Még ha ma is vannak olyanok, akik nem mondtak le a történelem lineáris és evolucionisztikus elképzeléséről, az utóbbi évek tragikus tapasztalatai megteremtették a lehetőséget arra, hogy sokak figyelme inkább egy igazabb és alapvetőbb tan felé forduljon, a történelem és civilizáció ciklikus haladásának ideája felé. Túlságosan sok tünete mutatkozik annak, hogy egy elképzelt „progresszió” végső céljainak megközelítése helyett napjainkban egy ciklus végén találjuk magunkat, a végső és csaknem felszámoló fázisban.
Írta: Julius Evola.
A történelem ciklikus elgondolása ősrégi eredetű és szinte minden korábbi civilizációra jellemző volt. Ám itt ahelyett, hogy visszatérnénk antik megfogalmazásaihoz, érdemes két jól ismert gondolkozó, Vico és Spengler ideáira utalni, ama kifejezett céllal, hogy megnézzük, mit árulnak el számunkra az ilyen elképzelések a monarchia jövőjéről.
Vicóval kezdve röviden emlékeztetnünk kell arra, hogy legjobb – noha nem mindig tisztázott – meglátásai szerint a civilizáció folyamata három szakaszból áll: egy szakrális, egy hősi és egy emberi fázisból. Az első kettőről elmondható, hogy organikus és tradicionális jellegű. Ezzel szemben utóbbi feltételezi a megelőző intézmények hanyatlását, a nivelláló természeti törvény, az úgynevezett „reflexió barbarizmusának” megjelenését. Fustel de Coulanges jól ismert La Cité antique című művében pontosította és dokumentálta a különböző forrongásokat, melyeken keresztül az átmenet bekövetkezik. A konklúzió egy fokozódóan élesedő és általános válság. Vico szerint elértük a pontot, ahol a régi intézmények már eltűntek, az újak pedig egyre elégtelenebbek és ingatagabbak, az emberek többé nem hisznek az utolsó szakasz ideáiban és mítoszaiban, s végül – csaknem kétségbeesésből fakadóan – utolsó megváltásként monarchiát követelnek. Meg kell jegyezni, hogy Vico itt a „monarchia”-kifejezést szó szerinti értelmében használja, vagyis nála egyszerű monokráciát, egyszemélyes kormányzást jelent.
Spengler kifejezése, „a Nyugat alkonya”, jól ismert. Általános nézőpontja többé-kevésbé Vicóét ismétli. A ciklus organikus, kvalitatív fázisaként értett „kultúrából”, amely a nemesség és a papság két „primordiális” kasztjához, továbbá a kastély és a templom szimbólumaihoz kötődik, elkerülhetetlenül „civilizáció” lesz, amely ugyanazon ciklus materialista, inorganikus, mechanisztikus, városi és racionalista fázisa. Ennek szimbóluma a nagyváros, mítosza a demokrácia, uralkodó erői pedig a kasztellenesség, a pénzügy és a gép.
Ám ahogy a „civilizáció” kibontakozik, még Spenglernél is elér egy kritikus pontra, ahol egy Vico „monarchiájához” hasonló jelenséggel szembesülünk. „Cæsarizmus” bukkan fel, „a nagy egyéniségek kora” veszi át az uralmat. A dolgok pontosan így haladnak előre: kezdetben a demokrácia és maga a szocializmus álarca mögött az ipar és a pénzügy vezetői uralják a nemzeteket. De velük szemben felemelkednek a tiszta politikai princípiumok képviselői, akik a gazdaság és a pénzügy mindenhatóságával szemben az Állam, a tekintély és a törvényesség eszméit erősítenék meg. A küzdelem az utóbbiak győzelmével ér véget. Azonban a nemzetközi színtéren a „cæsarok” között is harc bontakozik ki a világ meghódításáért.
Így még Spengler esetében is beszélhetünk a vicói értelemben vett „monarchia” visszatéréséről. Ám ez az értelem gyanakvásra ad okot. Az egész egyfajta néptribunátusra vagy totalitarizmusra redukálható, melynek kizárólagos vezére egy diktátor, és mindenképpen egy forma nélküli, a legitimitás felsőbb krizmáját nélkülöző egyéni hatalom középpontja. Ezért a történelem ezen előrejelzéseiben a mi szempontunkból egyvalami marad használható és érdekes: az eszme, miszerint a válságból vagy a tradicionális intézmények erőszakos megsemmisítéséből született világ a tragikus tapasztalatokat követően újabb válságba jut, és vákuum jön létre, melyet egy új szuverenitás és tekintély princípiuma tölthet be.
Ez lehet az immár valódi, tradicionális értelemben vett monarchia pillanata. Minden azon múlik, hogy az igazi uralkodók megértik-e a pillanat parancsát, és határozottan érvényesülve képesek lesznek-e megakadályozni a hatalom zavaros, bitorló, diktatórikus és demagóg formáinak megjelenését. A „felülről jövő forradalom” formulája itt is alkalmazható – aki pedig követte eddigi cikkeinket, láthatja, hogy egy közös szál köti össze őket.[1]
Ez a monarchia ugyanis – a jövő lehetséges és diadalmas valósága, nem a múlt meghosszabbítása – Seneca azon mondásának lesz mértéke, melyet már alkalmunk nyílt idézni: Rex est qui nihil metuit – „a király az, aki semmitől sem fél”. Az ehhez kapcsolódó idea szerint, melyen sok monarchistának el kellene gondolkoznia, nem arról van szó, hogy kitaláljuk, miként vezessük be lopva újra a monarchiát, megjavítva a jelenleg nyílt válságban lévő rendszert, miközben enyhítjük és megszelídítjük, behódolva a még mindig uralkodó demokratikus mitológiának, hanem arról, hogy úgy adjunk formát az ideának és szimbólumnak, hogy amikor eljön az idő, teljes erejüket megnyilvánítsák és új princípiumot mutassanak fel.
(Italia monarchica, 1954. szeptember 1, 3. o.)
A közlésért köszönet a Varázsló Macska Kiadónak.
[1] A G. A. Fanelli vezette Nemzeti Monarchista Párt Italia monarchica című lapjába Evola már korábban is írt, 1954-ben pedig egy tucat cikket publikált, amelyek a monarchikus princípium tradicionális és spirituális felfogására koncentráltak. (Az olasz kiadás szerkesztőjének megjegyzése.)