Guerrerronak állít önálló emlékművet.[lxvi] A konzervatívok már az előző avatásnál is megjegyezték, hogy Morellos másról sem volt híres, mint vérszomjas természetéről,[lxvii] a legújabb terv azonban egyenesen sokkolta őket. Az ő szempontjukból teljesen jogos volt a kérdés: miért állít az általuk trónra emelt császár emléket gerillavezéreknek, miközben a konzervatív hős, Iturbide még egyetlen szobrot sem kapott?[lxviii] Természetesen Miksa nem feledkezett meg az előző császárról sem, például fényes külsőségek között temette újra, ám a következő évek függetlenségi ünnepségein is a liberális panteon nagy alakját, Hidalgo pátert emelte ki, ismét kiváltva ezzel a konzervatívok haragját.[lxix]
Miksa alapvetően egybe akarta olvasztani a konzervatív és liberális függetlenségi hagyományt. Egyszerre akarta ünnepelni Iturbidét és az „indiánforradalom” vezéreit. A császár Iturbidét is felszabadítóként akarta tisztelni, csak éppen a ’10-es évek népvezéreit helyezte előtérbe.
Miksa terve, hogy a függetlenséget a nemzeti egység forrásává tegye, kudarcot vallott. Miért maradt a dolog sikertelen? Azért, mert a konzervatív, kezdetben királyhű, később önmagát megkoronáztató spanyol katonatiszt Augustín de Iturbide nem számított hősnek a liberálisok szemében. Az indián tömegeket lázító, földreformot és szekuláris államot követelő népforradalmárokot pedig a konzervatívok nem tudták elfogadni. Miksa a lehető legrosszabb taktikát választotta azzal, hogy mindenkit ünnepelni akart. A konzervatívoknak nem volt elfogadható, ha állami szinten tisztelik Morellost és Hidalgót, a liberálisoknak pedig szintén nem volt elfogadható egy olyan függetlenségi panteon, aminek I. Augustín is része lett volna. Hétköznapi kifejezéssel élve tehát Miksa itt is „két szék között a pad alá” került: egyik oldalt sem volt képes maga mögé állítani. Ebben a vitában nem volt kompromisszum, hiszen adott politikai oldal saját hősével önmagát is legitimálta, valamint kormányzati rendszerét és azt helyezte a függetlenség örökösének szerepébe.[lxx]
Miksa meg volt győződve arról, hogy egy felvilágosult uralom igazolni fogja őt. A közigazgatási reform célja a rend volt a bürokratikus káosz helyett. A rítusok, ceremóniák, szimbolika pedig ideológiai nemzeti konszenzust akart létrehozni.[lxxi] A császárság sikeresen teremtett államot, de legitimációt nem. Miksát a pártharcok győzték le, ahogy egyébként sok elnököt is: a liberálisok erősebbnek bizonyultak, 1867-ben bevették Mexikóvárost, újra köztársaságot vezettek be, Miksát pedig agyonlőtték. Miksa kivégzésén jelen volt egy magyar is, Szenger Ede (akinek fontos műve: Mexikó felvidéke élet és kórtani tekintetben)[lxxii] személyében, aki részt vett a császár holttestének felboncolásában és bebalzsamozásában is.[lxxiii]
Összességében elmondhatjuk Miksáról, hogy a konzervatívoknak túl liberális, a liberálisoknak pedig túl konzervatív volt. Az idealista, romantikus ifjú uralkodó nemzeti egységet hirdető függetlenség-képe és az indiánok szegény tömegeit is magában foglaló nemzetképe nem volt elfogadható a saját elképzeléseikhez megszállottan ragaszkodó pártoknak.
A császáriak (los imperialistas): a pozitivisták[lxxiv] elődei?
A császár személyét körüljárva most térjünk át támogatóira. A los imperialistas, tehát a császárság híveinek csoportja elvileg magában foglalta mindazokat, akik elfogadták Miksa uralmát. Ezek eredetileg a konzervatívok voltak. Valójában azonban a csoport nem fedte a Konzervatív Pártot: a második császárság idején önálló szellemi mozgalommá vált. A csoporthoz tartozott több korábbi köztársaságpárti liberális is. Egyesek elítélték a francia intervenciót, tehát elutasították a császársághoz vezető utat, de magát a császárságot nem.[lxxv] Mások korábban konzervatívok voltak, esetleg az első császárság hívei, vagy egyszerűen úgy gondolták, hogy a pártharcok sebeit csak a monarchia, sőt egy idegen uralkodó gyógyíthatja be.[lxxvi] A csoport célja az volt, hogy megtalálja Mexikó számára az ideális politikai rendszert. Az császáriak szerettek volna Mexikón belül dialógust kezdeni arról, hogy milyen is az ideális államforma.[lxxvii] Példának leginkább III. Napóleon rendszerét tekintették, de nem akarták lemásolni a francia mintát, csupán mindenhonnan átvenni azt, amit a legjobbnak véltek. Úgy gondolták, hogy az államnak nem szabadna a társadalmi konfliktusait leképeznie, ezért a teljes népszuverenitás nem járható út, azonban Mexikó kaotikus helyzete miatt a liberális „éjjeliőr” állam sem jó koncepció.[lxxviii] A császáriak látták, ahogyan a 19. század során Mexikóban több különböző államforma jutott hatalomra, majd bukott meg. Pragmatikusan gondolkodtak: szerették volna, ha a politika elszakad a merev ideológiáktól. Erős és hatékony kormányt akartak, ami a szabadságot és rendet egyszerre biztosítja.[lxxix] Ezt az elvet fogják majd a mexikói pozitivisták is tovább vinni. Teodosio Lares, a csoport egyik tagja egy művében olyan államot javasol, amit ezek a hívószavak jellemeznek: racionalitás, eredményesség, uniformitás, a hatalmi ágak világos elválasztása, szigorú hierarchia. Tehát ezen gondolkodó szerint az államot a tudomány stabil elvei szerint kell berendezni. A francia saint-simonista tudományos szocialisták és a pozitivisták gyakoroltak még erős hatást rájuk,[lxxx] bár ők maguk még a mexikói pozitivisták (cientifícos) elődei voltak. Ez az államkoncepció első látásra diktatúrának tűnhet, a császáriak erős állama azonban más volt, mint amilyeneket a 19. századi mexikói diktátorok hoztak létre. Itt ugyanis a hatalmi ágak szigorú szétválasztása érvényesült volna, és tiszteletben tartották volna a polgári szabadságjogokat. Ahogyan említettük hatást gyakoroltak rájuk a szocialista elvek is, így egyesek már a munkások jogairól is beszéltek, például a munkások tulajdonrészhez juttatásáról.[lxxxi] A császáriak a diktátorokkal ellentétben felismerték, hogy az állam nem önmagáért van, hanem a nemzetért. Azt mondták, hogy biztosítania kell az emberi jogokat és a társadalmi jólétet, de az mindegy, hogy a kormányzat, amely ezt megvalósítja, milyen alapon teszi ezt, hiszen a különböző alkotmányozó gyűlések – a hangzatos szólamok ellenére – eddig is csak mocskos politikai játszmák színterei voltak.[lxxxii] Ezzel azt indokolták meg, hogy miért támogatnak egy idegen megszállók által létrehozott kormányt. Úgy gondolták, hogy nincs elvi jogforrás: mindig az eredményesség legitimálja a kormányokat. Csak egy erős kormány érheti el, hogy a törvények uralma valósuljon meg. Ezért a világos törvények, az erős kormány és az anyagi gyarapodás lehetősége azok, amelyek kellenek a rend megvalósulásához. A császáriak merev, matematikai, rendpárti szisztémája a relativitás és a régi értékeket elvető 19. század káoszától való félelmét tükrözi. Új, stabil pontokat kerestek. A század nem termelte még ki őket: úgy gondolták, hogy majd az ő erős államuk megteszi azt.[lxxxiii] A császáriak egy, a tudományos elvek alapján olajozottan működő államot szerettek volna.
Az imperialistas szerint a hatalom forrása az ész, így adott államformát a sikeressége legitimálja. Úgy látták, hogy a nép még nem ért meg a köztársasági államformára, és a katolikus lélekhez a monarchia közelebb áll, mint a köztársaság.[lxxxiv] A császáriak szerint a demokrácia nagy átverés, hiszen nem elég, hogy a nép éretlen, még a hatalomra jutott vezetők sem nekik, hanem pártjuknak „felelősek”. A választásos rendszer pedig gátolta az eddigi vezetőket, így azok pont a népszuverenitás miatt nem tudtak tenni a népért.[lxxxv] Azt remélték, hogy a pártok felett álló császár hatalma elég lesz a változáshoz, státusza pedig felszámolja majd a pártharcokat.[lxxxvi]
A csoport nem sok mindent tudott átvinni a gyakorlatba. A fentebb már említett közigazgatási reform az ő tervük volt, amellyel azt akarták elérni, hogy a hagyományok és a regionalizmus helyett a tudományos elvek által létrehozott tartományokban majd nem fogja felütni a fejét a szeparatizmus.[lxxxvii] Az 1865-os, a végrehajtó hatalmat erősítő törvény is az ő ötletük volt. Szerintük ugyanis a végrehajtó hatalomnak kell a legerősebb hatalmi ágnak lennie.[lxxxviii] Ez egybecsengett az általuk áhított erős és pártok felett álló hatalom képével.
A los imperialistas csoportja tehát egy erős államot akart létrehozni, ami egyszerre biztosítja a haladás és rend kívánalmait. Liberálisok voltak, vagy konzervatívok? Konzervatívok voltak, mert az ember természetét nem tartották korátlannak. És liberálisok, mert hittek a haladásban, anyagi jólétben, szabadságban, emberi jogokban.[lxxxix] Tulajdonképpen az észt és a tudományt az ideológiák fölé helyezték. A politikához való hozzáállásuk és egész gondolkodásuk tulajdonképpen a científicos, tehát a mexikói pozitivisták csoportjának előképe volt. A császárság bukása meggátolta ennek az eszmeiségnek a színre lépését, ám a profiriátussal eljön majd a „haladás és rend” híveinek az ideje. A generációs különbség azonban érzékelhető maradt. A császáriak eszményi társadalma hierarchikus és organikus volt, de jövőbe nézés nélkül. A pozitivisták szerint viszont Mexikó elérte azt a szintet, hogy megvalósítsák az észállamot. Idealistábbak voltak és optimistábbak, de rugalmasabbak és kétségbeesettebbek is.[xc] Ezek mellett volt még egy nagy különbség: a cientifícos már nem fektetett hangsúlyt a tömegek felemelésére.
Összegzés
Mexikó 19. századi történelme harcok sorozatának tekinthető. Először vetélkedés indult a kreolok (tehát a helyben született fehérek) és a „félszigeti” spanyolok között, utóbbiak dominanciája ellen. Ezzel kialakult a kreol patriotizmus és a századot meghatározó kreol úri nemzet fogalma. Nemcsak a nemzetfogalom alakult ekkor ki, hanem a politikai irányzatok csírái is: az idealizált, korporatív társadalom hívei, és a radikálisabb reformerek, függetlenségpárti felkelők. A belőlük kialakuló politikai pártok harca határozza majd meg a századot. A két oldalt I. Miksa császár próbálta összebékíteni, ő azonban nem járt sikerrel. Ennek eszmei okai is voltak (amellett, hogy katonailag gyengének bizonyult és az USA érdekei bukását kívánták). A császár egyrészt nem volt képes közös értékeket meghatározni, ehelyett minél kiegyensúlyozottabb kompromisszumra törekedett. Másrészt pedig Miksa a szabadságjogok kérdésében lényegében liberális volt, társadalompolitikája pedig a mexikói pártokon túllépő módon volt szociálisan érzékeny. Indiánpolitikája kellemetlen volt az őslakókat a gyakorlatban egyformán lekezelő politikai pártoknak. A császárság híveinek szellemi és politikai mozgalma már megelőlegezte a kompromisszumos nemzeti egység és a haladás, valamint a rend együttes megteremtésének eszméjét, amely a császárhoz hasonlóan támogatta a népjóléti intézkedéseket is. Szerintünk a los imperialistas mozgalma tekinthető a pozitivisták előképének, csak éppen nagyobb szociális érzékenységgel megáldva. Ezek a gondolkodók és Miksa azonban elbuktak a császársággal együtt. Miksa sikertelen kísérlete után végül majd a pozitivistáknak sikerül a konzervatívokat és a liberálisokat közös nevezőre hozniuk. Ez az ideológia azonban kirekesztően viszonyult az indiánok és szegények felé, az ő felemelésüket ugyanis Miksával ellentétben a pozitivisták nem tekintették a nemzetépítő program részének. Ha a pozitivisták beépítették volna a szociális érzékenységet is programjukba és Miksához és a los imperialistashoz hasonlóan a szegény és indián tömegek felemelését is célul tűzték volna ki, úgy valószínűleg máshogyan alakult volna Mexikó 20. századi történelme és politikája.
Bibliográfia:
Duncan 1996:
Duncan, Robert 1996. Political Legitimation and Maximilian’s Second Empire in Mexico, 1864-1867: Mexican Studies/Estudios Mexicanos, Vol. 12, No. 1 (1996, tél), 27-66.
Duncan 1998:
Robert H. Duncan 1998. Embracing a Suitable Past: Independence Celebrations under Mexico’s Second Empire, 1864-1867. Journal of Latin American Studies, Vol. 30, No. 2 (1998 május), 249-277
Farías 1996:
Farías, Valentín Gómez- Fawler Will 1996. Perceptions of Radicalism in Independent Mexico, 1821-1847: Bulletin of Latin American Research, Vol. 15, No. 1, Special Issue: Mexican Politics inthe Nineteenth Century (1996), 39-62.
Foster 1999:
Foster Lynn V. 1999. Mexikó története. Pannonika Holding Rt.
Hamnett 1999:
Brian Hamnett-Robert Duncan 1999. A concise history of Mexico. Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
Hamnett 2001:
Hamnett, Brian 2001. Mexican Conservatives, Clericals, and Soldiers: The ‘Traitor’ Tomás Mejía through Reform and Empire, 1855-1867: Bulletin of Latin American Research, Vol. 20, No. 2 (2001, április), 187-209.
Horváth 2004:
Horváth Gyula. A konzervativizmus Latin-Amerikában: Multunk 3.-4., 2002, 338.-379.
Jancsó 2010:
Jancsó Katalin:. Habsburg Miksa indiánpolitikája Mexikóban (1864-1867). IN: Ferwagner Péter Ákos-Kalmár Zoltán (szerkesztők). Az átmenet egyensúlya (Szilágyi István 60 éves). Áron Kiadó. Budapest, 2010.
Jancsó 2011:
Jancsó Katalin. Magyarok Habsburg Miksa, Mexikó császárának szolgálatában (Külföldi csapatok Mexikóban a II. császárság idején). Tiszatáj, 2011. január, 72.-80.
Pani 2001:
Erika Pani. „Dreaming of a Mexican Empire: The Political Projects of the ‘Imperialist'”. Hispanic-American Historical Rewiev, 2001, 65. szám.
Szente-Varga 2012:
Szente-Varga Mónika. A gólya és a kolibri (Magyarország és Mexikó kapcsolatai a XIX. Századtól napjainkig). Áron Kiadó. Budapest, 2012.
Villegas 2002:
Villegas, Daniel Cosío-Bernal, Ignacio- Toscano, Alejandra Moreno- Gonzáles, Luis- Blanquel, Eduardo-Meyer, Lorenzo 2002. Mexikó rövid története. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.
Internetes források:
http://www.sudd.ch/event.php?lang=en&id=mx011863:
Direct Democracy (Letöltés dátuma: 2013. április 8.)
Jegyzetek:
[i] Jancsó (2010), 302. p.
[ii] Jancsó (2010), 302. p.
[iii] Villegas (2002), 85. p.
[iv] Foster (1999), 120. p.
[v] Duncan (1996), 5. p.
[vi] Duncan (1996), 5. p.
[vii] Duncan (1996), 5. p.
[viii] Duncan (1996), 5 p.
[ix] Duncan (1996), 6. p.
[x] Duncan (1996), 6. p.
[xi] http://www.sudd.ch/event.php?lang=en&id=mx011863
[xii] Duncan (1996), 6. p.
[xiii] Duncan (1996), 7. p.
[xiv] Pani (2001), 21. p.
[xv] Pani (2001), 25. p.
[xvi] Pani (2001), 22. p.
[xvii] Jancsó (2011), 72. p.
[xviii] Jancsó (2011), 73. p.
[xix] Szente-Varga (2012), 14. p.
[xx] Szente-Varga (2012), 7. p.
[xxi] Jancsó (2011), 73. p.
[xxii] Szente-Varga (2012), 23. p.
[xxiii] Jancsó (2011), 78. p.
[xxiv] Jancsó (2010), 306. p.
[xxv] Horváth (2004), 367. p.
[xxvi] Duncan (1996), 8. p.
[xxvii] Hamnett (1999), 172. p.
[xxviii] Duncan (1996), 25. p.
[xxix] Duncan (1996), 26. p.
[xxx] Duncan (1996), 25. p.
[xxxi] Duncan (1996), 25. p.
[xxxii] Duncan (1996), 28. p.
[xxxiii] Duncan (1996), 38. p.
[xxxiv] Jancsó (2010), 306. p.
[xxxv] Jancsó (2010), 305. p.
[xxxvi] Duncan (1996), 40. p.
[xxxvii] Duncan (1996), 40. p.
[xxxviii] Jancsó (2010), 307. p.
[xxxix] Jancsó (2010), 309. p.
[xl] Jancsó (2010), 305. p.
[xli] Jancsó (2010), 306. p.
[xlii] Duncan (1996), 40. p.
[xliii] Duncan (1996), 40. p.
[xliv] Duncan (1996), 28. p.
[xlv] Duncan (1996), 28. p.
[xlvi] Duncan (1996), 29. p.
[xlvii] Duncan (1998), 7. p.
[xlviii] Duncan (1996), 29. p.
[xlix] Duncan (1998), 8. p.
[l] Duncan (1996), 29. p.
[li] Duncan (1996), 29. p.
[lii] Duncan (1998), 13. p.
[liii] Duncan (1996), 30. p.
[liv] Duncan (1996), 31. p.
[lv] Duncan (1996), 31. p.
[lvi] Duncan (1998), 16. p.
[lvii] Duncan (1998), 20. p.
[lviii] Duncan (1998), 21. p.
[lix] Duncan (1998), 21. p.
[lx] Duncan (1998), 21. p.
[lxi] Duncan (1998), 22. p.
[lxii] Duncan (1998), 21. p.
[lxiii] Duncan (1998), 22. p.
[lxiv] Duncan (1998), 22. p.
[lxv] Duncan (1998), 22. p.
[lxvi] Duncan (1996), 24. p.
[lxvii] Duncan (1998), 24.p.
[lxviii] Duncan (1998), 24. p.
[lxix] Duncan (1998), 27. p.
[lxx] Duncan (1998), 5. p.
[lxxi] Duncan (1996), 35. p.
[lxxii] Szente-Varga (2012), 23. p.
[lxxiii] Jancsó (2011), 77. p.
[lxxiv] Természetesen nem kizárólag a kifejezés filozófiai-tudományos, Auguste Comte-hoz köthető értelmében (bár ezek a gondolatok is befolyásolták őket), hanem a mexikói 19. századi történelemben felbukkanó társadalmi csoportra utalva.
[lxxv] Pani (2001), 5. p.
[lxxvi] Pani (2001), 5. p.
[lxxvii] Pani (2001), 11. p.
[lxxviii] Pani (2001), 12. p.
[lxxix] Pani (2001),10. p.
[lxxx] Pani (2001), 13. p.
[lxxxi] Pani (2001), 13. p.
[lxxxii] Pani (2001), 28. p.
[lxxxiii] Pani (2001), 28. p.
[lxxxiv] Pani (2001), 16. p.
[lxxxv] Pani (2001), 25. p.
[lxxxvi] Pani (2001), 10. p.
[lxxxvii] Pani (2001), 21. p.
[lxxxviii] Pani (2001), 25. p.
[lxxxix] Pani (2001), 28. p.
[xc] Pani (2001), 29. p.