2011-ben találkoztam először József herceggel, a magyar királyi család nádori ágának fejével, 1977 óta a Vitézi Rend Főkapitányával. Családi történetek mesélése során derült ki, és levéltári kutatások során vált egyértelművé, hogy ükapám után jogosult vagyok a vitézi címre. Ükapám, Mihalik János a 16. honvéd gyalogezred katonájaként 1916-ban halt hősi halált a déli fronton, Horthy kormányzó 1929-ben posztumusz avatta vitézzé, amit 1930-ban fia, dédapám, az immár névmagyarosításon átesett Maros Mihály legénységi vitézzé avatása követett. 2011 nyarán jómagam álltam az alcsútdobozi arborétum romos kápolnájában, a nádori ház volt birtokán, várva, hogy József és István nádorok és vitéz József Ágost m. kir. herceg egyenes ági leszármazottja, aki a Rend főkapitányi posztját a háborús hős vitéz kisbarnaki Farkas Ferenctől vette át, a hatalmas pallost vállamra helyezve vitézzé avasson.
Írta: vitéz Uhel Péter Ágoston.
József herceget áthatotta az a közvetlenséggel és egyszerűséggel párosuló nemes magasrendűség, melyet a királyi család többi tagjaiban és még megmaradt főnemeseinkben is felismer az egyszeri alattvaló, és amelynek a legvadabb forradalmár sem tudott ellenállni, ha egyszer megismer egy ilyen kvalitásokkal rendelkező személyt. Származás és jellem kérdése ez, melyet a legpénzesebb sznob sem fog tudni utánozni soha. Kedves volt mindenkivel, bárkivel szívesen eltársalgott, úgy, hogy közben fel nem merült, hogy egyenlő lenne beszélgetőpartnerével. Szerény volt, de személyes autoritása belengte a helyiséget, ahol tartózkodott és hatást gyakorolt a közelében tartózkodókra. Minden adottsága megvolt arra, hogy államférfi legyen belőle, sorsa, a nemesi hagyaték is erre kötelezte volna, a történelem kereke azonban máshova helyezte őt. Mégis minden alkalommal, amikor az ember találkozott vele érezte az idoneitas erejét, azt, amit a legjobbaknak a tulajdonsága, azt, amit nem lehet tanulni: karizmát és kötelességtudatot, amely közvetlenséggel párosult minden esetben. Különös súllyal bír ez a gondolat, hogyha megnézzük, hogy nemcsak trónörökösünk, Ottó herceg, hanem lehetséges nádora is, József Árpád herceg is különösen magas kort élt meg, gyakorlatilag az egész XX. században és még azon is túl velünk volt, mégsem foglalhatták el a maguk helyét életükben. Elveszett a kegyelem ereje a kegyetlen évszázad eseményei alatt.
Szeretett családjáról és a Magyarországon töltött gyermekkoráról beszélni, és bár igen régóta Portugáliában élt, tökéletesen beszélt magyarul. Rendszeres, nem pusztán formális, protokolláris kapcsolatokat ápolt az európai királyi dinasztiákkal, testvérével Mihály herceggel együttesen, emellett kiemelten jó kapcsolatban volt a magyar királyi dinasztia tagjaival, Ottó herceggel, Károly és György hercegekkel. Az avatásokon mondott beszédei mindig erőt, hivatástudatot és keresztény eltökéltséget sugároztak. Sajnos, autoritását sokan nem tartották tiszteletben. Az 1990 után bekövetkezett szakadásokkal nem tudott mit kezdeni, a Renden belüli valódi problémák megismerésétől közvetlen beosztottjai szándékosan távol tartották. Főkapitányi kötelezettségeinek ellátását méltósággal viselt súlyos betegsége, bőrrákja, kezdte akadályozni élete vége felé. A legutóbbi pár Vitézavatáson már csupán közvetítő útján vett részt. Halála előtt nem sokkal egyik lábát is amputálni kellett. Egész életében a vitézi férfieszmény, a hazához való hűség és a magyar nemzethez való szeretetteljes ragaszkodás jellemezte, mint felmenőit. József Árpád magyar királyi herceg 2017. április 30-án, vasárnap visszaadta lelkét Teremtőjének. Utódja és elsőszülött fia, vitéz József Károly m. kir. herceg, testvére Mihály herceg valamint az egész Habsburg-Lotaringiai dinasztia gyászában osztozik a magyarországi királyságpárti közösség valamint az egész magyar nemzet.
Requiescat in pace.