Fura dolog az, amikor egy királyságpártit (monarchistát) a köztársasági elnök választásról kérdezik. Fura, mert hogyha van egy erős elméleti érv a királyság mellett, az az, hogy egyetlen szuverén elnöke sem volt egyetlen magyar köztársaságnak sem. Mindegyik közvetlenül vagy közvetve pártkatona volt. De ha van véleményünk a jó és a rossz sörökről, akkor miért éppen a köztársasági elnök jelölésről, és a beiktatásról ne volna?

Alapvetően jó dolog királyságpárti szempontból, hogy Magyarországon az Alaptörvény zárójelbe tette a köztársaságot (Magyarország, csak ’Magyarország’ hivatalosan, ugye, az államforma mellékes), és valamennyire az államfői hatalmat is ezzel. A legszebb példa Schmitt Pál volt, aki remekül mutatta be, hogy ez a pozíció miért is felesleges, kár, hogy kevés ideig tette ezt. Az utódja érezhetően törekedett arra, hogy a hivatalának tekintélyt szerezzen, de vajon a negyven felett visszaküldött törvénytervezet már megadja ezt, és kimutatja azt is, hogy a köztársasági elnök pártoktól független és a nemzet egységét szimbolizálja? A nemzeti egység nem terem meg magától és nem lehet deklarálni, nem egy automatikus valami, hanem nyilván meg kell érte dolgozni, és egyfajta nemzeti közmegegyezésen alapszik. Valami olyasmi, amit mindenki gondol, érez, és ha kell, akkor e szerint cselekszik is. Ennek alapja az lehet, hogy a személy, a hivatala, a pozíciója független, szuverén, önmagában értelmezhető entitás és az se baj, ha ennek van egy hagyománya, amelyet mindenki ismer és elfogad, a magáénak érez. A nemzet egységét kellene legalább szimbolizálnia (megtestesíteni eleve nem tudja, ugye) a köztársasági elnöknek itthon, de ez nem megy.

Magyarországon a köztársasági elnök hivatala nem ilyen, és ez nem a köztársasági elnökök baja, a személyes aurájuk (karizma?) hiánya (bár lehetne akár ez is), hanem az, hogy ez a hivatal nem is tud ilyen lenni.

Minden magyar köztársaság minden egyes elnöke 1918-tól a mai napig egy párt embere volt. A többségük ráadásul ténylegesen egy politikai párté (Károlyi, Tildy, Szakasits, Göncz, Áder, Novák, stb.) vagy éppen egy pártcsoportosulás jelöltje. Ez nem az a kiindulási alap, ahonnan szuverén államfők kerülnek ki, ráadásul ma, Magyarországon a köztársaságnak továbbra sincsen semmilyen felvállalható politikai hagyománya, emlékezete vagy legalábbis közvélekedése, amely pozitív, konstruktív vagy egyszerűen csak kedves lenne az emberek számára. A köztársaság jobb híján itt van, kommunista diktatúra helyett lett 1990-ben, de jellegzetesen posztkommunista hobelevanc az egész; nem kérdezték meg róla (ekkor sem, mint ahogy sohasem) a magyar népet, pedig ez egy népuralmi államforma volna.

Most, amikor a politika igyekszik visszatérni szerencsésen a klasszikus hazai medrébe, amikor a posztkommunizmust vagy tíz éve felszámolták, akkor tényleg kilóg a sorból egy köztársasági elnökség, ahogyan maga a köztársaság is. Már csak azért is, mert a szuverenitás fontos eleme most a magyar politikának, és a köztársaságot eddig mindig megszállt, vagy csonka országban hozták be nekünk. Ez sem teszi vonzóvá, ahogyan az sem, hogy jelenleg az ún. „magyar köztársaság” egy kormányellenes, ellenzéki politikai szlogen, igazi tartalom nélkül.

Amíg a királyt már maga a koronázás is más rétegekbe helyezi, és ezt a legprofánabb, ateista is érezheti, addig a köztársasági elnököt melyek azok a döntések, cselekedetek, amelyek kiemelik az átlag emberek közül és más lesz, mint bármelyik hivatal vezetője? Nem olyan régen, a 2006. év megmutatta, hogy ez a poszt nem sokat ér belpolitikai krízisben se, leginkább semmit se ér. Demokráciában élünk több évtizede, tiltakozhat bárki, az alkotmánybíróságra is írhat egy törvény kapcsán beadványt szinte akárki. Vissza ugyan nem küldhetünk törvényt az Országgyűlésnek, viszont az elnöknek úgyis alá kell írnia harmadszorra, ha azt változatlan formában újra és újra elfogadják. A köztársasági elnöki poszt a mostani alaptörvényben egyetlen mondatot érdemelt: „Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzeti egységet, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”. Valljuk be, nem nagy és főleg nem egészen konkrét mozgástér és lehetőség egy államfőnek, főleg, ha tudjuk, hogy az apostoli magyar király önmagában is államszerv, külön uralkodói felségjogokkal, amelyeknek az alanya a magyar állam. Az igazi szuverénnek legalább ilyen biztosítékai és terepe van, és ezt a magyar mindig is tudta, igényelte, számított rá ezer éven keresztül. Ezért veszi semmibe a köztársasági elnököket a magyar, joggal.

Tévednénk ebben? Inkább csak eltévedtünk.

Mindenki eldöntheti magában, saját tapasztalata alapján, hogy milyen eredménye volt ennek az elnöki „őrködésnek” eddig itthon és azt is, hogy hogyan fejezheti ki valaki a nemzeti egységet, amikor őt a pártok jelölik és választják meg. A válaszok adják magukat, ahogyan az is, hogy nem foglalkozunk sokat velük.

Az apostoli magyar királyt is persze ’választhatják’, a nemzetgyűlés, de a trónra meghívás, és egy ezer éves hagyomány hordozójának lenni, azért egészen más még így is, mint legfeljebb öt éves, vagy tíz éves ciklusra berendezkedni és aztán hátradőlni. Egy korábbi magyar köztársasági elnök azt mondta, hogy ő az „emberek embere”, mintha ez valami jóemberkedő cím lenne. De azért van benne lényeg is, a köztársasági elnök, úgy államfő, hogy ő valójában „bizonyos emberek embere”, akik közvetlen választás esetén egy elkeseredett pillanatukban akár egy celebet is megválasztanának, csak hogy keresztbe tegyenek az éppen regnáló hatalomnak vagy hogy erősítsék a magukét.

Köztársasági elnököt a magyar demokráciában megválasztani nem egy kifejezett népünnepély, bár mindig megpróbálják ezt azzá tenni, legutóbb Novák Katalin is egyfajta beiktatási fiesztával próbálkozott. Aztán rá két évvel csúnyán megbukott, de a búcsúja így patetikus volt, pedig az egész „kegyelmi ügy” védhetetlen, és azt (is) bizonyítja, hogy a magyar köztársasági elnök nem szuverén. Valójában azonban zárt kapus meccsre hasonlító aktus. A bíró benn van, a holnapi sajtóból megtudjuk az eredményt. Győzelmi ünneplés egy zárt politikai körben. A nép meg észre sem veszi, hogy akármi is történt. Jött valaki, aztán 5 év múlva, ha olyan a széljárás majd megy, de 10 év múlva biztos, aztán a sajtó is elfelejti és mi is.

Nagyon felemelő, tényleg.

Az elnök a megválasztása és „beiktatása” során nem lényegül át, úgy, mint a király a koronázás során, bármennyire is vizionálják ezt egyesek vagy csak szeretnék, hogy így legyen. Nincs semmilyen misztérium, semmilyen csatlakozás, legjobb esetben is csak egy kinevezés. És ezt mindenki érzi, tudja, látja, nem kell máshogyan tenni: olyan ez, mint egy jól sikerült vizsga, megvan az eredménye, gratulálnak és persze elfelejtik, megkopik, ha pedig alkalmatlan vagy, ejtenek a munkahelyről. Nincsen varázslat, a természetfeletti a közelébe sem kerül a dolognak, karizmára esély sincsen, mert eleve karizmátlan senkik jönnek a pozícióért. El tudnád képzelni, hogy egy Szent Lászlót vagy Hunyadi Jánost, vagy Boldog Károly királyt érdekelne a köztársasági elnökség? Ha már itt tartunk; Szent István királyságot alapított, nem köztársaságot, nem egyszerűen államot. A magyarság mindig monarchiában élt (fejedelemség, királyság), mert ez van a géniuszában.

A választás vagy az eskü elmondása még nem lényegít át semmivé sem, mert ezek nagyon is emberi, köznapi dolgok. És mint minden emberi, esendő is. Emlékezünk arra a megalázó procedúrára, amelyben Sólyom Lászlót többször is alávetették korábban? A minimális konszenzus sem volt meg, a látszat sem, nem is ügyeltek arra. Ez definitíve megmutatta, hogy a köztársaság elnök nem tud, és nem lehet balansz a nemzeti politikában, csak pártérdekek mozgatottja. Az elnök legjobb esetben is egy magas polcra emelt hivatalnok, aki reggel bemegy dolgozni, este hazamegy és fölveszi a papucsát, átlényegül apává, férjjé, szurkolóvá, sorozatnézővé vagy háziasszonnyá. Nincs ezzel baj, csak nem biztos, hogy ennyit tudunk csak, mi magyarok. Az se biztos, hogy csak ennyire van igényünk.

A magyar apostoli király – egy szakrális aktus és a nemzet akarata által megerősítve képviseli az egységet. Személyében, tisztségében balansz és vezető, életét otthon és mindenhol a protokoll, a törvények kötik. Tud hivatalnokként dolgozni, de nem az alapvetpően. Példa, élő történelem, nem tud csak ember lenni. Ne is tessék lefokozni azzá! Az elnök persze napközben is át tud lényegülni, el tud menni szobrot avatni a Felvidékre „magánemberként”. Ezek szerint az elnök egy átváltozóművész, aki ide-oda lényegül, mikor mit kíván a pillanatnyi érdek. De ez csak lóhasztó profanitás, semmi más.

Ezzel szemben a magyar apostoli király, akit születése óta a koronázással bekövetkező átlényegülésére nevelnek akkor is király marad, ha éppen lefekvés előtt fogat mos. Akkor is király, ha a legszebb álmából ébresztik föl, akkor is, amikor a gyerekeinek mesét mesél. Nem tud más lenni, csak király. Átlényegülése a transzcendenssel kapcsolatos, nem ideiglenes írott malaszttal. Megkoronázása igazi népünnepély, akármennyiben is vannak rajta, mert a nép aktív részese ennek (elég a ’populista’ pénzt szór a nép közé aktusra gondolni itt). Uralkodása az örökkévalóság mintájára élethosszig tart, és mint ilyen a hosszú távú tervezés reményét hordja magában. Magyarországon, ahogyan a világ minden demokráciájában is jelenleg a hosszú táv azonban maximum 4-5 év és ez már perspektíva.

A magyar király nem függ pártoktól, hatalmát nem tőlük nyeri ugyanis. Fölöttük, fölöttünk áll. Nincsen nemzetisége, ezért képes Magyarország egészét képviselni. Igen, igen; nincsen „német király”, meg „lengyel király”, meg „magyar király”, csak a nemzet királya van, a mi nemzetünk királya. Ha ez nem volna érthető gondoljunk Károly Róbertre, Ulászlóra, a két Lajosra vagy éppen Károly királyunkra. A magyarnak mindig is király kellett, nem egy pártoktól választott elnök. Ez édeskevés nekünk egyszerűen.

Boldog IV. Károly királyunk mennyei születésnapjának 100. évfordulójára.

Károly királynak az első restaurációs kísérlet során történt találkozóját Horthy kormányzóval csak a két fél visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, lévén rajtuk kívül senki más nem volt jelen. Károlynak a naplóját 1924-ben adta ki titkára, Karl Werkmann, amit az uralkodó maga diktált le neki. A király magyar magántitkára, Boroviczény Aladár szintén 1924-ben írta meg a történteket németül és olaszul. Könyve, mely végül A király és kormányzója címet kapta, 1993-ban jelent meg magyarul.

A lediktált emlékirat egy példánya az esztergomi Prímási Levéltárban található, egy nagyalakú borítékban, ahol Serédi Jusztinián hercegprímás helyeztette el 1931-ben, az iratokat Mindszenty József hercegprímás 1948-ban megtekintette és a borítékot visszazáratta. Boroviczény kérésére a borítékot nem volt szabad kinyitni, míg Zita királyné életben van, lévén, hogy a gépelt szöveg több dologban is eltér a királyné jóváhagyásával Werkmann által publikált szövegtől. A napló az első restaurációs kísérlet eseményeit írja le 1921. március 26. és április 6. között, amikor is a Bécsből induló király hazánk elhagyásával visszatért Ausztrián át Svájcba.

Az események leírása a két szövegváltozatban lényegében megegyezik egymással, a leginkább lényeges különbség a király és a kormányzó közti beszélgetés leírásában van. A gépelt szövegben ez sokkal rövidebb, és a király a megállapodás lezárásaként adja a katonai Mária Terézia-Rend nagykeresztjét a kormányzónak (Horthy beszámolója ezzel egyező). A Werkmann-kötet kormányzója feszültnek, hiúnak és követelőzőnek van beállítva, a kettejük közötti párbeszéd is jóval hosszabb. A forrásközlés és a fordítás Németh László Imre atya közleménye[1] és egy, általunk korábban már publikált, a Werkmann-kötet egy részletének Pethő Sándor Magyarság című lapjában névtelenül megjelent fordítása alapján történik. Érdemes a közleményt is megtekinteni, ahol jelezve vannak az összefonódási pontok is a publikált verzióval, illetve a naplóban szereplő fontosabb személyek is röviden ismertetve vannak. Itt mi csak a talált szöveg fordítását közöljük, annak megismerhetővé tétele végett, végjegyzeteket csupán ott iktattunk be, ahol ezt szükségesnek éreztük egyes személyek, helyzetek tisztázása végett. A tördelés a közleményt, és így a nyomtatásban kiadott szöveg tördelését követi.

Őfelsége naplója, sajátkezű javításokkal

Ő cs. és kir. apostoli felségének, Károly császárnak és királynak a naplójegyzetei az 1921-es magyarországi húsvéti útról. A császár diktálta le a saját, helyszínen röviden, kulcsszavak alapján írt jegyzeteit Karl Werkmann századosnak, aki írógéppel papírra vetette őket. Az alábbi leiratot a császár elolvasta és a 7, 10, 11, 14, 15. és 18. oldalon sajátkezűleg végzett javítások után azt jóváhagyta. 1921. május 13. Hertenstein, Boroviczény

Károly császár hagyatékából

A gépelt irat csaknem szöveghű átírása.[2]

1921. március 26. szombat

Nagyszombat napján, délelőtt 11:30-kor indultunk el a Landskrongasse sarkáról Maier sofőr autójával, aki korábban nagymamámnál szolgált, a Grabenen, Stephansplatzon át, a Kärntner Straße mentén a Paulanerkirche mellett a Wiedner Hauptstraßén, a Spinnerin am Kreuzon, a teljes Triester Straßén végig egészen Bécsújhelyig.

Az utcák kihaltak, a hellyel-közzel aszfaltozott Triester Straße még a legjobb. A Laxenburger Allee olyan, mint egy szekérút. Minden városon nagyobb sebességgel tudtunk áthajtani. A régi útdíjak és sorompók újra a helyükön voltak. Bécsújhely után átvezettünk a nagy Föhrenwaldon, Frohsdorfot balról elhagyva Seebenstein felé.

Schlederer a seebensteini kastélypark kapujánál várt. Tovább utaztunk Aspangon, Mönnichkirchenen, Pingaun át az osztrák határon fekvő Sinnersdorf felé. Csodálatos nap volt.

Érdekes érzés felismeretlenül a hazában tartózkodni.

A stájerországi utak olyan rosszak, mint voltak. Mönnichkirchen egy nagy üdülőközponttá fejlődött. A húsvéti ünnepekre már hetekkel korábban lefoglalták a szobákat, sok parasztlányt és turistát láttunk. Sinnersdorfnál osztrák útlevélellenőrzés, mely igen gyorsan folyt. Az osztrák pénzügyőrök, ahogy a csendőrség is igen jó benyomást tettek ránk; jólöltözöttek, tiszták, tiszteletreméltóak voltak. A magyar határon egy debreceni csendőr őrmester állt, a puszta egy igazi, barna legénye, aki azt sem tudta, hogy mit kezdjen egy útlevéllel. Mellette egy katona, fehér nyári nadrágban. Ezután továbbhaladtunk az autóval Pinkafőre. Ez az osztrák határőrség barátságosságának volt köszönhető; az autónak ugyanis nem lett volna joga a határátkelésre.

Pinkafőn a Jenner Vendéglőben ettünk. Két nap óta az első meleg étel. Rántotthús uborkával. A házigazda elteszi emlékbe az evőeszközt és az uborka maradékát. Érdekes volt látni, hogy az emberek hogyan ugranak a külföldi pénzre. A rántotthúsért francia, az autóért svájci frankkal fizettünk.

Pinkafőről autóval Felsőőrre vezettünk, ahol épp a feltámadási körmenet folyt. Letérdeltünk, és hagytuk, hogy a menet elhaladjon előttünk. A helyőrség felszerelve, ráadásul a mi jó régi egyenruhánkban, a tüzérség lövedékkel ellátva. Felemelő pillanat volt először látni a régi egyenruhákat. Egy férfi megjegyezte: a Tamás[3] kicsípte magát, mint egy vásári kamasz! Felsőőrről Nagyszentmihályra vezettünk. Ott azt reméltük, hogy kaphatunk egy autót Schey úrtól. Ez az úr egy nagy hazafi, legitimista, volt zsidó és a Tamás barátja. A lakásán voltunk és a lányaival beszélgettünk. Az egyik, a fiatalabb felajánlotta, bár nem tudta, hogy ki vagyok, hogy szobalányként velem jön Pranginsba. Kikérdeztem az embereket, hogy ugyan hogy néz ki a király. Azt gondoltam mindig, hogy majd fényképekkel fognak jönni, és még a szemüvegemet is levettem, de senki sem ismert fel. Zárásul mindig a király egészségére ittak és gúnyolódtak rajtam, amiért nem húztam fenékig, ám a bor nekem túl erős volt. Schey maga is egy kissé becsípett. Schey úr lovaival (a gépkocsi alkalmatlan volt a használatra) elindultunk az egyenesen Szombathelyre vezető úton.

Olyan este 10 óra körül érkeztünk meg a püspöki palotához Szombathelyen. A püspök éppen vacsorázott, amire Vass József miniszter is meg volt hívva. Amint Tamás elküldte a szolgálóját a püspökhöz, hogy magának és egy úrnak szállást kérjen az éjszakára, a püspök inkább felháborodottnak tűnt, ám mint jó házigazda csak lejött hozzánk a püspöki palota nagycsarnokába. Kezet fogott mindkettőnkkel, melyet egy rövid szünet követett, amire Tamás megkérdezte, hogy a püspök felismeri-e, hogy ki a kísérője. A püspök közölte, hogy nem ismeri ezt az urat.

Erre Tamás igen ünnepélyesen elmagyarázta, hogy ez itt bizony Ő apostoli királyi Felsége, a magyar király.

A püspök megrökönyödött, majd magával vitt egy mellékszobába, ahol megkérdezett engem: „Tényleg maga az?”

Igennel válaszoltam.

Ezzel megtört a jég.

A püspök egész testében reszketett, szörnyen izgatott volt. Csak annyit mondott, hogy Vass minisztert értesítenie kell a jelenlétemről. Vass is pont úgy csodálkozott és le volt döbbenve, mint a püspök, viszont helyesen viselkedett, amennyiben rögtön hozzám jött és elmagyarázta, hogy ő ettől a pillanattól kezdve nem miniszter. Némileg megtisztálkodtam, majd egy jól megérdemelt vacsora várt engem. Közben muszáj volt, mint Magyarországon mindig, egy politikussal tanácskozni. Megjelent Lingauer[4] országgyűlési képviselő. Még az imént magamhoz kérettem Lehár ezredest, aki sugárzott az örömtől; mikor megjelent, azonnal jelentkezett és egyáltalán nem lepte meg a jelenlétem. Azt mondta, hogy nap mint nap erre számított. Akit elküldtünk érte, Almássy főhadnagy, a püspök egy ismerőse ki sokszor megfordul nála és a cserkészeket hazafias szellemben neveli Szombathelyen.

A vacsora után azonnal tanácskozások kezdődtek.

Lingauer képviselő kívánsága az volt, hogy Prónaynak Szombathelyre kell jönnie, hogy itt szem előtt legyen.

Nekem eleinte az volt a szándékom, hogy még az éjszaka megfogalmazok egy kiáltványt, ilyen módon a kormányzó tudomására hozva, hogy az egy óra múlva közzé lenne téve és a csapatok is felesküdnének.

Ez a kiáltványtervezet így szólt:

„Szívem vágyának engedve visszatértem szeretett hazámba és a mai nappal újra átvettem a kormányzást. Isten legyen velünk!”

Az urak azonban jelentették nekem, hogy Teleki gróf és Nyugat-Magyarország kormánybiztosa, Sigray gróf az utóbbi birtokán, Iváncon, Szombathely mellett tartózkodnak, és körülbelül két órán belül telefonos kapcsolatra tudnánk lépni velük.

1921. március 27. vasárnap

A Lehár ezredessel való tanácskozás után úgy döntöttem, hagyom, hogy jöjjön a két úr. Egy tiszt útján közöltük velük, hogy egy nagy szerencsétlenség történne, ha nem jönnének azonnal Szombathelyre. Ők mind ágyban voltak – hajnali 2 óra volt –, és rettenetesen megijedtek. Amíg az urak megjöttek, Vass miniszterrel egy üzenetet fogalmaztam meg a kormányzónak, amelyet Hughes-táviratként kellett volna elküldenünk.

Lehár amellett volt, hogy azonnal adják át neki a katonai Mária Terézia-rendet és a hercegséget. Vass miniszter ezt ellenezte; attól tartott, hogy ezzel megbántják a kormányzót.

Hajnali fél 5 körül jött meg Teleki és Sigray. Mindketten meg voltak rémülve, bár Sigray kevésbé. Közben Lehár felrendelt Szombathely védelmére egy zászlóaljat Kőszegről. Teleki azonnal elmagyarázta, hogy két lehetőség van: vagy azonnal vissza Svájcba, vagy Budapestre.

Természetesen elmagyaráztam neki, hogy nincsen visszaút. Alea jacta est. Teleki maga azon az állásponton volt, hogy a kormányzó érkezésemkor jelentkezni fog nálam. Egy valódi ellenállásra a maga részéről senki sem számított, még Lehár sem.

Két okból döntöttem úgy, hogy Budapestre megyek: először is a kormányzó hűsége esetén célszerűbb lett volna a teljes kormányzati szervezetet a helyszínen átvenni és másodsorban pedig nem tartottam Szombathelyt alkalmasnak arra, hogy a nyugat-magyarországi mozgalom központja legyen, Ausztriára tekintettel.

Ezért elrendeltem, hogy Teleki gróf miniszterelnök úr Vass miniszterrel együtt reggel 6:30-kor autóval induljon Pestre, a kormányzót felvilágosítani. Jómagam egy órával később akartam indulni, hogy abban az esetben, ha Pesten nehézségek adódnának, ezekről még időben, Pest előtt értesülni tudjak. Eredetileg Teleki gróf repülővel akart Pestre menni; én viszont ezt nem tartottam biztonságosnak.

1921. március 27. vasárnap. Folytatás.

A dolgok egy kicsit késtek és egy órával később indultunk el, mint Teleki. Sigrayval, Jármy ezredessel és egy másik tiszttel mentem. A volánnál Almássy ült. Ám Teleki útközben eltévedt és először egy órával utánam ért oda Pestre. Útban Pestre vagy aludtam, vagy a kormányalakítással foglalkoztam.

Megkérdeztem Sigrayt, hogy végül is vállalná-e a kabinetalakítást. Ő kijelentette, hogy megteszi, ha nem talál jobbat. Törvényesség és takarékosság; ennyit akartam kormányprogramként.

Olyan délután 2 körül érkeztünk meg Budára és elvezettünk a Miniszterelnökség épülete előtt. Ott leparkoltuk az autót és előre küldtem Jármyt meg Sigrayt, hogy értesítsék a kormányzót érkezésemről.

Sigray rövid idő múlva meglehetősen lógó orral tért vissza. Azt mondta: „Felségednek nagyon erélyesnek kell lennie.”

A Vár kapujában Magasházy százados, a kormányzó szárnysegédje várt rám harctéri egyenruhában, piros-fehér-zöld átvetővel. A kastélyban egy lakosztályba vezetett engem, ami azonban fűtetlen volt.

Ezért elmagyaráztam, hogy közvetlenül a kormányzóhoz kívánok menni.

Amint beléptem a szárnysegédi szobába, Horthy már zaklatott arckifejezéssel jött felém és a dolgozószobájába vonva azonnal közölte:

„Ez egy szerencsétlenség, felségednek azonnal vissza kell mennie.”

Azt mondtam neki: „Kormányt akarok alakítani és Önt megtenni hadseregfőparancsnokká.” Rögtön siránkozott, hogy ez Magyarország tönkretételét jelentené, a kisantant bevonulna, a hadsereg nem megbízható és vérontássá is fajulhat a dolog. Fél százalék esélye sincsen, hogy ez működni fog, még miniszterelnököt sem fogok találni és így tovább. Válaszoltam neki, hogy mindennek ellenére kormányt alakítanék, a kisantant jelentette veszélyt nem tartottam nagyra, meséltem neki Briand küldetéséről, elmagyaráztam neki, hogy a lövöldözés egyáltalán nem fog lenyűgözni, egy miniszterelnökhöz hozzájutni sem lesz gond, végső soron Vass miniszter lesz az. Ahogy a beszélgetés folytatódott, felhívtam a figyelmét arra a schönbrunni jelenete, amikor a piros-fehér-piros zászlónk még lobogott, majd igen fájdalmas események után levonták azt, és ő biztosított engem, hogy újra a jogaimhoz segít engem. Azt is a szemére hánytam, hogy én őt kis sorhajókapitányként a haditengerészet parancsnokává tettem, de ő kitartott álláspontja mellett. Biriand küldetésével kapcsolatos közléseimre bevallotta, hogy nemigazán hisz benne, a franciák már így is túl sokat ígértek.

Ahogy a dolgok húzódtak [azt mondtam][5]: „Maradok álláspontomon. Öt percet adok önnek, hogy végiggondolja a dolgot!”

Ám 5 perc után sem sikerült semmit elérni. Így, látván, hogy ezúton semmit sem lehet elérni, a következőt javasoltam: „Most visszamegyek Szombathelyre, odaviszem Lehár csapatait és megpróbálok Stájerországban és Ausztriában rendet csinálni.” – amire még ha vonakodva is, de kijelentette, hogy készen áll. Már korábban kérdeztem, hogy most mit fog csinálni, bezár-e engem, mire felnevetett. Közben a beszélgetés során mindvégig azt állította, hogy a nemzetgyűlésnek tett esküje köti. Az irányomban fennálló eskü általi kötelezettségeit vitatta. Azt azonban közölte, hogy minden tisztességes ember továbbra is a régi eskühöz tartaná magát. Amint azt mondta, hogy kötelességei vannak a nemzettel szemben azt válaszoltam, hogy rám őseim tekintenek le ebben a pillanatban Habsburg Rudolftól kezdve. Azt mondta, túl jól érti ezt. Indulás előtt azt mondtam neki: „Ön megmarad a saját álláspontján, és én is az enyémen.” És előtte még ezt mondtam neki:

„Itt marad, mint az én tábornokom.”

Amibe beleegyezett.

Többek közt azt is elmesélte, hogy egy József főherceg javára tervezett puccsot vérbe akart folytani.

A kastélyban Lehár egyenruhájában jelentem meg, ezredesként. Ezután egy oldalfolyosón elhagytam a szobát és lehetőség szerint észrevétlenül visszamentem Magasházyval az autóhoz és elhajtottam. Megkértem a kormányzót, hogy tájékoztassa a politikusokat, hogy ismét Magyarországon kívül tartózkodom. Mivel úgy tűnt, mindent elintéztünk, a kormányzót búcsúzáskor a Mária Terézia-rend nagykeresztjével tüntettem ki.

Délután 4 óra 30 perc körül igen sietősen hajtottunk el a Miniszterelnökség elől, hogy nehogy az ügyet valaki elárulja, vagy a kormányzó megbánja döntését.

Azt sem hagytam, hogy az őr a kastélyban fegyveréért nyúlva tisztelegjen és megparancsoltam Magasházy szárnysegédnek is, hogy ne túl feltűnően, „haptákban” menjen mellettem. Ám a régi őrök felismertek. A jelenlétemről azonban megtiltották nekik, hogy beszéljenek. Mivel azonban néhányuk már a tilalom előtt kiment, ez a tiltás valószínűleg hatástalan maradt.

A következő kis történet is érdekes: mielőtt a kormányzó dolgozószobáját elhagytam volna, megkérdeztem tőle, hogy az engem kísérő Magasházy megbízható-e, lévén sokszor hallottam az ellenkezőjét. A kormányzó azonban biztosított, hogy megbízható és titoktartó, mint mi mindannyian.

1921. március 27. vasárnap. Folytatás.

Budapestről Székesfehérvárra vezettünk, ahol a hadtestparancsnokságról jelentettük a visszatérésemet Szombathelyre. Egy szörnyű homokvihar uralt mindent, az ember az orráig alig látott. Székesfehérvár mögött szétpattant az utolsó gumink. Egy régit kellett megragasztanunk, mely igen sok időt vett igénybe. Ezzel a tapasztott gumival eljutottunk Várpalotára, ahonnan azonban már nem lehetett továbbmenni. Találkoztunk von Lorx ezredessel, aki itt egy gyakorlóezredet vezet. Ő vendégül látott minket. A családjával a várpalotai kastélyban lakott már egy éve és nagyon elégedett a szolgálati helyével. Mögöttünk egy kormányautó jött Teleki gróffal és Sigrayval, akik Szombathelyre igyekeztek. Megkértek, hogy szálljak be hozzájuk, de a gyengélkedő egészségük miatt nem akartam velük utazni. Szerencsére hamarosan megérkezett Szombathelyről induló három autónk egyike, mely útközben egy árokba esett és a kormány úgy meghajlott, hogy a bent ülőknek egy falusi kovácsműhelyben kellett kiegyenesíttetniük a kormányt. Szerencsére a balesetnek nem volt rossz következménye az utasokra nézve. Közel ugyanekkor megérkezett a harmadik autó is, ami követett minket Pestre és ott az udvari garázsból új abroncsokat szereztek. Most végre egyenesbe jöttünk.

1921. március 28. hétfő

Az éjszaka nagyon hideg volt. Csak egy vékonyka nyári huszárkabátom volt és rajta a püspök fekete kabátja. Fáztam, mint egy kutya, a szél egyre erősödött és holtfáradtak voltunk. Hajnali kettőkor újabb meghibásodásunk volt. Kiszálltam Almássy autójából és beültem az autóba amelyik elszállt, pont abba, melynek elhajlott a kormányrúdja. Oldalról zárható volt, így csak elölről fújhatott be a szél. Ez már nekem maga volt a paradicsom.

Reggel fél hatkor érkeztünk Szombathelyre. A második éjszaka teljesen alvás nélkül. Lehár ezredes felébredt és a következőket jelentette nekem: Horthy táviratozott neki, hogy vegyen rá engem az ország elhagyására.

Magasházy szintén telefonált neki: „Károly elment Pestről” mondta, „Őfelsége!” utasította rendre válaszában Lehár. Beniczkyt és Szmrecsányit[6] Horthy parancsára megállították Hajmáskéren, amikor hozzám akartak jönni. Szmrecsányi állítólag kijelentette, hogy ezek után Horthy fel lesz akasztva. Horthy táviratára válaszolva ezt írtam neki:

„A megváltozott körülményekre való tekintettel arra kérem Önt, hogy vesse alá magát nekem és én bízok az én bevált tengernagyom hajlandóságában (nagyjából).” Jött a válasz, hogy nem rendelheti alám magát, viszont, ha átveszem az uralkodói hatalmat, akkor engedelmeskedni fog.

Sigrayval egy új kiáltványt szövegeztünk, amely összehasonlítva az elsővel csak egy kis ráadást tartalmazott, utalva a békeszeretetemre. Megállapodtunk, hogy Teleki alattam átmenetileg tovább vezeti a kormányt, azonnal visszamegy Budapestre és ott mindent előkészít a kb. 2 nappal későbbi érkezésemre. A kiáltvány kapcsán visszautasította a felelősséget.

Horthy hétfő délután fogadta az antantköveteket és értesítette őket az érkezésemről. Megparancsoltam neki Telekin keresztül, hogy nyilatkozzon a követeknek, hogy a királykérdés megoldódott. Úgy hiszem, hogy ennek a parancsnak nem tett eleget. Ahogy hallottam, már akkor rádiótávíró útján kérte a spanyol királyt, hogy biztosítsanak nekem menlevelet vissza Svájcba. A követek nem voltak valami nagyon barátságosak. A legbosszúsabb a szerb és az angol volt, ez utóbbi állítólag zsidó származású, aki kijelentette, hogy a király Habsburg politikát követ és a dinasztikus érdekeket az ország érdekei fölé helyezi.

Este Horthy kijelentette, hogy nem teszi közzé a kiáltványt. Megparancsolta a polgári és katonai hatóságoknak, hogy csak neki engedelmeskedjenek.

1921. március 29. kedd

A következő nap, kedden, Andrássy és Bethlen jöttek hozzám meghallgatásra. Mindketten ugyanazzal a javaslattal álltak elő: vissza Svájcba, különben veszélyben a nemzet, ám még előtte ki kellene adni egy kiáltványt, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb hasznot húzzuk.

Andrássy ezt higgadtabban, Horthy elleni kirohanásokkal adta elő, Bethlen inkább kálvinista nyakassággal. Közölte velem Horthy utasítását is, hogy hamar induljak el, ne fogadjak senkit stb., amiről én nem vettem tudomást.

Andrássy javaslatai alapján megpróbáltam az utolsó békés közeledést. Táviratoztam a kormányzónak:

„Nem értem az Ön politikáját. Vagy el kellett volna fogatnia engem Budapesten a minap, vagy alám kellett volna rendelnie magát. Hogy a polgárháborút elkerüljük, a következőket javaslom Önnek: kinevezem Önt királyi helytartónak és felesketem. Én királyként, teljes királyi méltóságomban az országban maradok, mindenről folyamatában értesítenek engem és a megfelelő időben átveszem a kormányzást. Követelem a képviselőház feloszlatását.”

Bizalmasan megüzentem még neki, hogy a ház feloszlatása nem conditio sine qua non, és az esküt sem szükséges nyilvánosan letenni, csupán két titkos tanácsos jelenlétében.

1921. március 30. szerdától 1921. áprili 1. péntekig

A válasz egy levél volt, amelyben hűségéről biztosított és kijelentette, hogy nem tehet nyilvános esküt és egy titkos eskü meg nem ér semmit.

Közben megbeszélések Teleki, Andrássy és Gratz között, aki Bécsből érkezett, a politikai helyzetről, a kiáltványról stb. Viszont én kijelentettem, hogy ezzel a négyesfogattal[7] nem tárgyalok, hanem csak Gratz-cal. Ez tényleg egy tisztességes ember. Mindig is a kitartás mellett volt és együtt dolgozott velem Horthy minisztereként is a pesti kormány ellen. Tetőtől-talpig egy dinasztiahű magyar. Miután a fent említett négyesfogat négy napja tanácskozott, azt akarták, hogy búcsúkihallgatáson fogadjam őket, természetesen hosszú szónoklattal. A meghallgatást engedélyeztem, azonban igen rövidre és ünnepélyesre fogtam, felcsatoltam a szuronyt és az alábbi beszédet tartottam:

            „Ez az én megmásíthatatlan akaratom, melyről semmi vitát többé nem engedek:

1. Az országban maradok mindaddig, amíg nem látom, hogy ebből háború származna Magyarországra nézve. Belpolitikai okok nekem nem mértékadók. (A politikusok ugyanis akkoriban trónfosztástól tartottak a nemzetgyűlésben.)
2. A kiáltvány jó; a helyesbítés jogát fenntartom magamnak.
3. Dr. Gratz Szombathelyen marad.”

Ezek után megköszöntem nekik.

Egyikük megkérdezte még, hogy miért nem akarom elhagyni az országot, amire így válaszoltam: „Mert túl jó magyar vagyok.” Azután kézfogás és kedélyes biccentések.

Mielőtt elmentek volna, megkérdezték, hogy mit kell érteni helyesbítés alatt. Azt válaszoltam: „Semmi olyat, amik a lényegi gondolatokat megzavarnák.”

1921. április 4. hétfő

 Időközben megérkeztek az ultimátumok a kisantant részéről. Egy cseh a románok és a szerbek nevében, számtalan szerb. A leggyengébb az igazi román volt. Gratz követelte az ultimátumok írásbeli megismétlését, mert úgy gondolta, hogy elleneink ezt nehezen fogadnák el. Aztán rávette a minisztériumot, hogy tiltakozzék a nagyhatalmak előtt a kisantantnak a magyar belügyekbe való beavatkozása ellen. Ő rendelte el azt is, hogy közölni kell a románokkal, hogy 1918-ban a németek akarata ellenére én mentettem meg Ferdinánd király trónját. Gratz először azt javasolta, hogy az ügy kapcsán táviratozzak közvetlenül a királynak, ám aztán az erdélyiek miatt, akik egy ilyen üzenetet hazájuk Romániának történő átadásaként értelmezhettek volna, kérte, hogy tekintsek el ettől. Gratz első két utasítását, az ultimátumok írásbeli megismétléséről és a nagyhatalmaknál történő tiltakozásról, az alapján, ahogy engem tájékoztattak, Teleki miniszterelnök, mint haszontalanokat törölte. Ez volt Gratz lemondásának egyik fő oka.

Mindebben a diplomáciai munkában a spiritus rector a volt követ, Szécsen gróf[8] volt, aki magát a legönzetlenebb és leghazafiasabb módon helyezte az ügy szolgálatába. A kiáltványba is besegített. Amint azt Sopron Vármegyében megtudta, hogy megérkeztem, azonnal Szombathelyre sietett.

A külpolitikai helyzetben az volt a legveszélyesebb, hogy a magyar kormány kijelentette, hogy nem fog ellenállni.

Az viszont nagyjából bebizonyosodott, hogy a Kisgazdapárt balszárnya a szerbekkel paktált. Ezen túl ott van még Gömbösnek, a volt századosnak a levele, melyben barátságot ajánl a szerbeknek és ezért cserébe a dinasztia trónfosztását ígérte meg. Telekinek is volt a kezében ez a rendkívüli módon felségáruló levél. Az ő kötelessége lett volna Horthyt erről tájékoztatni.

Látható az is, hogy ha a kormány a szerbeknek nem is adott arról nyilatkozatot, hogy nem fog ellenállást tanúsítani, akkor is voltak csatornák, amelyeken keresztül a szerb küldött ezt könnyen megtudhatta volna. A dolgokat tisztán látók körében megjelent a félelem, hogy a kisgazdák a szerbeknek azt javasolják, hogy szállják meg, esetleg gyújtsák is fel valamelyik magyar falut, hogy a királyra háríthassák a felelősséget. A Horthynak tett utolsó javaslat után a legutolsó eszközhöz fordultam: az erőszakhoz.

Ám lehetetlen volt Lehár csapataival Pestre vonulni; mert először is túl nagy volt a távolság és a helyőrségek hozzáállása bizonytalan, másodsorban pedig Magyarország olyan szűk, hogy az ellenség betörése bármikor megtörténhet. Az viszont döntő volt, hogy Lehár csapatainak egy 150 kilométeres határsáv mentén 1500 lőfegyver került kiosztásra. Az ő visszavonásuk a szerbek behívását jelentette volna Magyarországra.

Volt egy másik lehetőség is: Ostenburg. Ahogy Hunyady[9] csütörtökön megérkezett, megkérdezett engem, hogy Ostenburg pénteken vagy szombaton megdöntheti-e a budapesti rendszert. Igent mondtam. Később az időpontot keddre halasztották. Egyúttal elmagyarázták, hogy a megadott napon hajnali 2 órakor a Mária Terézia-laktanyában kell lennem, méghozzá úgy, hogy a Somogyon[10] és a Dunán csónakkal kelek át.

Kijelentették, hogy 700 emberük van, a két pesti ezred nem bizonyosan, a tüzérség talán a mienk. Erre Lehár és én ejtettük a dolgot, azzal, hogy ez reménytelen. Hétfőn azonban mégis azt mondták, hogy végrehajtanák. Ám úgy tűnik, hogy az utolsó pillanatban végül hiányzott a bátorság. Végül megegyezés született, hogy hajnali 2-kor kezdődjön a dolog és ők 4 vagy 6 óráig táviratoznak Szombathelyre, jelentést tenni. Beniczkynek most kellett volna átvennie a kormányzást, nekem pedig a svájci útra rendelkezésemre bocsátott vonattal Budapestre mennem. Ezen hadmozdulatokhoz betegnek kellett lennem, hogy elnyújtsam a válságot. Másrészről kedd körül megint jobban kellene lennem, és végül elutaznom is aznap kellett. A hétfői megállapodást, miszerint végül is sor kerül az ügyre, nem jelentették nekem időben, hanem csak az után, hogy a tiszt már elment. Szeretnék még valamit mondani a fehérterrorról. Azt mondják, hogy a Népszava szerkesztőjének a meggyilkolása után a gyilkosok a katonát, aki a cselekmény szemtanúja volt és ezt be is ismerte a tiszteknek, szintén a Dunába dobták. Mindkét gyilkost a kormányzó kancelláriájának[11] parancsára szabadon engedték. Az egyik gyilkos állítólag egy lovassági százados, Croy gróf volt. Ez az úriember egyébként Szombathelyen is feltűnt. Egy rabbi fiának a heréit levágták és egy tányéron az apja elé vitették. Egy tiszt, aki korábban a Prónay-különítmény tagja volt, mesélte, hogy zsidó nőket kényszerítettek nagytestű kutyákkal fajtalankodni. A Lehár-csoportoknál nem történt atrocitás. Egyetlen egyszer kényszerült egy szerkesztő a tisztek ellen irányuló cikkeket elfogyasztani, illetve tintát öntöttek utána.

Szombathelyi tartózkodásom utolsó napjaiban a kormányzati ellenőrzés fokozódott. Gratzot Kányán, Lehárt Hegedűsön keresztül felügyeltették.

Horthy egy nagyon furcsa hadseregparancsot adott ki, melynek a nyilvánosságra hozatalát Lehár megtagadta és Teleki pedig ismét kijelentette, hogy miniszterelnökként jóváhagyja ezt az elutasítást. Szombathely mesterségesen el lett zárva a külvilágtól. Budapest és Szombathely között kilenc ellenőrzési pont volt.

1921. április 4. hétfő. Folytatás.

Ennek ellenére Lehár ezredes behívott egy amerikai újságírót, akivel közölte, hogy jelenlétem a törvényességet jelenti, azt, hogy mostantól nincsen többé se vörös-, se fehérterror. Úgy tűnik, ez nem tetszett Budapestnek, mert Lehár az indulásom előtti napon kapta meg a parancsot, hogy induljon a fővárosba. Kijelentette, hogy addig marad Szombathelyen, amíg a király, ami után felmentést kapott.

Prónayt és Héjjast soha nem láttam; nem is ismerem őket. Jellemző, hogy Horthynak testőrként csak a Prónay-különítmény emberei állnak rendelkezésre. A szombathelyi tartózkodás alatt jöttek még: a horvátoktól egy, a Frank-párt által küldött orvos, aki határozottan közölte velem, hogy a horvátok hallani sem akarnak, sem Magyarországról, sem Ausztriáról, egyedül a dinasztiát akarják. Elmondta Lehárnak, hogy a horvátoknak még sok pénzre van szükségük és még nem állnak készen. Láttam továbbá Riedl lovassági századost, akinek Stájerországban fel kellett tüzelnie egy mozgalmat és arra rávenni őket, hogy az Ausztrián való áthaladásomkor Stájerországban feltartóztassanak. Ez mind nem sikerült az általános gyávaság miatt. Átadtam neki egy, a Schuster püspöknek szóló általam megfogalmazott nyilatkozatot, amely az 1918. novemberi eseményekről és az eskü alóli állítólagos felmentésről tartalmazott tájékoztatásokat. Köteleztem azonban Riedlt, hogy a nyilatkozatot, miután annak tartalmát a püspök és Uhde professzor tudomásul vette, égesse el; csinálhat egy másolatot róla a monogrammom nélkül, ám a sajtó részére ez sem adható át. Rintelen, aki igen tisztességesen viselkedett, kijelentette, hogy Stájerország hercegségként elszakad Ausztriától és visszatér korábbi uralkodójához, ha a dolgok jól mennek Magyarországon (Lehár miatt). Milosevics őrnagy jelentette Bécsből, hogy ott hat hónapja semmi tennivaló nincsen. Én sem adtam neki semmi. Csak Riedl lovassági százados és Wachsmann hadnagy kapott leveleket Őfelségének, melyek szintén megérkeztek. Milosevics másodszor is megjelent. Fitz William-nak én adtam egy levelet Őfelségének. Schagernek is írtam, mivel a helyzet tarthatatlanná vált, hogy a tiroli és stájer bizottságot értesítenie kell, hogy az átutazás során fel leszek tartóztatva. Fitz William engedte, hogy Boroviczény jöjjön és az antant embereknek megmutassa, hogy tényleg beteg vagyok. Mivel az Ostenburg-ügy nem járt sikerrel, kénytelen voltam kedden elutazni.

1921. április 5. kedd

Állítólag a budapesti kormány elrendelte minden tömegrendezvény betiltását. A helyi hatóságok azonban nem tartották be ezt az utasítást és az indulás előtt másfél órával értesítették a lakosságot.

Ők a rossz idő ellenére is tömegestül jöttek és elfoglalták a főteret. Megjelentem az erkélyen, a tömeg énekelte a Himnuszt és mindenki azt kiabálta: „Viszontlátásra, hamarosan találkozunk!” – Egyesek azt mondták: „Azoknak akik most elűzik a királyt, hamarosan menniük kell! Jelen voltak iskolások, országgyűlési képviselők, vasutasok stb.

A püspöki palota nagytermében a nemesség, a papság, Sigray gróf és Herbst alispán várta a búcsút. Ahogy mentem lefelé a lépcsőn az őr vigyázzba vágta magát és Sigrayval lassan az állomásra hajtottunk; mindenhol lelkesen üdvözölt a lakosság és búcsúkiáltásokkal kísért.

Az állomáson is rengetegen voltak, akik ugyanígy kiáltásokban törtek ki, mikor az udvari vonat megindult.

Mielőtt a vonat elhagyta volna a szombathelyi vasútállomást, még egyszer leállították, mert táviratok érkeztek Budapestről. A tömeg futott az udvari vonat után.

Azt üzentem Budapestnek, hogy csak három feltétellel távozom:

            A kormány „Vállalja a felelősséget, hogy:

1. a kiáltványt közzéteszik;
2. az utazás a rangomhoz méltó módon megy végbe és Svájcban pontosan ugyanúgy élhetek, mint azelőtt;
3. mindazok, akik hűen kitartottak mellettem, nem szenvednek hátrányt.”

Ezt az utóbbit azért vettem fel, mert Erdődy gróf közölte velem, hogy a szombathelyi rendőrkapitány tudomása szerint ő az elutazásom után le lesz tartóztatva. Az antant jegyzéke már szombaton megjött, és ezzel egyidejűleg fenyegető üzenetek a szerbektől. Ezzel kapcsolatban jó lett volna egy döntést hozni. A betegségemre hivatkoztam; a magyar kormány csináljon, amit akar, mivel nem az én kormányom.

Vasárnap azt mondták, hogy ha a nyilatkozatot, hogy elhagyom az országot nem adtam volna ki este hatig, akkor hajnali 4 órakor parancsot kellett volna adniuk bizonyos kiürítésekre. Időközben azonban egy üzenet érkezett. Fitz Williams átadta nekem az Albach-táviratot. Erre válaszul Gratz egyfajta nyilatkozatot fogalmazott meg, mely kilátásba helyezte a visszatérést (a hozzám a magyar kormány által küldött, a háborúval fenyegető helyzetre vonatkozó üzenetek miatt úgy döntöttem, hogy elutazom. Ezt követte a három feltétel. Egyébként most beteg vagyok, és csak a felgyógyulásom után fogok elutazni.) Így volt lehetséges a lábadozást kihúzni és egyértelművé tenni azt, hogy a magyar kormány üzenetei valótlanok.

Hétfőn azt mondták, hogy azt akarják, hogy kedden menjek el. Gyanítom, hogy egyáltalán nem hittek a betegségemben. Legalábbis nem tartották veszélyesnek. Teleki egyszer azt mondta, hogy fejsérüléssel és 39 fokos lázzal is dolgozott. Szóval akár vezetni is tudnék. Beleegyeztem, mivel úgy gondoltam, hogy az éjszaka Ostenburg cselekedni fog.

1921. április 5. kedd. Folytatás.

Az indulásom előtt lemondott Cziráky, aki igen kiválóan járt el. Amint a határon átvitt, Sigray is le akart mondani. Viszont őt lebeszélték, mert fennállt a veszély, hogy Dömötör főbiztos lesz, aki a királykérdés tekintetében igen rosszul viselkedett. Ragyogóan viselkedett gróf Mikes püspök, Hunyady, Szécsen gróf, Marsovszky, Boroviczény, Károlyi József gróf, Pallavicini őrgróf, a szombathelyi rendőrkapitány és rendőrség, a Lehár-hadtest tisztjei és legénysége.

A vonat tehát este elhagyta Szombathelyt, majd Körmenden Batthyány herceg és családja tisztelt meg minket, akik szintén igen tisztességesen jártak el és a kastélyukkal is a rendelkezésünkre álltak. Rátóton Sigray grófné, egy amerikai hölgy szállt fel, aki szintén egy lelkes követőnk volt. Természetesen tömegek voltak mindenütt. Szentgotthárdon különösen megható volt a helyzet. Megjelent a székbíró, legitimista jelvénnyel a gombjukában. A határon, Gyanafalván fokozatosan a helység egész lakossága megjelent. Cigányok zenéltek.

A vonatút során még mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne meghiúsítani a visszautat. Azt javasoltam a magyar uraknak, hogy legyen valaki, aki helyettem Svájcba utazik és én meg Magyarországon maradnék. Aztán azt javasoltam, hogy az emberek ne engedjék tovább a vonatot, ami még működött is volna. De senkinek sem volt hozzá bátorsága.

Időközben baljós hírek érkeztek. Lehár arról számolt be, hogy számos menekült lépte át a határt és magukkal hozták a mozgósítási közleményt. Gyanafalva ismét arról értesült, hogy a háború veszélye fenyeget.

Az is a magyar helyzetre jellemző, hogy az udvari vonatot úgy irányították, hogy délelőtt tíz órakor hagyta el Szombathelyt és egy órát állt Rátóton, hogy Teleki a képviselőház megnyitásakor kijelenthesse, hogy a király már elhagyta Szombathelyt. A dolgok azonban nem egészen így alakultak, mivel én megvártam, amíg a feltételek teljesülnek. Így egy óra késés történt és a képviselőház megnyitását is el kellett halasztani.

Gyanafalváról Hegedűs, Sigray és Boroviczény előrevezettek Fehringre, hogy az antant-emberekkel megbeszéljék a vonat átvételét. Felvettek egy jegyzőkönyvet, melyben Ő apostoli királyi felségéről írnak, és az antant-emberek ezt aláírták.

Ezután mozdonnyal jöttek vissza Fehringről Gyanafalvára és együtt átvezettünk Fehringre. Gyanafalván meglátogattam a körülbelül hatvanfős létszámmal működő csendőriskolát; nagyon csinosan néztek ki. A magyar csendőrség egy pillanatra még Fehringen maradt. Csak az összes formaság elintézése után fordultak el és vonultak el fegyelmezetten.

A magyar kíséret, úgymint Mikes, Hunyady, Hegedűs altábornagy, Sigray, az alispán és tisztek egy küldöttsége Seidel ezredessel az élen háromszoros „Éljen!” és „Viszontlátásra!” kiáltásban törtek ki.

Nem igaz, hogy a munkások ezellen „Le vele!”-t kiáltottak volna.

Grazba Laßnitzhöhe-n keresztül mentünk. Ahol nem álltak csendőrök, ott integettek az emberek, mint régen. Grazban a vasútállomáson kívül álltunk meg. Nagyon gyanús alakok voltak arrafele, egyáltalán, az volt a benyomásom, hogy a szociáldemokraták szélhámosok seregszemléjét tartottak.

Ezután megállítottak minket Frohnleitenben, és ott 6 óra 10 percet várakoztunk. Az ok az volt, hogy a kommunisták az előző gyorsvonatot teljesen átkutatták, hogy engem megtaláljanak. Ezek után egy küldöttséget akartak hozzám küldeni, hogy rávegyenek: többé ne térjek vissza Ausztriába. Ezt az antant képviselői elutasították, akár csak azt, hogy fogadják őket. Végül az „uraságok” egyetértettek abban, hogy Steinhäusl ezt az üzenetet megossza Boroviczény-nyel, anélkül, hogy közvetlenül kötelezné őt arra, hogy ezt nekem továbbadja.

Kihasználtuk az incidenst és megpróbáltuk elérni, hogy az antant visszaengedje a vonatot Magyarországra. Hagytam, hogy Boroviczény felrázza az antantképviselőket. A migréntől súlyosan szenvedő franciát és az olaszt már megnyertük az ügynek, csak az angol nem akarta. Úgy vélte, hogy ez küldöttség nélkül nem megy és azt mondta: „I will them knock out.” Ő tárgyalt leginkább ezzel a társasággal és Bruckba is előrement. Hívattam Steinhäusl-t és azt mondtam neki, hogy rá kell vennie Schobert, hogy mondjon le a továbbutazással kapcsolatos felelősségvállalásról és így tegye lehetővé a Magyarországra való visszatérést. Ha Cunningham lett volna az angol tiszt helyében, megvalósult volna a Magyarországra való visszatérés. Egy közvetítőn keresztül még a kommunistáknak is sört ígértem, ha folytatják a zajongást, de semmi sem lett belőle.

Sever és Müller elvtársak bíztatására, kik nem szerették volna a pártot zavarba hozni, megszületett a Steinhäusl-Boroviczény egyezség, és sikerült a szabad átutazást biztosítani.

1921. április 6. szerda

Hajnali fél kettőkor indultunk Frohnleitenből és tíz perccel később érkeztünk meg Bruckba, ahol tíz percet várakoztunk. A kommunisták az étteremben voltak és állítólag betörték az ablakokat majd a peron felé kezdték lökdösni egymást. Ezt az ott állomásozó Népőrségnek kellett volna megakadályoznia. Amikor a helyzet kritikussá vált, az antanttiszt engedélyezte a puskatöltést. A Népőrség ezután jobbra-balra kitért előlünk. Valószínűleg ez kellene, hogy legyen Ausztria szuverenitásának jelképe. A kocsiban lehetett hallani, ahogy a tömeg őrjöngött. Egy szónok folyamatosan azt kiabálta, hogy: „Le a monarchiával!” és, hogy „Éljen a köztársaság!” és, hogy én egy tömeggyilkos lennék. Ez Bruck Pichler nevű polgármestere kellett, hogy legyen.

Ezen incidens után az utazás zökkenőmentesen folytatódott. Mindenhol csak munkásokat és szocikat lehetett látni.

Innsbruckban sokan integettek. Furcsa benyomást tett rám az innsbrucki vasútállomás. Az osztrák hadsereg úgy nézett ki, mintha egykori ringlispíl-figurák lennének a vidámparkban. A városi rendőrség, mint porosz gyalogság. Mellette állt egy olasz állomásvezető. Szép összeállítás.

Az Innsbruck-Feldkirch vonalon két vonattal találkoztunk, melyeken az emberek felismertek engem és ténylegesen barátságosan viselkedtek. Az újságok által megírt feldkirchi incidensről nem tudok semmit.

A Feldkirchről való távozáskor a bécsi rendőrség két sorba rendeződött és nem tudta, hogy most tisztelegjen-e vagy sem. Végre egy bátor altiszt mégis tisztelgett. Igen szigorúan viselkedett két keresztényszocialista tiszt, akik egészen az előírásoknak megfelelően üdvözöltek. Ennek a Maier vagy Müller őrnagynak a provokációját nem vettem észre, ezt az embert egyáltalán nem is láttam.

Végül zárásként le kell szögeznem, hogy először Feldkirchen értesültem a területi jellegű tartózkodási korlátozásokról Svájcban, az egyéb feltételekről pedig csak Buchsban, Kißling alezredes útján. Ha a magyar kormány minderről tudott, akkor a saját maga által megszabott feltételeket nem teljesítette. Rakovszky ott volt Szombathelyen, de én egy erős megfázás miatt csak röviden beszéltem vele; ő szintúgy a visszatérés mellett volt. Néhány legitimistát, akik el akartak jönni, nem engedtek be Szombathelyre.

Fordította: Uhel Péter.

[1] Németh László Imre: ’Boldog IV. Károly király naplója.’ Magyar Sion, Új folyam XV. 2021/1. 91-126. pp. A kiadvány elérhető az interneten: https://www.szentadalbert.hu/magyarsion/index.php/component/content/arti…

[2] A gépelt szövegre kézzel van ráírva. (Németh László Imre lábjegyzete. Ezeket a kézzel írt részeket és javításokat is lefordítottuk és külön jelzés nélkül a szövegtestben közöltük. – A Ford.)

[3] Vélhetően Erdődy Tamás gróf (1886-1931), katona. – A Ford.

[4] Lékay-Lingauer Albin (1877-1962), legitimista politikus, országgyűlési képviselő. – A Ford.

[5] Karl Werkmann kiegészítése a nyomtatott szövegben. – A Ford.

[6] Szmrecsányi György Dáriusz Móric (1876-1932), politikus, főispán. – A Ford. 

[7] A nyomtatott szövegben ez az utalás hiányzik, a gépelt szövegben őfelsége a „négylevelű lóhere” kifejezéssel adja vissza, amit mi négyesfogatnak fordítottunk. A gépelt szövegben azonban csak három úriemberről van szó, a nyomtatottban azonban ötről (Bethlen, Teleki, Andrássy, Sigray és Gratz); fordításunkban vélelmeztük, hogy a „négylevelű lóhere” a Gratz Gusztáv mellett jelenlévő négy államférfira vonatkozik. – A Ford.

[8] Szécsen Miklós gróf (1857-1926), nagybirtokos, diplomata, udvarnagy, jogász. – A Ford.

[9] Hunyady József gróf (1873-1942), nagybirtokos, politikus. – A Ford.

[10] Nem teljesen egyértelmű. hogy Károly melyik folyó nevére emlékszik rosszul, és hívja Somogynak. – A Ford.

[11] A szó szerinti fordítást részesítettük előnyben, mert nem egyértelmű, hogy itt Károly király Horthy kormányzó katonai irodájára, vagy általánosságban a kormányzó munkáját segítő hivatali szervre gondolt. – A Ford.

Spanyolországban a dekadencia nem szembeötlő elsőre. Városai tele vannak élettel, minden sarkon egy templom, a bevándorlók nem dominálnak, nem uralják le a helyi jelleget (nyilván ez sok helyen már kezd megváltozni). A szomorú az országban inkább az, amit nem látunk. Francisco Franco tábornok halála óta eltelt 47 évben a polgárháborús győztes öröksége teljes mértékben felszámolásra került.

Nem állítom azért, hogy ez a dekonstruálás és a maradványok eltüntetése teljesen láthatatlan lenne, hiszen ez egyre inkább megnyilvánul a mindennapi szférájában is. Ha jobban odafigyelünk, esetleg eljutnak hozzánk a hírek a kommunista kormány egyes emlékezetpolitikai aktusairól és gazdaságpolitikai felfogásáról. Láthatóan a francoi örökség (illetve már sajnos annak maradványainak, lerakódásainak) elengedésének az a következménye, hogy a baloldal, mint veszett kutyafalka, a gyengeséget, illetve még inkább a hiányt kiszagolva, támadásba lendül.

Írta: Uhel Péter.

Régi közhely, hogy a gonosz győzelméhez elég annyi, hogy a jó ne csináljon semmit, de Spanyolországban első kézből láthatjuk, hogy ez hogyan néz ki; az az ember élménye, mintha minden lakosa közösségileg egyszerűen elengedte volna ezt a dolgot. A templomok üresen konganak, a festés kopik, a gaz egyre nagyobb felületet nő be. Támogatónk, Charles Coulombe mondta Európáról, hogy ma egy magasabbrendű civilizáció romjain tengünk; sehol sem egyértelműbb ez, mint délen.

Hisz igen átimádkozott földön járunk, melyet valaha lefedtek az élettel teli kolostorok. A néma barátok (karthauziak) mindig a természet ölén építkeztek, a nyugat sivatagi atyáiként elvonulva a várostól, Istennek és a lelki harcnak szentelve magukat. Jerez melletti kolostortemplomuk üres, mennyei boltozatán az ég kékje már alig látszik. A kórusrekesztő kovácsoltvas kapu szerzeteseink nyugalmát óvva a hívőknek fenntartott részt tulajdonképpen a bejárat közvetlen közelére korlátozza.

Jerez de la Frontera a zűrzavart egy ideig felszámoló katolikus diktátornak, Miguel Primo de Riverának a szülővárosa; a falangizmust megalapító José Antonio apjának lovasszobra meglepő módon a mai napig a városközpont egy prominens terén áll. Csendes kisváros, de egyetemére a haladás keze már betette a lábát, ahogy ezt a transzpropagandával és feminista plakátokkal kitapétázott refektórium is mutatja. Córdobában kőbe vésve fejeződik ki a kultúrharc; a VIII. században épült székesegyházra egy mecsetet húztak rá a muszlim megszállók, melyet a Reconquista után ismét egy székesegyház követett, ám a mecset hatalmas kiterjedésű oszlopos egybenyitott terét meghagyva, a fal mentén végig kápolnákat kialakítva. Ma önmagunk ellenségei vagyunk; fölösleges a dinamikus civilizációnak felróni, hogy a haldokló által hagyott vákuum felé veszi az útját.

Szégyen is lenne, ha Sevillában nem lenne egy Corto Maltese-kocsma; a cornwalli tengerész apától és sevillai cigánylány anyától származó kalandor a monarchisták kedvenc képregényalakja, hisz szibériai kalandjai során az őrült bárónál és más orosz ellenforradalmároknál is megfordult. Andalúzia fővárosában sok helyen még nem szégyen a múlt; francoista borok, falangista bögrék és karlista pólók tartják az emlékezetpolitikai frontot az aréna szuverénboltjában.

A bikaviadal sok mindent kifejez az országról, állapota alapján Spanyolország sorsát is meg lehet ítélni, mondják rajongói. A sevillai La Maestranza „a világ legjobb sportjának” (© Mad Monarchist) Carnegie Hall-ja, amit a mesterek uralnak. Ha ide ellátogatunk, még akár optimisták is lehetnénk és azt is megállapíthatjuk; sokkal többről van szó egy sportnál. A katolikus Spanyol Királyság szelleme itt még nem halt ki teljesen.

Kápolna minden arénában van, ahova a matador a viadal napján ellátogat; ezt akkor is meg szokták tenni, ha nem hívők. A kápolna általában a Szűzanyának van szentelve, aki karján a gyermek Jézussal várja a matadort (és néha a csapatát), hogy az csendben készülhessen a halállal való szembenézésre. A matador (szó szerint, az ölő) ugyanis nem csupán tehetségét teszi próbára; a viadal önmaga, saját lázongó szenvedélyei, belső bikája elleni harc, az erényes életben megélt küzdelem, a lelki harc egy koreografált metaforája. Ahogy az életben, úgy a viadalban is az elragadtatott szenvedély egyenlő a halállal, viszont ha a szenvedélyeket uraljuk és keresztre feszítjük (Gal 5,24), akkor a jutalmunk örök dicsőség. A matador ehhez a harchoz kéri az Istenszülő segítségét a kápolnában. A kápolnát egy kis kapun keresztüli rövid, szűk folyosó köti össze az egészségügyi részleggel és sürgősségi műtővel, hogy a kápolnában feladott utolsó kenet isteni segítsége után még az emberi is igyekezzen a maga erejével és tudásával menteni a menthetőt. Itt a színfalak mögött is egyértelművé válik, hogy a porondon sem sok választja el egymástól a dicsőséget és a halált.   

A bikaviadal, amellett, hogy a lelki harc kivetülése, külső megélése és arra való felkészülés, még, ahogy legnagyobb rajongója, Ernest Hemingway mondta, tragédia,[1] azaz szomorújáték is, három felvonásban. Az amerikai író, aki a bikaviadal kézikönyvét írta meg kimért szerelmeslevél formájában Halál délután címmel, egyértelművé tette álláspontját: amint a tűző nap sugarai által felhevített porondon megindul a harc, a bika iránt maximum annyi empátiával viseltetik, mint a festő vászna vagy a szobrász előtt álló kőtömb iránt.

Az első felvonásban, a lándzsák próbájában, a matador és segédei mondhatni megismerik a bikát; megfuttatják, párszor rávezetik a köpenyeikre, hogy megtudják melyik oldalát preferálja, melyik szeme jobb és az aréna mely területét szemeli ki magának visszavonulási pontként. Ezek után következik a két pikador lóhátról lándzsáikkal, akik meggyengítik a bika nyakizmait, és elérik, hogy a fejét lejjebb hordja, így előkészítve az állatot a viadalra. A banderillában, a második felvonásban a banderillók apró lándzsákat szúrnak a bika marjába, tarkójába, előkészítve őt a halál harmadára. Ebben a matador vörös köpenyt vesz a kezébe, tovább fárasztja a bikát az időkereten belül, igyekszik uralni a mozgását, míg úgy nem ítéli, hogy az készen áll a végső döfésre. A kardhordozó ekkor átadja a tőrét, a matador pedig a bikát magához veszélyesen közel engedve átdöfi annak szívét a nyakizmán keresztül.

Természetesen a leírás csupán a pőre tényeket fejezheti ki; sokat nem ad át az élményből. A Nap tüze, a vér szaga, a homok, az aréna és a közönség mind része a drámának. A harc végén a matador megdicsőül, avagy megszégyenül, a viadalok jellemző időszaka a húsvéti idő, ám az egyes küzdelmeket sokszor egy-egy helyi szent ünnepnapjára szervezik.

Az El Escorial, a fővárostól olyan ötven kilométerre, Spanyolország Versailles-ja. A katolikus királyok rezidenciáját egy Szent Lőrincnek szentelt templom és kolostor egészíti ki, ahol a szerzetesek az imahátteret biztosítják a királyi uralomnak. A királyi kriptában az egyetemes kereszténység olyan hősei, mint Don Juan d’Austria mellett magyar vonatkozást is találhatunk: Mária, II. Lajos király felesége és Magyarország királynéja is itt van eltemetve, fiatal férje halála után ugyanis Máriánk, aki I. Fülöp spanyol király leánya volt, visszatérve családjához még Németalföld kormányzója is volt tizenöt évig, majd életét itt, a királyi városban fejezte be 53 éves korában, 1558-ban.

Az Elesettek völgyét egy, a barlangtemplomot magában foglaló hegyen álló hatalmas kőkereszt uralja. A spanyol polgárháború áldozatainak emlékére alapított, jelenleg is aktív bencés kolostort természetesen hiába keresnénk bármilyen mai térképen, az útikönyvek sem tartják említésre sem méltónak. El Escorial városából napi egy, délután négy körül induló busz érinti az emlékhely lenti kapuját, ahol meg tudjuk venni a pár éve bevezetett kilenceurós belépőjegyet. Innen azonban még mindig 9 kilométer a kolostor; stoppolnom kell tehát. Felvevőimnek elegük van az emlékhely körüli hercehurcából; 2019 tavasza van, pár hónappal vagyunk a Caudillo újratemetése előtt, melyet a baloldali kormány döntése alapján erőszakoltak a kolostorra. Az emlékhely nemzeti emlékezetből való kitörlésére szolgálnak a már említett anomáliák (tömegközlekedésről való lecsatolása, a köztérképeken való jelölés hiánya, a belépődíj) mellett a fényképezési tilalom a templomban, a folyamatos csendőri jelenlét és az emlékhely könyvesboltjának egészen megdöbbentő választéka – itt mintha nem történt volna meg Franco tábornok győzelme és a nemzetiek csupán egy, a békés lakosságot kínzó terrorhadsereg lettek volna.

A sziklába vájt templom az egyik legmegdöbbentőbb szakrális épület a világon. A boltozatot tartó oszlopok tövénél kezeiket hatalmas kardokon nyugtató csuklyás alakok állnak, a keresztalakú bazilika metszéspontjában, az oltár két oldalán volt Francisco Franco és José Antonio[2] eltemetve. A csendőrök közvetlenül a Caudillo sírja mellett álltak, gondoskodva nem csupán a titokban fényképeket készíteni kívánókról, hanem az ájtatosságban esetlegesen túlságosan elmerült hívek tovább noszogatásáról is. Az élmény szürreális; egy egész nemzet tartása és önazonossága rejtezik lebilincselve ebben az eldugott völgyben, melyet mintha szégyellni és rejtegetnie kéne a spanyoloknak, önmaguk és mások előtt is.

A fiatal pár egy félórás út után egy külvárosi buszvégállomásnál dobtak le, az utat nagyrészt feszült hallgatásban töltöttük, a látottakat próbáltuk feldolgozni. A hölgy megjegyezte; nem hiszi el, hogy nem tudnak nyugvópontra jutni, hogy nem tudják a polgárháborút végre maguk mögött hagyni. Engem viszont inkább a jobboldal veresége foglalkoztatott; hogyan jutottunk ide? 1939-ben a nemzet egy tragikus polgárháborúban győztes oldala emelkedett fel – a nemzeti oldal harcát XII. Piusz pápa kereszteshadjáratnak nevezete egy rádióbeszédében. A II. világháború az ország területét nem érintette, a stabilizáció megindult, a győztes és vesztes fél közti feszültség sokat enyhült. Azt, hogy Molnár Tamás hova tenné a vég kezdetét, biztosan tudhatjuk: az 1950-es évekbeli ENSZ és NATO felé fordulás, illetve az általános gazdasági nyugat felé nyitás tette lehetővé az „atlanti kultúra kibontakozását” Spanyolországban.

Beszédes, hogy a „spanyol csoda” (mely az autarkiából a nemzetközi piacgazdaságba integrálta Spanyolországot), a gazdasági fellendülés, a pillanatnyi jólét erősítette a rendszer legitimitását – melyet természetesen nem a spanyol gazdaság szolgáltatott saját erejéből, hanem kölcsönalapú volt, és előfeltételezte a spanyol piacok megnyitását a világpiac előtt. Az eredmény borítékolható volt: a személyközpontú, a munkaadó és munkavállaló egységén alapuló gazdasági berendezkedést – ahol a munkavállaló tulajdonjoggal rendelkezett a cégben, méltó bérre volt jogosult, melyből a családja is meg tudott élni, mely bérezés mértéke maga is a tulajdonlás felé mutatott és a munkaadóval együtt képviselte a céget, mely így a sajátja is volt[3]–, a tőke uralma és az „önszabályozó piac” istene teljesen lerontotta. A Rerum novarum és Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklikák alapján szerveződő spanyol gazdaságot – ahol munkás és vállalkozó egymás szövetségesei voltak, ahol a vagyon, a közösség (plébánia, falu, város) által is elvártan a közjót szolgálta – teljesen szétszedte: ahogy a beáramló, hazátlan, gyökértelen tőke – melynek célja többé nem a közjó és a közösség eltartása, hanem csupán önmaga megtöbbszörözése –, beáramlott és leuralta a gazdaságot, a beosztott és a főnök egymás ellenségei lettek, a kiegyezésből és közösségiségből küzdelem lett és a profit űzése az egyik legnagyobb érték. Egy ekkora támadásnak nem tudott ellenállni a spanyol társadalom; amint az anyagi jólét küzdelem tárgyává vált, a „megelégedni annyival, amennyink van” hozzáállás is eltűnt, az erényes élet mint boldog élet gyakorlata háttérbe szorult és egy technokrata rendszer[4] volt kialakulóban, ahol a tőke kiszolgálása lett az elsődleges cél, mely szükségszerűen maga után vonta az egységesítést, homogenizálást, a vallás, mint közösségi érték, a közösség és a személy háttérbe szorulását és az emberi kapcsolatok kontraktualizálódását. A gazdaság, a vagyon az eszközök rendjéből a célok közé lépett. Az 1975 utáni összeomlás nem a semmiből jött és nem egyedül János Károly király vezényelte le.

Franco bízott Eisenhower elnök antikommunizmusában, azt hitte, hogy egy barát előtt nyitja meg az országot mely a rendszer megerősödéséhez vezet majd; azonban van, aki szerint a Caudillo nem egyszerűen naiv volt, hanem opportunista. A karlista jogászprofesszorral, Miguel Ayuso-val találkozom, aki a madridi Comillas Pápai Egyetemen tanít kánonjogot, de a politikai filozófia területén is igen aktív; azon Verbo című katolikus folyóirat főszerkesztője, ahol Molnár professzor is sokat publikált, akit Ayuso személyesen is ismert. Nem fukarkodik a győztes ellenforradalom vezérét szidó szavakkal, akit egy buta katonának és üres opportunistának tart, aki egyértelműen felelős Spanyolország jelenlegi állapotáért. A spanyol jobboldal (már amennyire ez létezik) Franco-tiszteletét teljesen elhibázottnak tartja, az Elesettek völgyébe tett látogatást feleslegesnek.

–Maradjon az El Escorial-nál, – mondja – bár a spanyol Bourbon-ok nem a legjobbak, de a spanyol Habsburgok nagyon jó uralkodóink voltak.

Ám a Caudillo legnagyobb bűne a karlisták és a Falange Española egyesítése.

–Ezzel a forradalmi szervezettel egyesíteni a karlistákat Franco legsúlyosabb politikai bűne volt, ez egy kényszerített házasság volt és a karlisták elárulása, akik nélkül Franco nem nyerte volna meg a polgárháborút. Több, az uniót ellenző karlista tisztet az országból is száműzött.

Megbékíthetetlen: számára a bukás nem 1975-höz, hanem 1937–hez köthető. János Károly uralma csak természetes következménye Francoénak, az 1975 utáni rendszer egyáltalán nem az azelőttinek a tagadása, hanem csupán az ott már rejtettségben meglévő rothadás megnyilvánulása.

–Ám a fia még rosszabb, – mondja – János Károly legalább nem volt teljesen egy vallástalan szekularista; VI. Fülöp az.

Az élményt azokhoz a hazai legitimistákkal való társalgáshoz tudnám hasonlítani, akik annyira Boldog IV. Károly királyunk pártján állnak, hogy a restaurációs kísérletek meghiúsításának ősbűne miatt Horthynak semmi érdemét nem hajlandóak elismerni, és károsabbnak tartják a kormányzó uralmát, mint az azt követő nyilas, kommunista vagy demokrata rendszerek pusztításait. Egy érdekes kontrasztként Ayuso professzor egyáltalán nem egy elszigetelt személy; az ország egyik legnagyobb egyetemén tanít és a kapcsolati hálója is kiterjedt, mind katolikus, mind jobboldali körökben. Tudományos munkásságának nagyon sokat köszönhet a karlizmus és a politikai katolicizmus számos formája, leginkább ugyanis ezeken a téren volt termékeny a professzor. Nem akarok úgy elválni tőle, hogy legalább azt ne ismerje el, hogy jobb, hogy a nemzetiek nyerték Franco vezetésével a világháborút, mintha a köztársaságiak nyerték volna.

–Rendben. De Franco akkor is csak egy opportunista. Jegyezze meg, nem véletlen volt Mola és Sanjurjo tábornok repülőbalesete; ők lehettek volna Franco egyetlen kihívói.

Munkásságához sok sikert kívánva elválnak útjaink, és miközben a professzor irodáját elhagyva a Las Ventas-aréna felé tartok a madridi délutánban, a politikai gyakorlatiasság és a politikai elvhűség örök témáján gondolkozom. Eszembe jut Carl Schmitt Római katolicizmus és politikai forma című rövid műve is, talán kiegyenlítési kísérletként; egy rendszert többféle módon fel lehet építeni, illetve több forma is szolgálhatja ugyanazt a tartalmat, bár ezzel csak óvatosan: a forma meghatározottságot is jelent. Nem tudok eltekinteni attól, hogy nekünk, a győztes spanyol ellenforradalmát távolról tisztelőknek a Falange és a karlisták egyesítése a politikai éleslátás bizonyítékának és nem opportunizmusnak tűnik.

Utólag persze könnyen beszélünk; nekünk nem kellett akkor és ott dönteni.

[1] „Bullfighting is not a sport. It was never supposed to be. It’s a tragedy. A very great tragedy. The tragedy is the death of the bull. It is played in three definite acts.” The Toronto Star Weekly. 1923. október 20. (https://ehto.thestar.com/marks/bullfighting-is-not-a-sport-it-is-a-tragedy)

[2] Őt hagyták nyugodni a hatóságok.

[3] Cserébe a munkavállaló nem sztrájkolt és nem áskálódott a munkaadó érdekei ellen, ám miért is tette volna? Csak saját érdekei ellen áskálódott volna, hiszen a munkavállalói tulajdon révén a cég az övé is volt.

[4] Melyet azonban e sorok írója hezitál az Opus Dei-t alapító, egy 1946-os családi lelkigyakorlat során Franco lelkivezetőjévé váló Szent Josémaria Escrivá számlájára írni.

A legtöbb ember, akinek a címbéli kérdést feltennék, kétségtelenül egy megvető „Nem!”-mel válaszolna. Kevesen – igen kevesen az Egyesült Államokban – talán igent mondanának. Ám valójában mennyire értik azt, hogy mibe egyeznek bele vagy mit utasítanak vissza? Egész pontosan mi is egy monarchia? Vagy, ha már itt tartunk, mi egy köztársaság? Ahogy az Egyesült Államok szövetségi uniója, Hitler Németországa és Észak-Korea mind köztársaság, úgy Ausztria-Magyarország, Kanada és a Kínai Császárság mind monarchia. Ám mindkét esetben, ég és föld a különbség a felsoroltak közt. Valószínűleg az egyetlen dolog, ami közös a legtöbb monarchiában, az az uralkodó örökletes módon történő kiválasztása – ám nem ez a helyzet a Szentszékkel, a Szuverén Máltai Lovagrenddel vagy az Andorrai Társhercegséggel, valamint sokáig nem így volt a Lengyel-Litván Nemzetközösségben vagy a Szent Római Birodalomban sem.

Írta: Charles Coulombe.

Ahogy a köztársaságok esetében úgy természetesen a monarchiák különböző típusai közt is nagy a különbség. Ezt a változatosságot tükrözik közülük azok is, melyek mind a mai napig megmaradtak. Ezek közül az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség országai (melyeknek uralkodója az angol királynő, viszont minden szempontból függetlenek Őfelsége Kormányától Nagy-Britanniában), Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Andorra, Szamoa és Spanyolország keresztény alkotmányos monarchiák; tehát a monarcha uralkodik, de nem kormányoz, ezt a politikusok teszik Őfelsége nevében. A Szentszék, a Máltai Lovagrend, Liechtenstein, Tonga, Lesotho, Szváziföld és Monaco viszont többé-kevésbé keresztény abszolút monarchiák; azaz az uralkodónak valódi politikai hatalma van, a törvényeknek és/vagy a hagyományoknak alávetve (ez soknak tűnik, de nem teszi lehetővé az abortusz és az azonos neműek házasságának bevezetését – a valóság megváltoztatásának képessége az abszolút „demokráciáké”). Vannak muszlim monarchiák – Jordánia (a nyugati modellhez a legközelebb álló), Marokkó, Malajzia (mely szövetségi alkotmányos monarchiaként egy külön eset), Brunei, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Bahrain, Omán és Szaúd-Arábia –, ezekben az uralkodó akaratát csak a saría mérsékli, illetve bármi más olyan norma, melyhez úgy dönti, hogy köti magát. Három buddhista monarchia létezik: Bhután (ahol a király nemrég megfosztotta magát az abszolút hatalomtól), Thaiföld és Kambodzsa, melyek közül mindegyikben a király autoritása inkább vallási, mint politikai. És aztán ott van még a Japán Császárság, ahol az amerikaiak által oktrojált 1947-es alkotmány alapján a császárnak nincsen hatalma, viszont egy fontos szimbólum marad a nemzet életében. Ezen túl az egész harmadik világ tele van szultánok, radzsok, örökletes királyok, törzsfőnökök és más, „hagyományos uralkodók” (ahogyan az ENSZ-újbeszél hívja őket) seregével, kik látszólag köztársasági államformájú országok egyes területei felett gyakorolják hatalmukat.

A köztársaságok esetében is különböző változatokról beszélhetünk, melyeknek ismerete segíteni fog témánk közelebbi megismerésében. Ahogy a monarchiáknál is, a köztársaságokkal kapcsolatban is van egy előfeltevésünk, ebben az esetben, hogy nem örökletes módon választják államfőiket, ám ez alól is kivételt képez Észak-Korea, Kuba és a Duvalier dinasztia Haitiban. Ma a világban a köztársaságoknak négy fő típusa létezik. Az első a végrehajtói köztársaság, ahol a választott elnöknek annyi vagy több hatalma van, mint egy XIV. Lajosnak, VIII. Henriknek vagy III. Sándornak; ilyenek az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország és Dél-Amerika országainak többsége. Vannak parlamentáris köztársaságok, ahol az elnök – akit általában az országgyűlés választ, és nem az ország lakosságának teljessége – egy ceremoniális, névleges vezető, egy alkotmányos királyság összes gyengeségével és minden presztízse nélkül (ezért van, hogy a köztársasági elnöki paloták általában elhasználódott politikusok nyugdíjas otthonai). A legtöbb európai köztársaság ebből a változatból való. Vannak még muszlim köztársaságok, melyek megtestesíteni vélik a saríát és a nép akaratát, valamint a bukott államok széles palettája, melyek közül mind köztársaságnak vallja magát.

Egy valódi elterelő manőver, mely mindezeken a kategóriákon átvág, az az, amit a média, a kormányok és az értelmiség – a véleménygyártás eme szentségtelen háromsága – demokráciának méltóztatik hívni. Feltételezhetően minden köztársaság és alkotmányos monarchia definíció szerint legalábbis demokrácia; bár az amerikai konzervatív egy bizonyos válfaja ragaszkodik a különbséghez egy alkotmányos köztársaság – amilyen az Egyesült Államok valaha volt – és egy demokrácia közt. Ám mi egy demokrácia? Azt mondhatnánk, hogy a többség uralma, ám mivel azon országok többségére, ahol ma van abortusz és azonos neműek házassága, ezek bírói vagy törvényhozói akarnokság útján lettek rákényszerítve, miközben az országok lakosságának túlnyomó többsége nem akarta őket, ez a meghatározás nem tartható. Bizony, úgy néz ki, hogy a demokrácia bármi lehet, amit egy adott országot ténylegesen uralók annak neveznek; innen a vicc, hogy az Egyesült Államokban képviseleti demokrácia van, az 1989-előtti keleti blokkban „népi demokráciák” működtek és Idi Amin pedig a kannibalizmust „étrendi demokráciaként” határozta meg. Ám a valóságban, ez csupán ködösítés a hatalmon lévők részéről.

Ám magunkat monarchistának hívni – még mielőtt folytatnánk a fogalmi meghatározást – annyit tesz, mint az elmúlt évszázad bukásainak sorozatával sorsközösséget vállalni. Számos monarchiát buktattak meg csupán az én 1960-ban történt születésem óta: Nepál, Laosz, Irán, Afganisztán, Dél-Arábia, Jemen, Etiópia (az utolsó keresztény császárság), Ruanda, Burundi, Líbia, Zanzibár és Görögország – és függetlenül attól, hogy milyen állapotok uralkodtak a bukás előtt, ezt követően mindenhol csak romlott a helyzet. Ugyanez áll azon nemzetközösségi köztársaságokra is, melyek többé vagy kevésbé békés úton detronizálták a királynőt, úgy mint Mauritius, Fidzsi, Trinidad és Tobago, Málta, Ceylon, Sierra Leone, Rodézia, Gambia, Kenya, Malawi, Tanganyika (a Zanzibárral történt egyesítés után Tanzánia), Uganda, Nigéria, Ghána – és mind közül a legkatasztrofálisabb sorsú, a Dél-Afrikai Unió. A testvérem röpke hét évvel született előttem, ám ez idő alatt is bizony hullottak a monarchiák: Vietnám, Tibet, Egyiptom és Szudán, Irak, Pakisztán és Tunézia mind elbuktak. Az édesapánk 1926-ban született, így ő a bátyám születése előtt tanúja lehetett Olaszország, Románia, Bulgária, Albánia és Jugoszlávia királyai valamint Magyarország kormányzója megbuktatásának – India és Írország pedig domínium-státuszuktól megválva köztársaságra váltottak. Nagyapánk azonban mindent visz; az ő 1890-es születése után bukott Madagaszkár, Korea, Portugália, Kína, Németország (és monarchikus berendezkedésű tagországai), Ausztria-Magyarország, Oroszország, Törökország és Mongólia – valamint születése előtt egy évvel Brazília. Bizony, az angol polgárháború és az amerikai, francia és dél-amerikai forradalmak sem zárultak kedvező eredménnyel a monarchisták számára –, hogy a mexikói Iturbide és Habsburg uralom szomorú végéről ne is beszéljünk. És ne feledjük; ezen megbuktatott monarchiák legalább annyira különböztek egymástól, mint a fennmaradtak.

Azonban még így is, ha rákeresünk a „miért vagyok monarchista” szóösszetételre, hozzávetőleg 10.900 találatot kapunk – és ezek csupán az angol nyelvűek. Az első oldalon feltűnő John Medaille, Michael Davis és Ryan Hunter, mind amerikaiak, különböző összeszedett válaszokat adnak a kérdésre. Davis egy igen fontos kérdést maga is föltesz: „Ám talán azt kérded magadtól – te, aki Artúr király történetein, a Hamupipőkén és a Narnia krónikáin nőtté fel –, mikor szűntem meg monarchistának lenni?” Bizony-bizony. Tán azzal is érvelhetnénk, hogy amint a lélek természete szerint keresztény, úgy monarchista is. Bárhogy is, bármely fent említett úr válaszát a feltett kérdésre érdemes elolvasni.

Ám még egy kicsit többet kívánunk megtudni az egyes monarchiák változatairól, mielőtt felfedeznénk a választ a címben feltett kérdésre –, hogy Ön, kedves olvasó, monarchista-e. Viszont szólnom kell egy nyíltan vállalt elfogultságról; a nem-keresztény monarchiák annyira nem foglalkoztatnak. Nem szerettem volna az oszmán szultánok vagy a Csing-dinasztia alatt élni. Ezzel együtt viszont ezen uralkodók szinte mindig jobbak voltak az őket követő szabadság-mantrázó zsarnokoknál. Akárhogy is, őket most kihagyjuk vizsgálódásunkból.

Mielőtt azonban a kortárs eseményekre térnénk, szeretném Önökkel megismertetni Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás nézeteit a kormányzásról. Úgy vélték, hogy a jó kormányzásnak három fajtája van: monarchia, arisztokrácia és az úgynevezett ’politeia’, azaz a művelt, földbirtokos és hadkötelezettséget vállaló polgárság. Ezzel szemben állnak az egyes formák rossz változatai: zsarnokság, oligarchia és amit ’demokráciának’ – azaz tömeguralomnak – neveztek. Ők úgy gondolták azonban, hogy a kormányzás legjobb formája egy „kevert” rendszer lenne, mely számol a királlyal, a nemességgel és a földbirtokos, közszolgálatra fogékony közemberekkel. Ez volt a középkor politikai-kormányzati berendezkedése – és ennek egy kiszáradt, mumifikálódott váza felismerhető a jelenlegi brit politikai rendszerben, mely úgy hasonul saját eredetéhez, ahogy az anglikán egyház a középkori katolicizmushoz. Természetesen kettejük közül egyik sem számolt egy olyan, a mai nyugati világban elterjedt rendszerrel, mely zökkenőmentesen egyesíti a zsarnokságot és az oligarchiát a csőcselékkel! Ám meg kell említenünk a középkori kormányzásnak egy másik jellemzőjét is, mégpedig az autoritás és a hatalom közti kettősséget. Az autoritás – ami jog annak meghatározására, hogy mit kéne tenni – Istentől ered, és az Egyház közvetítette az uralkodó felé a koronázási szertartás által; míg a hatalom, azaz a képesség arra, hogy dolgokat valójában megvalósíts, megoszlott az ország rendjei és méltóságai közt. A királynak volt valamennyi, ahogy az Egyháznak, a nemességnek, a céheknek, a városoknak sőt, még a parasztságnak is. Egy jó király olyan volt, mint egy karmester, míg egy rossz nem despotizmust hozott, hanem anarchiát, ahogy a hatalom egymással vetélkedő birtokosai mind többért tülekedtek. Manapság ennek az ellentétéről van szó: az uralkodó elitek birtokolják a hatalmat, míg az autoritás szétszóratott egy nagyrészt amorf választói tömeg közt.

Függetlenül attól, hogy európai uralkodóit mikor fosztották meg trónjuktól vagy mikor vesztették el a hatalmukat, nagy hatással voltak az élet minden területére az anyakontinensen és a tengerentúli leánynemzetek esetében is – beleértve az Egyesült Államokat. Ez meglátszik többek között a jog, művészetek, katonaság, vadászat, irodalom és az épített örökség nagy részén is. Bizonyos, hogy az első ösztönzések a történeti emlékezet megőrzésének, az oktatásnak, földművelésnek és bármi másnak a kormányzati támogatására tőlük jött, és ezen gazdag bár elfeledett örökség mindannyiunk javára válik. Ám a hála vélelmezhetően nem egy modern erény.

Akárhogy is, ez egy másik megosztottsághoz vezet minket; a XVII. és a XIX. század közt a Brit-szigetek, Franciaország, Spanyolország és Portugália királyi házai szétváltak, és ez utóbbiban a Savoyai és a Hohenzollern dinasztia is magába olvasztotta vagy leuralta Itália vagy Németország uralkodói családjait, a Habsburgok befolyása pedig a saját tartományaikra szűkült. Ám ezek a küzdelmek pont annyira szóltak az ideológiáról – a monarchia természetéről egy adott országban –, mint amennyire a családfáról. Ami a modern kort illeti, az idősebb ágak meg akarták őrizni a monarchia országaikban kialakult hagyományos formáját, míg a fiatalabb ágak az új nemzeti oligarchiák játékszerei lettek, akik uralmukat királyi dísz mögé kívánták rejteni. A Brit-szigetek esetében az idősebb ág támogatóit gavalléroknak, majd később jakobitáknak nevezték, a francia megfelelőiket meg legitimistáknak (melyet később minden ilyen csoportra alkalmaztak Európában), Spanyolországban karlistáknak, Portugáliában pedig miguelistáknak. Mind vesztettek és a Stuartok kivételével, akik fiágon kihaltak, mind Habsburg-Ausztriában leltek menedékre (a trónfosztott német és itáliai dinasztiák mellett).

És bár az orosz cárok továbbra is az ortodoxia bajnokai voltak, Hollandia és Belgium új monarchiái többé-kevésbé liberális elvek alapján lettek létrehozva, míg Románia, Szerbia, Bulgária és Görögország esetében az ortodox kereszténység és a liberalizmus különös elegyéről beszélhetünk. Másrészről, ahogy a brit, úgy a skandináv királyok is hozzászoktatták magukat az oligarchikus „demokráciához”, így a Benelux uralkodókkal együtt túlélve miközben a világháborúk felszámolták Európa monarchiáit.

Mindezzel együtt, ahogy a nem-keresztény monarchiák, úgy a liberális vagy ún. „alkotmányos monarchiák” sem érdekelnek igazán – azon túl, hogy a létezőket megőrizzük, melyeknek pár előnyük van és mindenképpen valami rosszabb váltaná őket. Ezen túl természetesen az sem ismeretlen számomra, hogy közülük némelyek (vagy Kanada és Ausztrália esetében a főkormányzók) felvállalnak üdvös alkotmányos konfliktusokat a „kormányaikkal”. Ám engem a legitimista monarchiák érdekelnek.

Bizonyos, hogy a hagyományos királyságok támogatói a Brit-szigeteken, Franciaországban az Ibériai-félszigeten és Közép-Európában mind eltérő társadalmi szokásokkal és nemzeti hagyományokkal rendelkeztek. Ám számomra amerikaiként ironikus módon talán könnyebb látni a hasonlóságaikat, mint nekik. Hozzávetőlegesen öt közös pontról beszélhetünk; erre alapozhatjuk XXI. századi monarchizmusunkat. Ezek az alábbiak: oltár, trón, szubszidiaritás, szolidaritás és – jobb kifejezés hiányában – okcidentalizmus.

Az oltár

Az oltár fejezi ki az Egyház helyét a társadalomban. Az isteni autoritás közvetítőjeként az Egyház koronázza és keni fel az uralkodót, emellett éltető létszemlélet és az erkölcsök bírája. Szertartásai a köz- és magánéletet kísérve mindent gazdagítanak, az országgyűlés megnyitásától kezdve az a diplomaosztókig. Ám ezek nem csupán megszentelnek, hanem meg is jelenítik az Egyház sajátos szerepét az oktatásban, társadalmi munkában és az élet minden területén.

A trón

A trón az uralkodó helyzetéről szól. Az autoritását Istentől és a nemzeti hagyományból származtatva, a modern világban elegendő hatalma kell, hogy legyen, hogy „megvédhesse népeit a politikusaiktól”, Ferenc József velős kijelentése alapján. Egy keresztény uralkodó sem – ahogy már említettük – birtokolt olyan abszolút hatalmat a társadalom felett, mint, mondjuk, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Ám számomra úgy tűnik, hogy az a hatalom, amivel az alkotmány az elnököt felruházza – azzal szemben, amit a későbbi elnökök és a bírói ág elbitorolt – elégségesnek látszanak. Ezen túl viszont, ahol az alattvalók – bolondulva azért az állítólagos hatalomért, mely a szavazati joggal jár nekik – megelégednek azzal, hogy az elnök többlethatalmat bitoroljon, el lehet képzelni, hogy hogyan reagálnának, ha az uralkodó terjesztené ki a hatalmát; pontosan azért, mert az övé öröklött.

Szubszidiaritás

Minden az előzőekben említett csoport a követelései közt tudhatta a tartományi vagy helyi szabadságokat – amit ma szubszidiaritásnak hívunk. Ez azt jelenti, hogy politikailag annyi hatékonyan uralt hatalom maradjon a lehető legalacsonyabb szinten, amennyi lehetséges. Más szavakkal, míg a király és a miniszterei a kül- és hadügyeket irányítják, addig, amit a tartományok hatékonyan meg tudnak oldani maguk, azt rájuk bízzák. A tartományok ugyanígy járnak el a megyékkel, a megyék pedig a városokkal és falvakkal. Ám ezeken túl, a közigazgatás és kormányzás ezen szintjein, azokon belül és mellett léteznek a XIII. Leó által „közvetítő testületeknek” nevezett, a modernek által meg „polgári társadalomba” sorolt szervezetek; egyházak, szakszervezetek, társulatok, céhek, iskolák és mindenféle – se nem kormányzati, se nem üzleti – szervezetek, egészen le a családig, mindegyiknek a neki megfelelő önállósággal. Ezen túl, ez mind nem egy ajándék, hanem egy jog; amint azt több koronázási eskü is megerősítette Európa történelme során.

Szolidaritás

A szolidaritás, avagy az osztályok közti együttműködés számos néven futott az elmúlt pár évszázadban, többek közt szolidarizmus, népkirályság, disztributizmus, céhszocializmus és korporativizmus, viszont egy dolog ezekben a rendszerekben közös volt: az, hogy a gazdaság a közjóért van, és a közjó első célja, hogy az anyagi javak a megfelelő mértékben az egy területen (állam) élők rendelkezésére álljanak, hogy azok a lelkük üdvösségén munkálkodhassanak, ahelyett, hogy folyamatosan az éhezés és nélkülözés ellen kellene küzdeniük. Az elképzelések, hogy ezt hogyan lehetne elérni, igen változatosak, ám végső soron az uralkodó az őrzője az alattvalók összes gazdasági érdekének, aki mindent megtesz azért, hogy elégséges összhang és elégséges szabadság álljon a rendelkezésükre evilági és üdvrendi jólétükért mindent megtehessenek.

Okcidentalizmus

Ennek az utolsó pontnak a legnehezebb a meghatározása, de alapvetően a következőről van szó: attól kezdve, hogy a kereszténység lett Örményország, Etiópia, Grúzia, Núbia és a Római Birodalom államvallása, létezett egy felfogás a keresztény világról, a Res Publica Christiana – az a felfogás, hogy egy homályos, meghatározatlan módon a keresztény országok egy egységet képeztek – minden közöttük felmerülő esetleges viszálytól eltekintve. Ez különböző módokon került kifejezésre: a Szent Birodalom ideája – legyen az bizánci, vagy a Szent Római Birodalom, avagy Reichsidee, ahogy a németek mondják. Amennyire hozzá vagyunk szokva, hogy a birodalmakat az önkényuralommal azonosítsuk, annyira nehéz megértenünk, hogy eredetileg ez a felfogás mit jelentett: egy szerves, de szabad egységet. Ahogy Bryce vikomt írja:

„Azok a területek, melyekre a Rőtszakállú kijelenthette, hogy uralma kiterjed, négy kategóriába csoportosíthatóak: először is, a német területek, ahol egyedül – II. Frigyes haláláig – a császár volt a tényleges szuverén uralkodó. Másodszor is, a Szent Birodalom nem német területei, ahol a császárt elismerték egyeduralkodónak, de ez a gyakorlatban sokat nem jelentett. Harmadszor, egyes távol eső országok, melyek hűséggel tartoztak a birodalomnak, de saját királyaik uralkodtak feledtük. Negyedszer, Európa többi uralkodója, akik ugyan legtöbbször elismerték a császár felsőbbségét, de tulajdonképpen tőle függetlenek voltak.”

Ezt a felfogást különböző módokon egészen 1806-ig továbbvitték. Ám ez az alapvetésként szolgáló egység nem csupán birodalmi volt; a muszlim betörés kihangsúlyozta a tényt, hogy a keresztény országok – németül az Abendland, franciául l’Occident – tényleg egyek voltak. A kelet és nyugat közti 1054-ben bekövetkezett szakadás és a protestáns lázadások ellenére ennek a gondolatnak a fennmaradását igazolják a muszlim fenyegetés ellen fellépő keresztes hadjáratok és a különböző Szent Ligák és Katolikus Ligák egészen a XVIII. századig. Elmondhatjuk ezt a különböző, a francia forradalom ellen szerveződő koalíciókról, mely a Szent Szövetségben csúcsosodott ki. Ennek a lelkiségnek egy igen felszínes hatása mutatható ki az Európai Unió és az ENSZ alapításánál is, bármily távol legyenek is ezen szervezetek ettől az ideától.

Mindezt megállapítván azonban kérdés, hogy mit jelent ez a XXI. század monarchistája számára? Értelemszerűen, ha valaki egy ilyen hagyománnyal rendelkező országban él, vagy a már létező monarchia helyzetét kell erősítenie, hasonlatossá téve azt dicsőbb időszakaihoz, vagy pedig a megdöntött monarchia helyreállításán kell dolgoznia. Viszont mi a helyzet az Egyesült Államokkal? Hisz bizonyos, hogy a mi hazánkat tekintve ez egy lehetetlen elképzelés; legjobb esetben is irreleváns, legrosszabb esetben röhejes. Ám szó sincs róla!

Kétségtelen, hogy országunkban a szervezett politikai erőként létező monarchizmus a lojalistákkal 1783-ban véget ért. Azóta csak néhányan – leginkább irodalmi alakok – vallották magukat monarchistának: Fitz-Greene Halleck, Ralph Adams Cram és T. S. Eliot, hogy csak néhányat említsünk, illetve etnikai kisebbségekhez tartozó személyek, mint Wilfrid Beaulieu, Pedro Villasenor és Alcée Fortier, akik viszont külföldi monarchista csoportokkal álltak kapcsolatban. Vannak teoretikus monarchisták, akik egy adott dinasztiához való hűség nélkül egyszerűen csak egy jobb államberendezkedésként tekintenek a monarchia valamely típusára. Vannak vallásos monarchisták, akik – legyenek katolikusok, ortodoxok, anglikánok, evangélikusok, muszlimok vagy hinduk – a monarchiát a hitükhöz leginkább illeszkedő államberendezkedésnek tekintik. 1789 óta a külföldi forradalmak bevándorlók ezreit űzték felénk, közülük és leszármazottjaik közül is sokan megőriznek egyfajta hűséget ősi dinasztiájuk felé. Végül vannak még az anglofilek, akik többé-kevésbé arra vágynak, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon az Egyesült Királysághoz csatlakozzon.

Ám ez a monarchizmus egy érzület, amiről álmodozni, nem pedig egy ügy, amiért harcolni lehet. Még kevésbé beszélhetünk egy dinasztiáról, vagy „amerikai koronáról”, mely köré gyülekezhetnénk. Voltak már meddő próbálkozások, hogy ezt a koronát felajánlják a csinos Károly hercegnek, poroszországi Henrik hercegnek és magának Washingtonnak is – ám mind visszautasította. San Francisco szeretett I. Norton uralkodója, az „Egyesült Államok császárának és Mexikó protektorának” kiáltotta ki magát, ám ez csak őrületének egy tünete volt, annak ellenére, hogy választott városa hivatalos fizetőeszközként fogadta el ideiglenes részvényeit. Harry Turtledove és Richard Dreyfuss A két György című regényükben egy olyan világot képzelt el, ahol az amerikai forradalom soha nem történt meg. Walter Miller Ének Leibowitznak című műve, mely az Egyház történetét meséli el egy atomháborút túlélt Észak-Amerikában megmutatja a Harq-Hannegan dinasztia ezt követő felemelkedését a barbár hadvezéri sorból Texarkana Tudor-stílusú császáraivá és az Atlanti-Konföderáció alkotmányos uralkodóivá. Mikor ez utóbbi államalakulat egy annál is pusztítóbb atomháborúval találja szemben magát, mint ami már egyszer majdnem elpusztította az emberiséget, a védelmi miniszter „Őfensőbbsége Kormányára” utal, mire egy női riporter azzal vág vissza, hogy „Őfensőbbsége egy tizenegy éves fiú, és az ő kormányának nevezni nem csupán archaikus, hanem igen becstelen – és ócska! – próbálkozás a saját felelősség teljes áthárítására.” Az én saját könyvem, a Csillagos-sávos korona, egy kísérlet volt annak a felmutatására, hogy a jövőben egy valóban amerikai monarchia miként lenne képes közéletünk égető problémáit megoldani.

Ám van ennek bármi relevanciája az Egyesült Államok tekintetében, a szépirodalmon kívül? Igen, úgy vélem, hogy van. Tekintsünk ismét vissza a hagyományos katolikus monarchia eme öt pontjára, és nézzük meg, hogy hova visznek minket. Első látásra az, amely a leginkább szemben áll az amerikai étosszal és a legnehezebb lenne gyümölcsözővé tenni, az az első: az oltár. Az Egyesült Államok mindig is büszke volt vallási sokszínűségére. Bizonyos, hogy a katolicizmus államvallássá tételét felvetni is értelmetlen? Így fogalmazva, igen. Ám nézzük a valóságot. Minden társadalomnak van egy éltető életszemlélete, mely államegyházként funkcionál; a Szovjetunióban például ez a kommunizmus volt. Az Egyesült Államokban az ország szintetikus vallásának, mely valójában istenítette az amerikai tapasztalatot, amiben bármely más hit gyakorlása mellett el lehetett merülni, és egy közös erkölcsi konszenzusnak a kombinációja volt ez. Ám az utóbbi elpusztult a 60-as évek során az előbbi pedig a szemünk előtt haldoklik. Valami másnak kell a helyére jönnie, ha az ország túl akar élni. Miért ne a katolikus vallás? Orestes Brownson már az 1840-es években előre látta szükségességét a nemzeti szabadság megőrzése érdekében. Így tekintve, hazánk evangelizálása pont annyira hazafias, mint vallási kötelezettség. Ha valamikor ez sikerül, akkor a politikai intézményeink ehhez fognak igazodni, pont, ahogy Róma és a barbárok esetében, mely igazodásból született meg a keresztény világ. Nyilván egy hosszú távú projektről beszélünk, de valahol el kell kezdeni, és ez az, amihez bármely katolikus amerikai monarchista sine qua non-ként csatlakozna.

A második talán még nehezebb – a trón! Ám ismét, nem annyira, amennyire gondolnánk, az amerikai elnökség kvázi-királyi státuszát tekintve. Ahogy a Harvard University Press mondja Eric Nelson A királypárti forradalom című könyvéről: „Az Atlanti-óceán egyik oldalán – zárja Nelson az érvelését – királyok lennének monarchiák nélkül; a másikon monarchia királyok nélkül.” Persze, ahogyan azt Obama és Trump elnöksége alatt is láttuk, a jelenlegi rendszer az államfőt nem mindenki elnökévé tesz; ő csak azoké, akik rászavaztak – míg azok, akik nem, megvetik őt. Az elnök személyzete a Fehér Házban magába foglalja a királyi udvartartás és a miniszterelnökség funkcióit. A regényemben a Liechtenstein-ház egy képzeletbeli változatát javasoltam reménybeli dinasztiánknak, mivel a legfiatalabb leszármazott örökli a Stuartok trónigényét a Brit-szigetekre (mely alatt a 13 gyarmatból tizenkettőt alapítottak) és így a francia és a spanyol Bourbon-ház leszármazottja is, egyesítve önmagában mindhárom alapvető monarchikus hagyományunkat. Ám, az igazat megvallva, rendkívül nehéz lenne egy uralkodót egyszerűen csak beiktatni az Egyesült Államokban – bár bölcsebb lenne egy európai dinasztiát, mint egy amerikai családot alkalmazni –, már csak az ágazati semlegesség miatt. Bárhogyan is, a dolgok jelenlegi állása szerint ezzel kapcsolatosan kevés tennivalónk van – a töprengésen, illetve azon kívül, hogy olyan elnökjelöltekre szavazunk, akik stílussal és méltósággal tesznek eleget hivatali kötelességüknek, ahogy F. D. Roosevelt és J. F. Kennedy (akiknek a politikájával egyáltalán nem értek egyet), illetve Ronald Reagan (akiével viszont igen) tette.

A szubszidiaritás viszont egy teljesen más tál tészta. Ez az ország a tagállamok szuverenitására épült, így bármi, ami az egyes tagállamok saját jogainak érvényesülését segíti elő, az fontos. Ám ennél is fontosabb az egészséges közösségek jelenléte: megye, vidék és város. A helyi politikában való értelmes részvétel, helytörténeti társulatok, a történelmi és kulturális örökség megőrzése, kulturális tevékenység és helyi vállalkozók támogatása mind vonzania kéne a monarchistákat; nem csupán azért, mert ezek a célok önmagukban értékesek, hanem a tapasztalatszerzés, valamint a nézeteink másokkal való megosztására felmerülő lehetőségek miatt is. Mindenekelőtt, amint a fent említett amerikai vallás elpusztul, viszi magával az amerikai patriotizmust is. Egy új, alulról felfelé építkező hazafiasság megalkotására lesz szükség: a település szeretetétől a megye szeretetéig, onnan a tagállam, a régió és az ország szeretetéig – egy nem valami absztrakt ideológián, hanem a valóban ittlévőn alapuló hazaszeretetig. Az evangelizáció előfeltétele azoknak a szeretete, akiket evangelizálni akarsz – ezt nem lehet anélkül megtenni, hogy a környezetünket ne fedeznénk fel és ismernénk meg alaposan. Vissza kell nyernünk a közjó és a nemzetközösség, a valódi országként felfogott haza iránti érzékünket – mely tele van hűségünkre és szeretetünkre méltó, egymással összetartozó dolgokkal és összefüggésben álló értékekkel.

A nemzetközösségnek ilyetén felfogása, amennyire ez lehetséges, át kell, hogy folyjon a gazdasági élet területére. A szolidaritás nem csupán a szegények, betegek és öregek gondozását jelenti, hanem a különböző gazdasági igények összhangba hozását is, életállapotunknak megfelelően. Ha a vezetőség tagjai vagyunk, törekedjünk a munkással megegyezni, ha a szakszervezettel vagyunk igyekeznünk kell meglátni azt, ami közös bennünk a vezetőséggel. A helyi üzletekben és őstermelőknél való vásárlás is olyan, amit megtehetünk azért, hogy megkíséreljünk egy, a királyhoz méltó közösség építését. Meg kell tanulnunk, és ahol tudjuk, alkalmaznunk az Egyház társadalmi tanítását. Furcsa módon ezek mind monarchista akciók forrásai lehetnek.

Ugyanígy van arról az Európáról való tudásunk alakításán, ahonnan mi vagy őseink jöttek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa és annak számos uralkodója – a Kolumbusz Kristófot támogató Ferdinándtól és Izabellától elkezdve X. Keresztély dán királyig, akitől a Virgin-szigeteket vettük – vetette meg azon szilárd alapokat, amelyekre hazánk közélete épült. Mikor Európa egészséges, mi is azok vagyunk, ha nem – akkor nem. Ma, mint tudjuk, Európa nagyon rossz formában van. Az anyakontinens jobban igényli ezt az öt alapelvet, mint bármikor korábban. A Habsburg-Lotaringiai Károly herceg által vezetett ausztriai Páneurópa Uniónak vannak bizonyos megérzései azzal kapcsolatban, hogy valójában mi Európa:

„A kereszténység által motivált gondolkodás az egyetlen alternatívája a marxizmusnak, a konzumerizmusnak, az iszlám fundamentalizmusnak és más szektariánus megváltás-tanoknak. Ez abból a felismerésből származik, hogy létezik az értékeknek egy feltétlenül érvényes rendje, mely túlmutat minden korszakon és formán és a transzcendensben gyökerezik. Bárki, aki ezt megszegi, nem csupán a közösséget sebzi meg, hanem irányítatlan és irányíthatatlan erőknek lesz a játékszere. Emiatt akarjuk a politikát is eszerint az értékek szerint alakítani. A kereszténység majd’ két évezreden át alakította Európát. Emiatt Európa vagy keresztény lesz, vagy megszűnik Európának lenni. […] Európa számunkra nem csupán egy földrajzi fogalom, mely az Atlanti-óceán és az Urál hegység közti területet foglalja magában. A többszázados közös sors miatt kontinensünk népei egy lelki egységet alkotnak, melyet a politikai egységnek kell követnie, hogy Európa békében és szabadságban létezhessen a nagyhatalmak egyenlő társaként. Ennek a kontinensnek a lelke a kereszténység. Bárki, aki elmozdítja a kereszténységet a politikai cselekvésből, Európát egy lélektelen testté teszi, egy, a korszellem minden befolyásának és áramlatának kitett törékeny szerkezetté.”

Ám az oltár mellett a trón is fontos Európának. A domonkos Aidan Nichols atya a Kereszténység ébredj! című műve alapján a Szent Római Birodalmat támasztaná újra fel:

„A katolicizmus, amint az ortodoxia is hagyományosan a monarchia intézményére az alábbi módon tekintett: a Gondviselés által életre hívott rendszer a történelem során fenntartott és továbbadott természeti törvény – mint az emberi együttélés egy olyan normája, mely a Teremtőn alapul, a Megváltó által megújított, és nem vethető alá a tételes jog, a közigazgatási önkény vagy a kulturális divatok igényének – oltalmára. Merjünk egy keresztény politikai képzelőerőt használni egy közelebbről még meg nem határozott jövőben.

Egy valóban egyesült Európa ezen alapvető természeti és zsidó-keresztény normáinak kifejezésére a legalkalmasabb egy olyan uralkodó lenne, akinek a törvényi és szokásjogi kapcsolatai az egyes nemzetekkel a (nyugati) Szent Római Birodalom és a Bizánci „Nemzetközösség” – hogy a Dimitri Obolensky professzor által népszerűsített fogalmat használjuk – történeti gyakorlatának a legjobb aspektusai mintájára működne.

Egy ilyen korona, mint a nemzetközi európai kereszténység integráló tényezője meghagyná a működő parlamentáris kormányzatokat a tagnemzetek köztársasági és monarchikus államai közt, és ezzel analóg módon a város és a falu szintjén, más képviseleti vagy részvételi formákat is. Ahogy a spanyol politikai gondolkodó, Alvaro D’Ors határozza meg a fogalmakat, a hatalom – azazhogy kormányzat –, ahogy azt a nép fenntartja, meg kell, hogy legyen különböztetve az autoritástól.

A hatalom, ebben az értelemben az iránt érdeklődik az autoritást birtoklóknál, hogy mit kéne tenni. Azt kérdezi, hogy technikailag kivitelezhető kormányzati aktusok – a társadalomban egyének és csoportok céljait koordinálandó – összhangban vannak-e vagy sem a társadalom alapvető normáival, hiszen ezeknek az Isten akaratán kell nyugodnia, mint a közös emberi cél végső hatalmának.”

Ám még ha úgy is teszünk, ahogy a jó domonkos atya javasolja, és merünk „egy keresztény politikai képzelőerőt használni egy közelebbről még meg nem határozott jövőben”, milyen jelentőséggel bírhatna számunkra Amerikában egy lazán kapcsolódó tagországokból álló Keresztény Európai Birodalom – még akkor is, ha ugyanebben az elképzelhetetlen jövőben a mi államaink egy hasonlóan rendezett monarchiában egyesülnek? Nos, ahogy egy másik szervezet, az Identità Europea kiáltványa mondja: „Egy EURÓPAI IDENTITÁS ösztönzésével nem egy «nyugati kultúrát» támogatnánk, mely magába olvaszt és felold minden sokszínűséget egy nivelláló kísérletben. Épp ellenkezőleg, a célunk az, hogy kiterjesszük ezt az identitást Európai határain kívülre is, visszaszerezve így kontinensünk «Európán kívüli» részének nagyját – Argentínától Kanadáig és Dél-Afrikától Ausztráliáig – mely nem úgy tekint a régi földrészre, mint egy távoli ősre, hanem mint egy valódi anyaországra.” Tartozunk annyival magunknak, hogy bátorítsuk az európaiakat földrészük feltámasztásának kísérleteiben, hisz ez, egy valóban tényleges módon, a mienk is.

MINDEZT LEÍRVA, ITT AZ IDEJE, HOGY MEGVÁLASZOLJUK A CÍMBEN FELTETT KÉRDÉST.

1. Ha Ön hisz abban, hogy ezt az országot Krisztushoz kell vezetni, az Ő Egyházában, mind a lelkek üdvösségért, mind a testi fennmaradásunkért;

2. Ha egy pártonkívüli, tiszteletet parancsoló államfőre vágyik, aki arra törekszik, hogy méltányossággal uralkodjon, klikkektől és területi elhelyezkedéstől függetlenül;

3. Ha Ön szeretne büszke lenni egy összhangban élő, megerősödött és virágzó tagállamokból, megyékből és járásokból álló országra;

4. Ha Ön minden társadalmi osztályba és életállapotba tartozó nemzettársát egységben szeretné látni, a közjóért dolgozva; és

5. Ha azt szeretné, hogy az a földrész, ahonnan a vallásunk és kultúránk jött velünk és más keresztény nemzetekkel együtt virágozzon,

akkor talán valóban monarchista Ön is. Ha mást nem, érdemes komolyan elgondolkodni rajta.

Fordította: Uhel Péter.

A történelmi könyvek közül kétségtelenül az életrajzok a legnépszerűbbek. Egy átlagos olvasó aligha találja túl érdekesnek a Franciaország története 1789–1815 címet. Viszont sokkal valószínűbb, hogy kézbe veszi azt, amelynek egyszerűen csak az a címe, hogy Napóleon. Ugyanez igaz a „Magyarország politikatörténete a két világháború között” és Horthy Miklós viszonylatban is. Már az ókori történetírók is elsősorban életrajzokat írtak. Talán éppen ennek ellenhatásaként, amikor a történelem, mint tudomány a XVIII–XIX. század folyamán „professzionalizálódott”, az új típusú hivatásos történészek nem nagyon foglalkoztak életrajzokkal. Hiszen – tudományosan vizsgálva – nyilvánvaló volt számukra, hogy még a legnagyobb tehetséggel és hatalommal rendelkező ember is legfeljebb csak követni tudja azokat a „szélesen hömpölygő” gazdasági, társadalmi, szociális folyamatokat, amelyek az emberi társadalmakat és az országok egymás közötti viszonyait, a birodalmak felemelkedését és bukását stb. meghatározzák. A történettudomány első modern képviselőit – ókori előfutáraiktól eltérően – kevéssé érdekelték az „egyéniségek”. Nagy gazdasági–szociális folyamatokban gondolkodtak. Feltehetően a természettudományok fejlődését megirigyelve az emberi történelmet olyan logikus, így előre látható, kiszámítható ok–okozati összefüggések rendszerében akarták láttatni, amelyben nem volt hely a történelem folyamatának új fordulatokat adó egyéneknek. (Legfeljebb csak annyira, hogy gyorsítani, vagy lassítani tudják azt, ami amúgy is bekövetkezik.) Így az életrajzírást átengedték az újságíróknak, drámaíróknak, illetve bárkinek, aki írásból akart megélni. Ahol meg csak a példányszám számít, sose fognak írni II. Ferdinánd életéről.

Írta: Csizér Márton.

 A XX. század második felében – nem függetlenül a tudományosan legjobban megalapozott kommunista forradalmi kísérlet kudarcától – a történészek korábbi nézeteik felülvizsgálatára kényszerültek. Belátva, hogy nem minden magyarázható globális folyamatokkal és  csak egy bolond állíthatja azt, hogy Lenin, Hitler, Sztálin, vagy akár Churchill, Roosevelt és de Gaulle nélkül  a XX. században minden úgy történt volna, ahogy egyébként történt, az életrajzírást már nem tekintik „alacsonyabb rendű”, tudománytalan tevékenységnek.

Mindemellett viszont komoly nehézséget jelent, hogy egyetlen – akármennyire is híres – embernek az életét nagyon nehéz rekonstruálni. Gyermek- vagy fiatalkorból (amikor még nem „történelmi személy”) eleve nagyon kevés megbízható forrás szokott fennmaradni. A későbbi időszakból, a „nagy tettek” idejéből nyilván több adatot lehet feltárni, de azok meg ritkán személyesek, jellemzően csak a vizsgált tettek pártállástól vagy nemzeti nézőponttól függő csodáló vagy éppen elítélő, bíráló leírásai. El kell fogadni, hogy érdekes, de egyben megbízható és hiteles életrajzot nagyon nehéz írni. Ami érdekes lehetne benne az általában kétes hitelességű, ami meg megbízható, az unalmas.

Mi tesz érdekessé egy történelmi életrajzot?  Egy változatos, „mélyről induló” és „magasra jutó” (és onnan esetleg lebukó) élettörténet nyilván sokkal érdekesebb, mint azé, aki eleve a csúcs közelében születik. Aki sok csatában és háborúban személyesen vesz részt, vagy akinek „változatos” és a nagypolitikával összefonódó magánélete van (gondoljunk VIII. Henrikre vagy XIV. Lajosra), annak élete sokkal inkább fog közérdeklődésre számot tartani, mint az, akinél ezek az életesemények hiányoznak. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy nem feltétlenül a legjelentősebb történelmi személyekről lehet a legjobb életrajzokat írni. Mivel pedig a történésznek is fontos a példányszám, így sok, életművűk alapján egyébként arra érdemes személy élete kiesik a történészek érdeklődési köréből.

II. Ferdinánd élete nélkülözi azokat az „elemeket”, amelyek szükségesek lennének egy nagyközönségnek szánt életrajz megírásához. Nem volt kiváló, győzedelmes hadvezér; nem volt ravasz, minden hájjal megkent diplomata; nem volt jövőbe látó reformer, vagy a művészetek és tudományok nagy pártfogója; valamint elcsábított és elhagyott szeretők, vagy nagybefolyású kegyencnők nyomát sem találjuk az életében.  Így hiába volt Habsburg, katolikus főherceg, magyar király, majd a Szent Római Birodalom császára Európa történetének egyik legvéresebb és leghosszabb háborúja, a harmincéves háború (1618–1648) idején, személye mégis a történészek és a nagyközönség érdeklődésének perifériájára szorult.

Írásunk tárgyát képező életrajz szerzője a nemrég elhunyt Robert Bireley (1933–2018) jezsuita szerzetes, történész, az American Catholic Historical Association egykori elnöke, főbb kutatási területe az ellenreformáció története Közép–Európában. Főbb művei: The Refashioning of Catholicism 1450–1700 (1999), The Jesuits and the Thirty Years War (2003), Ferdinand II., Counter–Reformation Emperor, 1578–1637 (Cambridge University Press 2014). Nem lepődünk meg, hogy a korszak kutatója is csak élete utolsó éveiben szánta el magát II. Ferdinánd teljes életrajzának megírására. Mindenképpen hiánypótló műről van szó. Egy 1978–as német nyelvű életrajzot követően ez az első biográfia a császárról és a legelső (!) angol nyelven.

A szerző teljesen hagyományos életrajzot írt: időrendben haladva mutatja be II. Ferdinánd életét és mivel csatáiról és magánéletéről nem tud hosszan és érdekesen írni – nagy hasznunkra – elsősorban azokra a döntési helyzetekre koncentrál, amelyekben az uralkodó általában megtalálta a helyes utat. Így sokszor szinte reménytelen helyzetekből szabadulva vált győzedelmes uralkodóvá. Ebből kifolyólag nagy erénye a kötetnek, hogy akár „menedzseri kézikönyvnek”, „hogyan legyünk sikeres vezetők” típusú tanulmányként is olvashatjuk.

Habsburg uralkodó életéről lévén szó, Bireley természetesen részletesen bemutatja II. Ferdinánd családi kapcsolatait. Az apja Károly – I. Ferdinánd legkisebb fia – 1590–ben elhunyt, amikor hősünk még csak 12 éves volt. Ettől kezdve életében az édesanyja a bajor Wittelsbach Mária játszotta a főszerepet. A rendkívül kritikus 1590–1598–as években – apja halálától a Belső–Ausztria feletti tényleges uralom átvételéig – Mária egész sor fontos döntésnél vitte keresztül  – fia és a katolicizmus érdekében – akaratát. Mária ragaszkodott ahhoz, hogy a „formálódás” éveit Ferdinánd ne az akkor még protestáns többségű Ausztriában töltse, kiszolgáltatva a protestáns rendeknek, hanem Bajorországban, Ingolstadtban. Ezzel elérte, hogy Ferdinándban kifejlődhessen a hajlíthatatlan katolikus hit, másrész meg személyesen is megismerhette és együtt tanulhatott unokatestvérével, Miksával, aki később Bajorország fejedelme és II. Ferdinánd legfontosabb szövetségese lett. A bajor és az osztrák érdekek nem mindig estek egybe, többször a komolyabb összeütközés lehetősége is fennállt, de köszönhetően a fiatalkorban elmélyült barátságnak, mindig felül tudtak emelkedni a konfliktuson, meg tudták oldani a helyzetet. A háborús évtizedekben II. Ferdinánd és Miksa szövetsége rendkívül hatékonynak bizonyult, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a világtörténelem egyik leghatékonyabb szövetségét alkották meg.

Nagyon tanulságos a könyv azon része, amely a Katolikus Liga létrehozásának részleteit mutatja be. Egyben arra is rávilágít, hogyan működött együtt Ferdinánd és Miksa a nemzetközi diplomácia színterén. Miksa lett a Liga vezetője, Ferdinánd meg nem lett a tagja, ezzel Miksa ambíciója kielégítést nyert, Ferdinánd meg a vallási konfliktusok felett álló uralkodó szerepével azonosulhatott. Részben ennek a szereposztásnak köszönhető, hogy XIII. Lajos nem támogatta a cseh felkelőket, hanem semleges álláspontra helyezkedett.

A szerző külön kitér Ferdinánd és a pénz viszonyára. A korban még nem volt kormányzati gazdaságpolitika, de még szabályszerűen elkészített költségvetés sem. Mivel a rendek hatalmát (adómegajánlás, adóbeszedés) még nem törték meg, II. Ferdinánd is igen nehézkesen jutott saját bevételhez, kénytelen volt kölcsönökkel fedezni a szükséges kiadásokat. Ezt az amúgy sem ideális helyzetet – látszólagosan – tovább rontotta II. Ferdinánd sokak számára esztelennek tűnő nagyvonalúsága. Nem, nem a szeretőire, nem is gigantikus építkezésekre költött, hanem a saját embereire: mindenki, aki hűségesen szolgálta, busás jutalmat kapott. Amikor bírálták, megmagyarázta, hogy a legjobb hadvezérek és a legjobb diplomaták bizony sok pénzbe kerülnek. Nyilvánvaló, hogy ha takarékosabb lett volna, elbukott volna.

A könyv legérdekesebb részei azok a fordulópontok, amikor Ferdinánd határozott politikai elvek mentén, de a tanácsadóival, illetve a gyóntatójával való hosszas egyeztetés után döntést hoz. 1598–ban, amikor elhatározza, hogy örökölt tartományait (Stájerország, Karinthia, Krajna) visszavezeti a katolicizmushoz, 1601-ben amikor élete egyetlen és sikertelen, személyesen irányított katonai vállalkozását vezette, az 1608–at megelőző és követő évek, amikor unokatestvérei Rudolf és Mátyás konfliktusában kellett kiegyensúlyozottan állást foglalnia, 1618–1619, a sikerek éve, amikor cseh-, és magyar királlyá választják és koronázzák, majd megválasztják szent római császárrá is, mint ilyenek voltak. 1619 egyben az az év is, amikor a legközelebb jutott a bukáshoz: Bécset mindössze 300 katonával védi, amikor megérkezik a cseh felkelők Thurn gróf által vezetett 15.000 fős serege, miközben Ferdinánd éppen Felső-Ausztria protestáns rendjeivel tárgyal. A protestáns rendek képviselői már a Hofburgban győzködik a császárt, amikor hajón egy kisebb katonai egység Bécsbe érkezik Ferdinánd megsegítésére és az események menetében ez a döntő fordulat. Biereley leírja, hogy nem sokkal ezt követően egy 2.800 fős felmentő magyar sereg is megérkezett, Thurn pedig egy hét elteltével kénytelen visszavonulni. Ez II. Ferdinánd életének legdrámaiabb epizódja.

Különösen érdekes az 1629. évi restitúciós ediktum és az 1635. évi prágai béke előzményeinek és következményeinek bemutatása. A csehek és a dánokkal szembeni győzelem után Ferdinánd hatalma csúcspontján állt, a birodalmon belül uralma megkérdőjelezhetetlen volt. A franciák még nem álltak készen a hadba lépésre, Gusztáv Adolf svéd király meg Lengyelországban hadakozott. Úgy tűnt, hogy a háború véget ér. Alkalmasnak tűnt az idő, ha nem is a protestantizmus felszámolására, de mindazon birtokok visszaszerzésére, amelyek az 1555. évi augsburgi vallásbéke (illetve az 1552. évi passaui béke) után, törvénytelenül kerültek protestáns kézre. A döntés erkölcsileg indokolható volt, politikailag azonban elhibázott lépésnek bizonyult, még a pápa sem támogatta. Nem azért mert ellenezte, hanem azért mert az Egyház számára maga az augsburgi vallásbéke (és minden rá való hivatkozás) is elfogadhatatlan volt. A háború kiújult, a francia diplomácia ügyessége és pénze, a becsvágyó svéd királyt is bevonta a konfliktusba. Sőt a háború kezdete óta Ferdinándot támogató lutheránus János György szász herceg is Ferdinánd ellen fordult.  A császár egész életműve veszélybe került: katonai vereségek, legfontosabb szövetségesének Bajor Miksának menekülnie kellett a saját országából. Legjobb hadvezéreinek elvesztése: Tilly gróf a svédektől elszenvedett vereség után, súlyos sebesülése következtében elhunyt. Wallenstein – akit Ferdinánd pár évvel korábban a fejedelmek nyomására volt kénytelen elbocsátani – önállósította magát, már veszélyforrást jelentett, ezért el kellett tenni az útból: ez volt Ferdinánd egyetlen politikai gyilkossága. Előtte a Gusztáv Adolf meggyilkolására vonatkozó ötleteket ő is és Miksa is határozottan elutasította. Érdekes, hogy a szerző külön felhívja az olvasók figyelmét, hogy Wallenstein meggyilkolásának helyszíne a csehországi Eger (Cheb) nem keverendő össze a magyarországi Eger városával (melynek német neve Erlau). Gusztáv Adolf halála (1632), nem sokat javított a helyzeten, de saját fiának, III. Ferdinándnak és család spanyol ágából származó Ferdinánd bíboros-infánsnak svédek felett aratott nördlingeni győzelme (1634) helyreállította az egyensúlyt. Ezt követően, hosszas diplomáciai egyeztetéseket követően, kötötték meg 1635–ban a prágai békét. Az aláírás előtt Ferdinánd sokáig ingadozott, és végül a tanácsadóit arra utasította, hogy ne akarjanak közös álláspontra jutni, hanem a kérdés megvitatása után egymástól függetlenül külön–külön írásban fejtsék ki a véleményüket. A bölcs eljárást az indokolta, hogy eleve reménytelennek tűnt egy egységes álláspont (a pápa, a spanyol, a német, a magyar érdekek egyszerre történő maximalizálása) kialakítása, így ha arra várnak, a békét sosem írják alá, másrészt, viszont ha sikerül, akkor az lenullázná az uralkodó mozgásterét: nem lenne más döntési lehetősége.

A kötet nagyon érdekesen mutatja be azt a tanácsadói kört (miniszterek, papok, gyóntatók, nagykövetek, katonák), amely Ferdinánd döntéseire befolyással bírt. Voltak köztük tehetséges, de gátlástalan, kevésbé okos, de megbízható, a katolicizmus általános érdekét szem előtt tartó, a törökök elleni összefogást sürgető, a franciák elleni összefogást sürgető, a protestánsokkal szemben még keményebb fellépést sürgető, a protestánsokkal való kiegyezést sürgető, és egyszerűen csak sürgető személyiségek. Ennyi és ennyi eltérő, sőt szemben álló érdek között kellett meghoznia a vallása, országai és a családja számára legjobb döntéseket. Már ez önmagában is megcáfolja egyes történészek azon véleményét, mely szerint Ferdinánd csupán csak a katolikus papok bábja lett volna.

A magyar olvasó számára persze az a legérdekesebb, hogy egy amerikai szerző mit talál fontosnak II. Ferdinánd életéhez kötődően Magyarországról elmondani. Hasznos is a magyar szempontból jól ismert eseményeket nemzetközi kontextusban látni. A könyv szól a tizenöt éves háborúról, Bocskai-mozgalmáról, a konfliktust lezáró békeszerződésekről, amelyek idején Ferdinánd még csak mellékszereplő. Ezt követően természetesen II. Ferdinánd 1619–es megválasztása és koronázásán kívül olvashatunk Bethlen Gábor Ferdinánd elleni hadjáratairól, királlyá választásáról és Bethlen harcait lezáró békeszerződésekről. Azt talán még magyar szemmel is érdekes – és sokak számára új – információ lehet, hogy a felkelő cseh rendek egy éves interregnumot követően először a szász hercegnek és Bethlennek ajánlották fel a cseh trónt, akik visszautasították az ajánlatot. Pfalzi Frigyes a „téli király” csak a harmadik jelölt volt és szerző – részleteiben is bemutatva a diplomáciai összefüggéseket – bebizonyítja, hogy a csehek és Frigyes sem hozhatott volna következményeiben ennél rosszabb döntést. A könyv futólag megemlíti a korszak nádorait, de részletesebben egyikükről sem beszél. Ellenben Pázmány Péter esztergomi érseket Ferdinánd legfontosabb tanácsadói között mutatja be. Arra is kitér, hogy Pázmány, miközben itthon a katolikus megújulás legfontosabb és legsikeresebb képviselője volt, diplomataként a „béke nyugaton” és „háború az oszmánok ellen” politikát képviselte. Azokat a lépéseket támogatta, amelyek a franciák és a német protestánsok megnyugtatására szolgáltak. Kitér még Pázmány római diplomáciai útjára is, amely tekintélyét jelentősen emelte, de összességében mégis sikertelen volt. II. Ferdinánd fiának III. Ferdinánd néven történő királlyá választását és soproni koronázását (1625) is bemutatja a mű. Ettől kezdve – a jobb érthetőség kedvéért – következetesen csak III. Ferdinándot hívja magyar királynak. Sőt azt, hogy ő Magyarország királya hangsúlyosan jeleníti meg az 1636-os regensburgi birodalmi gyűlés eseményeinek bemutatásakor is, ahol II. Ferdinánd élete utolsó politikai győzelmét aratva, sikerült fiát német királlyá választatnia.

A közvetlen utalások mellett a háttérben végig ott húzódik a török elleni háború veszélye. Akármelyik Ferdinánd idején lezajlott diplomáciai eseményről vagy katonai konfliktusról beszél, akár a svéd–német, akár a Bourbon–Habsburg ellentétet, akár a spanyol udvarral kapcsolatos fejleményeket mutatja be, mindig ott van a veszély, hogy egy esetleges oszmán támadás bármikor teljesen felforgathatja a  „játékteret”. Ferdinánd fővárosai (Graz, Bécs, Pozsony) ott voltak szinte a török határ mellett. Bármit is tett, bármit is tervezett évtizedeken keresztül folyamatosan a háta mögé is kellett néznie.

Összességében kinek ajánlhatjuk és kinek nem Robert Bireley művét? Nem ajánljuk azoknak, akik a „kalandregény” típusú életrajzokat szeretik, csalódni fognak a hadtörténelem iránt érdeklődök is, mert részletes csataleírásokat nem fog találni a műben. Az ateisták és a materialisták számára teljesen érthetetlen lesz Ferdinánd motivációja, célja, döntéseinek mozgatórugója. Nem fog tetszeni a kötet azoknak sem, akik számára a történelem helyszíne csak a „magyar glóbusz” és a világtörténelem csak arra szolgál, hogy hátteret adjon az itthon történteknek, hiszen II. Ferdinánd történetében Magyarország és a török–kérdés folyamatosan fontos, de csak háttérszerepet játszott. Ellenben nagyon hasznosnak fogják találni azok, akik a nemzetközi politikai viszonyokat átlátva jobban meg szeretnék érteni a magyar történelmet is, és akiket érdekel a diplomáciatörténet. Elsősorban viszont azoknak ajánlom, akiket érdekel egy nem kiemelkedő tehetségű, tépelődő, de mélyen hívő, vallása védelme érdekében semmilyen áldozattól vissza nem riadó, céljaihoz hűségesen ragaszkodó uralkodó, akinél többet senki sem tett Közép-Európában a katolicizmus fennmaradásáért.

Robert Bireley: Ferdinand II, Counter–Reformation Emperor, 1578–1637. Cambridge University Press, 2017.

Nehéz feladat volt a francia királyságot visszaállítani. Első akadálya, hogy a történelmi jogot már a múltban háttérbe szorította a forradalmi jog. A francia helyzet nem volt olyan, mint a mienk most. Nem arról volt szó, hogy néhány dicsőség nélküli szerencsétlen perc munkáját visszacsinálják és viszszaálljanak a biztos, minden kétség fölött álló törvényes alapra, hanem nehéz türelmes munkával kellett volna a történelmi királyságot újraépíteni, átalakítani, a modern világhoz alkalmazni.

Írta: Ifj. Andrássy Gyula gróf

Az első nagy francia forradalom óta, a jogfolytonosság első megszakítása óta nagy alkotásokkal, nagy dicsőségekkel, óriási eredményekkel és ugyanakkor tragikus bukásokkal és katasztrófákkal telitett 80—90 év múlt el, mely idő alatt különféle elvi alapon álló, köztársaságon, császárságon és forradalmi királyságon ment át a francia nemzet. A különböző államformák mindegyike elég erős volt ahhoz, hogy a nemzet egy részében gyökereket vessen, de egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy állandósuljon és a többiek támaszait megdöntse.

A francia társadalom különböző részeit, különböző államformákhoz kötötte az érdek, az emlék, a hűség, a kötelesség, a hála és a rokonszenv. A köztársaság a feudalizmust visszaéléseivel együtt összetöri, a modern világnak utat tör, a francia szellemet állította a modern haladás élére és emellett Franciaország határait a fegyverben álló Európa ellen megvédelmezte. Ezért érthető, hogy véres napjai, szörnyű bűnei és hibái ellenére lelkes hívei maradtak és hogy Franciaországnak az első forradalom óta mindig volt számottevő köztársasági pártja. De páratlan dicsőséget szerzett a császárság is, olyat, amely kiirthatatlan betűkkel irta be a Napoleon nevet a francia lélekbe és az imperializmust erős, nagy nemzeti ösztönökre és érzésekre bírta fektetni.

A forradalomból eredő Orleans-i királyság mellett pedig az az érv hozható fel, hogy a parlamentarizmus gondolatát a legfényesebben valósította meg az összes rezsimek között. Guizot és Thiers küzdelmei a francia parlamentarizmus klasszikus idejét jelentették. Ezen történelmi emlékek a társadalmat széjjeltépték és nem engedték meg, hogy abban a kérdésben egyetértsen, hogy milyen államforma felel, meg Franciaország érdekeinek, melyiknek van a legtöbb jogosultsága. A királyságnak a legtöbb kárt a forradalmi királyság okozta. Igaz, hogy 1830-ban Lajos Fülöp a királyság intézményét megmentette, de milyen áron! Elárulta rokonát, a törvényes királyt, akihez sok ünnepélyes ígéret kapcsolta, meghajolt a forradalom előtt és az utcától fogadta el a koronát, melynek igazi fényt csak a törvényes eredet, a jogban való fogantatás, a tradíció adhat. A forradalmi királyságnak fából való vaskarikája kedvéért, pár évig tarló beteg, félkirályi, félköztársasági rezsimért a királypárt egységét és a királyság méltóságát hosszú időre kockára tette.

A royalizmus ügyét kompromittálta Lajos Fülöp példája, mert ki tartson ki azon dinasztia mellett, mely a megpróbáltatás percében nem tud egységes maradni és önmagát marcangolja?

Franciaországban a legitim királyság legodaadóbb híveinek lelkében ugyan az uj államformák mind bitorlások voltak és törvényes uralkodójuk ugyan mindig a Bourbon-család feje volt, az életben, a valóságban azonban ezen álláspont tarthatatlanná vált. Joggal mondta Napoleon, hogy őt el nem ismerni, őt ignorálni olyan, mint a Napot letagadni. A legitimizmus a múlt század hetvenes éveiben tényleg már csak egy megoldás volt a sok közül, nem pedig az egyetlen törvényes megoldás. A hosszú ideig érvényesült forradalmi jog már annyira megrendítette a történelmi jog erejét, hogy ez utóbbi megszűnt a tömegekre hatni és nem volt képes a régi monarchiának igazi új életerőt adni. A régi királyság gondolatát tulajdonképpen már csak egy társadalmi réteg, az arisztokrácia és egy szervezet, a papság teszi egészen magáévá. A királyság inkább egy osztályt és az ultramontán felfogást látszott képviselni, mint a nagy nemzetet a maga egészében, a modern társadalmat ezerféle igényével.

Óvakodjunk, hogy mi ne jussunk idáig. Siessünk visszaállítani a régi, egyedül törvényes államformát, mielőtt uj államformák, véle versengő pártokat és tradíciókat szervezhetnének és a nemzet széjjeltépetnék éppen akkor, midőn a belső összetartásra szorítják a körülmények.

A mi egyik főszerencsénk eddig az volt, hogy az államforma nem vált vita tárgyává, hogy a jelen a múlt organikus továbbfejlődése volt, s alkotmányunk eredete a vérszerződésig vezethető vissza erőszakos megszakítás nélkül. Nálunk a történelmi jognak nem akad versenytársa a forradalmi jogban. Szent István óta királyság alatt élünk, és pedig mindig törvényes alapon álló királyság alatt. Amikor a dinasztia kihalt és nem volt törvényes király, akkor is a király megválasztásánál a régi dinasztiával való rokonságot mindig tekintetbe vették. Amikor néha fegyvert fogtak őseink a király ellen, ezt azzal indokolták, hogy a törvényt a királyok szegték meg. Kétszer mondták ki őseink a trónfosztást, de mindig azzal érveltek, hogy a király lett hűtlen az alkotmányhoz, szegte meg azt a szerződést, amelyet a nemzettel kötött. 1849-ben rövid ideig köztársaság volt ugyan, de csak ideiglenes jelleggel és Kossuthnak is az volt a célja, hogy a királyság helyreálljon. A dinasztia sem ejtett halálos sebet önmagán, mint a francia, azáltal, hogy egyes tagjai fellázadtak volna a dinasztia törvényei és az ország örök rendje ellen. Ha voltak talán a közelmúltban olyan irányok, amelyek egyes főhercegeket a legitim uralkodó ellen akarták volna kijátszani, szerencsére ezek becsületérzése, hűsége, belátása erősebb volt minden kísértésnél.

Ha azt a problémát kellett volna francia antilegitimistáknak megoldaniok III. Napoleon bukása után, amely előtt most a mi ellenfeleink állanak, akkor azt hiszem nem lett volna semmi habozásnak, semmi kételynek helye. Milyen komoly férfi vállalkozott volna arra, hogy nehéz, hosszú küzdelemmel és erőfeszítéssel azt az államformát összetörje, mely a jelent a múlthoz kapcsolja, amely magát az országot véres és következetes százados munkával megalakította, amely még eleven életet élt a tömegek lelkében is, amely a megszokottság erejével hatott, amikor saját bőrén érezte a nemzet, hogy milyen véghetetlen nehéz dolog az új tradició nélküli rezsimeknek állandó és valódi sikereket aratniok.

De talán a jogfolytonosság teljes megszakításánál is nagyobb akadálya volt a restaurációnak, hogy a legitim királyság minden modern igénnyel ellentétben látszott lenni. A legitim királyság és az alkotmányos szabadság nem olvadtak egymásba, hanem mindig bizonyos ellentétben látszottak lenni. A francia királyság Isten kegyelméből való királyság maradt mindig, abban az értelemben, hogy földi tényezők nem korlátolhatják, nem befolyásolhatják és hatalmának határait csak ő maga szabhatja meg saját maga által adott alkotmányával.

Franciaország egységét a középkori anarchia széjjeltépte. A királyság korán elgyengült és amikor a középkor vége felé újra megerősödött, a királyság a feudalizmus és a decentralizáció által darabokra tépett társadalommal állott szemben, melyet privilégiumok, lokális egoizmusok, a legjobb esetben is osztályérdekek uraltak. Az egész nemzet, az állam, az egység gondolatát, már csak a király képviselte. Az ő ereje, az ő győzelme volt a nemzet fejlődésének követelménye. A nemzet megmentésének nagy hivatása adta a királyság kezébe a teljhatalmat. A király vált az egyedüli törvényhozóvá, abszolút úrrá, mindenhatóvá, mert egyedül ő képviselte az állameszmét, a nemzeti összetartást. A külfölddel paktáló, lázadó, oligarchikus társadalmi rétegek nem bírtak a nemzet szabadságának magaslatára emelkedni és igy nem fejlődhetett ki az alkotmányos szabadság. Továbbá az is Franciaország nagy történelmi szerencsétlensége, hogy mikor végül a nemzet szabad akart lenni a nagy forradalom idejében, éppen politikai tapasztalatlansága és az önkormányzatban való gyakorlat hiányánál fogva olyan túlzásokba ment, melyeket a király jóhiszeműleg el nem fogadhatott. XVI. Lajos végső bukását az okozta, hogy ő a reá kényszeritett, tényleg rossz alkotmányt nem fogadta el őszintén. Bukása csak megerősítette azt az általános hitet, hogy a francia király soha sem fog megbékülni a nemzet önkormányzatával és mindig az abszolutizmus után fog törni.

Újabb szerencsétlenség volt az is, hogy amikor a forradalom és a napóleoni korszak lezajlása után visszaállt a legitim királyság, X. Károly és Polignac megsértették az alkotmányt és a királyság és a szabadság gondolatának azon belső megegyezése, melyet XVIII. Lajos bölcsessége megkezdett, a barrikádok harcai között ismét lehetetlenné vált. Megint az a be- nyomás maradt a legitim királyság után, hogy közte és a modern felfogások között áthidalhatatlan űr van.

A legitim királyság gondolatával mindig összeforrt a nemzet lelkében az Ancien Régime, a forradalom előtti, vissza nem állítható, gyűlölt állapotok gondolata. Ezt a mélyen gyökerező bizalmatlanságot, ezt az aggodalmat kellett a társadalomban eloszlatni, mielőtt a restauráció békésen, közmegnyugvás mellett keresztül lett volna vihető.

E tekintetben is előnyösebb a mi helyzetünk. A hatalmas Árpád-dinasztia össze bírta tartani a magyar nemzetet, megbirkózott a középkor anarchikus ösztöneivel, a nemzet nem esett szét, mint a francia. A vezető osztály nem kívánt és nem kívánhatott pusztán privilégiumokat és lokális függetlenséget, hanem közszabadságot kellett követelnie. Enélkül maga maradt volna a hatalmas királlyal szemben. Így nálunk igen korán fejlődhetett ki a szabad alkotmány. A király és a nemzet a Szent Korona fogalmában egy eszményi egységgé olvadtak össze. Mindegyiküknek megvan a maga hatásköre, szerepe, joga, hatalma, A korlátolt monarchia a nemzeti önkormányzat originális és páratlanul szép koncepciója keletkezett, amelynek alapvonása, hogy a törvény a legerősebb tényezője az állami életnek. A törvény a király és a nemzet egyoldalú akarata fölött áll. A király éppúgy tartozik neki engedelmeskedni, mint a nemzet. A mindenható törvényt pedig csak a Szent Korona tudja, azaz a király és a nemzet együtt, és csak a Szent Korona változtathatja meg, vagyis a király és a nemzet együtt. Ami nélkülözi a kettős tényező jóváhagyását, az lehet a tényleges állapot, az megfelelhet a momentán szükség parancsának, lehet célszerű, átmenet, de az nem jogos, az nem bír törvényes erővel.

Az így kifejlődött magyar történelmi alkotmány minden szükséges szabadsággal megfér. A legitim magyar királyság nem Isten kegyelméből való királyságot jelent az Ancien Régime értelmében, hanem a törvény kegyéből való királyságot. A francia királysággal nehezen fér meg a szabadság gondolata, az általa nem módosítható fölötte álló törvény fogalma. A magyar királyság ellenben önmagához hűtlen, saját erejét gyengíti, ha a törvénnyel szembehelyezkedik, hiszen minden jogát a törvénytől és a törvényt pótló jogszokásoktól kapta. Ha ma visszatérne örökségébe illő király és megkoronáztatnék, senki sem tarthatna józan ésszel attól, hogy a nemzeti önkormányzat helyébe a királyság abszolutizmusa kerülne, mint Franciaországban. A királyság helyreállításának gondolata a szabadságot nem veszélyeztetheti, sőt ellenkezőleg, egy átmeneti, gyenge és már gyengeségénél fogva is zsarnokság felé hajló rezsim helyére jönne a történelmi szabad magyar alkotmány, amely már azért is tiszteli mások jogát, mert sajátja szilárd alapon áll és mert a jog ereje az ő ereje is.

(1925)

Ha egy mondatban kellene válaszolnom erre a kérdésre, akkor a válaszom csupán ennyi lenne: Azért, mert katolikus és magyar vagyok, így ha akarnám, sem lehetne más politikai-világnézeti meggyőződésem anélkül, hogy katolikus hitemet és magyarságomat valamilyen szinten zárójelbe ne tenném. Ez pedig egyet jelentene a meghasonlással. (Országunk is azért pusztul egyre gyorsulóbb ütemben, mert meghasonlott önmagával [Mt. 12:25].)

Írta: Magyar Sándor.

Természetesen ahogy ebben a korban a legtöbbeket, engem sem neveltek monarchistának, bár úgy hiszem, hogy annak csíráját a katolikus hitre való neveléssel elültették bennem. Emlékszem, általános iskolában még szentül hittem, amit a történelemkönyvek írtak, miszerint a rendszerváltozás után beköszöntött a Kánaán, itt a történelem vége, nincs más dolgunk, mint élvezni az életet. Hiába, újszülöttnek minden vicc új, s aki nem olvas régi könyveket, az a történész irgalmára van utalva. Mégis, még gyerekfejjel is sajnáltam, hogy ma már nincs miért küzdeni, nincs mit felfedezni, nincs mit elfoglalni; csak tespedni lehet.

A demokráciába és a modern világba vetett végtelen bizalmam először gimnáziumi éveim alatt rendült meg, amikor egy alkalommal leültem édesapám mellé, aki épp egy parlamenti közvetítést nézett. A képviselők épp szavaztak valamiről, és hangos „igen” és „nem” kiáltások hallatszottak be a közvetítésbe. Meg is kérdeztem édesapámat, hogy mégis kik és miért óbégatnak a Parlamentben. A válasz a következő volt: a frakcióvezetők óbégattak (és óbégatnak a mai napig is), hogy a képviselők tudják, hogy mire kell szavazni. (Felnőtt fejjel csak annyit tudnék hozzáfűzni ehhez a gyalázatos eljáráshoz – minthogy így a területi alapú képviseletnek értelme nincs – igazságosabb lenne a képviselői helyeket a lottón kisorsolni.) Az ehhez hasonló kisebb-nagyobb józanító pofonok után utolsó egyetemi éveim alatt szakítottam végleg a demokráciával és a köztársasággal. Látva ezekek a rendszereknek a fogyatékosságait: a cselekvésképtelenség, a lassúság, a korrupció, az erkölcstelenség, és a nihilizmus jéghegyeinek csak a csúcsát – melyeknek mélysége valószínűleg már a húst járja át –, kiutat keresve először az autoriterebb rendszereknél kerestem a választ a rendszer a megreformálhatatlanságának problémájára; ahonnan katolikus hitem vezetett el a királyságpárti gondolathoz; majd pár hónap lefogása alatt – miközben sikerült lebontani a marxista-leninista- vagy olykor protestáns történetírásunk hazugságait, valamint nem utolsó sorban lenyelni a gőgöt, amit belénk neveltek és nevelnek az iskolákban – meggyőződéses legitimista lettem.

Báró Lehár Antal szavaival tudom legjobban összefoglalni, hogy „Legitimistának lenni annyit jelent, mint a törvény talaján maradni. Minden tekintetben.” Törvény szerint pedig hazánk királyság. Az erőszakkal, törvénytelenül és jogtalanul összeeszkábált köztársaságoknak nincs létjogosultsága Magyarországon, annál is inkább, minthogy ez az ország nem a miénk, hanem a Boldogságos Szűz Máriáé, kinek azt Szent István királyunk elsőként ajánlotta fel, így Boldogasszony Anyánk nemcsak patrónánk, hanem égi királynőnk is! Joggal tehetjük fel a kérdést: mégis hogy uralkodhat s lehet királynője a Szent Szűz egy istentelen, gyökértelen köztársaságnak? Nem csoda, hogy tisztelete hitünkkel együtt gyöngül, s vele gyöngül magyarságunk – ahogy Mindszenty bíboros hercegprímásunk is előre vetítette – és vele romlik országunk is. Minden magyar katolikusnak kutya kötelessége küzdeni Mária királyságáért, s ha őszintén küzdenek érte, előbb-utóbb küzdeni fognak nemzeti dinasztiánkért is, mint ahogy én is felismertem a Habsburg illetve a Habsburg-Lotaringiai házból való uralkodóink buzgó, máriás hitét (Gondoljunk csak a legkitűnőbbre, Boldog IV. Károly királyunkra!).

Ne tévesszen meg senkit semmilyen mézesmadzag, pl. „kereszténydemokrácia” – jelentsen ez a szó bármit is… – hiszen a kereszténység természeténél fogva sohasem volt demokratikus, és a demokrácia természeténél fogva nem lehet keresztény. Az egyetlen dolog, amiről az emberek a Bibliában szavaztak az Krisztus megfeszítése volt. Kronstadti Szent János szavaival élve: „A mennyben királyság van, a pokolban demokrácia.” E kettő közül választhatunk, és nem szolgálhatunk két úrnak [Mt.6;24].

Sokan mondják, hogy szent ügyünk megkésett és reményvesztett, nekik csak Deák Ferenc szavaival üzenek: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már a sikerhez nincsen remény.” Remény pediglen van. Nem sok, de épp elég: a monarchista gondolat él, nemzeti dinasztiánk él, a történelemnek nincs vége, és ahogy Dom Jean-Baptiste Porion karthauzi atya írja: „Militia est vita hominis super terram!” Küzdjünk hát lángoló szívvel Krisztus királyért, a királyok királyáért, a Boldogságos Szűz Máriáért, Magyarország égi királynőjéért és királyságáért, valamint nemzeti dinasztiánkért: ad maiorem Dei gloriam!

Egy interjú Mihály m. kir. herceggel

Habsburg-Lotaringiai Mihály magyar királyi herceg, a Máltai Lovagrend volt magyarországi nagykövete kulcsfontosságú pillanatokról beszél a Habsburg-dinasztia kitartó munkája, a keresztény értékek Magyarországon való helyreállítása kapcsán.

Készítette: Victor Gaetan.

A 78 éves Mihály m. kir. hercegnek és feleségének, Löwenstein-Wertheim-Rosenberg-i Christiana hercegnőnek (aki amúgy Habsburg Krisztinaként is ismert) három gyermekük – Habsburg Pál atya, a Legio Christi papja, Ede magyar királyi herceg, Magyarország szentszéki nagykövete és Margit hercegnő – és 10 unokájuk van.

Mihály herceget, a legendás Habsburg-dinasztia magyar ágának leszármazottját úgy nevelték, hogy ne mondjon le ősi hazájáról, Magyarországról.

A 80-as években (a kommunizmus és a szovjet katonák jelenléte ellenére) elhozta fiatal családját látogatóba Magyarországra, és az újjáépítésről álmodozott – oktatás és más, katolikus egyházi tevékenységek útján. A főnemes unokatestvére, Ottó örökös király kampánymenedzsere volt, aki a Pán-európai Unió elnöke és húsz éven át európai parlamenti képviselő volt a Bajor Keresztényszociális Unió tagjaként.

Mihály herceg beszámolt a Magyarországon (és Kelet-Németországban) tett látogatásairól Ottónak, aki az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Magyar Királyság utolsó trónörököse volt.

Mihály hercegnek diszkrét befolyása volt Orbán Viktor miniszterelnök oktatási törvényére és családjogi jogalkotására, igaz, ő a katolikus Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Fidesz – Magyarország egy évtizede kormányzó pártja – koalíciós partnere vezetőjének tulajdonítja ezt.

Ez az interjú, melyet Victor Gaetan, a National Catholic Register vezető riportere készített Budapesten, a második cikk egy olyan katolikus nemesekről szóló cikksorozatban, akik kivételes befolyással voltak a posztkommunista Európára, segítve a civilizáció – és a katolikus egyházszervezet – helyreállítását a régióban.

***

A családja 1944-ben hagyta el Budapestet, mikor Ön csak két éves volt. Úgy tudom, hogy nagyapja, József Ágost magyar királyi herceg, valamint édesapja az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság – mely rendszer szovjet stílusú vörös terrort alkalmazott minden ellenállóval szemben – alatt börtönbe voltak zárva, így a családja rendkívül óvatos volt azzal kapcsolatban, hogy mit hoz a háború utáni időszak. Hova mentek?

Igen, mikor a szovjet csapatok megszállták Magyarországot, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, mivel mind nagyapám, József Ágost magyar királyi herceg, mind apám rossz bánásmódban részesültek a Kun Béla által vezetett 1919-es kommunista hatalomátvétel után [Folyamatos megfigyelés alatt tartották a felcsúti kastélyt a kommün ideje alatt, de tényleges bántalmazás nem történt, elsősorban a hercegi család népszerűsége miatt – A szerk.]. Ez csupán 25 évvel azelőtt volt. Mindent, amink volt, magunk mögött hagytunk. Az apám úgy döntött, hogy a lehető legmesszebb megyünk, Európa végibe – ahol át tudott volna úszni az óceánon Amerikába, ha szükséges – és ez Portugália volt. A nagyszüleink Regensburgba mentek, Németországba, hogy nagyapám, Thurn und Taxis házból származó sógorának kastélyában éljenek.

Portugáliában nőttem föl, de tudtuk, hogy honnan jöttünk és hova tartozunk, és hol volt a hazánk 1796 óta, amikor is az ükapám, József nádor segített bátyjának [II. Ferenc, az utolsó szent római- (1792-1806) és az első ausztriai (1804-1835) császár] Magyarországot kormányozni.

Mindig meg volt követelve tőlünk, hogy magyarul beszéljünk otthon, ne portugálul vagy angolul, pedig angol iskolába jártam. Nagyon hálás vagyok édesapámnak ezért az elvárásért. Mindig azt mondta: „Egy nap remélem visszatértek; és ha nem, a gyerekeitek vagy unokáitok vissza fognak.” Ide tartozunk. Szíve mindig ide húzta vissza; és nagyapámat is. Sajnálatos módon édesapám fiatalon, 62 évesen halt meg, 1957-ben.

Tehát nekem mindig is élt ez a vágyam, élt ez a reményem, hogy egy nap haza fogok térni Magyarországra.

Meséljen az életéről Portugáliában.

Először Estorilba mentünk, mert ott élt a legtöbb száműzött királyi család. Nagyon közel álltunk II. Umbertóhoz; ő volt az esküvői tanúm, ha állítható ez egy királyról [Umbertó Olaszország utolsó királya volt, aki csupán egy hónapig uralkodott 1946-ban]. A bolgár királyné, Umberto nővére Giovanna, valamint a spanyol király, János Károly szülei is ott éltek. Szintén emlékszem még Károlyra, Románia királyára, aki a térdére vett engem és megmutatta a bélyeggyűjteményét. [Ezt értékelték a világ harmadik legértékesebb bélyeggyűjteményének 1949-ben.]

Édesapám, aki nagyon szerette a tengert, arról álmodozott, hogy part menti háza lesz, hát talált is magának szinte ingyen egy, gyakorlatilag az Atlanti-óceánra néző hatalmas villát, rögtön a sziklaszirten. Ott a hullámok egész éjjel ostromolták a part menti magaslatot, a falakról folyt a lecsapódó pára, így gyorsan rájöttünk, hogy ez nem a legjobb ötlet volt.

Ám mivel nem volt pénzünk, egyszerűen vándoroltunk az egyik helyről a másikra. Szerintem vagy hatszor költöztünk az első évben. Egy család megengedte, hogy egy igen kedves kis tanyasi házban tartózkodjunk Carcavelosban, ahol a St. Julian iskolába jártam. Tizenhárom éves voltam, mikor Angliába küldtek gimnáziumba.

Ismerte a nagyapját, József Ágost magyar királyi herceget?

Úgy emlékszem rá, mint egy idős öregúrra. 1944-ben hagyta el Magyarországot és ment a németországi Regensburgba, mikor az én családom meg Portugáliába. A felesége egy bajor hercegnő volt.

Az első világháború hőse volt, mint tábornagy. Az észak-olasz arcvonalra felvonuló osztrák-magyar hadsereget vezette. Hét csatát harcolt végig a dolomitokban és a román fronton. Nagy hazafi és katona volt, jó kapcsolatban a magyar néppel, katonái a „József apánk” névvel illették, mert törődött azok özvegyeivel és árváival.

Károly király – Boldog IV. Károly – homo regius-szá, „királyi emberré” nevezte ki az első világháború vége felé. Ezt a hivatalt, mint az uralkodó személyes helyettesét lehetne felfogni [Később, hogy a forradalmi rendszerek között folytonosságot biztosítsa, kormányzóként is fellépett József Ágost herceg, de az antant nyomásra, pár hét után lemondott erről a szerepről 1919. augusztusában – A szerk.].

Ám az antanthatalmak [Franciaország, Nagy-Britannia, Egyesült Államok] úgy döntöttek – más szervezetekkel, mint a szabadkőművességgel együtt –, hogy a Habsburgok nem jöhetnek vissza a trónra. A fő szervezet, mely elindította az első világháborút a szabadkőművesség volt, és az ember, aki lelőtte a trónörököst szintén e szervezet tagja volt, tehát az első világháború célja a katolikus Osztrák-Magyar Monarchia elpusztítása volt – mely sikerült is.

A két világháború közt József Ágost magyar királyi herceg az országgyűlés Felsőházának tagja volt és a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként szolgálta a hazáját. Egy szürke eminenciás, a háttérben meghúzódó csendes befolyás embere volt. 1962-ben halt meg, 92 évesen.

Mikor kezdett el gondolkodni a Magyarországra való visszatérésen?

1979-ben, mikor először mentem a kommunista Kelet-Németországba egy unokatestvéremmel. Anyai nagyapám, III. Frigyes Ágost király sírját mentünk meglátogatni, aki Szászország utolsó királya volt. Emiatt az út miatt összeszedtem a bátorságomat és azt gondoltam: „Megpróbálom meglátni, hogy vissza tudok-e jutni Magyarországra.”

Milyen volt az első útja Magyarországra?

1980-ban volt, a feleségemmel és három, 8 és 13 év közti gyermekünkkel. Én voltam az első a családomban, aki visszajött Magyarországra, sőt, az első, aki megkockáztatta a vasfüggöny mögé utazást. Budapestre mentünk, ahol is a szállásunkon kívül mindenütt követett minket a titkosrendőrség. Minden nap pontosan megmondtam a hatóságoknak, hogy hova megyünk – ők pedig fel-feltűntek az utunk során.

A gyermekeink azt mondták: „Miért nem visszük őket magunkkal az autóban, hogy ne kelljen keresniük minket?”

Piliscsabára vezettünk, egy valaha családi tulajdonban álló vadászati birtokra. Egy öregember állt a nagyapám vadászkunyhója előtt, ahol még mindig dolgozott. Vigyázban állt. Egy hihetetlen pillanat volt: neki, hogy a család egy tagját látta ismét 45 év után és számomra valaki olyannal találkozni, aki ilyen jól ismerte a családomat.

Egy erdész vagy vadász az kicsit olyan, mint egy pap, aki gyónást hallgat: gondolok itt mindenre, amit a nagyapám – és az apám – elmondott neki, miközben órákon át ültek és várták, hogy jöjjön valami szarvas. Így tehát sok mindent megtudtam a családomról, amiről fogalmam sem volt.

Elmentünk a családi kastélyhoz, Alcsútra is. Az inas majdhogynem elájult, mikor becsöngettem a hátsó ajtón és elmondtam neki, hogy ki vagyok. Összecsődítette barátait és az egész családját és azt mondta: „Itt vannak. Mondtam nektek, hogy visszajönnek!” Ezek nagyon érzelmes és érdekes pillanatok voltak, melyeket együtt éltünk meg. Ez mind igen szép volt.

Úgy tudom, hogy Ön és az unokatestvére, Ottó trónörökös szerepet játszottak az első demokratikus párt megalakulásában a kommunista Magyarországon, a 80-as években. Volt egy olyan meghatározó esemény, az Ön nézete szerint, mely a kommunizmus bukását jelölte?

Egy kulcsfontosságú dátum 1989. augusztus 19-e, az osztrák-magyar határnál, ahol a pán-európai ifjúsági szervezetek úgy határoztak, hogy gyülekezőt tartanak mindkét oldalon [Ti. ez volt a Páneurópai piknik, 1989. augusztus 19-én, Piuszpusztán, az osztrák-magyar határon, egy jelentős békedemonstráció, Pozsgay Imre és Ottó trónörökös fővédnökségével – A szerk.]. Az osztrák oldalon ott volt Habsburg Ottó, a magyar oldalon a reformkommunista miniszter, Pozsgay Imre. A fiam, Ede herceg és Ottó lánya, Walburga hercegnő vezették a találkozót a magyar oldalon. Amikor egy szimbolikus aktussal átvágták a szögesdrótot, nem tudták, hogy a mögöttük elterülő mezőkön egy nagy csoport kelet-német várakozik, akik Magyarországon töltötték nyaralásukat. Ezek az emberek úgy gondolták, hogy itt az alkalom átkelni a határon Ausztriába; és hirtelen 661 ember rohamozta meg a kerítésen esett rést. A határőröknek parancsuk volt, hogy lőjenek bárkire, aki megkísérli a menekülést a „földi paradicsomból”, ahogy a kommunista párt hívta. Ede herceg aznap este hívott engem, hogy elmondja: ez nagyon máshogy is történhetett volna, mert az ügyeletes tiszt tűzparancsot is adhatott volna, és akkor lelőtték volna ezeket az embereket. Ehelyett a tiszt a helyszínen döntött úgy, hogy nem lövet, hanem átengedi őket.

A következő nap augusztus 20-a volt, Szent István király ünnepnapja, mely nemzeti ünnep Magyarországon.

Úgy tudom, az unokaöccsével, Rudolf herceggel folytatott interjúm alapján, hogy voltak magyarok, akik remélték, hogy az ő nagybátyja Ottó, a Habsburg trónörökös elfogadja a köztársasági elnöki tisztet. Emlékszik erre?

Rendkívül közel álltam Ottóhoz [Boldog IV. Károly fia, aki 2011-ben halt meg]. Én voltam a felelős az európai parlamenti kampányainak a pénzügyeiért. Münchenben éltem, és ő meg a közelben, így egyszerű volt a kapcsolattartás; ezen túl a feleségeink is közeli barátok voltak.

Amikor elkezdtem Magyarországra járni, be tudtam neki számolni az emberekről, akik nagyon szerették őt, különösen miután egy róla szóló filmet országszerte vetítettek a mozikban 1988-ban vagy 89-ben. Mindenki tudta, hogy sokat tesz azért, hogy az ország az Európai Unió része legyen.

Ami a köztársasági elnökséget illeti, a következők történtek: országgyűlési választásaink voltak 1990-ben, de az alkotmány még a régi volt, és nem volt egyértelmű, hogy a köztársasági elnököt a választópolgárok vagy az országgyűlés választotta volna. Volt egy időszak, mikor az ötlet, hogy Ottó jelölje magát, ha a döntés demokratikus úton meghozott lenne, néhány párt és számos ember támogatását bírta. Ha ez történt volna, tudjuk a közvélemény-kutatások alapján, hogy nagy többséggel megválasztották volna.

Ám akkor az országgyűlés úgy határozott, hogy maga választja a köztársasági elnököt, így az egész egy politikai kérdéssé, politika játszmává változott. Nem volt többé lehetséges Ottó számára, hogy induljon a választásokon. Pedig fejben már indulásra készen állt, és mi mindannyian mintha egy kicsit számítottunk volna is rá. Olyan lett volna, mint Simeon király Bulgáriában, akit miniszterelnökké választottak, anélkül, hogy a kommunista diktatúra alatt az országban maradt volna.

Az olyanokat, mint visszafogottság, párbeszéd, tevékeny szeretet, béke valamint az igazságos háború és arányos válaszcsapás támogatása tekintené a legalapvetőbb Habsburg – ebből következőleg katolikus – tulajdonságoknak? Az Ottóhoz való közelségét és a politikai életének beható ismeretét tekintve úgy gondolja, hogy életműve tükrözte ezen elveket? Mit tanácsolna Európának ma, különösen Magyarországnak?

Ottó trónörökös elvei, melyek mindig is családunk alapelvei voltak és minden katolikusnak a meggyőződései kell, hogy legyenek, az alábbiak: egy jobb világ építése az Evangélium és a Tízparancsolat tanításai alapján, különösen erős hangsúllyal a család- és életvédelemre.

Ottó herceg elsődleges tevékenysége arra irányult, hogy olvasóinak és hallgatóinak álláspontját alakítsa – különösen a fiatal generációét – a totalitárius rendszerek veszélyeiről, melyeket a hosszú élete során megtapasztalt. Azt mondaná ma Európának: térj vissza a keresztény gyökereidhez! Ez pontosan az, amit ma Magyarország csinál.

1989 után számos kapcsolat-felvételi lehetőség adódott a posztkommunista Magyarországgal. Mi alapján döntötte el, hogy melyik úton indul el?

Hivatalosan 1995-ben jöttem vissza, de már évekkel korábban elkezdtem együttműködni a Katolikus Anyaszentegyházzal. Jó hosszú ideje munkában voltam már. A fontos az volt, hogy erkölcsi és vallási szempontból segítsük újjáépíteni az országot, nem az, hogy üzleteljünk vagy politizáljunk. Ekkor már a Mindszenty Alapítvány vezetője voltam, mely nagy hercegprímásunkról lett elnevezve, akinek a boldoggá avatásán huszonöt éve dolgozom.

A feleségemmel rádöbbentünk, hogy a kommunizmus alatt a legnagyobb pusztítás a magyar emberek fejében történt. Utcákat és házakat újra lehet építeni, de a kár, amit az agymosással okoztak nem tehető jóvá egyedül pénzzel. Így úgy határoztunk, hogy iskolát alapítunk.

Világszerte tudtunk olyan embereket találni, akik segítettek nekünk. Olyan tizennyolc évvel ezelőtt az eredetileg Erdélyből származó, a vagyonát később Franciaországban megalapozó Balkányi Zellinger Róbert segítségével elindítottunk egy iskolát.

Most körülbelül 720 gyermekünk van, akik két nyelven, magyarul és angolul tanulnak, igen szép iskoláról van szó, büszkék vagyunk rá. A rend, melybe a fiam is tartozik, vezeti az iskolát. Az iskola neve Szent Benedek Általános Iskola és Gimnázium volt, ma pedig – szentszéki engedéllyel – Szent II. János Pál Iskolaközpont.

Ön szintén segített a Máltai Lovagrend újraalapításában a posztkommunista Magyarországon. Meséljen, kérem erről!

A nagyapám volt a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének alapítója és első elnöke, bár a kommunizmus alatt a tagok nagyrészt száműzetésben voltak. Azután 1989-ben újra kinyílt a határ és rengetegen jöttek vissza Budapestre.

Csilla von Boeselager, a Máltai Lovagrend egy magyar származású dámája Kozma Imre atyával együtt mozgósította a német rendet; és 48 órán belül elég sátrat állítottak fel, hogy tudják fogadni és segíteni a több mint hatvanezer menekültet a következő hónapokban.

Ez teljes mértékben a profiljába vágott ennek a 900 éves rendnek, mely a betegek és száműzöttek ápolására lett létrehozva. Az emberek látták a máltai keresztet a sátortetőkön, és ez ismertté tette és megszerettette a rendet Magyarországon.

Ön volt a Máltai Lovagrend magyarországi nagykövete 2015-2017 közt, az európai migrációs válság idején. Mi volt a tapasztalata?

Naponta olyan 8-9000 ember, menekültek és bevándorlók léptek az ország területére a válság tetőfokán. A feleségemmel hónapokon át minden nap jártunk a pályaudvarra, ahol az emberek szorosan egymás mellé kuporodva tartózkodtak. Várták, hogy továbbmehessenek, hogy Németországba jussanak. Folyamatosan mondogatták, hogy „Merkel! Merkel! Hol van Merkel!” Hisz meghívta őket Németországba, de az osztrák-magyar határ le volt zárva előttük.

Nem akartak Magyarországon maradni. Németországba akartak jutni. Foglalkoztunk velük, élelmet és orvosi ellátást nyújtottunk nekik a Máltai Lovagrend önkéntes csapatával, egy jordán orvossal és a palesztin nagykövettel, mint tolmáccsal együtt. A feleségem és én minden este ott voltunk.

Gyermektömegek rohangáltak: sok nő várandós volt. Gyermekek jöttek világra a pályaudvaron. Egy hihetetlen élmény volt. Végül Ausztria megnyitotta a határait és tovább folytathatták útjukat. Élettapasztalatuk nagy benyomást tett ránk.

A családja Önt jelölte, hogy a Mindszenty József boldoggá avatásával kapcsolatos munkát koordinálja. Az ügy számára való anyaggyűjtés során mi nyűgözte le a leginkább?

A bátorsága. Amikor a kommunisták épp vették át a hatalmat ő hazajött Kanadából 1947-ben, az egyik legszörnyűbb évben és kijelentette, hogy Nagyboldogasszony-évet szervez. Személyesen vezette a zarándoklatokat a Szűzanya összes kegyhelyéhez, és a kilencmilliós lakosságból több mint 3 millió embert aktivizált ebben a Mária-évben. Ugyanakkor a kommunisták befolyása alatt álló hatalom közben próbálta bezárni az iskolákat, rendházakat, eltüntetni a papokat, de ő még ott volt, minden vasárnap közelebb vezetve Máriához az embereket.

XII. Piusz pápát követte – nincsen kiegyezés.

Igen! Egyébként én Mihály Piusz vagyok, mert XII. Piusz pápa a keresztapám, igaz, nem tudott a keresztelőmön ott lenni, mert már pápa volt 1942-ben, de még Pacelli bíborosként Budapesten járt 1938-ban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson és összebarátkozott a szüleimmel. Amikor édesanyám a nyolcadik gyermekével, azaz velem volt várandós, írt a pápának. A szentatya igen kedvesen válaszolt, és Angelo Rotta bíborost küldte, hogy képviselje a pápát a keresztelőmön, a nagyapám palotájában.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust idén ismét Budapesten fogják tartani, szeptember 13-20 között.

Ferenc pápa 2019. február 13-án Mindszenty bíborost tiszteletreméltóvá tette. Milyen volt Önnek ez a nap?

Vártuk már nagyon, hogy ez a döntés eljusson a szentatyához, hiszen amint ő aláírja azt, az illető már nem „Isten szolgája” hanem „tiszteletreméltó”. Imádkoztam ezért, és reméltem, hogy azelőtt fog megtörténni, mielőtt megrendezzük Budapesten a vasfüggöny mögötti üldözött keresztényekről szóló konferenciát. A pápa Panamában volt épp, és én reméltem, hogy [Giovanni] Becciu bíboros [a Szentek Ügyeinek Kongregációja vezetője] talál lehetőséget, arra, hogy átnyújtsa a mappát a szentatyának.

A fiam, Ede magyar királyi herceg már reggel hatkor üzent nekem, hogy „a titkosszolgálatom jelenti, hogy ma talán történik valami”. A tipp nem a kongregációtól jött, hanem egy újságírótól. Aztán délelőtt tízkor, fél 11-kor megtörtént a dolog. Az országgyűlés felsőházában voltunk, mikor megkaptam az értesítést. Fölmentem a pulpitusra, hogy bejelentsem: a pápa aláírta a dokumentumot, minekutána mindenki fölállt és a terem egy hihetetlen tapsviharban tört ki – amire nem számítottam.

Mi a következő lépés?

Most jön a legfontosabb lépés. Egy bizonyított csoda kell, hogy történjen egy nem-vértanúnak közbenjárásával, viszont neki az egész élete vértanúság volt, a börtönt és a nagykövetségen töltött éveket is beleértve.

Ez 2019 februárjában volt. Tudunk lehetséges csodáról?

Igen, tudunk. Egy öregember hazaérkezett, hogy életét befejezze egy halálos betegségben. Eztán, a családtagjai imáikban Mindszenty bíboros közbenjárását kérték, és ő ennek eredményeképpen teljesen meggyógyult. Három évvel később hunyt el végül, valami más okból. Orvosok egy csoportjából öten mondták azt, hogy ez nem volt csoda. Csak egy mondta, hogy az volt. Nagyon idegesek és csalódottak voltunk emiatt, ám nem adtuk fel, és tovább imádkozunk!

Hihetetlen. Témát váltva egy személyesebb kérdés: felesége és Ön nagyon büszke lehet, hogy egyik fiuk pap lett. Mikor szentelték föl Pál atyát?

Pál atyát 2001-ben szentelték föl Rómában, a Santa Maria Maggiore templomban, a Legio Christi negyvennégy másik papjelöltjével egyetemben.

Segített minket az utunkon a Gospa, azaz a medjugorjei Miasszonyunk, a jelenések ezen helyéről, ahova már 30 éve járunk.

Portugáliában felnőve minden évben elzarándokoltunk Fatimába, tehát amikor meghallottam, hogy a Szűzanya ezen jelenése tőlünk csupán ezer kilométerre történik, fogtam a feleségem és a gyerekeim és elkezdtünk ide járni, megpróbálni megérteni, hogy mi történik.

Biztos vagyok benne, hogy a fiam hivatása, legalábbis részben, itt fogant. A medjugorjei Miasszonyunk üzenete, hogy imádkozzunk, imádkozzuk a rózsafüzért és hetente legalább egyszer böjtöljünk, olyan meggyőző volt.

Megpróbáltunk minden nap misére menni, és a gyermekek pont abban a korban voltak, hogy ugyan nem hallgattak a szüleikre, de hallgattak a Gospára.

A pap-fiam egyszerűen csak továbbcsinálta mindezt, és a Szűzanya levette a felelősséget a kezünkről, hogy megmondja neki: mit tegyen és mit ne tegyen. Sokkal jobb volt, hogy ő tette mindezt és sokkal meggyőzőbb is.

Megismertem a másik fiát is, Magyarország szentszéki nagykövetét, Ede herceget. Ő mindezidáig nagyon hatékony volt a pozíciójában, valamint ő és felesége hat unokával ajándékozta meg Önöket. A lányának, Margaritának vannak gyermekei?

Margaritának és a férjének, az osztrák gróf Benedict Piatti-nak (a család eredetileg Itáliából származik), neurológus orvosnak négy gyermekük van, egy lány és három fiú. A lányuk jelenleg az Ohio állambeli Steubenville-i Ferences Egyetem hallgatója, és nagyon tetszik neki.

Milyen érzés a Brüsszel, az Európai Unió és a Washington által kritizált Magyarországon élni?

Huszonnégyszer költöztem születésem óta. Most végre van egy olyan érzésem, hogy visszatértem a bázisra, vissza a kikötőbe, ahol az őseim voltak. Segíteni ennek az országnak, hogy felépüljön a kommunizmus szörnyű évei után hosszú évekbe telik, de szerencsések vagyunk, hogy egy nagyszerű keresztény kormányunk van. Egy új alaptörvényünk is van, mely az „Isten” szóval kezdődik – talán az egyetlen a világon.

Ez az 1949-es kommunista alkotmányt váltotta le, és az alaptörvény kijelenti, hogy az alkotmánynak védenie kell a családot, és a házasság egy férfi és egy nő egysége – ennyi. Tehát boldogok vagyunk, hogy ebben a biztonságos és stabil országban élhetünk, és egyszerűen csak boldogok vagyunk, hogy tehetjük itt a dolgunkat.

Meg tud említeni egy másik magyar nemest, akinek jelentős, pozitív szerepe volt a helyreállítás munkájában a posztkommunista Magyarországon?

Egy jó példa egy olyan nemesemberre, aki az országban maradt és ma nagy szerepe van Magyarország sikerességében az a miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt. Ő a legjobb barátom. Az 57-éves Semjén a KDNP, a Kereszténydemokrata Néppárt vezetője. Ő amolyan erkölcsi gerince ennek az országnak. Semjén nagyszerű, és maga is nemesi származású, bár sokan ezt nem tudják. A családját a XVI. században nemesítették őseim.

Mivel magyarázza a Ferenc pápával kapcsolatos folyamatos kritikát?

Ez egy olyan dolog, melyet húsz évvel ezelőtt még nem tudtam volna elképzelni.

Ez az argentin pápa nagyon különbözik az európaiaktól. Azt mondják, hogy túl sok dolognak esik neki és új megoldásokat próbál találni. Nagyon tradicionalista katolikusok aggódnak és úgy gondolják, hogy kritizálniuk kell őt, de nem tett semmit, mely ne egyezne a Katolikus Egyház tanításával. A pápa az a pápa. A Szentlélek sugalmaz neki és az Isten Egyházát vezeti. Szerintem teljesen helytelen őt kritizálni.

Úgy gondolom, hogy ez az egész el van túlozva, és semmi sem történt, talán csak annyi, hogy sok fedőt nyit fel anélkül, hogy szorosan visszazárná őket, hogy egy főzős metaforát használjak. Reménykedünk és imádkozunk a pápáért. Őnekik [ti. Azoknak a katolikusoknak, akik kritizálják a pápát] is inkább többet kéne imádkozniuk érte ahelyett, hogy kritizálnák őt.

(A szögletes zárójelben található szerkesztői megjegyzések az interjú készítőéi. – Regnum! Portál)

Fordította: Uhel Péter.

Erdődi gróf Pálffy János 1681-ben önkéntes katonaként kezdte meg pályafutását és 70 évvel később 1751-ben Magyarország nádoraként halt meg. Van-e még történelmünkben olyan személy, aki ilyen hosszan és ráadásul ennyire sikeresen – mint az alábbiakban láthatjuk majd, élete gyakorlatilag szakadatlan sikersorozat volt – kudarcok nélkül  forgott volna a közpályán? Bizonyára akad. Viszont azt biztosan állíthatjuk, hogy senki sincs, aki évtizedekig volt országunk történelmének főszereplője és mégis annyira kiesett volna a történelmi köztudatból, mint éppen ő.

Írta: Csizér Márton.

Hogy miért? Azért, mert nem vezetett „szabadságharcot”, nem szőtt összeesküvést az uralkodója ellen és nem is vázolt fel átfogó gazdasági reformprogramot az ország felemelkedése érdekében. Az első kettő bölcsességét dicséri, az utóbbira meg életében még nem értek meg a feltételek. Pálffy János korában a magyar érdekeket elsősorban a harcmezőn kellett védeni. Először egy hosszú háborúban a magyarság számára évszázadok óta a fokozatos pusztulást és sorvadást jelentő oszmán hatalomtól kellett megszabadulni. Utána egy újabb háborúban az előző háború anarchikus viszonyaiban „lubickoló”, az új felszabadult viszonyok közé beilleszkedni képtelen, de a magyar király ellen bármikor fegyvert fogni hajlandó kuruc mozgalom utolsó és legnagyobb fellángolását kellett lecsillapítani. (Igen, II. Rákóczi Ferenc felkelésére gondolok). Aztán meg a Magyarországot immár teljes egészét magában foglaló Habsburg/Közép-európai Birodalom érdekét kellett védeni Európa más nagyhatalmaival szemben. Így pályafutása végén Pálffy János azzal a tudattal távozhatott e világból, hogy sikerült helyreállítani az ország területi integritását, fontos szerepet vívhatott ki a magyarság számára a Habsburgok birodalmán belül és ezáltal hosszú időre – mint később kiderült, egészen az I. világháború végéig – sikerült biztosítani a békés fejlődés alapvető feltételeit. Neki ennyi jutott a feladatokból illetve ennyi eredményt sikerült elérnie. Úgy tűnik ez kevés ahhoz, hogy a magyar történelmi köztudatban méltó helyet foglalhasson el, ami elsősorban annak fényében tekinthető igazságtalannak, hogy nála sokkal kevésbé méltó és sokkal kevésbé sikeres figurákat viszont annál jobban csodálunk.

A Pálffy-család története önmagában egy külön írást érdemelne, itt most csak azt rögzítjük, hogy a kiemelkedő egyéniségek egész sorát felmutató főnemesi család különösen a XVI-XVIII. századok során játszott kiemelkedő szerepet hazánk történetében, de egészen 1945-ig, az arisztokrácia megsemmisítéséig megőrizték befolyásos szerepüket. Pálffy (II.) Miklós (1552-1600) európai hírnévre szert tett hadvezér. Legkiemelkedőbb haditette Győr 1598-ban történő visszafoglalása. Pálffy Jánoshoz hasonlóan a nádori méltóságot töltötte be Pálffy Pál (1592-1653) és János bátyja, (V.) Miklós (1657-1732) is. Az idősebb testvérről vajon mennyire közismert, hogy saját maga rendszerezte családjának iratanyagát és ezzel megteremtette a Magyar Országos Levéltár gyűjteményének alapját? Egy másik Pálffy Mikós (1710-1773) meg már Mária Terézia idején töltötte be az országbírói méltóságot. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy az 1848-49-es forradalmi országgyűlés alelnöke tarcsafalvi Pálffy János (1804-1857) nem rokona a grófi családnak, bár a névazonosságra maga is rájátszott, amikor „Erdődi” álnév alatt publikált.

Ilyen családba születni persze kiváltságokkal és előnyökkel is járt, de a legjobb arisztokrata hagyományoknak megfelelően mindezek kiemelkedő elvárásokkal párosultak. Pálffy János 1663. augusztus 20-án született (éppen augusztus 20-án!), és élete első 18 éve tanulással telt. Amely nem csak tankönyvek biflázását jelentette, hanem mindent, amely egy katonai-politikai vezető szerepre szánt fiatalember számára hasznos: idegen nyelvek, lovaglás, etikett, testedzés, katonai alapismeretek. A formális tanulmányokat egy bécsi és egy bolognai egyetemi év zárta le. Valószínűsíthetjük, hogy a formáció  éveinek hasznos eltöltésével a fiatal Pálffy sokkal szélesebb látókörrel és műveltséggel rendelkezett, mint főnemesi pályatársainak (gondolhatunk akár Thököly Imrére, Bercsényi Miklósra, Károlyi Sándorra) túlnyomó többsége. 1681-ben még békeidőben megkezdett katonai pályafutása harmadik évében kitört az a háború, amelynek eredményeként Magyarország végül megszabadult a 150 éves török uralomtól. Először egy német gyalogezredben szolgált önkéntesként, de hamar átlépett nagybátyja, Pálffy (IV.) János (1645-1694) tábornagy vértesezredébe, ahol kapitányi rendfokozatban szolgált. Részt vett a háború valamennyi jelentősebb összecsapásában. 1683-ban az Érsekújvár elleni támadásban, majd Bécs és a Birodalom sorsát is   eldöntő kahlenbergi csatában, ahol megismerkedett a szintén pályakezdő, vele egykorú Savoyai Jenő (1663-1736) herceggel, és ahol meg is sebesült. Majd az év további részében a győztes párkányi csatában és Esztergom felszabadításában. A következő évben Visegrád visszavétele, a győztes váci csata, majd Buda sikertelen ostroma következett. 1685: a győztes táci csata, majd Érsekújvár felszabadítása. Természetesen Buda 1686-os felszabadításából sem maradhatott ki. Ebből az évből származnak az első adatok, hogy Pálffy kapitány harci érdemeivel már a magasabb hadvezetés figyelmét is felkeltette. A török felmentő sereg elleni érdi győztes csata után Lotaringiai Károly herceg a zsákmányolt zászlókkal őt küldi fel Bécsbe I. Lipót királyhoz. Nem lebecsülendő kitüntetés és későbbiekben komoly lendületet adott karrierjének, hogy az uralkodót személyesen is megismerhette. Pálffy immár Lotaringiai Károly hadsegéde. Buda visszavétele után még ugyanebben az évben részt vett Pécs visszafoglalásában, majd 1687-ben a Szulejmán nagyvezér seregét megsemmisítő nagyharsányi csatában. Érdekes párhuzam, hogy a győztes csata után Savoyai Jenőt érte ugyanaz a kitüntetés, mint egy évvel korábban Pálffyt: ő vihette meg a győzelem hírét Bécsbe.

A fiatal arisztokraták esetében (is) sokat nyomtak latba a családi kapcsolatok. Születésének körülményeit senki se tudja befolyásolni, azonban házasságát már igen. Pálffy az előbbiben szerencsés, az utóbbiban okos. 1687-ben megházasodott. Választottja gróf Czobor Terézia, kinek apja gróf Czobor Ádám tábornagy rögtön komoly segítséget nyújtott veje előmeneteléhez. Pálffy 1688-tól az apósa által szervezett huszárezred alezredese lett.

1688-ban immár Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadsegédeként harcolt Nándorfehérvár felszabadításakor, majd az utána következő években Badeni Lajos herceg főparancsnoksága alatt már Szerbia és Bosznia csatatereit járta. Az 1689-es évet Niš elfoglalása tette nevezetessé, ezt követően azonban az addig sikeresen vívott háború dinamikája megtört. Megelégelve Habsburg riválisa sikereit, Franciaország Napkirálya, XIV. Lajos – megszegve a húszéves fegyvernyugvásra vonatkozó 1684-es ígéretét – nyugatról indított háborút Lipót császár ellen. Az erőket meg kellett osztani és Badeni Lajos irányítása alatt az oszmánok ellen vívott háborút sokkal kisebb haderővel kellett folytatni. Emiatt 1690-ben kedvezőtlen fordulatot vettek a hadiesemények Thököly egy kisebb kuruc sereggel és nagyobb török támogatással betört Erdélybe elvonva ezzel Badeni Lajost a szerbiai frontról. A nagyobb sereg közeledésének hírére, Thököly alig két hónap után harc nélkül kivonult Erdélyből, de ez ezzel elegendő időt biztosított az új nagyvezérnek Köprülü Musztafának, hogy visszafoglalhassa Nándorfehérvárt. 1691-ben az „évszázad legvéresebb csatájában”, Szalánkeménnél Badeni Lajosnak sikerült megsemmisíteni a török fősereget, maga a nagyvezér is holtan maradt a csatatéren, de Nándorfehérvárt ekkor nem sikerült visszafoglalni. Mondanom sem kell, hogy Pálffy ebben a csatában is részt vett. Ugyanebben az évben meghalt Czobor tábornok és immár ezredesként irányíthatta néhai apósa huszárezredét. A török háború új fővezére (Erős) Ágost szász választófejedelem – későbbi lengyel király – elődei katonai képességeinek töredékével sem rendelkezett. A háború holtpontra jutott. Az elkövetkezendő évek hadműveleteinek jellemzője: a császári-királyi sereg Pétervárad környékéről igyekszik veszélyeztetni Nándorfehérvárt, amelynek közelében meg a török haderő állomásozik, de egyik fél sem mer illetve képes kezdeményezően fellépni. Mindenestre 1693-ban harmincéves korában Pálffy János ezredest vezérőrnaggyá léptetik elő, így 12 év szolgálat után, immár a tábornoki kar tagja lesz. Ekkor azonban egy különös incidens akasztotta meg további pályafutását, veszélyeztette életét és szabadságát, de egyben rávilágít magyar hazafiúi jellemére is.

A harcok szünetében Pálffy összekülönbözött az uralkodó württembergi herceg Frigyes Károly (1652-1698) öccsével, János Frigyessel (1669-1693), aki szidalmazta a magyarokat. Azt pontosan nem tudjuk, hogy miért. Olvasható olyan verzió, hogy János Frigyes a magyar nyelvet a „kutyák nyelvének” nevezte. Azt kérdezte Pálffytól, hogy a magyar katonák miért a kutyák nyelvét beszélik. Más forrás szerint viszont az ifjú herceg személyesen lőtt le két magyar huszárt, akiket lopással vádoltak. A két változat nem zárja ki egymást. Könnyen lehet, hogy János Frigyes a magyar nyelvre vonatkozó „kritikus megjegyzését”, akkor tette, amikor Pálffy az ezredéhez tartozó két katona kivégzése miatt kérdőre vonta. Akárhogy is történt, a két főúr számára becsületük védelme érdekében a párbaj maradt az egyetlen kiút. (Nem tudjuk biztosan ki volt a kihívó, de valószínűleg Pálffy.) A párbaj természetesen a császári-királyi seregben is tilos volt, de a nem hivatalos, ám annál szigorúbban vett becsületkódex esetenként mégis szinte kötelezővé tette. Ilyenkor a kitérés gyávaságnak számított és polgári halállal járt. Éppen ezért, amennyiben nem végződött súlyos sebesüléssel vagy halállal, a felsőbb hatóságok is elnézték. Ez alkalommal viszont máshogy történt. A pisztolypárbajra 1693. október 15-én került sor, Herrenberg közelében, Württembergben, vagyis Pálffy ekkor a francia fronton szolgált.  Az első lövésváltás során ellenfele lelőtte Pálffy kalapját, ellenben Pálffy lövése halálpontosnak bizonyult. Az ifjú János Frigyes holtan esett össze. Ezzel viszont befejeződött Pálffy karrierje a császári-királyi seregben. Megölt egy herceget, aki az arisztokraták ágas-bogas családi kapcsolatai révén Lipót királynak is rokona volt. Az amúgy is törvénytelen párbaj oka egy pártatlan bíróság előtt aligha lehetett volna védhető. Persze Pálffy mindezt már a párbaj előtt is tudta, de mégis vállalta, mert egy magyar főúr nem tűrhette el sem a magyarság megsértését sem a magyar katonákkal szembeni önbíráskodást.

Menekülnie kellett: Lengyelországba szökött. Ha Lipót valóban olyan uralkodó lett volna, mint amilyenek a „kuruc hazafiak” tartják, aki csak az alkalmat keresi, hogy leszámoljon az ősi, tekintélyes  magyar családokkal  és kiforgassa őket vagyonukból, hogy saját kincstárát megtöltse, nos akkor most szép lehetőséget kapott. Viszont Lipót jelleme éppen ellentéte volt annak, mint amilyennek a kuruclelkűek illetve a „szabadságharcosok” gondolják, amelyre éppen Pálffy esete a jó példa.  A Pálffyakat trónja fontos támaszának és nem kifosztandó alattvalóknak tekintette. A Habsburgok aligha tudták volna annyi évszázadon keresztül megtartani a hatalmukat, ha leghűségesebb embereikkel már az első hiba után vagy csak ürügy alapján leszámoltak volna. Sokkal szívesebben éltek a megbocsátás eszközével, amely különösen okos döntés akkor, ha háborúban egy kitűnő katonát nyerünk vissza általa. Pálffy Lipóttól hamar amnesztiát kapott, hazatérhetett és folytathatta katonai pályafutását. Az amnesztia teljes volt a szó szoros értelmében. Semmi jele annak, hogy akár Lipót, akár utódai akár csak közvetve is fejére olvasták volna korábbi bűnét.

A török háború akkor jutott túl a holtponton, amikor Lipót Savoyai Jenőt nevezte ki fővezérré. Jenő herceg Pálffyval egyidős volt és ugyanakkor, Bécs falai alatt estek át a tűzkeresztségen, de míg Pálffy „csak” egy kiváló katona volt, addig Savoyai Jenő évszázadonként legfeljebb egyszer felbukkanó katonai géniusz. Így nem meglepő és semmi magyarellenesség nincs abban, hogy az ő pályafutása gyorsabb és nagyobb ívű volt, mint Pálffyé. A hadtörténelem több legendás párost ismer, akik vagy főparancsnok-végrehajtó viszonyban, vagy egyenrangú vezérekként, de közösen arattak nagy győzelmeket. Pl. az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán Grant és Sherman, vagy a délieknél Lee és Stonewall Jackson, vagy a spanyol örökösödési háború idején John Churchill, Marlborough hercege és Savoyai Jenő. Ha csak egy hadjárat erejéig, de idesorolhatjuk a waterloo-i győzőket, Wellington herceget és Blüchert, vagy a Bécsnél győző Sobieski János-Lotaringiai Károly párost. Bizonyos szempontból közéjük számíthatjuk Jenő herceg és Pálffy gróf kettősét is. Több csatában és háborúban is közösen küzdöttek, de politikai értelemben is szövetségesekké váltak. Savoyai nagyobb hatalma és befolyása többször is támogatta és előmozdította Pálffy törekvéseit.

Az 1697-ben Savoyai Jenő fővezérlete alatt megvívott zentai csatában sikerült megsemmisíteni az oszmán fősereget és békére kényszeríteni a Török Birodalmat. Az 1699-es karlócai béke jogi értelemben nem sokban különbözött a „szégyenteljes” vasvári békétől. A békeszerződés alapján egyik fél sem adott át területet a másiknak. Az új határt a tényleges birtoklás elve alapján húzták meg. Ezáltal viszont a Temesköz kivételével a Magyar Királyság területe felszabadult a nemzetpusztító oszmán uralom alól. Nagyrészt véget ért a százötven éves török hódoltság időszaka; a felszabadítás 1718-ban, a pozsareváci béke megkötésével lett teljes.

A zentai csata és a béke véget vetett „szabadsághősünk” Thököly Imre pályafutásának, aki a háború alatt végig a keresztények ellen harcolt. Szinte rejtély, hogy török csatlósként hogyan tudott a magyar függetlenségi harcok szimbóluma lenni és miért áll szobra a Hősök terén (ha már az alaptörvényünkbe is beírtuk, hogy védtük Európát).  

A csatát követően Pálffy 1700-ig német területen állomásozott. Az 1700. esztendő fontos fordulópont az életében: előléptették altábornaggyá, a huszárezrede helyett egy nagyobb harcértékű vasas ezredet kapott, ezredtulajdonos lett és II. Károly (1661-1700) spanyol király halálával kihalt a Habsburgok spanyol ága. Nyilvánvaló volt, hogy a spanyol örökség kérdése miatt elkerülhetetlen volt a franciák elleni újabb háború. Magyarország nagy szerencséje, hogy éppen időben sikerült lezárni a török háborút.

Az új háború első összecsapásaira 1701-1702-ben Észak-Itáliában került sor. A császári királyi csapatok főparancsnoka a zentai győztes Savoyai Jenő volt. Pálffy a vezérkar tagja lett, de a főparancsnoktól fontos politikai feladatot is kapott: neki kellett Bécsbe menni, hogy az Udvarnál előmozdítsa a hadműveletek hatékonyabb anyagi és katonai támogatását. Ennek ellenére a háború menete hamarosan baljós fordulatot vett. Buda visszafoglalásának társfőparancsnoka Miksa Emánuel bajor választófejedelem – hiába volt korábban Habsburg felesége – elutasította Lipót igényeit és a franciákkal szövetkezett. Az egyesült bajor-francia csapatok Bécset fenyegetve, a Duna mentén törtek előre. A főváros védelme érdekében Magyarországról szinte a teljes haderőt kivonták. Ez kínált lehetőséget II. Rákóczi Ferencnek „szabadságharca” megindítására.

Az ország helyzetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy alig pár évvel a felszabadító háború lezárása után mindenre szükségünk lehetett, csak egy újabb háborúra nem. A százötven éves török uralom eleve szinte kataklizmaszerű pusztulást okozott. A magyar népesség drasztikusan megfogyatkozott, aránya a XVI. század eleji kb. 80%-ról, az 1700-as évek elejére kb. 40%-ra csökkent (egyes becslések szerint 33-35%-ra!). Az ország hatalmas területei, elsősorban az Alföld, szinte lakhatatlan mocsaras-lápos pusztasággá vált. Amire szükség lett volna az a békés építőmunka megkezdése, az ország újbóli birtokbavétele.

II. Rákóczi Ferenc 1698-ban még egyáltalán nem gondolt arra, hogy az ország szabadságát egy újabb háború kirobbantásával kellene helyreállítani. Abban évben – mindössze 22 évesen – kapta meg Lipóttól a szent római birodalmi hercegi rangot. Az elkövetkezendő években viszont környezetének idősebb és elégedetlenebb tagjai, elsősorban gróf Bercsényi Miklós (aki meg grófi címét köszönheti Lipótnak), hízelegve – fejedelmi őseire emlékeztetve – sikeresen táplálták hiúságát és becsvágyát. Mikor aztán uralkodója legnagyobb ellenségével, XIV. Lajossal kezdett konspirálni és lebukott, bebörtönözték. Bécsújhelyi börtöne azonban nem bizonyult túl szigorúnak és sikerült Lengyelországba szöknie. Ezen a ponton Rákóczi előtt két lehetőség állt. Vagy száműzetésben marad élete végéig vagy hazatér és „önzetlenül” szabadsághős lesz.

1703-1704 fordulóján a Habsburg Birodalom válságos helyzetbe került. A magyarországi felkelés keletről, az egyesült bajor-francia csapatok nyugatról fenyegették az osztrák örökös tartományokat és Bécset. A döntő csata megvívása előtt Savoyai Jenő – ekkor már az Udvari Haditanács elnöke – először az itthoni helyzetet akarta stabilizálni. Decemberben és 1704 januárjában Pozsonyból irányította a kurucok elleni harcokat. Terveit azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Pálffyt akarta kinevezni a magyarországi császári-királyi csapatok főparancsnokává, azonban az Udvar akkori harcias hangulata megakadályozta, hogy éppen egy magyar emberre bízzák a magyar felkelés kezelését. Pálffy végül is a főparancsnokká kinevezett Siegbert Heister helyettese lett. Heister amennyire nem volt kiemelkedő katona, annál inkább az erőszak híve volt. Pálffy viszont már ekkor felismerte, hogy a felkelés lecsillapítása (vö.: leverése) elsősorban politikai kérdés. A kurucok túlerőben voltak és gyorsan nagy területeket tudtak elfoglalni, viszont a nagyobb és erősebb várakat (pl. Buda, Pozsony, Gyulafehérvár) eszközök és szakértelem hiányában, nem tudták bevenni és a csatákban is általában az első sortűzre megfutottak („hátat adtak az ellenségnek”). Így az elfoglalt területeket hamar el is vesztették: a háború első éveiben a Dunántúlt háromszor is elfoglalták és elvesztették. Erdélyt meg kétszer (1704 és 1707), de onnan is hamar kiszorultak. Másrészt viszont a csaták elején történő korai visszavonulásaik miatt megsemmisíteni sem lehetett őket. A szétszaladt csapatok hamar újra összeálltak. Így viszont agresszív katonai fellépéssel nem sokat lehetett elérni. Heister taktikája nem járhatott sikerrel.

Bár Jenő herceg nem tudta régi fegyvertársát főparancsnokká tenni, de nyilvánvalóan az ő támogatásával és mintegy kompenzációként, Lipót még 1704 januárjában horvát bánná nevezte ki Pálffyt. A török kiverése után Horvátország gazdasági, demográfiai helyzete hasonló volt a Magyar Királyságéhoz. Jellemző mégis, hogy a horvátok mégsem érezték szükségét egy önpusztító polgárháborúnak. A horvát bán a rendi alkotmány alapján a nádor és az országbíró után a harmadik legmagasabb rangú zászlósúr volt. Egyszerre jelentett önálló katonai és politikai hatáskört és feladatot. A horvát rendek hűségének biztosítása mellett Pálffy feladata elsősorban az osztrák örökös tartományok védelme volt (1704 májusától már lovassági tábornok lett).

1703-ig tekintve az életpályáját még a „leghazafiasabb” kuruc sem találhat semmi kifogásolnivalót Pálffy cselekedeteiben. Innentől kezdve kétségtelenül a „Nagyságos fejedelem” ellen harcolt. Emiatt mind a későbbi nacionalista, „függetlenségi” történetírók, mind az 1945 után internacionalista kommunisták hazaárulónak tekintették. Azonban mindenképpen látnunk kell: Pálffy nem a XIX. század elejétől kezdve szinte mesehőssé magasztosult, „önzetlen szabadsághős” ellen harcolt, hanem egy a kortársak többsége által is értelmetlen és önpusztító háború kirobbantójával akart kiegyezni.

A „tűzoltás” után Jenő herceg visszatért a főhadiszíntérre és Marlborough hercegének, John Churchillnek angol-holland csapataival egyesülve 1704. augusztus 13-án Höchstädtnél legyőzték az előrenyomuló bajor-francia csapatokat. A győzelem jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Bajorországot sikerült elfoglalni, Miksa Emánuel a francia udvarban töprenghetett azon, hogy vajon bölcs dolog volt-e korábbi apósa, I. Lipót ellen fordulnia. XIV. Lajos belátta, hogy a továbbiakban szó sem lehet támadó hadműveletekről, minden erejét megfeszítve a saját országának határait kellett védelmeznie. Bécs megmenekült a nyugati fenyegetéstől és így minden remény elszállt, hogy II. Rákóczi Ferenc harca győzelemmel végződjön. A későbbiek során Rákóczi hiába próbált nagyobb támogatást kicsikarni a Napkirálytól, egyezkedni Nagy Péter orosz cárral stb. nem tudott hatékony szövetségest – valójában gyámot, patrónust – találni. A legokosabb az lett volna, ha minél hamarabb ésszerű kompromisszumon alapuló békét köt. A fejedelem azonban erre nem volt hajlandó. „Önzetlenül” ragaszkodott saját erdélyi fejedelemségéhez (pedig még csak tartósan el sem tudta foglalni, már évekkel a szatmári béke előtt fejedelemsége csak puszta cím volt), és ilyen önzetlenség mellett nem lehet békét kötni egy katonailag erősebb hatalommal.

A harc tovább folyt, amelyben alvezérként Pálffy is részt vett. A kurucok minden nagyobb csatát elvesztettek, de egyik vereség sem volt végzetes számukra. A döntő fordulat azután következett be, hogy Rákóczi 1707-ben, terrorisztikus eszközöktől sem visszariadva, a turóci követek meggyilkolását követően, az ónodi „országgyűlésen” kicsikarta a Habsburg-ház trónfosztását (I. Lipót 1705-ben meghalt, ekkor már az idősebbi fia I. József volt a magyar király). Rákóczi komolyan vette XIV. Lajos üzenetét, mely szerint a francia király nem köthet egyenrangú szövetséget uralkodótársa alattvalóival, ezért kényszerítette ki a Habsburgoktól való elszakadást. Nem ismerte fel, hogy az ő szövetsége XIV. Lajos számára még így is értéktelen, aki hivatalosan továbbra sem ismerte el Rákóczit. Csak arra volt hajlandó, hogy évről évre annyi pénzt küldjön, amennyivel a Habsburg ellenségét keleten lekötő harcokat tovább lehessen folytatni. A külpolitikai csapdából a fejedelem úgy akart szabadulni, hogy új hadsereget szervezve betör Sziléziába és a porosz trónörököst (a későbbi Nagy (II.) Frigyes apját) hívja meg a magyar trónra.

Ha sűrítve akarjuk bemutatni Rákóczi felkelésének legfontosabb jellemzőit, akkor nem is találhatnánk jobb példát az 1708. augusztus 3-án lezajlott trencséni csatánál és az azt megelőző hadműveleteknél. A sziléziai betörés és a porosz herceg meghívása a trónra nagyralátó, bár a magyar érdekeket aligha szolgáló cél volt. (Mi jót várhattunk volna egy porosztól?) A hadművelet sikerét Rákóczi nem akarta egy idejekorán, még magyar földön megvívott csatával kockáztatni. Később azonban a haditanácsa meggyőzte arról, hogy Pekry Lőrinc tábornagy vezetésével egy 7.000 fős sereget küldjön Peter Joseph de Viard báró 6.000 fős serege ellen. Pekry július 28-án csatarendben állt a megerősített császári-királyi táborral szemben, azonban nem támadott. Végül a visszavonulás mellett döntött, amikor is Viard támadott és Pekry csak az utóvédje feláldozásával tudott elmenekülni. A „támadó” (?) hadművelet nevetséges kudarcot vallott. Ekkor Rákóczi ismét változtatott a tervein és úgy döntött, hogy Viardot nem „támadja” tovább, sem a hadiszíntér főparancsnokának Siegbert Heisternek nagyobb seregét sem fenyegeti, hanem Trencsén ellen vonul, amelynek elfoglalásával jó támaszpontot nyerhetett volna Szilézia felé és ahová augusztus 2-án este érkezett meg. A következő nap reggelén értesült a császári-királyi sereg közeledtéről. A kuruc sereg hadrendbe állt, azonban Rákóczi nem tudta eldönteni, hogy akar-e csatát vívni vagy nem. Ezért úgy állította fel seregét, Trencséntől délre, a Turna és Szobloha közötti hegyoldalba, a Barátlehotáról Trencsénbe vezető út mentén, úgy, hogy nem állta el az északnyugatról közeledő labanc csapatok Trencsénbe vezető útját.

Heister nem volt kiemelkedő képességű hadvezér. Ez abból is látszik, hogy meglepetésként érte a csatarendben álló kuruc sereg látványa. Váratlanul érte annak létszáma is. Addig nem tudta, hogy a jelentős gyalogsággal és tüzérséggel megerősített kuruc fősereg nyomában jár. Csak lovasságra számított, ezért is állította össze 5.200 főnyi csapatát kizárólag lovasezredekből. Elővédjét gróf Pálffy János lovassági tábornok irányította. Rákóczi 15.000 főnyi serege közel háromszoros túlerőben volt. Heister és Pálffy úgy ítélte meg, hogy a létszámhátrányra és a kurucok erős állásaira való tekintettel nem szabad támadniuk és a visszafordulás is veszélyes lenne, ezért a legokosabb, ha folytatják útjukat Trencsén irányába. Ez azonban korán sem volt veszélytelen manőver. Először el kellett vonulni a kuruc arcvonal előtt, majd élesen balra kellett kanyarodni Trencsén felé. Rákóczinak számtalan lehetősége lett volna ez alatt, hogy kedvező helyzetből támadjon. Azonban habozott, pedig ha korábban nem is, de az elkanyarodással járó elkerülhetetlen átmeneti zavar jó lehetőséget kínált volna a támadásra. Heister és Pálffy már túl voltak a veszélyes manőveren, amikor Rákóczi parancsot adott a jobbszárnyat irányító Pekry Lőrincnek (a Viard elleni harc „hőse”), hogy lovasságával támadjon. Pekry ebben a csatában szinte teljesen lemásolta pár nappal korábbi teljesítményét. Megindult, de látván a vizenyős, patakokkal és kisebb tóvá szélesedő vizekkel és árkokkal szabdalt terepet hamar megálljt parancsolt csapatainak és visszavonult eredeti állásaiba. A továbbra is a császári-királyi csapatok elővédjét vezető Pálffy felismerte a kuruc jobbszárny zavarát, majd a Heistertől kapott engedély (nem is parancs) kézhezvétele után rögtön támadott. Ugyanaz a terep, amely harc nélkül megállította a kuruc lovasokat, számára nem jelentett akadályt. Olyan erővel ütött rajta Pekry lovasain, hogy a kuruc jobbszárny alig negyedóra leforgása alatt súlyos veszteségeket szenvedett és megfutamodott. Rákóczit teljesen váratlanul érte a támadás, hát még serege gyors összeomlása. Hiába küldött a tartalékból erősítést a veszélyeztetett pontokra, Pálffy Pekry csapatainak szétverése után már a centrumot támadta. Amikor pedig Heister megállította a császári-királyi zöm Trencsén felé tartó menetét és visszafordulva általános támadást rendelt el, a csata eldőlt. A teljes felbomlást megakadályozandó Rákóczi személyesen akart csapatai élére állni, de vágta közben lováról lebukva súlyosan megsebesült és elvesztette eszméletét. Délelőtt 10 óra táján a felkelők főserege teljesen felbomlott és a csata szinte már-már mészárlássá fajult. Heister Pálffy helyzetfelismerésének, bátorságának és energikusságának köszönhetően egy nagy túlerővel rendelkező ellenség ellen tudott minimális veszteséggel győzelmet aratni. Megdöbbentő számadatok! A császári-királyi oldalon 160 halott és 800 sebesült. Rákóczi seregénél 3.000 halott, 3.000 sebesült, 500 fogoly és 500 fő a csata után átállt a törvényes uralkodó oldalára. Úgy ért véget Rákóczi legnagyobb támadó hadművelete, hogy el sem kezdődött.  Rákóczi később azt írta, hogy ez volt a legszebb sereg, amelyet valaha irányított, még az egyenruhájuk is kifogástalan volt. Úgy látszik az egyenruha önmagában még nem elég.

A győzelmet követő 1709-es év Pálffy számára újabb egyéni sikereket hozott. Tábornaggyá léptették elő és Rákóczi utódaként Sáros Vármegye főispánja lett. A fejedelem több mint 10 éven keresztül volt a „magyar Gascogne” első embere és a váltás is jelezte a kuruc állam közelgő összeomlását. A vereséget követően Rákóczi számára az egyetlen lehetséges, valamennyire sikerrel kecsegtető stratégia a háború (vagyis az ország további pusztulásának) elhúzása, addig, amíg egy külföldi hatalom pénzügyi és katonai támogatását nem tudja biztosítani. A spanyol örökösödési háború már a vége felé közeledett. Angliában (pontosabban 1707-től már Nagy Britannia) 1710-ben a toryk kerültek kormányra, akik visszahívták Savoyai Jenő fegyvertársát, Marlborough hercegét és hadseregét. Ezzel valamennyire csökkent a Franciaországra nehezedő nyomás, de már XIV. Lajos is felismerte, hogy a megelőző évek sorozatos vereségei után országa a teljesítőképessége határáig jutott. Így nyugatról már nem jöhetett több segítség, azonban keleten egy új hatalom volt születőben.

Az északi háború (1700-1721) során a Nagy Péter cár Oroszországa megtörte Svédország hatalmát. A háború fordulópontja az oroszok 1709. évi poltavai győzelme volt, éppen akkor, amikor Rákóczi feladta a nyugati orientációt és az elkövetkezendő években a cár segítségét próbálta biztosítani, végső soron akár a magyar trón felkínálásával. (Miksa Emánuel a höchstädti, Frigyes Vilmos porosz trónörökös meg a trencséni csata után esett ki.) Hazánk nagy szerencséje, hogy terve nem vált valóra.

1710 nyarától a szatmári béke megkötéséig tartó időszak Pálffy életének a történészek által talán egyetlen, részleteiben is tisztázott szakasza. Mivel ezekben a hónapokban lényegében a Habsburg dinasztia és a magyar nemzet közötti közel másfél évszázadig tartó szilárd együttműködés alapjait biztosító kompromisszum született meg, az érdeklődés érthető és nyilvánvaló.

A kezdetek viszont nem voltak biztatóak. Immár Felső-Magyarország katonai főparancsnokaként „tesztelhette” megegyezésre törekvő békepolitikáját, amikor is Érsekújvárt vette ostrom alá és augusztus 31-én meg is egyezett a kuruc várőrséggel, hogy teljes amnesztia, szabad elvonulás, a jelentkező tisztek császári-királyi seregbe való átvétele (a kurucok tudták, hogy hol jobb szolgálni), sőt az őrség zsoldjának kifizetése mellett a „szabadságharcosok” feladják a várat. A békés kapituláció azonban mégis meghiúsult: egy kisebb kuruc csapat áttört az ostromgyűrűn, a vár parancsnokát lefogták és a harc folytatása mellett döntöttek. Nem sok sikerrel, mert szeptember 24-én így is megadásra kényszerültek. Pálffy két fontos tanulságot vonhatott le az esetből: van remény a megegyezésre, azonban titokban kell tárgyalni, mert még mindig komoly erők érdekeltek a megegyezés meghiúsításában. Két nappal később, szeptember 26-án az uralkodó Pálffy Jánost nevezte ki a magyarországi császári-királyi hadak főparancsnokává.   Személyes irányítása alatt mintegy 43.000 katona állt és ehhez járult még az erdélyi haderő kb. 10.000 fős létszámmal. A kuruc haderő ekkorra már a teljes szétesés állapotában volt. Pálffy tehát megvárva a tavaszt, egy energikus támadó hadművelettel pontot tehetett volna a felkelés végére. Azonban nem ez volt a célja. Helyette olyan politikai kötéltáncot járt, amely könnyen a bukásához vezethetett volna, de amely azonban feltétlenül szükséges volt politikai koncepciója megvalósítása érdekében. A célja az uralkodóház és a magyar nemzet közötti kölcsönös előnyökkel járó kiegyezés volt, amelyet lehetetlenné tett volna a felkelés gyors katonai likvidálása. Másrészt meg a továbbra is fennálló oszmán veszély miatt az önálló Erdélyi Fejedelemség fenntartása és Rákóczi fejedelmi címének elismerése, illetve az ország bármilyen szintű megosztása is elfogadhatatlan volt számára. Röviden: Habsburg uralkodó és magyar alkotmány.

Pálffy 1710 novemberében báró (1712-től gróf) Károlyi Sándorhoz írott levelével kezdődtek meg a tárgyalások. Miért éppen Károlyit választotta címzettként? A választás szinte magától értetődő volt. Bár papíron nem Károlyi volt a legtekintélyesebb kuruc, de helyi értéke 1710-11-re már jelentősen megváltozott. Rákóczi nyilvánvalóan nem jöhetett szóba, a második emberről, gróf Bercsényi Miklósról szintén nem lehetett feltételezni, hogy szívesen kötne békét. Gróf Forgách Simon már évek óta Rákóczi börtönében sínylődött. Gróf Esterházy Antal meg hiába Esterházy, politikailag súlytalan volt. Károlyi volt az egyetlen, aki még tekintéllyel és számottevő sereggel rendelkezett. Levelében Pálffy a kurucok helyzetének reménytelenségére hívta fel a figyelmet és Károlyit egyéni átállásra bíztatta. Károlyi – Rákóczival egyeztetett – válaszlevelében az átállást visszautasította, de a tárgyalások megkezdésétől nem zárkózott el. A levelezés közben Pálffynak saját bécsi pozíciója biztosítása érdekében katonai eredményeket is fel kellett mutatnia. Másrészt pedig a fokozódó katonai nyomással (de nem megsemmisítő hadjárattal), a kurucok tárgyalási készségét is növelni lehetett.  Így, bár a tél már nagyon közel volt, de előrenyomult és november végéig sikerült elfoglalnia Szolnokot, Tokajt, Sátoraljaújhelyt, Sárospatakot, Krasznahorkát és Egert. Decemberben Bártfát és Eperjest. Januárra Rákóczi már csak hét vármegyét és csak néhány jelentősebb várat (Kassa, Munkács, Ungvár) birtokolt, Pálffy viszont már Debrecenben állt. Rákóczi ekkor Lengyelországba utazott, Károlyi nem tudott egyeztetni vele, de sikerült néhány napos fegyverszünetet kötnie Pálffyval, amiért az Bécsből némi fejmosást is kapott. Károlyi már kezdte felismerni, hogy szükség esetén, az ország érdekében, Rákóczi beleegyezése nélkül is békét kell kötni. Ezért a saját szakállára Szatmárig visszavonta seregeit, hogy Pálffy újabb pozitív jelentéseket küldhessen Bécsbe, és a fejedelem nevében (de annak tudta nélkül) közölte Pálffyval, hogy Rákóczi hajlandó meghódolni és kegyelmet kérni, de erről Pálffynak személyesen kell Rákóczival tárgyalnia. Pálffy természetesen elfogadta a javaslatot és Savoyai Jenő hathatós közreműködésével január végén erre formálisan is felhatalmazást kapott. Károlyi blöffje sikerült, a visszatérő fejedelmet meg tudta győzni a találkozó szükségességéről és így került sor Vaján Pálffy és Rákóczi személyes megbeszélésére.  A „konferencia” során a béke érdekében Rákóczi mindent megkapott volna, kivéve az erdélyi fejedelemséget, cserébe ígéretet tett egy hódoló levél megírására I. Józsefnek. A levél elkészült, de nem volt hódoló hangnemű. Úgy tűnik, hogy a fejedelem ekkor állt legközelebb a béke elfogadására, de végül győzött külpolitikai optimizmusa és február 21-én – mint később kiderült, végleg – elhagyta az országot. A cárral való – előzetesen nagy jelentőségűnek gondolt – találkozójára viszont csak május közepén került sor és eredmény nélkül zárult. Megjegyzendő, hogy egy rövidebb háborúban Nagy Péter vereséget szenvedett a töröktől, jelentős területekről kellett lemondania és ezzel ő is kiesett Rákóczi potenciális támogatói közül.

Ha korábban még nem is feltétlenül, de ekkortól már végleg elvált egymástól a nemzeti érdek és Rákóczi politikája. A tárgyalások még elhúzódtak, az Udvar türelmetlensége és bizalmatlansága azonban csak annyiban nyilvánult meg, hogy Bécsből leküldték Karl Locher von Lindenheimb titkos tanácsost és Pálffyt kötelezték, hogy vele egyetértésben járjon el. Úgy tűnik azonban, hogy a helyi viszonyokat feltehetően kevésbé ismerő Locher nem tudott és nem is akart aktívan beavatkozni a mindkét oldalról magyar főurak által folytatott megbeszélésekbe, de a végeredménnyel tökéletesen elégedett volt és nem akadályozta Pálffy munkáját. A másik sokkal veszélyesebb fordulat az események menetében I. József király április 17-én bekövetkezett halála volt. A háborús párt rögtön megbuktatta Pálffyt: visszavonták megbízatását és Bécsbe rendelték. A puccs azonban csak ideiglenesen érte el a célját. Éppen Locher és sokadszorra ismét Savoyai Jenő közbelépésének köszönhetően Pálffy ezt a politikai krízist is túlélte, és végül visszavonták a leváltásáról hozott döntést. Április 30-án Nagymajténynál sor került a kuruc haderő zászlóletételére, május 1-jén pedig egy ünnepélyes eskütétellel egybekötve aláírták a békeokmányt (Nagymajtény tehát nem Világos előképe). Pálffy áldozatos, okos és ravasz politikájának köszönhetően véget ért hazánk addigi legvérzivatarosabb korszaka és egy sokkal békésebb két évszázad következett.

Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a szatmári béke dokumentumát egyrészt Pálffy és Locher, másrészt meg „vezérlő fejedelmünk távollétében Magyar Ország részérül” 16 személy, a „Dunán túl valók részérül” és Erdély részéről 8-8 fő, Máramaros megyéből 2 fő, az „erdélyi vitézlő rend” részéről 8 fő, 1 fő azok részéről, akik „Erdélyben, Moldáviában, Transalpinában mulatnak” és 1 személy a mezővárosok képviseletében írta alá. Azonban a dunántúliak közül a 8 főből csak egy személy (Ráttky Dániel) volt ténylegesen dunántúli, a többiek valószínűleg csak azért írtak alá itt, hogy a dunántúliak (nem létező) arányos képviseletét biztosíthassák a felkelők táborában. Mindenestre nemcsak a dunántúliak, de az egész ország bízott abban, hogy „Rákóczinak dicső kora nem jön vissza többé soha”.

Pálffy a megkötött béke hatalmas politikai dicsőségét nem használta ki, nem akart országos politikai szerepet játszani, nem szervezett pártot, de erre nem is volt szüksége. Az öreg Esterházy Pál herceg (1635-1713) halála után a tábornok bátyját, gróf Pálffy Miklóst (1657-1732) választották nádorrá. A család politikai befolyása így továbbra is biztosítva volt. 1711-ben Pálffy János 48 éves, éppen harminc éve forgott a közpályán és még negyven év volt hátra életéből. Ha tartanánk az arányokat, akkor írásunk több mint fele még hátra lenne. Ettől azonban nem kell tartanunk. Amennyire szinte napra pontosan ismerjük, hogy 1710-11-ben mit tervezett, mit tett és éppen hol volt, annyira eltűnik a homályban az utána következő években. Az biztos, hogy mindig is katonának tekintette magát, amennyire tudott a politikától mindig távol maradt. Katonaként meg néhány év pihenő után 1716-ban kellett ismét nyeregbe szállnia. A feladat: Magyarország területi integritásának teljes helyreállítása, a Temesköz és Nándorfehérvár felszabadítása az oszmán uralom alól.

Az Oszmán Birodalom az 1699-es karlócai békével lezárult háborúban a Temesköz és Nándorfehérvár kivételével elvesztette magyarországi hódításait, továbbá elvesztette Azovot, amelyet Oroszország és a peloponészoszi félszigetet, amelyet Velence szerzett meg. Azovot még 1711-ben a személyesen Nagy Péter cár által vezetett orosz fősereg legyőzésével sikerült visszafoglalniuk. A Peloponnészoszt meg éppen az új 1716-18-as háborúban tudták visszaszerezni. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, hogy láthassuk: a törökök magyarországi vereségeik ellenére is még komoly erőt képviseltek, amellyel szemben egy önálló Magyarország semmiképpen sem tudta volna megvédelmezni magát. A háború kirobbanásának közvetlen oka a Fényes Porta Velence elleni támadása volt.

A császári-király haderőt ismét Savoyai Jenő herceg vezette. Pálffy a háború valamennyi fontosabb csatájában részt vett. Az első nagyobb összecsapásra 1716 augusztusában Péterváradnál került sor, ahol meghatározó győzelmet sikerült aratni az Ali Kumurdzsi nagyvezér által vezetett oszmán haderőn. A szultán hadereje 30.000 embert vesztett, viszont hősi halált halt Pálffy unokaöccse Miklós nádor János nevű fia. A következő célpont még ugyanezen év októberében Temesvár volt, amelyet sikerült felszabadítani.

Ekkor már a kuruc emigráció is mozgolódott, de kiáltványaiknak semmilyen hatása sem volt.  Ékes bizonyítékául annak, hogy „Rákóczinak dicső korának” visszatértét senki sem akarta. 1717-ben zajlott le az „utolsó tatárjárás” Magyarországon. Esterházy Antalnak jutott az a szomorú és egyben hazaáruló „dicsőség”, hogy ő vezethette azt a kicsiny kuruc csapatot, akik a tatárokkal szövetségben az erdélyi határszéltől egészen a Tiszáig részt vehettek az ország pusztításában. A tatár és kuruc hordát végül a gróf Károlyi Sándor által vezetett vármegyei sereg verte szét. Rákócziban is megvolt a „jószándék”, hogy a törökök segítségével kezdjen új szabadságharcot saját egykor volt hazája ellen. Végül is szerencséje volt, hogy mire Franciaországból Konstantinápolyba érkezett, már folytak a béketárgyalások és ezért nem volt alkalma ténylegesen harcolnia Magyarország ellen.

A háborút eldöntő összecsapásra 1717 nyarán Nándorfehérvár falai alatt került sor. A Savoyai Jenő vezette kb. 100 ezer fős császári-királyi haderő június 18-19-én érkezett Nándorfehérvár alá, amelyet mintegy 32 ezer katona védett. A vár módszeres ostroma már több mint egy hónapja tartott, amikor augusztus 1-jén Hadzsi Khalil nagyvezér vezetésével megérkezett a kb. 70 ezer fős török felmentő sereg. A nagyvezér nem érezte magát elég erősnek, hogy megtámadja a keresztény sereg állásait, ezért inkább ostrom alá vette az ostromlókat. (Kicsit hasonló helyzet állt elő, mint Buda 1686-os felszabadításakor, amikor Lotaringiai Károlynak egyszerre kellett a várat támadnia és védekeznie a felmentő sereggel szemben.) A taktikája úgy látszik működött, mert a viszonylag kis területen összezsúfolódó császári-királyi sereg katonái között járvány tört ki és a helyzetük napról napra romlott. Pálffynak köszönhetően azonban Jenő hercegnek volt egy titkos aduja.

A magyar Vékony János kuruc tisztként harcolt Rákóczi alatt. A szatmári békét nem fogadta el és török földre, Temesvárra távozott. Temesvár felszabadítása előtt, talán azért mert belátta tévedését, talán azért mert hadifogság esetén félt a büntetéstől, talán azért mert jó alkalom volt, hogy dicsőséggel térjen haza, talán ezek kombinációjának köszönhetően, titokban felvette a kapcsolatot Pálffyval. (Éppen vele: ebből is láthatjuk, hogy a tábornagy nem kis tekintéllyel rendelkezett még a makacs kurucok előtt is.) A császári-királyi hadsereg tiszti rangjáért cserébe felajánlotta, hogy kémkedni fog a keresztény sereg javára. (Mit meg nem tesz egy kuruc, azért, hogy labanc lehessen.) Pálffy – biztos ígéretet adva a jutalom tekintetében – elfogadta Vékony szolgálatait, aki Temesvár bevétele után a várat feladó oszmán katonasággal együtt bántatlanul távozott és megkezdte terve valóra váltását. Nyelvtudásának és ügyességének köszönhetően elérte, hogy őt válasszák ki a török fősereg és Nándorfehérvár közötti titkos futárszolgálatra.  Így valamennyi török levél a kézbesítés előtt Pálffy illetve Savoyai Jenő asztalán landolt, akik ezáltal pontosan értesültek a török tervekről és hatékonyan tudták megtervezni az ellencsapást. Augusztus 14-én egy szerencsés lövéssel sikerült megsemmisíteni a vár központi lőszerraktárát. A robbanás hatalmas pusztítást okozott és így egyelőre nem kellett tartani a védők kitörésétől. Savoyai másnapra általános támadást rendelt el az oszmán felmentő sereg ellen.   

A csatában Pálffy személyesen vezette a jobbszárny lovasságát. Még az éj leple alatt kivonult a támadó sereg. Pálffy egységei azonban a sötétségben és a leszálló sűrű ködben a tervezettnél jobban eltávolodtak a centrumtól, jobbra sodródtak, közelebb a Szávához így akaratlanul is megkerülték a török sereg védekező sáncrendszerét, és az itt állomásozó szpáhikat és tatárokat oldalba támadva könnyen meg tudták őket futamítani. A rossz látási viszonyok miatt a szabályos csatarend hamar felbomlott és a központi irányítás is lehetetlenné vált. Minden egyes alakulat saját parancsnoka irányításával egy-egy miniütközetet vívott.  A heves harcok során Pálffy János fia is hősi halált halt. A harcok reggel 8-ig vakon folytak, amikor is felszállt a köd és a főparancsnokok felmérhették az általános helyzetet. Savoyai gyorsabbnak bizonyult a nagyvezérnél és hamarabb tudta helyreállítani serege szétszakadt arcvonalát.  Pálffynak lovasai élén sikerült bevennie az ellenséges tábor sáncait. Személyesen példát mutatott a harcban és meg is sebesült. Maga a fővezér is személyesen vezetett harcba egy vértesezredet a gyalogság megsegítésére és végül szintén sebesülten hagyta el a csatateret. Parancsnokaik hősiességének köszönhetően 10 órára sikerült megfutamítani az oszmán főerőket. A keresztény sereg kevesebb, mint 2000 főt vesztett, a törökök viszont 10.000 halottat hagytak a csatatéren. Másnap Nándorfehérvár védői szabad elvonulás fejében feladták a várat. Ezzel eldőlt a háború. Az 1718-as pozsareváci békében a Temesköz felszabadításával sikerült a Magyar Királyság területi integritását – majd 200 év után – teljesen helyreállítani. Emellett még III. Károly birodalma jelentős további területekkel gyarapodott Nyugat-Havasalföldön, Észak-Szerbiában és Észak-Boszniában. Az oszmánok a veszteségek mellett siker is elkönyvelhettek: visszaszerezték a Peloponnészoszt Velencétől.

Érdekességként megjegyzendő, hogy a nándorfehérvári csatában Savoyai Jenő alparancsnokaként harcolt Károly Sándor württembergi herceg is, akinek nagybátyját 24 évvel korábban Pálffy párbajban megölte.

Ekkor még nem lehetett tudni, de Pálffy életében a nándorfehérvári csata volt az utolsó. Többször már nem volt lehetősége, hogy a harctereken szolgálja Magyarországot és a Birodalmat.  Egyes vélemények szerint az elkövetkezendő években a „Bécsben teret nyert abszolutisztikus irányzat hívei csendesen mellőzték”. Erre nem tudom, milyen konkrét bizonyítékokat lehet felhozni. Arra hajlok, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy Pálffy mindig katonának és sosem politikusnak tekintette magát. Politikai ambíciói nem nagyon voltak, katonaként viszont a hosszabb békeidőszakban nyilván háttérbe szorult. Amikor viszont igazán szükség volt rá, politikusként is az ország és a dinasztia érdekének megfelelően járt el. 1722-23-ban támogatta a Pragmatica Sanctio Országgyűlés általi elfogadását. 1724-től az újonnan felállított Helytartótanács tagjává nevezték ki. 1731-ben gróf Koháry István halála után országbíró lett. Ezzel a rendi Magyarország két legmagasabb tisztségét egy testvérpár töltötte be. Bátyja Pálffy Miklós nádor azonban a következő év elején elhunyt. 1733-ban feleségét vesztette el. A következő évben a lengyel örökösödési háborúban Pármánál immár a második fia – Pálffy Miklós ezredes – halt hősi halált. Immár betöltötte a hetvenet és számára ez az időszak inkább a gyász és nem az újabb országos jelentőségű tettek időszaka volt.

Eljött az 1736. év és egy újabb háború az Oszmán Birodalom ellen. Egyértelműnek tűnt és Pálffy is biztosra vette, hogy ő lesz a főparancsnok. Bár 1736 nyarán még Pálffy irányítása alatt vonult fel a császári-királyi haderő az Al-Dunához és ha régi szövetségese Savoyai Jenő nem halt volna meg pár hónappal korábban, akkor szinte bizonyos, hogy immár fővezérként újabb sikerekkel gyarapíthatta volna dicsőségét. Ehelyett – nyilvánvalóan dinasztikus okokból – Mária Terézia férje Lotaringiai Ferenc szent római császár lett a névleges fővezér, aki sajnos nem rendelkezett nagyapja katonai képességeivel és helyette ténylegesen mások irányították a (sikertelen) hadműveleteket (1737-ben Seckendorf, 1738-ban Königsegg, 1739-be Oliver Wallis). A háború vereséggel végződött. Elveszett Nándorfehérvár és mindazok a Magyar Királyságon kívüli, a Szávától délre fekvő területek, amelyet két évtizeddel korábban sikerült felszabadítani az oszmán uralom alól. Vagyis Magyarország területi integritását még így is sikerült megvédeni és az 1735-ben elhunyt fejedelem idősebbik fia, Rákóczi József fellépése a török oldalán itthon teljesen visszhangtalan maradt.

Pálffy nagy csalódottsággal vette tudomásul félreállítását, de a Habsburgok iránti hűségén ez nem változtatott. A vitatható személyi döntés védelmére mindenképpen felhozható, hogy nagy kockázattal járt volna olyan főparancsnokot kinevezni, aki már túl van a hetvenen. Nem csak arra kell gondolni, hogy egy idősebb ember akármilyen egészségügyi okból éppen a kritikus pillanatban eshet ki, hanem arra is, hogy sokszor a gyors döntésekre való képesség, a rugalmasság, a szükséges kockázatvállalásának bátorsága bár megvan a fiatalemberbe, de jócskán megkophat idősebb korban. III. Károly nyilván figyelembe vette azt is, hogy bármilyen nagy katonai géniusz volt Savoyai Jenő, élete utolsó háborújában (lengyel örökösödési háború 1733-35) hetven évesen már nem tudta megközelíteni korábbi teljesítményét, a hadisikerek elmaradtak. Nyilván ez is szerepet játszott a Savoyait túlélő Pálffy mellőzésében.

Nem sokkal a kudarccal végződött török háború befejezését követően az uralkodóház 1620 és 1683-at követően ismét élethalál harcra  kényszerült. 1740-ben váratlanul elhunyt III. Károly király. Fájdalmasan korai halálát legfeljebb csak az a gyógyír enyhítette, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy lánya Mária Terézia trónra lépését és birodalmát senki se fenyegesse. A trónutódlást szabályozó Pragmatica Sanctiót csak Károly Albert bajor választófejedelem nem ismerte el, aki házassága révén (felesége Habsburg Mária Amália I. József lánya volt) magának követelte a cseh trónt és a császári címet. De nyilvánvaló volt, hogy egyedül semmit sem tehet. Ennek ellenére Mária Teréziának úgyszólván azonnal ellenségei egész légiójával kellett szembenéznie. A porosz király II. Frigyes „védelemért” cserébe magának követelte Sziléziát és a francia uralkodó XV. Lajos is Károly Albertet támogatta. A franciák már csak afféle „rutinból” is számíthattak a „szokásos” magyar felkelésre, amire azonban nem került sor. „Rákóczinak dicső kora” óta jócskán megváltozott a magyar nemesség és az uralkodóház viszonya. A nyugati ellenségek egyrészről és a továbbra is akkut török veszély másrészről,  a háborúkkal együtt járó pusztítás (a „dicső múlt”), és a már három évtizede tartó békés fejlődés, amely a Habsburg uralom szárnyai alatt ment végbe, végre nyilvánvalóvá tette a dinasztia és a magyar nemzet között fennálló sorsközösséget, ami ténylegesen már kétszáz éve (1526 óta) fennállt, de a zűrzavaros viszonyok és a sokszor ellenséges propaganda ennek felismerését igen nehézzé tette.

III. Károly 1740. október 20-án halt meg és alig néhány héttel később már Pálffy kezében volt az a november 1-jei dátumú levél, amelyet az egykori főkuruc gróf Bercsényi Miklós fia gróf Bercsényi László (1689-1778) francia altábornagy későbbi marsall személyesen írt Pálffynak, amelyet azonban az felbontatlanul küldött tovább a királynőnek. 1741. január 26-án országbíróként körlevélben szólította fegyverbe a nemességet a poroszok ellen (Még a „Vitam et sanguinem!” felajánlása előtt!). Ugyanezen év júniusában az összeülő országgyűlés a királynő két katolikus (rajta kívül gróf Esterházy József) és két protestáns (báró Révay Pál és Zay Imre) jelöltje közül nádorrá választotta. Tekintélyére és megbecsültségére jellemzően közfelkiáltással és nem formális szavazással. Megjegyzendő még, hogy a háború kitörése előtt 76 éves korában újra megnősült és az Aranygyapjas Rend tagjai közé is felvétetett. Azonban cselekedeteiből láthatjuk, hogy hiába jutott el a nádorsággal a rendi politikai pálya csúcsára, hiába kapta meg a legtekintélyesebb kitüntetést, hiába az új feleség, valószínűleg mindezekről hajlandó lett volna lemondani, ha újra katonaként a csatatéren harcolhatna. Ez azonban nem következett be. Mária Terézia kinevezte a magyarországi hadsereg fővezérévé. Ugyanazt a posztot kapta meg, amelyet már a szatmári béke előtt betöltött. Tekintélyes tisztség, de most az ország nem volt hadiszíntér. Feladata a toborzásra, a hadseregszervezésre és a hadiszíntérre való útba indításra terjedt ki. Nem arathatott újabb harci babérokat, de az általa „lábra állított” haderő az elkövetkezendő években újabb és újabb dicsőséges lapokat írt a magyar hadtörténelem könyvébe. Ekkor írta Mária Terézia az alábbi köszönő levelet:

 Kedves Nádor!

Abból, mit a nyilvános újságok útján a Rajna átkelésről megtudtál. kétségkívül megértetted, minő vitézül és ügyesen viselték magukat a magyar seregek […] Nincs semmi, mit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől minden alkalommal, nincs semmi, mit e királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék. […]

Bécs, júl. 13-án, 1744.

E levél mint jóakaratom és a nemzet iránti különös szeretetem bizonysága, minden megyével közlendő.

(Részlet Mária Terézia gróf Pálffy János nádorhoz írott leveléből.)

A háborúban bekövetkező kedvező fordulat jelentős részben annak volt köszönhető, hogy II. Frigyes miután elfoglalta Sziléziát, nem akarta kockáztatni annak elvesztését, nem állt már érdekében a háború folytatása. Mária Terézia semmiképpen sem volt hajlandó lemondani Sziléziáról, de szorult helyzetében célszerű volt legalább a poroszokkal békét kötni. Ezzel jelentősen csökkent a Birodalomra nehezedő nyomás. Nem csak Csehországból sikerült kiverni Károly Albertet, de még Bajorországot is elfoglaltuk. A bajor választó hiába szerezte meg a gyakorlatilag már csak névleges hatalommal járó császári címet. Saját fővárosát, Münchent éppen azokban a napokban vesztette el 1742 februárjában, amikor császárrá koronázták. Diadalmas seregeink 1743-ban már a Rajnánál arattak győzelmet és a folyón átkelve már közvetlenül Franciaországot fenyegették. Mint oly sokszor a megelőző évszázadokban – és nem is utoljára – ellenfelei megint alábecsülték a Habsburg Birodalom erejét, népeinek elszántságát és uralkodója politikusi képességeit.

Riválisa sikerétől megrettenve a porosz királynak lépnie kellett. Félve, hogy ha a királynőnk a többi ellenfelével már leszámolt, ő kerül sorra és elvesztheti Sziléziát, felújította a háborút.  Ez az újabb fordulat már sok volt Pálffynak. Katonaként nem akart tovább adminisztratív feladatokkal foglalkozni, mikor a Birodalmat kell fegyverrel védeni. Bejelentette, hogy személyesen fog hadba vonulni. Ekkor már elmúlt 80 éves. Alkotmányos szempontból ennek nem volt semmi akadálya. Mint nádor hivatalosan is az ország hadainak főparancsnoka volt és olyan tekintéllyel rendelkezett, hogy senki sem vehette a bátorságot, hogy tervéről lebeszélje. Illetve csak egy valaki volt, aki ezt megtehette, maga a királynő. Mária Terézia személyesen beszélt „atyjával” és a rá jellemző ügyességgel és kedvességgel meggyőzte az öreg katonát, hogy mondjon le tervéről.

Pálffy még megélte a királynő férjének Lotaringiai Ferencnek a császárrá választását 1745-ben és a Mária Terézia trónját véglegesen biztosító aacheni békét 1748-ban. Életének 88. évében 1751. március 24-én halt meg Pozsonyban.

Jellemző, hogy végrendeletében részletesen beszámolt az 1681-től 1718-ig tartó katonai pályafutásáról, de ugyanebben az időszakban betöltött horvát báni tevékenységéről, de még a szatmári békéről is csak egy-egy mondattal emlékezett meg. Későbbi politikai pályafutását, országbírói és nádori tevékenységét meg sem említette. Teljesen nyilvánvaló, hogy önmagát mindig katonának tartotta. Az ország egyik legtekintélyesebb arisztokrata családjának tagjaként egy sokkal kényelmesebb életet is választhatott volna magának. Semmi sem kényszerítette arra, hogy 18 évesen katona legyen. Hamar kiderült, hogy ősei katonai dicsőségének méltó folytatója, részese és fontos vezetője az ország felszabadítását eredményező katonai hadműveleteknek. Olyan kulcsélmény volt ez az időszak, amelyből helyesen levonhatta a következtetést: a magyarság sorsa és az ország területi integritása véglegesen összefonódott a Habsburg uralkodók trónjának stabilitásával. Az utóbbi az előbbi fennmaradásának feltétele is. Ez a felismerés határozta meg a kurucokkal szembeni politikáját is. Nem a megsemmisítésük volt a célja, hanem az ország békéjének biztosítása a lehető legkevesebb vérrel és a nemzet és a dinasztia kibékítésével. Életének eredményeit áttekintve szinte hihetetlen, hogy személye a történelmi köztudatból szinte teljesen kiesett. Szobra a Hadvezérek Csarnokában van felállítva a Hadtörténeti Múzeumban – Bécsben. Itthon a Kodály köröndön – Ferenc József ajándékaként – felállított szobrát 1945-ben eltávolították. Kérem a magyar történelem iránt érdeklődő olvasókat, hogy legalább ők ne feledkezzenek meg Pálffy Jánosról, erről a nemzet érdekét mindig szem előtt tartó, legyőzhetetlen és tiszta jellemű katonáról.

Ajánlott irodalom:

Pálffy Jánosról tudtommal még nem készült a teljes életutat átfogó korszerű életrajz. Málnási Ödön műve,  az Erdődi gróf Pálffy János nádor (Eger, 1929) immár 90 éves. A szerzőről annyit kell tudni, hogy eredetileg papnak készült, majd volt vörös katona, Horthy nemzeti hadseregének katonája, szociáldemokrata, majd Szálasi egyik főideológusaként 1937-ben megírta a Magyar nemzet őszinte története című művet, amelyért egy évre bebörtönözték. Utána volt Volksbund-tag és háborús bűnös. 1956-ban Ausztriában telepedett le. A maga egészében, de csak vázlatszerűen mutatja be életét Oborni Teréz a Nagy Képes Millenniumi Arcképcsarnokban (Rubicon-Aquila-Könyvek, Budapest, 1999). A szatmári békéhez vezető eseményeket a szakirodalom részletesen feldolgozta, amelyhez kapcsolódóan csak egy műre hívnám fel a figyelmet. Pálffy titkárának, Pulyai János Szatmári békesség című művét bevezetővel és jegyzetanyaggal együtt 2007-ben a Nap Kiadó Kft. adta ki újra. A munkámban részletesen leírt trencséni és nándorfehérvári csatáról Zachar József, Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században (Tankönyvkiadó, évszám nélkül) című művéből vettem az adatokat. Pálffy esetében is elmondható az, amit Lotaringiai Károly esetében is kiemeltem, hogy a főszereplésével lezajlott eseményeket (török és kuruc háborúk, szatmári béke, a Pragmatica Sanctio elfogadása, osztrák örökösödési háború stb.) jellemzően részleteiben is nagyon jól ismerjük, de személye mégsem keltette fel különösebben a történészek vagy a közvélemény érdeklődését.

Pálffy alakja több regényben is felbukkan: pl. Herczeg Ferenc: Pro libertate, Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony. Jókai a Magyar nemzet története regényes rajzokban című művében egyszerűen hősnek nevezi. Pedig az egykori forradalmár „márciusi ifjú” biztosan szívesen írt volna rosszat (is) a labanc főúrról, azonban semmilyen foltot nem talált jellemén, vagy hibát cselekedeteiben.

Monarchista vagyok, mert hiszem és vallom, hogy a monarchia, mint államforma ma is realitás: a XXI. században a Föld nevű bolygón jelenleg is egy császárság, több királyság, hercegség és ezek mellett szultánság, emírség, sejkség stb. létezik. Mind monarchia, élén a monarchával, azaz az uralkodóval.

Írta: dr. Csima Ferenc.

A monarchia tehát valóság, csak mi nem akarjuk tudomásul venni. Ezek egy része sikeres állam, másik része esetleg kevésbé az, de ez más, nem monarchikus berendezkedésű államokról is elmondható.

Royalista is vagyok, ha úgy tetszik, vagyis királyságpárti, mert hiszem és vallom, hogy a XXI. században is van létjogosultsága a királyságnak, mint államformának, és ez Magyarországnak teljesen megfelel. Ahogyan mindig is megfelelt, hiszen a magyarság eredeti, saját magának megalkotott állam – azaz, létezési – formája a monarchia (fejedelemség, királyság), több mint ezer éve. Semmi bajom a köztársasággal sem, ha az valóban res publica: pl. Franciaországnak jelenleg nem tudnék elképzelni egy Bonapartét vagy Bourbont, de ugyanakkor karikatúrának tartom, ha egy valódi uralkodó (cár) miniszterelnök lesz, mint ahogy Bulgáriában történt (Szimeon Szakszoburggotszki, 2001-2005).

Legitimista is vagyok, mert elismerem, hiszem és vallom a Habsburg-Lotaringiai ház jogos igényét a magyar királyi trónra. Ez a folytonosság és az alkotmányosság igenlése is – a trónfosztás intézményét ugyanis nem ismeri el jogosnak a magyar történeti alkotmány, csak a király lemondását a trónról. A királyt azonban nem várjuk, mert itt van, létezik, köztünk él. Habsburg-Lotaringiai Ferdinánd Zvonimir Antalt tekintem a legitim magyar trónörökösnek, aki ebben a modern korban is megtestesíti a reményteli király szerepét. Ha úgy tetszik, korszerű és ’vagány’ is egyszerre. Jelenleg az a hiteles, hogyha a magyar trónörökös gokartozik, és képeket oszt meg a közösségi médiában arról, hogy hogyan sportol vagy éppen imádkozik – ahogyan ezt ő teszi. A király itt jár közöttünk, csak nem vesszük észre. Nem biztos, hogy jó, hogyha túl sokat ötletelünk a trón betöltésén. Személy szerint több ötletem nekem is van a magyar királyi trónra: Éppúgy elfogadható lenne Habsburg György magyar királyi herceg fia, Károly Konstantin herceg, mint akár a leányági örökösödés (ez esetben: Habsburg Eleonóra vagy  Habsburg Zsófia hercegnők) de valahol határt kell húzni a realitás, a fantázia, és a vágyakozás között – mint az élet minden területén itt is. A királyságnak ugyanis a magyarság részére biztonságot is kell adnia. Nem „királyok, hercegek, grófok” uralmát akarjuk, hanem a nemesség (nobilitas) szellemi minőségét és kapcsolati hálóját. Magyarországon élnek Széchenyiek, Nádasdyak, Esterházyak, Batthyányiak – sok esetben kényszerű emigrációból visszatérve.

Az összmagyarság szeretete számomra természetes kritérium, soha nem gondoltam máshogyan. Ahogyan a keresztény erkölcs igenlése is; nem felekezeti vita kell, és nem is a Tízparancsolat pontról-pontra történő napi megélése, hanem egy józan etikai minimum a modern embernek, amit a valódi kereszténység, mint kultúra és hagyomány hitelesen képvisel.