Szerző: regnumadmin

A Szent Korona Rádió, amely rendszeresen és engedéllyel vesz át cikkeket innen, hogy ezzel is terjessze a monarchista alternatívát Magyarországon, egy eléggé egyértelmű üzenettel flash mobot szervezett a tegnapi tisztavatáson, amelyről a republikánus politikai vezetők száműzték a Szent Koronát. Transzparnessel jelezték, hogy a Szent Koronára nagyobb szükség van mint az 1949/89-es sztálini gyökerű republikánus alkotmányra a Regnum Marianumnak. Azért, hogy egyértelmű legyen a flash mob üzenete, szórólapot is osztogattak amely kifejezetten anti-republikánus, több szempontból is monarchista álláspontot képviselt. Akárhogyan is gratulálunk és reméljük, hogy nem marad visszhang nélkül ez a bátor akció!

„Nincsen királyunk, csak császárunk!” (Jn 19: 15)

Írta: Szász Péter Domonkos.

Nagy örömömre szolgált, hogy szlovák nyelvű monarchista (és hagyományhű katolikus) oldal is nyílt a világhálón. A XIII. Leó Szlovák Kör (Slovenský Kruh Leva XIII.) által üzemeltetett blog magát nyíltan hagyományhű katolikusnak, és monarchistának vallja. Az örömömbe egy kis üröm is vegyült, mikor Boldog IV. Károly királyunk képmása alatt ezt a feliratot találtam: „Jeho cisárska výsosť Bl. Karol I. Rakúsky (Ő császári felsége, Boldog Ausztriai I. Károly).”.

„Tót atyafiaink” számára teljes mértékben történelmietlen (anakronisztikus) és következetlen (inkonzekvens) módon „császárként” jelenik meg az a személy, aki alá a szlovák nép mint a Szent Korona alattvalója tartozott, s ebben a minőségében az Uralkodó helyes megnevezése „apostoli király”. Ezt fejezi ki az is, hogy a „Szent Korona Országainak” középcímere helyett a ciszlajtán területeket jelképező osztrák kétfejű császári sasos címert közlik oldaluk fejlécében. Véleményem szerint ennek oka a jó szándékú szlovák monarchistáinkban is alanyilag továbbélő – az iskola, a mai szlovák társadalmi közeg által beléjük plántált – látens sovinizmus, amely a több évtizedes, cseh szabadkőművesek és pánszlávisták kezdeményezte magyarellenes, sovén gyűlöletkampány eredménye. Ez ugyanúgy elutasítandó, mint a magyar sovinizmus. Mind a magyar mind a szlovák sovinizmus összeegyeztethetetlen mind a katolikus keresztény hittel és erkölccsel, mind a monarchizmussal.

Bárkinek, aki a szerves és hagyományhű katolikusságban, valamint a szerves és jogfolytonos monarchizmusban gondolkodik, csakis a Szent Korona Országainak restaurációja jöhet számításba. Ez nem jelent „elmagyarosítást”, hisz a „Szent Korona Országai” (Uhorsko) és „Magyarország” (Maďarsko) két különböző, ám komplementer fogalom. Az első esetben azon „hungarusok” értendők alatta, akik függetlenül a népiségi (etnikai) öntudatuktól, hazájuknak azt a földet tekintik, melybe beleszervesülvén a Szent Korona tagjai lettek. „Egy a nemzet!” Egy, ahogy az Isten is egy Három Létalanyban. Ez az a „hungarus” nemzet, melyet Szent István Koronája tart egyben, és kapcsolja össze békében a nemzetalkotó népeket. A Szent Háromság létalanyait egymás ellen kijátszva istentagadók leszünk, míg a Szent Korona népeit egymás ellen kijátszva saját sírunkat ássuk meg. A Szent Koronának a Szent Háromság igazságát kell analóg módon tükröztetnie a világban, az államiságban. Az önazonosság (identitás) egyik összetevője valóban a népi közösséghez való tartozás, amely azonban a „hely szellemétől” elválaszthatatlan. Ráadásul népeink eggyé szervesültek, a magyarság Európába a testvérnépek által gyökeresedett bele, a szlovákság is önálló arcot a közös ezer év alatt nyert, különben nyugati fele cseh lenne, míg keleti fele lengyel. Mindannyian Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk! Mind a népelnyomás, mind pedig a Szent Korona szabadkőműves szétverése elfogadhatatlan számunkra. Trianon a népek csapdája.

A Magyar Szent Korona országai / Krajiny uhorskej svätoštefánskej koruny

A tragikusan elhunyt katolikus gondolkodó, Somogyi József gondolata megvilágítja számunkra a széthúzó (divergens) sovinizmusok tarthatatlanságát: „A közös múlt, a közös származás, az ősi összetartozás emlékei sokszor csak alaptalan mondák, mítoszok. Sőt a múlt valódi emlékei sokszor egészen ellenkező kapcsolatokat mutatnak, mint a későbbi nemzetiségi törekvések. Mert vajon nem sokkal több, erősebb és tartósabb közös emlék fűzi-e pl. a szlovákokat és a horvátokat a magyarsághoz, mint a csehekhez, illetve a szerbekhez? Az erdélyi szászoknak 700 éves közös és gazdag történeti emlékük van a magyarokkal, de vajon mennyi a közös történeti emlékük a bajorokkal vagy a poroszokkal? Mennyivel hosszabb történeti közösség fűzi az erdélyi románokat Magyarországhoz, mint az egy évszázaddal ezelőtt még csak nem is létező Romániához! Mennyi közös történeti emlék szétszakítása árán és milyen mondvacsinált, minden történeti múltat nélkülöző kapcsolatok alapján akarnak régi országokat szétdarabolni és a darabokból újakat összeenyvezni az elvakult nemzetiségi törekvések! E törekvések nem a népek ősi, természetes hajlamaiból, hanem csak az utolsó évszázad óta jórészt mesterségesen szított eszmékből fakadnak. A nemzetiségek sokszor inkább csak azt tudják, hogy mit nem akarnak, hogy ki és mi ellen harcolnak, de a végső pozitív célokat rendszerint sűrű homály fedi, még inkább azt, hogy e célok valóban tartósan megvalósíthatók-e, vagy sem.”

„El vele, feszítsd meg!” A Fej és a Test – a törvényes és apostoli király és a nemzet sorsa egy. A Szent Korona boltozata által összefogott Hungarus Nemzet (Corpus Nationis Hungaricæ) a szabadkőműves guillotine által fejétől elválasztatott. Az utolsó apostoli király és az öt sebből vérző Haza keresztre feszítését követnie kell a föltámadásnak. Restauráció nélküli revízió, és revízió nélküli restauráció se magyarok, se szlovákok számára sincs! Eggyé vált a Király és a Nemzet a halálban, föltámadásuk is csak egységükben válhat valósággá!

Úgy legyen!

(Regnum!)

Tihanyi délutáni sétámat a Boldog Károly Kálvária felé vettem, amelyet – helyreállított állapotában – még soha nem volt szerencsém látni. A nyüzsgő árusokon átvágva magam megérkeztem a Kálvária tövéhez, amely Tihany egyik legmagasabb pontján helyezkedik el. A panoráma fenséges, átlátni a déli partra, monarchista magyar embernek még sincsen kedve a látványban ejtőzni. Mártírsorsú Károly királyunk meghurcolásának szimbolikus elégiája ez a hely. Letaglóz igazából, még így is, félig helyreállított állapotában is. Az 1927-es alkotók nemes szándéka egyértelmű volt, a Magyar Királyság (Trianon) és fejének (IV. Boldog Károly király) meghurcoltatása ugyanazon folyamatnak két nagy állomása volt. A Szent Korona Országainak a romlása, széthullása és a felkent magyar király száműzése egymástól el nem választható folyamatok voltak, ezt húzta alá a Kálvária két kőbe vésett fő gondolata is; RESTAURATIO – REVISIO. Mindez a tihanyi Kálvária szellemében, még így csonka állapotában is tapinthatóan érezhető volt a számomra, a II. Magyar Köztársaság közel huszadik évfordulóján.

A Kálvária tragikus történetével kapcsolatosan átadom a szót Vass Sándor Alberik OSB atyának és Toldi Évának, aki már 1990-ben írt a kommunisták barbár munkájáról; „A 20-as években aztán országszerte felállításra kerültek a „csonka Magyarország” létét felülbíráló, a „feltámadásra” késztető lendületű, később „irredentának” bélyegzett emlékművek, emlékoszlopok, szobrok és kegyhelyek. A fővárosban is ekkor állították fel az Észak, a Dél, a Kelet és a Nyugat című szoboremlékeket, s ekkor készült el az ereklyés országzászló is. Az 1920 októberében visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként a település lakossága is kálváriát állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére, 1927 augusztusában.

1927 augusztus havának 15. napján került sor a kálvária ünnepélyes felszentelésére, Rott Nándor veszprémi püspök által – idézi az eseményt Vass Sándor Alberik, egykori tihanyi (bencés) plébános. A kálvária tervezője Siklódy Lőrinc volt. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt volt olvasható.

A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, s attól kezdve ezt a funkcióját rendőrségi engedély feltételei közé szorították. De idegenforgalmi látványosság is volt egyúttal. Nyaranta rengeteg turista fordult itt meg, több ezren örökítették meg e kegyhelyet.

Az irredenta emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálváriát nem érték el még ekkor ezek a rendelkezések. Az ő szocialista Trianonja még csak az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.

– Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól), a Veszprémi Egyházmegye akkori püspökétől. Igennel válaszoltam. „Le lesz bontva a kálvária!” – mondta győzelemittas szemekkel a község „mindenhatója”.

A lebontásra az első kísérlet 1960-ban történt. A tanács a városrendezést megbízta a „munkálatok” megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat „legyőzték”, következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: „Már csak a három lator van hátra!”.

Vass tisztelendő úr, aki szintén jelen volt, meg is jegyezte: „Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?!” (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)

A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni.

„Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna. Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: ‘Keresztények sírjatok…’. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis külföldön megőrződtek azok.”

Mindehhez különösebb kommentár nem kell azt hiszem. A Kálváriát 2007 áprilisára valamennyire helyreállították. A helyreállítás célja mindenképpen nemes, de a megvalósítással, az átadó ünnepséggel kapcsolatosan vannak félelmeink. Sajnos az eredeti állapot azoknál az elemeknél (stációk) sem lett visszaállítva, amelyek már megvannak épen (a szabad királyi városok és vármegyék címerei mellett a korona a kettőskeresztünk mellől fájó módon hiányoznak). Csak remélni tudjuk, hogy a megmaradó részek restaurációjában nem lesz jelen valamifajta óvatos republikánus politikai revíziónak még a látszata, szándéka sem. A Kálvária helyreállításához mindenesetre sok sikert kívánunk az Alapítványnak és minden magyarnak és különösen a monarchistáknak erősen figyelmébe ajánljuk e valóban nemes misszió tevőleges, anyagi eszközökkel történő támogatását is! (Aki a további helyreállításra szeretne adományt küldeni, az a Kálvária Alapítvány 11748069-20059178 számlaszámán megteheti.)

(Regnum!)

Azt mondják egyesek, hogy a grúz-orosz olimpiai háború már véget is ért. Pedig valószínűleg csak egy csata ért véget, nem annyira egy háború. Ebben a csatában a grúzok oldalán álltunk természetesen és hagyományosan. A Magyar Királyságnak – és reményeink szerint a Magyar Köztársaságnak is – soha nem volt komolyabb érdeke, hogy egy erős Oroszország legyen a keleti szomszédja. E mellett elvből elutasítunk minden kommunista (1945, 1968, 1956, 1979) intervenciót is, amelyekből nagyon sokat volt szerencsénk többet is elszenvedni. és amelyeknek a folytatását látjuk ebben a poszt-kommunista vezetők által kezdeményezett agresszióban. Grúzia (ahogyan a grúzok jobban szeretik, Georgia, vagy még inkább Szakartvelo.) támogatása nem annyira a mostani nyugatias, amerikai ízekkel édesített köztársasági elnöknek Miheil Szaakasvilinek és rendszerének szól (meglehet a hagyományos keresztény gyökerekkel bíró grúz patriotizmusnak ő adott nagyobb teret a nagyon rossz emlékű kommunista Sevarnadze után), hanem a grúzok háromezer éves kultúrájának, ősi királyi családjuknak, és az autokephal keresztény egyházuk szellemiségétől a mai napig mélyen átitatott kombattáns lelkiségük és helytállásuknak. Grúzia, ahogyan a Georgia elnevezés is mutatja Szent György országa a helyi hagyomány szerint, uralkodóik pedig a bibliai Dávidig vezetik vissza magukat, ezért is tagjaik a XX. században is a legnagyobb európai uralkodó családokkal egyenrangúaknak bizonyultak dinasztikus kérdésekben.
[img_assist|nid=157|title=|desc=|link=none|align=left|width=640|height=588]
Grúzia részleges autonómiáját a cári Oroszország megnyugtatóan kezelte, a tiszteletet, rangot az uralkodói családnak és az országnak megadta, a Szovjetunió azonban az 1918-ban függetlenné vált országot 1922-ben bekebelezte, annak ellenére, hogy előtte egy évvel elismerte a függetlenségét.
Amiért azonban legfőképpen a grúzok mellett vagyunk, az a mi kis önös érdekünk, a Szent Korona Országa és a Szentkorona-tan érvénye, bármennyire is furcsán hangzik. Szent István utódai és annak országában nem volt soha rendező elv az etnikai. Szent Korona Országában a „hungarus tudat” és a „Szent Korona-tagság dívik, amelyben egység és boldogulás van mindenkinek, aki elfogadja a Magyar Királyság törvényeit és annak felkent, törvényes királyát. Nincsen függetlenség, nincsen elszakadás csak azért mert egy bizonyos területen többen vannak egy bizonyos etnikumból, a területi integritás ugyanúgy a magyar állam jogfolytonosságának része, mint a történeti alkotmányunk. Az egyetlen megoldás az autonómia, amellyel ősi, önálló törvénykezéssel, állami múlttal, kultúrával rendelkező részek rendelkeztek is (Horvátország). Ma, amikor mindenki az etnikum-szerinti felosztás mellett van, nem árt ezt az elvet megismételni magyar monarchistaként, amelyben békében tudtak élni népek királyságunkban több száz éven keresztül és különböző etnikumok magyar (hungarus) államférfiakat tudtak adni királyságunknak (Zrínyiek, Hunyadiak, stb.), akik soha nem is vallották másnak magukat csak magyarnak. Másrészt, hogyha a modern világ annyira ragaszkodik a etnikum-szerinti függetlenséghez, akkor viszont joggal kérdezzük, hogy mi a helyzet a határon túli magyarjainkkal, elsősorban a székelyeinkkel? Ők is igényt tarthatnak egy ilyen függetlenségre? Persze ebbe most nem megyünk bele jobban, de azért a kérdés ül. Ez azonban már a trianoni nonszensz igazságtalanság része azt is tudjuk jól, amelyről a II. Magyar Köztársaság vezetői nem vesznek tudomást szívesen.

(Regnum!)

Megosztom itt most mindenkivel egy magyar monarchista csendes kis tépelődéseit. Trónörökösünkről Habsburg Ottóról van szó. Egy könyvet olvasva (Így láttam…), amelyet ő írt a következő két idézetet ragadnám ki;

„Egy igazságos jogrendet kell kidolgozni. A jogbiztonság a politikában talán a legnagyobb érték: mindemellett feltétlenül tisztelni kell az egyéni és a kollektív szabadságot. Ez belső demokráciát jelent, tehát azt, hogy az embereknek a lehető legnagyobb beleszólása legyen az őket érintő döntésekbe. Decentralizálás nélkül nincsen valódi demokrácia. Az államot lentről fölfelé és nem úgy, ahogy a bürokraták akarják, föntről lefelé kell felépíteni.”. Ugyanakkor; „Az uralkodónak tekintet nélkül arra, hogy a királyságban vagy köztársaságban gyakorolja hatalmát, azt kell éreznie, hogy feladata kötelezettség és szolgálat, nem pedig az egyéni dicsőség keresése. Számára tulajdonképpen csak az Isten ítélete lényeges. Amit az emberek mondanak róla a halála után, az nem sokat számít. Csak a rövid távlatokban gondolkodók, a kisszerű karrierista politikusok azok, akik kezdetektől fogva azzal foglalkoznak, hogy saját maguknak emeljenek emlékműveket.”.

Mindez elsősorban zavarba ejtő és csak utána elgondolkodtató. Melyik az igazi? Melyik kinek szól? Honnan induljunk ki? Ha emellé veszem a márciusi HVG-s interjút, amelyben mindenkit óvva intett az autokráciától” és amely magyar monarchista körökben azóta is kísért, meg kell állapítsam, hogy a helyzetünk nem rózsás uraim. Tiszteletlen nem leszek Őfelségével semmiképpen sem, de ha vannak gondolataitok, akkor azt hallgatom.

Valószínűleg az lesz azonban a legjobb, hogyha a kettőt egyszerre szemléljük – bármennyire is ellentmondásos így a helyzet – és a szerint szabjuk meg Ottó trónörökösünk reális politikai arcélét.

(A bélyegképen II. Ottó örökös királyunk ex libris pecsétje.)

Minden monarchista tudja, hogy Boldog Károly király második, sikertelen restaurációs kísérletének a szomorújátéka Tihanyban zajlott le. A tihanyi apátságban talált menedéket a királyi pár, ahol majdnem öt napot töltöttek fogságban.

Horthy Miklós kormányzó Siménfalvy ezredest rendelte a budaörsi csata helyszínére, ahol a királyi párt őrizetbe helyezte (a mai napig nem tudni, hogy azért, hogy megvédje néhány különítményes – Rácz Kálmán és vérgőzös társai – bosszújától, akik Tihanyig üldözték a párt, vagy azért, hogy ne szervezhessen újabb hatalomátvételt az uralkodó). Siménfaly meglehetősen komolyan vette a dolgát, még sétára is külön engedélyt kellett kérnie a királyi párnak. Őfelségét Tihanyban a bencések látták vendégül (az apát azért akarta visszautasítani ezt, mert méltatlannak érezte azt a helyet, amelyet Károly és Zita számára Siménfalvy kijelölt, joggal). Tihanyban meglátogatta Appony Albert gróf és a Csernoch János bíboros-hercegprímás is őket, és teljes együttérzésükről tájékoztatták a Felségeket. A tragikus szomorújáték vége ismert; mivel Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról (nonszensz, hogy ezt a törvényes és szuverén magyar kormány a kisantant fenyegetőzései hivatkozva sürgette!), ezért átadták az Antantnak Károly királyt és Zita királynét, nem törődve azzal, hogy törvényesen felkent királyuk, de azzal sem, hogy, mint magyar állampolgár ez teljesen jogtalan cselekedet. Megalázó körülmények között a felkent uralkodót és nejét egyszerűen kitoloncolták az országból.

(Regnum!)

(A magyar Capitoliumon – Pethő Sándor válogatott publicisztikája, Akadémiai Kiadó, 2005.)

Pethő Sándor nevét, szinte minden quasi jobboldali, vagy a mai jobboldalt figyelemmel kísérő ember ismeri. Neve ott szerepel a Magyar Nemzet címlapján, ugyanis ő alapította 1938-ban. Hivatkoznak is lépten-nyomon rá, ahol tehetik a „pethői örökségre”, amelyhez hűnek kell lennie a lapnak, de ha a közel 1000 (!) oldalas, nemrég megjelent gyűjteményes kötetet a kezünkbe vesszük, azt kell, hogy lássuk, hogy nemcsak a lap, de az egész quasi magyar jobboldal, meglehetősen messze van ettől az örökségtől.

Pethő ugyanis egészen fiatal kora óta a királyságot tartotta az egyetlen igazi államformának a magyar nemzet számára, a köztársaság ellen többször is írt, méltatta annak érvényét. 1918/1919 után ez a gondolat radikalizálódott benne és ezért – élete végéig – a magyar legitimista-monarchistáknak az egyik legprominensebb képviselője volt. A Horthy-korszakban, a kormányzóság idején a teljes jogfolytonosság álláspontján volt, ami azt jelentette, hogy IV. Boldog Károly királyunk restaurációs kísérleteit támogatta, illetve később tarthatatlannak érezte a „királynélküli királyság” állapotát és a trón (Habsburg Ottó általi) betöltését sürgette. Óvva intett a szélsőjobbos és szélsőbalos veszélyétől a magyar politikai életet, s mivel a kettő közül az első reálisabb veszély volt a két világháború közötti Magyarországon, ezért fokozatosan azok képviselői ellenében egy „alkotmányvédő politikai platform” létrehozását sürgette a szélsőjobboldali veszéllyel szemben. Ezért volt kénytelen elhagyni a jobbra tolódó (nyilas) Magyarságot és megalapítani a Magyar Nemzetet, amelynek főszerkesztője volt tragikus 1940-ben bekövetkező haláláig (autószerencsétlenséget szenvedett). Ő tette a lapot a magyar függetlenségi-alkotmányossági (amin persze a történeti alkotmányt kell érteni) eszme egyik oszlopává; „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország, magyar ország maradjon.”, ahogyan a megjelenéskor öles betűkkel hirdette azt magáról a lap.

Pethő írásainak itthoni gyűjteményes megjelentetése mindenképpen hiánypótló munka, több éve esedékes, főleg olyan bőséges kiadásban, ahogyan Závodszky Géza heroikus vállalkozásban ezt tető alá hozta. Závodszky pontos jegyzetekkel, egy korrektebb bevezető tanulmánnyal is ellátta a munkát, amely nem is a legrosszabb kontextusba helyezi a monumentális kötet tartalmát. A válogatás során, szerencsés módon nem voltak tekintettel arra, hogy mi az, ami ma „aktuális” lehet a konzekvensen katolikus Pethő írásaiból és mi az, ami már nem. A kötetben olyan vaskos írások, mint a Forradalom volt-e vagy összeomlás? és (eredetileg álnéven megjelent) A magyar állam válsága és a Szent Korona, de akár csak a címadó nagyobb lélegzetű, egyben a legitimista-monarchizmus egyik nagy programját felvázoló A magyar Capitioliumon munkája mellett szerepel, a Szovjetveszedelem, vagy a Nyilas forradalom vagy gyakorlati keresztény politika írások is, melyek mind Pethő sajátos, a mai politikai képpel szinte semmilyen szinten nem érintkező örökségét tárják elénk. Illetve itt sorakoznak rendhagyó történelmi arcképcsarnokának olyan alakjai is, mint Ferenc József királyunk, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert legitimista politikusok, vagy egyedi megközelítésben Stromfeld Aurélról, gróf Klebelsberg Kunóról írott esszéi is.

Pethő írásai egy sajátságos egyveleget alkotnak, amelyben az állandó elemek, melyek nem változtak az évek során, a magyar függetlenség, állami szuverenitás fontossága, illetve, mint annak a letéteményese, a Magyar Királyság megőrzése, védelme, és a lehetőségekhez mérten, annak megújítása, közjogi helyzetének helyreállítása. A sajátságosan pethői vízió, A magyar Capitoliumon, is ennek a kicsúcsosodását mutatja, amelyben a budai Királyi Vár, a Duna-medence népeinek a központja – capitoliuma lehetne. A magyarság pedig egyesíti az itteni népeket, a Szent Korona részeiként, a Habsburg-Lotharingiai dinasztiából származó király uralma alatt, Budapest központtal.

Pethő stílusa meglehetősen szuggesztív, meglehet a mai olvasóknak szoknia kell. Nyelvezete nem mellőzi az érzelmileg sokszor tömény, barokkos körmondatokat, főleg, ha egy személy lényegét igyekszik megfogni egy-egy képben (jellegzetes példája lehet ennek a személyes jó barát, Andrássy gróf portréja).

Pethő Sándor a teljes jogfolytonosság (tehát; restauráció és revízió) és a nemzeti szuverenitás kiteljesedésének álláspontját vallotta műveiben, amely azonban nála alapvetően polgári és szociálisan érzékeny tartalommal is bírt. Pethő – mai napig megszívlelendő – érdeme, hogy soha nem akart pusztán nosztalgikus, vagy – hogy a másik végletet is említsük – absztrakt módon foglalkozni egyik fentebbi témával kapcsolatban sem. Mindaz, amit ír mindig is gyakorlati és világos. (Néha túlságosan is, ami a korban előnye, manapság inkább hátránya az írásainak, hiszen néhány kijelentése aktualitását veszítette, illetve értelmezhetetlen – Závodszky jegyzetei ellenére is – a mai olvasónak.)

Sajnos azonban egyetlen kérdésben soha nem sikerült konzekvens álláspontot képviselnie, ez pedig a Kossuth Lajos és a hozzá köthető függetlenségiek (köztük Petőfi is), 1849-es események hosszú sorának árnyaltabb megítélése. Kossuth személyével kapcsolatban – szinte példa nélküli módon – elfogult, és sokszor rajongásig telt, ami nehezen értelmezhető akkor, amikor másokkal nem az, de még inkább azért, mert Kossuth Lajossal szemben nyilvánvaló hibáit is erényként tünteti fel, és ilyen kijelentésekre ragadtatja el magát; „Kossuthban röppent legmagasabbra a magyarság erejének elpusztíthatatlan készsége …”. Művét amúgy is „lírai költeménynek” nevezi. Mindezt Széchenyivel, Deákkal, Ferenc Józseffel, de még Szent István királyunkkal összehasonlítva is tartja, ráadásul elszánt radikális monarchistaként. Mindezzel Pethő pozitív szándéka persze nyilvánvaló, a magyar nacionalisták – akikkel valamennyire a közelséget alakított ki az alkotmányvédelem kapcsán – körében dívó „Habsburg-ellenesség” méregfogát akarta kihúzni, ez azonban kétélű fegyver volt, hogyha a körében megfordulók (Barankovics, Bajcsy-Zsilinszky, stb.) nézeteit, sorsát megnézzük és azt, hogy ténylegesen mennyire tudta Pethő megnyerni az ő oldalának ezeket az embereket, s legfőképpen mennyit engedett ő nekik.

(Regnum!)

Horthy kormányzóval kapcsolatosan már elmondtuk a véleményünket néhány poszttal arrébb, nem szívesen ismételnénk magunkat, abban MINDEN kitételt fenntartunk továbbra is. (Néhány pontban azon is túl.) A minap azonban egy érdekes videó került elő az 1993-as újratemetésével kapcsolatosan, amelynek a megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudjuk (ha már az M1 nem kért belőle, gondoljuk az RTL Klubon vagy TV2-n sem fog menni), tekintettel arra, hogy annak idején néhány szűk szavú híradós riporton kívül nem sokat lehetett hallani efelől. A közel egy órás videó roppant módon tanulságos, főleg, hogyha azt nézzük, hogy mindenki beveszi a rizsát mai napig, hogy 1989-1990 csak a „demokratikus átmenetről” szólt.

Korántsem. És erről leginkább az tanúskodik, hogy a II. köztársaság után három évvel kik és miért jöttel el az újratemetésre. És itt most nem elsősorban a republikánus demokrata politikusokra gondolunk, hanem mondjuk arra az úriemberre, aki 670 km-t tett meg kerékpáron, Székelyföldről, 10 nap alatt, mert édesapja „a Horthy katonája volt”. Ugyanez elmondható a kárpátaljai fiatalról is.

A kommunizmus vége sok mindent a partra dobott, és voltak olyanok – ahogyan lehet látni nem is csak marginális politikusok – akik érezték ennek valamennyire a súlyát, és annak a kárhozatos örökségét, amelyet a kommunizmus itt hagyott. Döbbenetes, hogy mondjuk egy Csurka István (akivel kapcsolatban, félreértés ne essék, semmilyen komolyabb pozitív véleményünk nincsen) ilyeneket mondott meglehetősen spontán módon a kamerába; „Ez a temetés egy nemzeti demonstráció. Nem történelmi értékelés, hanem a magyar történelem folyamatosságának kegyeletes megünneplése. Ez politikai jelentőséggel bír. (…) A magyar történelmet teljes egészében, az ezer év folytonosságával kell felvállalnunk.” Ez most akkor a jogfolytonosság érvényének a felvetése lett volna Csurka úr? Vagy itt van Kónya Imre, aki a nagyon nyomorúságos Pethő Ivánnal szemben még 1990-ben is felvetette a nemzeti számonkérést kommunista bűnösökkel szemben. Szóval Kónya úr ilyeneket mondott, szintén teljesen spontán módon; „Nagyra értékeljük a kormányzó úrnak a nemzet érdekében tett politikai lépéseit. (..) Mi úgy gondoljuk, hogy egészében véve a kádárizmus egy hazug, nemzetellenes és modernizáció-ellenes rendszer volt, egy zsákutcás rendszer volt, amelyet a magyar nemzet ellenére kényszeríttettek ránk. Ezzel ellentétben a Horthy-rendszer, egy olyan szituációban, amikor a nemzet a kétharmad részét elveszítette, nemzeti politikát folytatott és nagyon rövid idő alatt képes volt normális viszonyokat teremteni Magyarországon.”. Boros Péteren, aki később a köztársaság miniszterelnöke is volt, is ámulunk egy kicsit; „Kegyelet és a tisztelet hozott ide. Nem idegen hadseregek segítették arra a posztra (ti. Horthyt), ahova került és magyar volt végig érzelmeiben. Úgy vélem, ez nem lehet kétséges, annyi sok galád személyiség után, aki elfogadott ilyen hatalomba való helyezést, aki saját véreit gyilkoltatta, aki behódolt idegeneknek. Ezek közül fejjel magaslik ki Horthy Miklós igaz magyarsága. Aki összetéveszti a korszakkal a személyt, az nagyot téved.”.

Nos, mi, legpozitívabb értékelésünkben Horthyban továbbra is a királyság és a jogfolytonosság (nagyobbrészt) helyreállítóját látjuk. Egy republikánus demokrata politikustól ezt nem várjuk el természetesen. Mégis komolyan gondolkodóba ejt az, hogyha vezető politikusok érezték és vallották azt, hogy Horthynak milyen szerepe volt, akkor miért nem cselekedték meg MINIMÁLISAN azt, amit ő megtett egy hasonló szituációban 1919/20-ban? Ha nem tudták, hogy mit kellett volna tenniük 1989-ben egy lehetetlen respublika helyett, felelősségük adott. Ha azonban tudták, akkor a felelősségük ezerszeres.

(Regnum!)

Az EU ajánlotta; lehet vörös csillagot hordani, az nem tilos. Véleményszabadság van, meg ilyenek, ez meg ugye szentség a republikánus demokráciában. Persze ez nem utasítás, ez egy javaslat, de azért jó lenne megfogadni, mert még az is lehet, hogy ilyen kis dologért felfüggesztik a tagságunkat. Merthogy a magyar jogrend és az EU-s ellentmondásba keveredik majd. Azt meg nem lehet. Ezért csak javasolnak, de meg kellene fogadni, mert úgy jobb lenne nekünk. Kis magyar (tag)köztársaság meg majd behúzza a nyakát és mondja ártatlan szemekkel, kabátszegélyét morzsolgatva; „Ja, bocsánat. Akkor vissza az egész.”. És hopp, nemcsak csegevarás pólók lesznek a menők, hanem a vörös csillagosok is az utcákon. Lehet, hogy Sztálinnal, vagy Leninnenl spékelve, kinek hogyan tetszik. És majd jönnek a széljobberek, hogy akkor a nyilaskeresztet, nehogymárne. Az lenne csak szép, hogy a nemzetvezető emlékének ne tiszteleghessünk! Zöld inget elő, rovásírásos embléma helyett oda egy nagy nyilaskeresztet (Szent Lászlótól van az úgyis, muszáj büszkének lenni rá!) és gyerünk ki az utcára. Szálasi póló már úgyis van. Minek cicomázni a dolgokat. És eltellik megint öt év és az EU majd bólogat, a kis magyar respublika megint kabátszegélyt morzsol és azt mondja; „Ja, akkor ebben is tévedtem. Bocsánat.”.

És senkit nem érdekel majd a közel ötven év kommunista diktatúra. Senkit az, hogy kétszer is elvágták itt a gyökereinket a vörösök és a társutas próbálkozók. Senkit nem érdekel, hogy egyszer vassal űzték ki ebből az országból a vörös csőcseléket, kit az útszélen akasztottak fel, kit a bíróságra vittek a bűneik miatt, ahogy éppen sikerült. (Kegyelet az ártatlanoknak, akiket a bosszú jogtalanul ért!) Senkit nem érdekel, hogy a magyar már 1956-ban leverte azt a rohadt vörös csillagot mindenhonnan, ahonnan csak lehetett, elsők között Európában. Senkit nem érdekel majd egy meggyalázott nemzet és annak a lelkiismerete és nemzeti érzése, mert olyan már itt nincsen. Ne is keressék. Minek? Elélünk a nélkül is. Kaja, pia, állás legyen.

De a tetves mindenségit neki! Akkor is van tovább.

Nem érdekes, hogy ki tűzi ki a vörös csillagot kabátjára majd, vagy a fenekének a partjára. Nem érdekes, hogy ezt ki hagyja itt ma jóvá, ki javasol, meg ki nem javasol, meg ki gondolkodik rajta, hogy akkor most mi is legyen. Az a lényeg, hogy ki miért tűzi ki egy nemzetrontó diktatúra jelképét ma ebben az országban? Mert az ország még adott, az még megvan. Ez a fontos egyedül. Az igazi kérés pedig az, hogy mi ezt hagyjuk-e? Letépjük, leköpjük, darabokra zúzzuk vagy arrébb megyünk szemlesütve, mintha észre sem vennénk. És ezt a kérdést magunknak kell feltennünk, mert nem fogja senki más már itt ezt megtenni. Itt már biztosan nem.

(Regnum!)

Az viszont szükségszerűen igaz, hogy nem korszerű mindaz, amit vallunk, de ez nem is lehet kritérium a mi részünkről. A királyságunk jelenleg is valóság; közjogilag és szellemileg mindenképpen az, akkor is, hogyha nem társadalmi gyakorlat, vagy éppen nem érvényben lévő jogrend. Egy érintetlen entitás. A királyság azért valóság, mert építménye a magyar nemzet saját, organikus alkotása, léte pedig törvényes. Mindaz, ami helyette van sajnos törvénytelen módon jött létre. „Egy ezer éves megszentelt múlttól szakítjuk el az országot” – ahogyan Slachta Margit fogalmazott 1946-ban a parlamentben, miközben ordenáré bekiabálások közepette, pár nap alatt „megvitatta” a parlament, hogy Magyarország köztársasági államformára vált. (Ekkor hangzott el először a magyar országgyűlésben az „Éljen Sztálin!” szólam is.)

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Pontosan ez a probléma, mi a relevánsabb; ezer év megszentelt hagyománya vagy hat évtized ad hoc kísérleti politizálása? Királyság vagy köztársaság? A kérdés megválaszolása sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.

Először is, hányadik köztársaság ez ma egészen pontosan? Vezető politológusok szerint a harmadikban vagyunk most, meglehet csak kettő volt „simán” köztársaság (1946, 1989), ugyanakkor kettő volt népköztársaság (1918, 1949), ezek közül az egyik ugye gyakorlatilag kommunista diktatúra volt. Volt egy másik köztársaság is, a tanácsköztársaság (1919), amely szintén diktatúra volt, ugyanúgy, kommunista-szociáldemokrata vezetéssel. Szakasíts Árpád 1946-ban már a harmadik (!) köztársaságot ünnepelte, ő ugyanis ide számította 1849-et is, meglehet akkor alkotmányos monarchia volt, egy éve Magyarország államformája.

Mindez nem játék a szavakkal és az évszámokkal meg fogalmakkal, hanem arra szeretnénk rámutatni, hogy itthon nincsen semmilyen társadalmi-, szellemi-, vagy politikai hagyománya a köztársaságnak. Miért is volna? Szemmel láthatóan még a legalapvetőbb dolgokban sem tudunk biztosat mondani. Egyetlen köztársaság sem kérte a legitimációját a néptől, ami csak azért furcsa, mert ugye a népszuverenitás, köztársaság és a demokrácia kéz a kézben járnak mindig – elméletileg. Magyarországon is nagyon sokat beszélnek erről, de egyetlen köztársaság – legyen előtte bármilyen jelző is – sem kérdezte meg a népet, hogy kell-e ilyen neki? Mármint népuralmi államforma. Nem volt népszavazás a köztársaságról sohasem, nem vette bele egyetlen politikai párt (kivéve a szocdemeket 1945-ben) sem a választási programjába az államforma megváltoztatását korábban. A köztársaságok létrejötte mindig politikai alkuk (1918, 1945, 1989), puccsok (1919, 1949) eredménye volt Magyarországon és mindig a történeti alkotmányunk felfüggesztésével, valamint a jogfolytonosság megszakításával járt együtt. 1989-ben mind a kettőnek a helyreállítására lehetőség lett volna, de nem ez történt, hanem egy újabb politikai alku született, amelyben a II. Magyar Köztársaság az 1946-os jogi-, illetve az 1949-es alkotmányos alapot választotta magáénak, ezzel újra deklarálva azt az alaptételt, hogy minden magyar népuralmi államforma a szocializmussal, kommunizmussal van szoros politikai-, és közjogi kapcsolatban. Minden magyar köztársaság pedig a „kommunista folytonosságot” vallja magáénak, a szuverén magyar jogfolytonosság helyett, amelyet olyan sokszor helyreállított magának a nemzet, legutóbb 1920-ban, igazán meglehetősen szerencsétlenül csak részlegesen, hiszen a király személyét a kormányzó és köre nem rendezte negyedszázad alatt sem.

Magyarország nem tud gyarapodni a köztársaságában jelenleg. Sokan javasolnak felületi kezelést (leginkább különböző gazdasági reformok képében), de kevesen látják meg, hogy mindennek a gyökerénél az van, hogy a magyarság géniuszával ellentétes államformában létezik jelenleg. A magyar történeti alkotmány alapja a tekintély volt, ami azt is mutatja, hogy a magyaroknak szinte zsigeri szinten szükségük van olyan emberre, aki vezeti őket. Keresik ezt a köztársaságban (politikai vezérek, nyamvadt köztársasági elnökök), kutatják a jelenlegi demokráciának hívott, valójában pártokráciának tekinthető rendszerben is. A magyarnak szüksége volt mindig is olyan biztos pontra, amely etalon, mint a tiszta égbolt, amelyhez igazítani tudja magát, amely megosztottság ellen van. A magyarnak szüksége van felkent királyra. Teljesen mindegy volt, hogy ez az „igazodás” felkeléssel, törvényekkel, szóval, vassal történik-e meg. Nem ez a lényeg. A rend a lényeg, a szabadság a lényeg, a nagyság a lényeg, a középpont a lényeg. A tisztán népuralmi államformák soha nem hoztak boldogulást a magyaroknak és végleg kivégezték azt az eszmét, a Szent Koronánk tanát, amelyben egy politikai nemzet a transzcendens felé épített hidat és a szuveren államiságát gyakorolta, alanyi szinten.

Monarchistának lenni ma Magyarországon nem anakronizmus. A köztársaság az anakronizmus és a republikanizmus az irreális álláspont, mert mindaz, amit a köztársaságok megteremtettek, fenntartottak és a mai napig elhitetnek az ország lakosaival, az egyszerűen a nemzet lefokozása volt. A köztársaságnak nép kell, tömeg kell, emberek kellenek, nem szuverén politikai nemzet. A köztársaság semmivel sem igazolta a létét a mai napig sem, a köztársaság csak azért van, mert így maradtunk, mert ez adatott és a magyarok a jelenlegi lótuszzabálásban jól elvannak. A vezető politikusaink nem vállalják a felelősséget azért, mert ebben az irányban tartják az ország kerekét és nincsen lelkiismeretük sem az eredetünkhöz visszatérni. Ezer szállal kötődnek ehhez semmilyen alkotmányhoz a semmiből jött államformájukhoz. Nem vállalják a felelősséget, hogy nem az igazság előtt hajoltak meg legutóbb (1989-90) sem, hanem a nómenklatúra útját választották újra, mint 1946-ban.

Nem olyan régen egy megélhetési liberális politikus azt mondta, hogy Magyarország egy olyan hullára hasonlít, amelyet nagyon sokan körül állnak, beszélnek róla és hozzá. Kétségbeesetten próbálnak úgy tenni, mintha még élne. De a test már régen halott és büdös is. Oszlik és ezt tekintik életjeleknek. A példázat meglehetősen pontos és ilyen helyről egészen adekvát is. A köztársaság nem agonizál. A köztársaság halott. Az örökségünk azonban adott, rajtunk áll, hogy mihez ragaszkodunk jobban.

(Az írás eredetileg a Konzervatóriumban jelent volna meg 2008-ban, de korábbi megállapodásunkkal ellentétben, csak átírt formában lettek volna hajlandók a szerkesztők kirakni, ami a részemről nem volt vállalható.)