Krisztus azzal bízta meg követőit, hogy „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket [tanítsatok minden nemzeteket]! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére”. Rögtön látjuk tehát, a kezdetektől fogva, hogy Krisztus Egyháza nem csupán individuumok masszájában, hanem az egyes személy – kinek belső megtérése nélkülözhetetlen – és az egész emberiség – mely minden tagjának evangelizációja feladatunk – közötti közösségekben is gondolkodott: az Apostolok Cselekedeteiben Szent Péter hatására egy egész család tér meg, a nagy missziósparancsban nemzetek tanítására szólít az Úr, illetve kér, hogy adjuk meg Istennek ami az Istené, és a császárnak ami a császáré.
Ezek a szintek természetesen nem állíthatóak egymással szembe, ellenkezőleg, feltételezik egymást és egymásra épülnek. Mielőtt az újkor a nemzetek istenítésével a harmincéves háború utáni nemzetállamokat vallás és egyház urává tette volna, és mielőtt a modern kori individualizmus még ezt is szétzilálta volna, a király tudta, hogy nemzete atyja, és felelősséggel tartozik a rábízottak felé is, akik pedig ráhagyatkozással fordulnak feléje. Így Istvánnál is egyértelmű volt, hogy a felismert igazságot nem tarthatja meg magánájtatosságként – ez föl sem merült abban a korban – hanem egész életét, és ebbe beletartozik az is, hogy családja és alattvalói életét is a katolikus hit szerint kell rendeznie, az Egyháznak infrastruktúrát nyújtania, a papok és szerzetesek munkáját elősegítenie, püspökségeket és kolostorokat alapítania.
A magyarok tömeges megtérése már édesapja, Géza uralma alatt megkezdődött – sőt, egyre kevésbé tűnik lehetetlennek, hogy már a honfoglaló Árpád népe közt is voltak keresztények, amint azt a tiszabezdédi tarsolylemez keresztábrázolása is bizonyítja – ám Szent István volt az, aki formát adott ennek a megtérésnek, egy valóban, kicsit erőltetett kifejezéssel élve, „magyar katolicizmust” hozott létre, annak magvait vetette el, az egyetemes Egyház magyarországi részegyházának sajátos arculatot adott. Tette ezt egyházjogilag, már az első négy egyházmegye megalapításával, mely már egy önálló egyháztartományt jelentett, mely nem Salzburg vagy más nyugati egyházmegye alá, hanem közvetlenül a Szentszék alá tagozódott be, ám uralkodása végéig tíz egyházmegyét, köztük két érsekséget alapított. Tette ezt politikailag is, hisz koronát is II. Szilveszter pápától és a Rómában tartózkodó III. Ottó császártól kért és kapott, mely betagozódást jelentett a res publica Christiana-ba, de nem vazallusként, hanem szuverén uralkodóként, hiszen például az általa kiadott iratok sem tartalmazzák más uralkodók nevét, amit egy hűbéres királytól elvártak volna.
Ez egyrészt nem törést, hanem beteljesülést és kiteljesedést jelentett. A nemzet megkeresztelése a krisztusi parancs alapján természetesen integrálta a jót ami a magyarságban megvolt, azt természetfeletti szintre emelve, nem véletlenül maradtak fenn a magyar eredettörténetek katolikus papok feljegyzéseiben (mint Kézai Simon és Kálti Márk), hol a Szentlélek a csodaszarvas formájában vezeti a magyarok és a hunok őseit az újhazába, ahol Hunor és Magor a nagy vadász Nimród leszármazottja, ki Noé fiának, Jáfetnek nemzetségéből jön, így integrálva a magyarokat az Európai népek közé, még ha mintegy kerülőúton is; hisz tudjuk, hogy a Szentírásban Nimród Hám és nem Jáfet leszármazottja volt, és, hogy ő építtette Bábel tornyát, bár Szír Szent Efrém egyháztanító tud egy ellentétes hagyományról, mely szerint Nimród igazságos uralkodó volt és ellenezte a torony építését.
Másrészt nyilvánvalóan minden keresztség tartalmaz exorcizmust is, az integrálhatatlan rossznak le kell szakadnia, a bűnt magunk mögött kell hagynunk. Ilyen értelemben sem beszélhetünk egy törésről, valami idegennek a behozataláról, hiszen az igaz hit egy embernek, egy nemzetnek sem idegen. Sokkal inkább szó van egy betörésről, mintegy a vad csikó belovaglásáról, hogy helyes irányba állítva, erejét nem szétszóratva, elvesztegetve, megtisztított természetével arra szolgáljon, amire teremtője szánta. Így a magyarság is, Szent István erős kezének hála nem szórattatott szét, erejét kalandozásokra vesztegelve tévelygésének áldozataként, hanem irányba állítva, erejét és képességeit rendezve az egy igaz Istent tudta szolgálni és így minden viszontagság ellenére is megmaradni.
Igen, ez egyrészt szolidifikációt, megszilárdulást jelent; a magyar nomád dinamikát meggyökereztette a Kárpát-medencében, a növekedés, építkezés és a megmaradás útjára állította. Lehet említeni a közigazgatás, a vármegyerendszer kialakítását, a Kárpát-medence egységesítését uralma alatt, de minden dicséretünk hiányos lesz, ha a lényeget, katolikus hitét kihagyjuk, ugyanis Szent István Krisztust követte, és megvetette annak alapjait, lehetővé tette, hogy ezerhuszonöt év múlva mi is még itt legyünk, és katolikusok legyünk. Istennek adjunk hálát honalapító apostoli királyunkért és minden szent királyunkért, hisz Szent Pált parafrazeálva: Szent István ültette, Szent László öntözte, de a növekedést Isten adta.
És így a magyarság Istenbe vetett katolikus hite az, ami meghatározza, hogy a szentistváni örökség hogyan áll hazánkban. A mi hűségünk ehhez az örökséghez az, ami hitelessé vagy hiteltelenné teszi a rá való hivatkozást. A mi hűségünk ehhez az örökséghez az, ami eldönti, hogy megmaradunk-e ebben az évezredben, vagy sem.
Halljuk manapság, azt mondja a modern kór embere, hogy Szent István túl kemény és erőszakos volt. Hát egyrészt egy vadlovat nem lehet finoman és úriasan betörni. Másrészt pedig nem a középkor embere volt kemény, hanem mi vagyunk puhányok, kényelemszeretők és egyéni vágyainkat, akaratunkat istenítők. Ahelyett, hogy államalapító szent királyunkat puhítjuk mai érzületünkhöz kulturális figuraként, hogy személye semmilyen kihívást ne jelentsen számunkra, inkább önmagunkkal legyünk kemények a lelki harcban, ahogy Szent István is kemény volt a magyarokkal a maga idejében, azért, hogy az igaz hitre térjünk és ezáltal, ennek következményeként megmaradjunk.
Ne engedjünk a szétszóratásnak, a különböző földi kincsek csábításainak, a bűn kényelmének, a választási lehetőségek kavalkádjának, a kalandozásoknak; ne legyünk megtévesztés áldozatai és tekintsük hamis módon bűnös, pogány énünket valami értéknek, melyet elveszítenénk, ha teljesen Krisztusnak adnánk magunkat akár az ezerhuszonöt éve, akár mi most, a mindennapos megtéréseinkben, hanem forduljunk teljesen értelmünkkel és akaratunkkal a Szűzanya közbenjárásával Szent Fia felé és azt fogjuk tapasztalni, hogy így, Krisztusban teljesen elrejtve, nyilvánul meg valódi énünk és valódi értékeink, és megmaradásunk sem csupán anyagi értelemben, a történelemben garantált, hanem a mennyek országában, az élők könyvébe lesz beírva nevünk.
Mert amíg a transzcendenstől teljesen elszakítva beszélünk arról, hogy oktatás, egészségügy, népességszaporulat, szuverenitás, addig teljesen elvétjük a célt, és azt is elveszítjük, amiről eddig azt hittük, hogy birtokoltuk; ha nem Isten köré rendezzük életünket, mind személyesen, mind családonként, mind nemzetként, akkor minden anyagi jó, amihez oly görcsösen ragaszkodunk, elvész. Mit ér az oktatás, ha nem tudjuk, mi a bölcsesség? Mit az egészségügy, ha a test gyógyítása mellett a lelket elhanyagoljuk? A kicsivel kevésbé katasztrofálisabb népességi mutatók, ha családjaink nem Krisztusnak szolgálnak? A szuverenitás, ha csak annyit jelent, hogy a saját szánk íze szerint éljünk tovább egy fogyasztói tömegállamban?
Testvérek, ha már augusztus 20-a van, programajánlóval zárom: a királyi várnegyedben a Tóth Árpád sétányon hagyományőrzők jeleneteket adnak elő a magyar történelemből, és az első Szent István választását mutatja be. Odajárulnak elébe saját még félig-meddig pogány népének küldöttei, hogy kérleljék, maradjon a pogányságnál; a Szent Római Birodalom küldöttei, vazallusságot kérve és a Bizánci Birodalom küldöttei, adófizetés jegyében „szabadságot” ajánlva. Ám az idős, fiai halálától meggyötört uralkodó mindenkinek nemet mond, és a Szűzanya elé térdelve neki ajánlja fel a Szent Korona képében hazánkat; ezt a lehető legerősebb védelmet, ezt a mennyei szuverenitást választva, örök garanciákkal, mikor emberileg minden kilátástalan volt. A Szűzanya oltalma, és nem a mi érdemeink az oka annak, hogy ha megtörve és csonkán is ugyan, de még itt vagyunk. Azt, hogy ehhez a fölajánláshoz felnőljünk, gyümölcseire erényes életünkkel méltók legyünk, adja meg nekünk a Jóisten. Ámen.
(A szentbeszéd elhangzott a váci utcai Szent Mihály-templomban 2025. augusztus 20-án.)