Ha egy mondatban kellene válaszolnom erre a kérdésre, akkor a válaszom csupán ennyi lenne: Azért, mert katolikus és magyar vagyok, így ha akarnám, sem lehetne más politikai-világnézeti meggyőződésem anélkül, hogy katolikus hitemet és magyarságomat valamilyen szinten zárójelbe ne tenném. Ez pedig egyet jelentene a meghasonlással. (Országunk is azért pusztul egyre gyorsulóbb ütemben, mert meghasonlott önmagával [Mt. 12:25].)
Írta: Magyar Sándor.
Természetesen ahogy ebben a korban a legtöbbeket, engem sem neveltek monarchistának, bár úgy hiszem, hogy annak csíráját a katolikus hitre való neveléssel elültették bennem. Emlékszem, általános iskolában még szentül hittem, amit a történelemkönyvek írtak, miszerint a rendszerváltozás után beköszöntött a Kánaán, itt a történelem vége, nincs más dolgunk, mint élvezni az életet. Hiába, újszülöttnek minden vicc új, s aki nem olvas régi könyveket, az a történész irgalmára van utalva. Mégis, még gyerekfejjel is sajnáltam, hogy ma már nincs miért küzdeni, nincs mit felfedezni, nincs mit elfoglalni; csak tespedni lehet.
A demokráciába és a modern világba vetett végtelen bizalmam először gimnáziumi éveim alatt rendült meg, amikor egy alkalommal leültem édesapám mellé, aki épp egy parlamenti közvetítést nézett. A képviselők épp szavaztak valamiről, és hangos „igen” és „nem” kiáltások hallatszottak be a közvetítésbe. Meg is kérdeztem édesapámat, hogy mégis kik és miért óbégatnak a Parlamentben. A válasz a következő volt: a frakcióvezetők óbégattak (és óbégatnak a mai napig is), hogy a képviselők tudják, hogy mire kell szavazni. (Felnőtt fejjel csak annyit tudnék hozzáfűzni ehhez a gyalázatos eljáráshoz – minthogy így a területi alapú képviseletnek értelme nincs – igazságosabb lenne a képviselői helyeket a lottón kisorsolni.) Az ehhez hasonló kisebb-nagyobb józanító pofonok után utolsó egyetemi éveim alatt szakítottam végleg a demokráciával és a köztársasággal. Látva ezekek a rendszereknek a fogyatékosságait: a cselekvésképtelenség, a lassúság, a korrupció, az erkölcstelenség, és a nihilizmus jéghegyeinek csak a csúcsát – melyeknek mélysége valószínűleg már a húst járja át –, kiutat keresve először az autoriterebb rendszereknél kerestem a választ a rendszer a megreformálhatatlanságának problémájára; ahonnan katolikus hitem vezetett el a királyságpárti gondolathoz; majd pár hónap lefogása alatt – miközben sikerült lebontani a marxista-leninista- vagy olykor protestáns történetírásunk hazugságait, valamint nem utolsó sorban lenyelni a gőgöt, amit belénk neveltek és nevelnek az iskolákban – meggyőződéses legitimista lettem.
Báró Lehár Antal szavaival tudom legjobban összefoglalni, hogy „Legitimistának lenni annyit jelent, mint a törvény talaján maradni. Minden tekintetben.” Törvény szerint pedig hazánk királyság. Az erőszakkal, törvénytelenül és jogtalanul összeeszkábált köztársaságoknak nincs létjogosultsága Magyarországon, annál is inkább, minthogy ez az ország nem a miénk, hanem a Boldogságos Szűz Máriáé, kinek azt Szent István királyunk elsőként ajánlotta fel, így Boldogasszony Anyánk nemcsak patrónánk, hanem égi királynőnk is! Joggal tehetjük fel a kérdést: mégis hogy uralkodhat s lehet királynője a Szent Szűz egy istentelen, gyökértelen köztársaságnak? Nem csoda, hogy tisztelete hitünkkel együtt gyöngül, s vele gyöngül magyarságunk – ahogy Mindszenty bíboros hercegprímásunk is előre vetítette – és vele romlik országunk is. Minden magyar katolikusnak kutya kötelessége küzdeni Mária királyságáért, s ha őszintén küzdenek érte, előbb-utóbb küzdeni fognak nemzeti dinasztiánkért is, mint ahogy én is felismertem a Habsburg illetve a Habsburg-Lotaringiai házból való uralkodóink buzgó, máriás hitét (Gondoljunk csak a legkitűnőbbre, Boldog IV. Károly királyunkra!).
Ne tévesszen meg senkit semmilyen mézesmadzag, pl. „kereszténydemokrácia” – jelentsen ez a szó bármit is… – hiszen a kereszténység természeténél fogva sohasem volt demokratikus, és a demokrácia természeténél fogva nem lehet keresztény. Az egyetlen dolog, amiről az emberek a Bibliában szavaztak az Krisztus megfeszítése volt. Kronstadti Szent János szavaival élve: „A mennyben királyság van, a pokolban demokrácia.” E kettő közül választhatunk, és nem szolgálhatunk két úrnak [Mt.6;24].
Sokan mondják, hogy szent ügyünk megkésett és reményvesztett, nekik csak Deák Ferenc szavaival üzenek: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már a sikerhez nincsen remény.” Remény pediglen van. Nem sok, de épp elég: a monarchista gondolat él, nemzeti dinasztiánk él, a történelemnek nincs vége, és ahogy Dom Jean-Baptiste Porion karthauzi atya írja: „Militia est vita hominis super terram!” Küzdjünk hát lángoló szívvel Krisztus királyért, a királyok királyáért, a Boldogságos Szűz Máriáért, Magyarország égi királynőjéért és királyságáért, valamint nemzeti dinasztiánkért: ad maiorem Dei gloriam!