Az alábbiakban a Regnum! Portál 5 éves évfordulójáról és a győztes magyar ellenforradalom 95. évfordulójáról megemlékező közönségtalálkozón Pető Zoltán szerkesztőnknek elhangzott előadásának írásos változatát tesszük közzé. A szombati közönségtalálkozó remek esélyt adott arra, hogy megvitassunk dolgokat, beszélgessünk a terveinkről és céljainkról. Ehhez is remek munícióval szolgált ez a rövid előadás, mint világnézeti alap, melyet most a Regnum! Portál olvasóközönsége elé tárunk, hogy azok is, akik nem tudtak jelen lenni, megismerhessék.
Előadta és lejegyezte: Pető Zoltán.
Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket, a győztes magyar ellenforradalom évfordulójának alkalmából!
Az előadásomban elsősorban kérdéseket szeretnék feltenni. Mit jelent a konzervativizmus és jobboldaliság, mit mondhatunk el ezek egymáshoz fűződő viszonyáról? Hogyan kapcsolódnak ezek az általunk védelmezett politikai eszme, a monarchia princípiumához?
Hazánkban, csakúgy, mint a világ más részein is, e kifejezések használatával kapcsolatosan egyfajta zavart tapasztalhatunk. Tetten érhető egy törekvés, amely szeretne e fogalmaknak „új” értelmet tulajdonítani, vagy éppenséggel deklarálni az anakronisztikusságukat. Mi azonban ne nevezzük ezeket a fogalmakat, számos kortársunkhoz hasonlóan „idejétmúltnak”, de ne is tulajdonítsunk nekik pusztán narratív tartalmakat!
A közéletben éppúgy, mint az ehhez kapcsolódó „politológiai” és részben politikaelméleti/politikafilozófiai diskurzusokban, a konzervatív és a jobboldali kifejezéseket szokás egyrészt egymással csereszabatos módon használni, másrészt pedig szokás egy határozott fokozati distinkciót is megállapítani közöttük. Jobboldaliságról úgy is beszélnek, mintha a fogalom kifejezetten a két világháború között kialakuló „szélsőjobboldali” mozgalmakra vonatkozna, a konzervativizmus pedig a XIX. század „parlamentáris” jobboldalára, amely a hatalom megragadásának és gyakorlásának technikája során később sem nyúlt a szélsőjobboldalhoz hasonló radikális eszközökhöz. Emellett azonban jobboldalinak nevezhetik az olyan, konzervatívnak éppenséggel egyáltalán nem, vagy csak nyomokban tartható politikai eszméket, mint például a fasizmus, a libertarianizmus (szélsőséges liberalizmus), vagy éppenséggel az amerikai „neokonzervativizmus.” Emellett beszélnek még „piaci jobboldaliságról” amely gyakorlatilag a kapitalizmus szélsőséges igenlését tekinti a jobboldaliság kritériumának.
A következőkben megpróbálok a meghatározások e konfúzus dzsungelében némi rendet teremteni, azáltal, hogy meghatározom, szerintem mi a jobboldaliság és hogyan köthető a monarchiához. Mindezt az olyan alapvető politikai-filozófiai eszmék oldaláról szeretném megközelíteni, mint a szabadság és az egyenlőség, a hierarchia, rend és az állam gondolata. Mindemellett azt is szeretném kihangsúlyozni, hogy a jobboldaliság, testvérfogalmával, a baloldalisággal együtt nem maradéktalanul helyes és minden körülmények között alkalmazható fogalmak – tekintve azt, hogy ezek már maguk is a lét tragikus megosztottságát, egy szkizmát fejeznek ki, amelynek egy normális világban nem kellene léteznie – mégis olyan fogalmak, amelyekre szükség van akkor, ha a politikai harcot nem szeretnénk teljesen feladni.
Közismert, hogy ez a két fogalom a francia forradalom baljós csillagzata alatt született, és a házelnökhöz viszonyított parlamenti ülésrendet fejezte ki. Jobboldalon helyezkedtek el azok képviselők, akik szerettek volna a forradalomnak gátat vetni, vagy legalábbis mérsékelni azt, a baloldalon pedig a forradalmiság hívei.
De mi volt az okuk arra a jobboldaliaknak, hogy fellépjenek a forradalommal szemben? Amit a különböző marxista és liberális történelemszemléletekben szokás egyszerűen „pozícióőrzésnek” nevezni, természetesen nem írja le adekvát módon ezt a jelenséget. A „pozícióőrzés,” ugyanis abból fakadt, hogy a jobboldal ragaszkodott azokhoz a princípiumokhoz, amelyeket a lét egy metafizikai értelmezése hordozott. Így ahhoz az eszméhez is, amelyet az eszmetörténész Arthur Lovejoy a „létezők nagy láncolataként” írt le, vagyis a hierarchia eszméjéhez, amely természetesen nem pusztán anyagi, gazdasági, társadalmi és politikai hierarchia, hanem elsősorban szellemi hierarchia. Azt jelenti, hogy mivel a világ isteni eredetű, és a világegyetem uralkodója Isten, a teremtés is hierarchikus fokozatokon keresztül nyilvánul meg. A világ nem a káoszból keletkezik, ontológiai státusukat tekintve „egyenlő” részecskék reakciójából mintegy „véletlenül,” hanem szellemi alapelvek megnyilvánulása. Mindig az alacsonyabb következik a magasabból, és nem fordítva. Az emberi világnak, ha helyesen akar működni, akkor tükröznie kell az isteni világot, vagyis a létezők között éppúgy szükség van hierarchiára, vagyis uralomból következő rendre, ahogyan a világegyetem megnyilvánulása is egy uralomból következő rendből, Isten rendjéből származik.
Ez a rend természetesen nem zárja ki a szabadságot, sőt a szabadságnak, ha valódi jelentését nem torzítjuk el, éppenséggel csak akkor van értelme, ha létezik szellem, létezik Isten, létezik egy magasabb rend. A szabadság lényege, mind az egyének, mind az államok és a nemzetek szintjén elsősorban az autonómia és autarkia, az „önállóság” princípiumában ragadható meg. Ez az önállóság azonban éppenséggel nem a rend hiánya, hanem a rend következménye. A rend pedig csak akkor lehetséges, ha uralom van. Ha nem tudom magam körül a dolgokat az uralmam alatt tartani, akkor a dolgok kaotizálódnak. A bárki által megfigyelhető fizikai világegyetem törvényszerűségei is azt mutatják, hogy a magukra hagyott dolgok, az olyanok, amelyeket nem inspirál valamilyen erő felülről, nem fejlődnek „spontán” módon, hanem dezintegrálódnak, szétesnek, széthullnak. A szellemitől az anyagi felé fordulás mindig a determináció és a szükségszerűség növekedését, a szabadság csökkenését jelenti. Ezért nincsen értelme például semmilyen biológiai értelemben felvetett spontán és anyagi evolúciónak. Ezt felvetni nem más, mint egy tapasztalatilag sem igazolható utópia. Fejlődni csak az a dolog képes, amelyben megjelenik egy magasabb, anyagon túli princípium. Ezt láthatjuk a világegyetem összes formájában, az élettelen, az élő, és a szellemi természetben is: egy sejt felépítése hierarchikus, éppen úgy, ahogyan egy növényé, egy állaté, vagy egy bolygórendszeré. Ha a hierarchia, vagyis a felülről való vezéreltség és rendezettség felbomlik, az adott entitás a tapasztalatok szerint, ahelyett, hogy „továbbfejlődve” átalakulna valami mássá, a legnagyobb statisztikai valószínűség szerint elpusztul. Lehet, hogy nem minden esetben, de kivételekre szabályt építeni oktalanság volna. Akkor azonban, ha beilleszkedik a hierarchiába, egy bizonyos, a saját maga szintjén feltáruló autonómiát birtokol, amelynek a stabilitását éppen a magasabb rend biztosítja. A hierarchia tagjai, a hierarchiát a saját szintjükön tükrözik. Éppen ez az elv jelent meg például a feudalizmus eredeti eszméjében. A hierarchia, ugyanis nem közvetlen beavatkozás, hanem felülről való inspiráció.
Azt látjuk tehát, hogy szabadság csak rendben létezhet. A szabadság természetesen nem jelentheti azt, hogy „azt csinálok, amit akarok.” A szabadjára engedett akarat éppúgy irányulhat az öndestrukcióra, mint az Abszolútumra. Általában azonban az öndestrukcióra irányul, éppen azért, mert nincsen benne uralom. Az uralatlan dolgok a „kisebb ellenállás” irányába mozdulnak.
Az uraltság az egymástól hierarchikusan, funkcionálisan és kvalitásaik szerint is elkülönülő szintek önellátását, az alacsonyabbnak a magasabból való részesedését, görög szóval metexis-t, és nem pedig a szintek egymással való egyenlőségét feltételezi, hasonlóan egy egészséges szerv felépítéséhez és működéséhez. Az uralom természetesen nem csak, sőt elsősorban nem az embernek az ember feletti uralma, hanem sokkal inkább az embernek önmaga feletti uralma, saját testi-lelki automatizmusai fölötti hatalma. A politikai értelmű uralom (hatalom) csupán az általános értelemben vett uralomnak az egyik alkalmazása. És itt térnék át tulajdonképpeni témánkra, a monarchiára.
A társadalmi-politikai síkon a fent vázolt elveknek a legadekvátabb kifejeződése a monarchia volt. Az uralkodó persze lehetett kollektívum is, lehetett egy arisztokrácia is, de az arisztokrácia vezetője, és mintegy kifejeződése, „szimbóluma” általában, és a legtöbb modernitást megelőző társadalomban a király volt, aki hatalmát az arisztokráciára támaszkodva, mintegy azzal egyetértésben gyakorolta. A monarchát, aki a hatalom birtokosa volt, kötelezték arra, hogy hatalmát ne (csak) a saját előnyére, és az állam kárára gyakorolja. Ha ez bekövetkezett, akkor mát nem királynak, hanem zsarnoknak nevezték, ahogyan arról az antik politikai gondolkodás, Platón Arisztotelész és Szent Ágoston művei tanúskodnak. A dolgok természetesen nem működtek mindig ideálisan, de az alapvető elv ez volt, és a közös erkölcsi világrend, amelynek az uralkodó is részese volt, ezen alapult. A jó uralkodó, ebből következően megpróbált megfelelni a világrend eszméjéből következő elvi tételezéseknek, vagyis arra törekedni, hogy az általa megszemélyesített elvben felvillanjon valami Isten rendjéből. Így az alattvalóknak, az uralkodóhoz való hűsége egyúttal, az Istenhez, az isteni világrendhez való hűség volt, vagyis ahogy Platón is hangsúlyozta, a külső, látható uralkodónak való szolgálat ébresztette fel vagy erősítette meg az ember „belső uralkodóját.”
Az államot magát, nem volt könnyű elhatárolni az uralkodó személyétől. Franciaország királya szimbolikusan maga volt „Franciaország”, Anglia király pedig „Anglia.” Az állam, ahogyan az a nevéből is következik, (lat. status) elsősorban egy transzcendens „megállító” vagy „formát adó” erőt jelentett, amelyből a különböző területen megnyilvánuló, és egymást „tartalmazó” autonómiák következtek, mivel ezek, egy ilyen megállító erő hiányában magukra hagyva elkerülhetetlen összeütközésbe kerültek volna egymással.
Felmerülhet természetesen a kérdés, hogy mi arra a garancia, hogy az uralkodó valóban betartsa a „közösen elfogadott erkölcsi világrendet”? Mi a biztosíték arra, hogy a király valóban rászolgál a király névre? Természetesen nincsen rá abszolút garancia, ha „van egy program”, akkor a program betartására csak olyan garancia van, amelyet a bizalom szavaz meg neki. Azonban ez más államformákban éppígy igaz. Semmi nem garantálja, hogy egy párt betartja a választási ígéreteit, valamilyen pártot azonban mégis megszavaznak, mert bíznak benne. Nagyon fontos még megjegyeznem, hogy az uralkodó, legalábbis európai és keresztény kontextusban, nem volt „lex animata in terris” ami annyit jelent, hogy a törvényhozásának harmóniában kell lennie az erkölcsi és a vallási alapelvekkel, mondjuk úgy, hogy az isteni törvénnyel.
Ettől függetlenül van olyan helyzet, amikor a király tehetségtelen, őrült, vagy gonosz. De nem ebből kell kiindulni, mert ezt a kritikát minden rendszerrel szemben meg lehetne fogalmazni: mi van akkor, ha a köztársaság vezetői gonosztevők. Leválthatóak, de mi a garancia arra, hogy a „nép” jobb pártot tud majd a helyükre állítani? Ne legyenek illúzióink, a „nép” mint nép sohasem uralkodik. Mindig valaki uralkodik a nép nevében. Mi a garancia arra, hogy az ellenzék vezetői nem álcázott gonosztevők? Azokat is a nép választotta, akik végül is gonosztevőknek bizonyultak, tehát nem túl valószínű az, hogy aki már egyszer rosszul választott, különösebben bölcs volna, és olyasvalakinek a kezébe, aki félrevezethető, letenni a szuverenitás jogát több mint veszélyes. A másik dolog pedig az, hogy a nép valószínűbben szavaz arra, aki többet ígér, mint arra, aki realistább és őszintébb, magyarán nagyobb valószínűséggel szavaz bizalmat a potenciálisan demagógabb pártnak. A pártok leválthatóak, de ahhoz, hogy a politikai rendszer működjön, szükség van kormányra, folyamatosan szükség van arra is, hogy legalább egy párt uralmon legyen. Az pedig hogy az x párt valóban jobb, mint az y párt, azt már semmi nem garantálja, illetve azt sem, hogy a „nép” egy olyan inherens bölcsességgel, tévedhetetlenséggel bír, amely alapján, ha a körülmények nem nagyon egyértelműek, el tudja dönteni, hogy y párt valóban jobb az x-pártnál. A világtörténelmi tapasztalat inkább azt bizonyítja, hogy nem bír ilyen bölcsességgel.
Nem véletlen tehát, hogy azok a férfiak, akik a forradalommal szemben védelmükbe vették a hagyományos világrend eszméjét, vagyis azok, akiket a XIX. század folyamán jobboldaliaknak neveztek, a monarchia és az arisztokrácia, emellett a rendi, vagyis korporatív képviselet (vagy valamilyen ezzel megközelítően analóg forma) mellett álltak ki. Egészen egyszerűen ezek voltak azok a társadalmi alakzatok, amelyekben a világrend fent vázolt eszméje valamilyen módon értelmezhető volt. Valójában egészen az első világháború végéig, nehezen lehetett volna Európában olyan jobboldalról beszélni, amelyik lényegében nem antidemokratikus, nem arisztokratikus, és nem monarchista. A „jobboldali demokrata” fogalma valóságos abszurditás lett volna ebben a periódusban, hiszen a demokrácia elve, már eleve valami olyasmit tartalmazott, amely radikálisan szembement a világrenddel, azt feltételezte ugyanis, hogy az uralom nem „felülről” hanem „alulról” származik. Az uralom eredete szimbolikusan, nem a szellem, hanem az anyag. Vagyis a demokrácia tulajdonképpen a filozófiai materializmus politikai következménye, ahogyan a monarchia a filozófiai idealizmusé. A demokrácia egyrészt ezt tételezte, másrészt pedig azt szerette volna, ha az „uralmat” mint olyat megszüntetik, és ezáltal hozzák létre a vágyott „szabadságot.” (Mintha a szabadságot „létre lehetne hozni!”)
Látjuk tehát, hogy a demokrácia eszméje, főként, ahogyan az a modernitásban megnyilvánult, nem a rend, hanem a rend nélküliség, a felforgatás eszméjén alapult. Szabadságot szeretett volna, azonban, mivel téves ontológián alapult, valójában rabságot és mindennél nagyobb szolgaságot hozott, ahogyan azt a XX. századi totalitarizmusok esetében is láthatjuk, amelyek kivétel nélkül demokratikus talajból nőttek ki. A „nép akarata” nem a szabadságra, hanem sokkal inkább az egyenlőségre irányult. Láthatjuk, hogy az egyenlőség erőltetése mit hozott létre, a Szovjetunió, a kommunizmus ideológiája például legnagyobb részben az egyenlőségre épült. Az eredmény körülbelül 100-120 millió halott, kevesebb, mint 70 év alatt, mely folyamatosan növekszik a ma is működő kommunista diktatúrákban kivégzettek, megnyomorítottak számával.
A jobboldaliság mellett a konzervativizmussal szeretnék még foglalkozni. Azt már az elején szeretném világossá tenni, hogy a konzervativizmus nem lehet egyszerűen a mindenkori status quo őrzése, ha a konzervativizmus ezt jelenti, akkor a fogalomnak nincs benső tartalma. A jobboldaliság, amiről az előzőekben érteleztünk, akkor konzervatív, hogyha éppenséggel a saját princípiumai szolgálnak a politika általánosan elfogadott alapjául. Mivel a helyzet a francia forradalmat megelőzően ez volt, a forradalmi folyamat későbbi eszkalálódása során a jobboldaliak konzervatívok voltak. Tehát a jobboldaliság azért vált reaktívvá, mert defenzívában volt, egy támadás ellen védekezett. A jobboldaliságot azonban akár még „forradalminak” is nevezhetjük akkor, ha egy olyan helyzetben lép fel, amelyben semmi megőrzendőt nem lát. Az „ellenforradalom” kifejezésnek éppenséggel ez a mélyebb jelentése. Ahogyan de Maistre írja, az ellenforradalom nem ellentétes forradalom, hanem a forradalom ellentéte. Ettől függetlenül, ahogy Arthur Moeller van den Bruck mondja, nem egy megőrzést jelent, hanem értékeknek az újra-megteremtését, olyan értékek létrehozását, amelyet aztán érdemes megőriznünk.
Azonban kétségtelen az is, a fentebbi megjegyzéseim ellenére, hogy a konzervativizmusnak az egyszerű megőrzésnél tágabb jelentés is tulajdonítható. A konzervativizmus összefüggésben áll a jobboldalisággal, azonban nem azonos vele. Azért nem azonos, mert a konzervativizmus elsősorban nem világszemlélet (szemben a jobboldalisággal), hanem egy világszemléletből fakadó viszonyulás. Ez a viszonyulás arra az alapelvre vonatkozik, amelyről fentebb már beszéltünk, vagyis egy helyzetre, amikor a dolgok kicsúszni látszanak az uraltság alól. Ez a folyamat úgy tűnik elkerülhetetlen, hiszen a világ, éppen a világrend eszméjéből következően, miután kikerül teremtője kezei közül, folyamatosan destruálódik, hiszen a kezdet mindig közelebb áll az istenihez, mint a vég. Illúzió tehát bármiféle spontán evolúcióban reménykedni, ilyesmi ugyanis nincs. Ettől függetlenül lehetnek fényteli periódusok a világtörténelemben, ezek azonban sohasem egy spontán evolúció révén következnek be, hanem egy tudatos cselekvés és akarat által. A világ természetesen mindig változik, ez a változás pedig lehet pozitív és negatív irányú. A konzervativizmus alapvetően a változás kritikai szemlélete, amelyben általában egy romlást és egy ezzel kapcsolatos elkerülhetetlenséget állapít meg. Nem szükségszerűen, de általában. A világban, szinte az entrópia fizikai törvényéhez hasonlítható módon, a valaha létezett, rendezett dolgok szétesése, felbomlása vagy lassú erodálódása figyelhető meg. A konzervativizmus természetesen tisztában van azzal, hogy emberi erővel lehetetlen e metafizikai törvényszerűségek örök ritmusa ellen küzdeni, de ennek ellenére arra törekszik, hogy valamiképpen szembe is helyezkedjen a centrifugális erővel és a kerületről az egyre periférikusabbá váló körmozgás eredője, közepe, tengelye felé irányuljon, vagyis a korábbi állapotok magasabbrendűségéből legalább valamit megpróbáljon megőrizni, az egyre gyorsuló rotáció közepette is fenntartani.
A civilizációk, államok és társadalmak minden emberi tapasztalat szerint ki vannak téve a változásnak, de ez éppenséggel degeneráció éppúgy lehet, mint csíraszerű lehetőségek kibontakozása. Amennyiben például, a nyugati történelmet úgy szemléljük, mint egy csíraszerű állapot kibontakozását, elmondhatjuk, hogy ez a kultúra mindenképpen túlélte már csúcspontját. Ennek idejéről és mibenlététről persze vitatkozhatunk, de amennyiben magunkévá tesszük a világrend fent vázolt eszméjét, nem lehet vitás, hogy a mai állapotok csak hanyatlóaknak tekinthetők. Amennyiben ma Magyarországon konzervatívként meg szeretnénk őrizni valamit, ami érték, akkor nem a mai állapotok konzervációjára kellene törekednünk, hanem legalább hatvan-száz évvel korábbra kellene visszanyúlnunk.
Amennyiben a konzervativizmusunkat szeretnénk összekapcsolni a monarchia eszméjével, még határozottabban ezt kell tennünk. 1918-ban, 96 évvel ezelőtt szűnt meg az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez egy olyan államalakulat volt, amely számos megőrzendő pozitívummal rendelkezett, s amely – hangsúlyozom, hogy a körülményekhez képest – sikeresen őrzött számos olyan alapvető princípiumot, amelyet egy jobboldalinak és egy konzervatívnak magáénak kellene tudnia. Elsősorban a királyság realitása az, amelyhez ragaszkodni kell, másodsorban az arisztokrácia és az Egyház realitása, amelyek 1918 előtt még meghatározó szerepet játszottak ennek az államnak az irányításában. Az Osztrák-Magyar Monarchiában voltak pártok, volt parlamentarizmus, azonban nem volt demokrácia. Ez számunkra pozitívum, hiszen nem a parlament intézményét, mint olyat vetjük el, hiszen ez eredeti funkcióit tekintve nem más, mint egy arisztokratikus testület, amely a királyt a hatalom gyakorlásában segíti, és nem is a hatalomnak a szabályozott és átlátható működését vetjük el, amelyet inkább rossz, mint megfelelő kifejezéssel „alkotmányosságnak” szoktak nevezni. Amit elvetünk, az a demagógia, és a pártok uralma. A dolog úgy fest, hogy az úgynevezett demokrácia nem képes másképpen működni, csakis demagógiaként és „pártokráciaként” alapelvei pedig összeegyeztethetetlenek a világrend eszméjével, amelyből uralom, hierarchia és szabadság következnek.
A magyar konzervatív politika nem szűnt meg 1918-ban, hanem folytatódott legalább 1944-ig, hiszen a magyar ellenforradalom, habár hiányosan és egy megcsonkított országterületen, de mégis csak helyreállította és képviselni próbálta a legfontosabb konzervatív elveket. Ma azt kell mondanunk, hogy a konzervativizmusnak legalábbis fel kell vennie az 1944-ban elszakadt fonalat, és a figyelmét arra kell fordítania, hogy – természetesen nem vakon az azóta bekövetkezett társadalmi változásokra és átrendeződésekre – legalább az akkor még érvényben lévő princípiumokat próbálja meg analogikusan értelmezni és alkalmazni a mai világ körülményei között. Ellenkező esetben a konzervativizmus nem tekinthető olyan konzervativizmusnak, amelyet mi el tudnánk fogadni. Természetesen meglehetősen utópikus lenne ma azt képzelni, hogy a királyság holnap helyreállítható. Még ha ez be is következne, a társadalom elsöprő többsége valószínűleg képtelen lenne azt megfelelő módon értelmezni, így a helyreállított királyság önmaga paródiájává válna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elveinkből bármennyit is engedni kéne, és az elveinket mintegy „hozzáigazítani a realitásokhoz.” Habár semmi sem áll távolabb tőlünk az utópikus gondolkodásnál, a királyságot egy olyan eszmei és ideális célként kell megjelölnünk, amelyet a körülmények ellenére fent kell tartanunk, és legalább annyit realizálni belőle, amennyire legjobb erőinkből telik, a teljes restaurációt, mint célt magunk előtt tartva.
Köszönöm szépen a figyelmet!