Az 1841-43-iki országgyűlés idején, amikor az Erdélyi Nemzeti Múzeum felállítását országos határozat mondotta ki, a báró Jósika-családnak két tagja vitt országos szerepet. Az egyik báró Jósika János, az atya, aki mint letűnő nap, nyugodt, derűs fényével a láthatárt még egyszer tisztán világítja meg; a másik báró Jósika Sámuel, a fiú, aki még alig ért férfikort, máris a délre hágó nap erős fényével tündöklik.
Báró Jósika János fényes politikai pályára tekintett már vissza, melyen õ nemzetének és királyának bizalmából Erdély legnagyobb hivatali állására, a kormányszék-elnöki méltóságra emelkedett. A király kegye és bizalma most még egyszer szólította őt fontos feladatra, az 1841-ben megnyílt országgyűlésre teljes hatalmú királyi megbízottjává nevezte ki.
Báró Jósika Sámuel ez országgyűlés kezdetén, — mint az erdélyi udvari kancellária tanácsosa — már sikerekben gazdag munkásságra és emelkedő hivatali pályára mutathat s a megelőző 1832-36-iki és az 1837-38-iki országgyűléseken pedig ritka kiváló tehetségének, szónoki képességének, higgadt és megfontolt gondolkozásának oly fényes bizonyságát adta, hogy nemzete őt az 1841-43-iki országgyűlés elején Erdély történelmében az ideig példa nélkül való nagy szótöbbséggel a gubernátori méltóságra jelölte. Ez a páratlan kitűntetés, érdemein túl bizonyára atyjának kiváló szolgálatait is számba vette, sőt abban fennkölt lelkű édesanyjának, gróf Csáky Rozáliának a jótékonyság és emberbaráti intézmények érdekében kifejtett tevékenysége méltó elismerését is látnunk kell.
Annál nagyobb meglepetést keltett Erdélyben, hogy gróf Teleki Józsefet nevezték ki gubernátornak. E fordulat Jósika János atyai szívét is érzékenyen érintette, mert nem ismerte a kinevezésnek közelebbi indító okait és mert a mindig kész viszályszerzők fia mellőzését az ő tekintélyének és befolyásának csökkentésére igyekeztek magyarázni. Ezek a konkolyhintők Jósika Jánosra vonatkozólag „nagy szóval mondották, hogy ha akkor, mikor az ország a fiát azzal a pluralitással választotta, mint amilyennel még soha senkit sem s akkor is semmi tekintettel irántok nem voltak, kicsiny bizodalomnak és befolyásnak kell ott lenni” — írja Jósika János Samu fiának — s teszi hozzá: „meg kell vallanom, hogy a logika nem is a legrosszabb.” Gróf Teleki József kinevezése a luteránusokat sem elégítette ki, sőt féltékenységre s panaszra ingerelte őket a reformátusok előretörése miatt, hogy így most már a gubernátor, a két guberniumi alelnök — tehát az ország kormánya — a kincstárnok s az országgyűlés elnöke is a reformátusok közül került ki, ami pedig csak a református magyarok s a nagyrészt közülök kikerülő oppositio erejét növeli. De jól tudták azt a luteránusok is, hogy a Jósika Sámuel mellőzésére csak kifogásnak volt jó az a vélekedés, mit Bedeus életírója, a Bécsben befolyásra jutott extrém-magyar párt szájába ad, hogy t. i. Jósika Sámuel még fiatal egy ország kormányzására. Gróf Teleki József kineveztetése főként politikai okokban leli magyarázatát. Bécsben az a nézet jutott ugyanis érvényre, hogy a mindinkább növekvő ellenzék erejét és befolyását kedvezményekkel kell lefegyverezni. A református gróf Teleki József gubernátorrá kinevezése tehát — nem tekintve az õ személyes arravalóságát — politikai okokból a legjobb alkalomnak kínálkozott. „A dolog tisztán és egyszerűen úgy áll, (írja Jósika Sámuel megnyugtató válaszát atyjának) hogy Őfelsége — Rhédei is a resignatioját béadván — a protestánsokat (értsd: reformátusokat) olyan hitsorsosok kinevezése által akarta consolálni, akinek érdemei, alkalmatossága és konzervatív princípiumai a legfelsőbb bizodalmat méltán megérdemlették.” Vagy amint ugyanezt Bedeus életírója néhány rövid szóban így fejezi ki: den Reformirten ein Compliment zu macben — ez volt a Teleki kinevezésének legfőbb politikai célzatú rugója.
Pedig az ország közhangulatában mindinkább felszínre került s nagyobb erővel jelentkező reformtörekvést politikai sakkjátékkal elnémítani többé nem lehetett. A politikai életnek minden terén mutatkozó nyugtalanságnak, lelki elégedetlenségnek hangja csendül meg gróf Bethlen Jánosnak még a gubernátor kinevezése előtt szóbeszéd közben tett eme nyilatkozatában is: „Nem csodálkozom rajta, hogy nem erősen kívánnak ide jönni; akár Teleki, akár Jósika, akár Pontius Pilatus jöjjön, nem tehet eleget nekünk; bizonyosan mi is őtet s õ is bennünket egy-két esztendő alatt meg fog unni, mert eleget nem tehet se onnét felülről, se amit innét kívánnak.”
Az 1841—43-iki országgyűlést is ez a nyugtalanság és elégedetlenség jellemzi s ott rejtőzött a szívekben s olykor erősebb lángolással elő is tört. És hogy az a megelőző ú. n. csöndes országgyűlés után nem vált viharossá, főként a királybiztos báró Jósika János tapasztalt bölcsességének lehetett köszönni. Érthető tehát, hogy midőn az 1842. év elején az ő gyöngélkedéséről szóló hírek Bécsbe is eljutottak, aggodalommal néztek a jövő elé. A fiúi gyöngéd, óvó figyelmeztetés mellett a bécsi aggódás és elismerés hangját is felismerjük Jósika Sámuel levelében, melyet atyjához írt: „Az Istenért kérem kedves jó Atyám, kímélje az egészségét s mindenek felett ne vegyen mindent, ami oda le történik, oly nagyon szívére … Tudja itt minden ember, mit és mennyit köszönhetnek Nagyságodnak s azért itt bizonyosan nem volt kisebb a consternatio, mint oda le, amikor a Nagyságod rosszullétét megtudták.”
Bécsben jól ismervén az erdélyi állapotokat azt is jól tudták, hogy valamint az országgyűlés nyugodt lefolyása érdekében nélkülözhetetlen szükség volt az öreg Jósikára oda lent: éppen olyan szükség van a fiatal, de máris sokat tapasztalt, tetterős, Erdély közügyeit jól ismerő, fent kedvelt és lent népszerű báró Jósika Sámuelre oda fent. De Jósika Sámuel maga is a legjobban tudta, hogy őt sorsa, hivatása, hazája és királya szolgálata Bécshez, a kancelláriai működéshez kötik. A beavatottak előtt az sem volt titok, hogy õ a gubernátori fényes hivatalt nem hogy kereste volna, hanem inkább mellőzése érdekében tett lépéseket. Egykedvű filozófiával vette tehát a kicsinyes mendemondákat, melyek Teleki kinevezése után róla fent és lent egyaránt forgalomba kerültek. És ha lelki nyugalmát nem zavarták is, de annál érzékenyebben érintette szívét, hogy édes anyját az ő mellőzése bántotta s ki ezért úgy vélekedett, mintha ő, Jósika Sámuel, a Szent István tornyáért minden más érzést feláldozni kész volna. Nem is késett a szülők fájó érzését amaz önfeláldozásra is késznek mutatkozó nyilatkozattal megnyugtatni, hogy akármicsoda oláhországi harmincadra is kész volna lejönni, ha szülőinek kedve telnék vele.
A gubernátor kinevezésével lábra kelt mendemondák lassan elnémultak és Jósika Samu Bécsben maradása nyomán a szülői szívben támadt kedvetlenség is elenyészett; a kancellárián pedig mindinkább bebizonyosodott, hogy ott a Jósika Sámuel buzgalmára, munkaerejére kiváltképpen szükség van. Az erdélyi diéta sokszor bonyodalmas, kuszált szálait mesteri kézzel és bölcs belátással bontogató Jósika János sokszor nyugtalankodott a kancellária lassú munkája miatt, mert az országgyűlés nyugodt és eredményes lefolyását látta ezek miatt veszélyeztetni. A dolgok lassú, nehéz, sőt visszás folyásából táplálkozó kedvetlenség Jósika Sámuel leveleiből is minduntalan kiérezhető. Sőt ő maga nyíltan is megírja a dolgok nehéz folyásán aggódó atyjának a kancellária tehetetlenségét. „Már több alkalmatossággal megírtam volt kedves atyámnak, hogy mi a kancellárián úgy vagyunk — de nemcsak a kancellárián, hanem egyáltaljában is — mintha Mesopotámiába s nem Erdélybe volna diéta.” Az ilyen s ehhez hasonló megjegyzések a legilletékesebb oldalról s a legönzetlenebbül rajzolják a bécsi kormány munkára való képtelenségét. Az újonnan kinevezett gubernátor, gróf Teleki József is teljesen tájékozva volt a kancelláriai ügyek állása felől s bécsi látogatása alkalmával Nopcsa Elek kancellárius működése iránt egész nyíltan kifejezte bizalmatlanságát, kivel „közelebbi relatioban sem akar lenni, Jósikával pedig a legnagyobb készséggel…” Nopcsa Elek valóban tétlen öreg úr volt, ki kancellársága alatt „Erdélyben a kormányzat és igazgatás szinte pangásba jutott” s nyugalmaztatása elkerülhetetlenül szükségessé válván, még az 1844. év folyamán meg is történt.
Nopcsa nyugalomba vonulása után báró Jósika Sámuel energiájának, munkaerejének szabad tere nyílt. De az õ kiváló képességeire a legnagyobb szükség is volt. Mert mikor báró Jósika Sámuel, mint a kancellária alelnöke s a király belső titkos tanácsosa 1844. december 2-ikán elfoglalta Nopcsa örökségét, néhány ezer elintézetlen ügydarab várt az ő elintézésére.
Ily nehéz viszonyok között kezdette meg Jósika Sámuel nehéz feladatát, melynek végzésében vezetőképességeinek legfényesebb bizonyítékait adta. Az 1846-ban megnyílt országgyűlés tehát igazi érdemeket jutalmazott, midőn Nopcsa Elek nyugdíjazásával megüresedett kancelláriusi állásra ismét igen nagy szótöbbséggel báró Jósika Sámuelt jelölte. Az országgyűlésnek Jósika iránt ismételten megnyilatkozott bizalmát most már a Felség kegye is megerősítette és őt így Erdély kormányzására a haza és király egyetértő bizalma emelte.
A nemzetek sorsát intéző isteni gondviselés munkáját ismerjük fel abban, hogy az ország kormánya élén a legnehezebb időben Erdély két régi, törzsökös családjának két erős hajtását szemlélhetjük. Az egyik — kire az ország belső kormányzása vár — az ősrégi Garázda törzsből származó Telekiek ivadéka, a nagy Teleki Mihálynak méltó örököse; a másik — ki az ország legfontosabb ügyeinek intézésében a király oldalán áll, a régi időktől fogva kitűnő Jósika-család leszármazottja, ki így nagynevű atyjának kitűnő tehetségét és nagy ősének: a kancellár Jósika Istvánnak, hivatali méltóságát is örökölte.
E két államférfit — noha közöttük korra nagy különbség volt — meleg, baráti érzés fűzte egymáshoz, amelyet a közös célú munka erősebbé és jellemöknek sok rokontulajdonsága csak bensőbbé tehetett. Anélkül, hogy báró Jósika Sámuel és gróf Teleki József egyénisége között párhuzamot akarnánk vonni, lehetetlen észre nem venni, hogy jellemvonásaik, néhány alaptulajdonsága mennyire egyező. Valóban báró Jósika Sámuelre is nagyon illenek azok az elismerő szavak, melyekkel emlékírója gróf Teleki József államférfiúi működését így jellemzi: „Mint kormányférfiú felvilágosodott, munkás és birtokában azon szép és gyakran nehéz húségnek, mely a királyt és hazát nem választja el soha: s éppen azért várt legyen rá kegy, vagy gáncs, a körülményekkel soha meg nem alkuvó.”
Politikai működésében báró Jósika Sámuelt is főként hazája és királya iránt tanúsított törhetetlen hűsége és meggyőződéséhez való szilárd ragaszkodása jellemezte. Amaz szabta meg cselekedeteinek irányát; a végrehajtás legtöbbször nehéz, küzdelmes munkájában pedig ez kölcsönzött neki erőt. Tetteinek rúgója nem az emberek elismerésében, avagy a gáncs elkerülésében, hanem abban az etikailag magas felfogásban rejlett, hogy minden helyes cselekedet önmagában hordozza jutalmát. Vagy amiként õ maga kifejezte: Recte factorum merces est fecisse.
Egyenes jelleme, meggyőződéséhez való erős ragaszkodása azért sohasem tette báró Jósika Sámuelt a másokkal való érintkezésben merevvé, mert ő becsülni tudta a férfias meggyőződésre alapított törekvést, még akkor is, ha az az övével ellenkezett. Embertársaival való érintkezésében megnyerő, előzékeny és már külsejével is kedves és vonzó. Ritka szellemi tulajdonságai mellett ezekben a jó tulajdonokban rejlett báró Jósika Sámuel nagy népszerűsége; ezekben az úgynevezett reform országgyűléseken elért sikeres munkájának oly kitűnő eredménye, hogy — saját szavai szerint — „egyedül hívott életre egy pártot, a másodikat vezette, a harmadikat előkészítette.”
Báró Jósika Sámuelt őszinte, meleg ragaszkodás, a legbensőbb s az önfeláldozásig menő szeretet fűzte családjának minden egyes tagjához. Atyja, szülői iránt mindig gyöngéd, hív és engedelmes. Mindent kedvük szerint akar tenni, mindenről lemondani; testvérei iránt pedig úgy viselkedett, hogy a legjobb atyától többet várni nem lehetett. A legnemesebb altruizmus vezette minden tettében. Bizonyos mély filozófiával mondja: „Az embernek magának kevés az öröme az életben — elég szerencsésnek tarthatja magát, ha azoknak szerezhet némi megelégedést, kiknek azt kötelessége érzete és szíve vonzalma szerint kívánnia és a lehetőségig eszközölnie kell.”
Hasonlóan őszinte, mély és igaz volt a barátai és elvtársai iránt tanúsított hűségben. Szinte megdöbben, amidőn egyik legjobb barátjának s politikai törekvéseiben kiegészítő felének, Dessewffy Aurélnak haláláról értesül s megihletődésében legelőbb is azt a nagy veszteséget látja, melyet az elköltözött jóbarát „a hazára, a jó ügyre, minden békés fejlődésre nézve” maga után hágy. Jósika Sámuel ideálisan magas lelkét egy-egy ilyen nagy veszteség felett nem a mulandóság érzete ragadja meg, mely a halandó ember földi végzetére figyelmeztet, hanem az örök életbe vetett reménység, mely hívatására ébredt nemzetének ígérve van. Egyik igen jó akarója, Lobkovicz herceg halálában is első sorban a „legtisztább akaratú férfi”-t fájlalja, akinél „minden jó és üdvös szándék részvétre, pártolásra talált.”
Báró Jósika Sámuel az ó-konzervatív párthoz tartozott. Neki is, mint pártja sok kiváló férfiának, a rohamos fejlődéssel szemben a mérsékelt és fokozatos fejlesztés volt politikai ideálja. Ily módon pártjának büszkesége, vezetőférfia volt. Korának egyik kitűnősége, Szögyény-Marich László az 1839-40-iki magyar országgyűlés felső táblájáról emlékezvén, azt mondja Jósikáról, hogy õ „a világ bármely parlamentjének díszére vált volna.”
E kornak egyik monográfusa, lángelméjét és energiáját dicsérvén, nagyratörő szenvedélyét is említi. Igaz, az ő lelkét nemes célokért lángoló kiolthatatlan tűz élesztette, de nem hiúságok. „Bennem hivatali ambitio gyermekségem óta nem volt — igen közelről ismerkedtem jó korán minden politikai viszonyok miserablitásával… mintsem hogy ilyenekben megelégedetlenségre okot találjak,” — tesz őszinte vallomást atyjának, midőn az a bécsi intrikák szövevényeibe mélyebben belátva, fiát esetleges mellőztetésének veszélyére figyelmezteti.
B. Jósika Sámuel politikai működése eredményeivel részletesen nem foglalkozva, meg kell emlékezni mégis kormányférfiúi törekvéseinek egyik legérdekesebb epizódjáról. Még le sem küzdhette az elődjéről rámaradt elintézetlen ügyek sokféle nehézségeit: mikor már az 1846-ban megnyílt országgyűlés előkészítése állította igen nehéz feladat elé.
Tisztán állott előtte a diéta jelentősége és az előkészítés nagy feladata. Ismerte a megoldásra várakozó országos kérdések fontosságát s a megnyitandó országgyűlés kívánalmait, várakozását. Tudta, hogy a már megindult reform most a legszélesebb rétegek kívánalmaiként fog jelentkezni. Az 1845 őszén tartott előértekezleten már kész terve volt, november hóban előkészületeit is befejezte. A legfontosabb ügyeket, mint a nyelv, a megyei választások és az urbariale kérdéseit a sikerrel kecsegtető kérdések között látta. De a bécsi kormányt a régi reactionalis szellem vezetvén, a királyi propositiok során az urbariálén kívül a többi operatumról még csak említést sem akart tenni. Sőt azt kívánták Jósikától, hogy az utolsó országgyűlésen, vagy közben a megyei gyűléseken is kiváló ellenzéki regálistákat hagyassa ki az országgyűlésre meghívandó regálisták sorából. „Erre categorice azt declaráltam: hogy ha a múlt országgyűlésen meghívott regalistákból csak egyet is kihagynak, hivatalomat azonnal leteszem; és így sikerült, hogy legalább a régibb regalisták közül senkit sem hagytak ki.”
Báró Jósika Sámuelt, bár az országgyűlés előkészítése így küzdelmek elé állította, mégis jó reménnyel nézett eléje. De még ő is csalódott. 1846. februárius 2-ikán bizalmasan arról értesíthette gróf Teleki József gubernátort, hogy alkalmasint április 20-ra fognak a rendek összehívatni, három hét múlva mégis arról kellett hírt adnia, hogy az országgyűlés megnyitására irányuló igyekezete meghiúsult és ez események annyival inkább elkeserítették, mert az országos érdekű nagy kérdéseket kicsinyes és önző személyi érdekek hátráltatták. A „minden energicus mozgalom esküdt ellenségei”-vel s a „minden magyart és constitutionalis elvet gyomrából gyűlölő” törekvésekkel mégis felvette a küzdelmet. Valóban egy szerencsétlen géppel állott szemben, „amely teremteni semmit sem képes, de mindent meg tud akadályozni.” Így történhetett meg az is, hogy bár „a fõherceg, herceg Metternich, gróf Kollowrath — írja Jósika — a diétára nézve több ízben elhatározva mondották ki szándékokat, noha a Handbillet, mely által 20. április terminusul meg van nevezve, kezem között van, úgy meg tudott mindent akasztani, hogy most ott állunk, hol ezelőtt négy hónappal és absolute semmi bizonyost nem mondhatok, azt az egyet kivéve, hogy ezzel a systemával, vagy inkább systema nélküliséggel, becsületes, kormányához és hazájához hív ember nem élhet. Törni is kell ennek — folytatja — minél előbb egy vagy más oldalra, én legalább tökéletesen el vagyok határozva, hogy ezen állásomban nem maradok s ezt egész nyilvánossággal Legfelsőbb helyt is jelentettem.”
Hat hónapi vergődés és küzködés után be kellett látnia, hogy azokra a kérdésekre, melyektől a jövő országgyűlésnek minden remélhető sikerét feltételezhette, jó választ nem várhat, sőt saját szavai szerint — azon befolyást látta növekedni, melytől a hazára nézve rossznál egyebet nem remélhet, beadta hát lemondását. „Nem tehettem — írja Telekinek — hogy pictus masculus gyanánt nevemet kölcsönözzem olyan tervek kivitelére, melyek önzésből, ármánykodásból, felületességből, a magyart s alkotmányát egyaránt gyűlölő indulatból vették eredetöket.”
Erélyes fellépése végre is győzött. De a „dii minorum gentium”, a legalacsonyabb eszközöktől sem riadt vissza és kicsinyes ráfogásokkal gyengíteni igyekezett azt a befolyást, melyet báró Jósika a legfelsőbb helyen is biztosítani tudott. Azt hozták fel ellene, hogy felelős miniszteri szerepet kíván játszani, hogy népszerűséget vadász, hogy alternatívákat állít fel a kormánynak, mit még eddig senki se merészlett. „Mindezen ármányokon — írja Jósika — végtére győzedelmeskedni látszik dolgaink tisztább felfogása… s bizton hiszem, hogy az országgyűlést nemsokára kihirdetjük.”
B. Jósika Sámuelnek az országgyűlés lefolyása alatt kifejtett önzetlen, hazafias működése, az országgyűlés lezajlása, az azzal kapcsolatos s az azt követő események rohamos fejlődése egészében véve ismeretesek. Miután az unió törvényben is kimondatott, Jósika Sámuel beadta lemondását. Az Európán végigszáguldó óriási vihar minden társadalmi és politikai intézményünket gyökerében rázta meg és hazánk annyi jelesével együtt báró Jósika Sámuelt is elsodorta a küzdelem teréről. De midőn a romokon való újraépítés ideje elérkezett, a reménykedő nemzet Erdély volt kancelláriusától, a jövendő kifejlődésre igen sokat remélhetett, mert Jósika a legnagyobb megpróbáltatás idején sem adta fel a nemes küzdelmet. Andrássy már 1850-ben meleg részvéttel említi Jósika Samunak a hon — szegény árva hon — javára tett férfias lépéseit s azon meggyőződését fejezi ki, hogy ha az áldás és siker elmarad, „mi hogy elmarad, fájdalommal hiszem — írja reménytelen lemondással Andrássy — de legalább Te és Ti — folytatja — nem lesztek okai s nyugodt lélekkel fogtok megjelenni azon bíró előtt, ki sáfárkodástokról számot kérend.”
Az abszolutizmus idején közhivatalt nem vállalt, 1859-ben miniszteri tárcával kínálták, nem fogadta el; de nagy összeköttetései révén s magán- és társadalmi úton a haza jobbjaival együtt nem szűnt meg a nemzet sorsát, a „jobb kor” eljövetelét állandóan elősegíteni. Az 50-es évek közepén ébredező nemzeti szellem s köztök az Erdélyi Nemzeti Múzeum újraéledt ügye t is tettre szólította. A múzeum alapítása körül ugyan kimondottan vezető szerepet nem vitt, de nagy összeköttetései révén alkalma volt a múzeum ügyét előmozdítani. Gr. Mikó Imre Jósika Sámuel támogatásától sokat várt s bizonyára nem is késett őt a megindult mozgalom felől idejekorán értesíteni. A két államférfit igaz, őszinte baráti érzés fűzte egybe.
Jósika Sámuel erdélyi látogatásai alkalmával évek során át oly szívesen kereste fel Kolozsváron gróf Mikó Imrét s oly örömest töltötte vele szabad idejének nagy részét, hogyha erre vagy egyszer alkalom nem nyílt, Jósika Sámuel szintúgy egyedül érezte magát ebben a különben is üres, a mindenben, csak Isten után, magyar érzésben nem devalvált városban.
Természetes tehát, hogy br. Jósika Samu is csendes apostolául szegődött, a barátja lelkéhez nőtt s a közös haza nagy céljait szolgáló múzeum ügyének, melynek érdekében tett buzgólkodásának korán jelét látjuk. Már 1855 novemberében így ír Jósika Sámuel testvérének Lajosnak: „Hát Mutzi (értsd: Mikó) írt-é valamit Berde iránt? Kérlek mond meg néki, hogy a Kemény József testamentumának az Erdélyi Múzeumról szóló részét küldje meg Ürményinek, akinek nem fog ártani a dolog állását körülményesen leírni; én ugyan elbeszéltem neki, de sok mindenfelé mozgásai között könnyen elfelejthette.”
Mikó Imre barátja érdeklődését állandóan táplálta s mikor a Múzeum alapjára gyűjtést indított: őt is belevonta. Néhány különböző szövegű aláírási ívet azzal a kéréssel küldött meg neki, hogy ő azokat mindazon erdélyi és magyarországi honfitársaihoz küldené el, kiktől a múzeum pártolását remélheti. És Jósika nemcsak teljesítette a baráti kérést, hanem a siker érdekében, ahol csak lehetett, személyesen is közben járt. 1857. március 6-án egy nagyobb ajánlatot is jelentett be, ezt írván Lajos fivérének: „Apponyi az Erdélyi Múzeumnak kárpótlási papírokban 2000 ft. ígért, mond meg ezt Mutzinak, addig is, míg az aláírási ívet leküldöm. Vidától — kinek izend meg mingyárt — megvárom, hogy azonnal illő említést teszen a szép ajánlatról.” Amidőn így Jósika a köz elismerése által kíván a gyors adakozónak hálát mutatni s a honfitársak buzgalmát felébreszteni: nem mulasztja el a késlekedők iránt is felhívni a figyelmet. Sárospatakon jártában 1858. augusztus 27-én u. i. Mikóhoz levelet írván, arra hívja fel figyelmét, hogy Szentkeresztit nem ártana figyelmeztetni az aláírások siető felküldésére, „mert tartok tőle — jegyzi meg — hogy nem oly pontos teljesítő, mint gyors ígérő.”
Jósika a Múzeum érdekében kifejtett buzgólkodásán kívül, a maga részéről és családja nevében is hozzájárult annak felállításához.
Erre őt neve, hazája szeretete és családjának tradíciói egyaránt kötelezték s nagyobb alapítvány adására ösztönözték volna még akkor is, ha nem égett volna lelkében az a nemes, kiolthatatlan s a múltak küzdelmeiben teljesen megacélosodott hazafiúi szenvedély, mely honfitársait is a szokottnál nagyobb hévvel élesztette. Õ tehát amint a Múzeumnak egyidőre elalélt ügye ébredezni kezdett, azonnal megtette ajánlatát. És amidőn a „tettek ideje” elérkezett, Mikó Imre már ez ígéretre való hivatkozással figyelmezteti barátját, hogy az ügyre nézve mondhatlan jó hatást eszközölne, — írja Jósikának — ha szóval néki tett nagylelkű ajánlatát közzétehetné s azt többek által követendő például felállíthatná.
Báró Jósika Sámuel noha már régen elhatározta, hogy a Múzeum ügyét tőle telhetőleg a legnagyobb áldozattal fogja előmozdítani: az alapítvány ügyét előbb a családja iránt mindenkor tanúsított legnagyobb figyelemmel és gyöngédséggel készítette elő. Mikó levelének vétele után Lajos fivérét levéllel kereste fel, melyben múzeumi ajánlatáról így emlékezik meg:
„Mikónak is vettem felszólítását a Múzeum iránt. Már ebben a tárgyban édes Lajosom, ne vegyétek rossz néven, ha egy kissé generosusabb leszek, mintsem különbeni állásom javallaná; ha Isten éltet és megsegít, idővel azt is kipótolhatom nektek; de különben is, ha én nevezetesebb summával járulok a célhoz, Tik kevesebbel is tehetitek meg.” E sorokban megnyilatkozó gyöngéd testvéri szeretet és figyelem hasonló visszhangra talált: „Ha a Múzeum felállításához környülményedhéz nagyobb summával járulsz, nézetem szerint nem csak néked, hanem familiánknak a jelen és jövő kor előtt dicsőségére szolgál. Persze, hogy mi, kik azt mondhatjuk, hogy annyit teszel érettünk, minél a legjobb atyától többet várni nem lehet, rossz néven vehetnők, de hidd el, bele találjuk magunkat és csak azt fájlalnók, ha ennek kipótlásáért valamit magadtól megvonnál. Én ugyan interresatus legény vagyok, nem tagadom és igen sans facon szoktam minden jóságodat elfogadni. De hidd el, nagyon fájna nekem, ha látnám, hogy annyi kedvetlenség után, azt ami Isten és ember előtt Téged illet, magadtól megvonnád, más commoditásáért és ez legkevesebb, amit arányodba nemcsak magamról, hanem mindnyájunk hozzádtartozandókról mondhatok.” Jósika Sámuel azután még egy levelet írt a múzeumi alapítvány ügyében Lajos fivérének, melyben vele a következőket közli: „Ha nincs ellenetekre, Magam s a Te s a Jankó nevében a múzeumnak fogom azon régi arany- és ezüst pénzeket ajánlani, melyek szegény Atyánkról maradtak; az aranyakat úgy is csak az arany becsértékében váltottam meg Tőletek, pedig kétszer annyit legalább érnek, az ezüstöt pedig nékem ajándékoztátok, így tehát az én részemről nem nagy a generostás s jobban hangzik, ha együtt adjuk. Szeretném még odaadni a szegény Anyám füvek collectióját, ha a moj meg nem ette volna — nézzél egy kisség utána, hogy megérdemli-é, mert ha megvan, a Flora Transilvanicara nézve igen szép gyűjtemény lenne.”
E nyilatkozatok Jósika ajánlatát az adomány reális értékén jóval felülemelik s a legmagasabb ethikai tartalommal telítik. A szülők nemes szenvedélyének becses ereklyéit testvéreivel együtt kívánja a nemzeti ügynek felajánlani, hogy azok mintegy a család közös örökségéből szálljanak át a nemzetnek örökéletét munkáló kulturális nagy céljaira. Mintha maga köré gyűjtené testvéreit és fölidézné elköltözött szülőit is a nemes áldozat tüzéhez.
Mikó Imre az alkotás vágya nyugtalanságával várta Jósika válaszát. Annál nagyobb volt öröme, midőn a várva-várt válasz, melyben alapítványát bejelentette, új esztendőre megérkezett. Kérvén őt, hogy ne a Múzeum iránt való részvétlenségnek, hanem inkább apróbb akadályoknak tulajdonítsa, ha válaszával késett, így folytatja: „Most sietek hibám helyrehozásával s kívánlak értesíteni: hogy dicső példádat, habár csak távolról is követve, a felállítandó Múzeum számára 1-ször 10.000, tízezer forintot erdélyi kárpótlási papírokban, azoknak nominális értékében, mihelyt nekünk kiadattatnak, úgy ajánlok, hogy maga a tőke el nem idegeníttethetvén, ennek kamatjai az intézet folyó szükségeinek pótlására esztendőnként fordíttasson.
2-szor. Magam, Lajos és János öccseim nevében 28 arany és 57 ezüst és réz, régi római és magyar pénzeket és emlék — nem tudom hirtelen minek nevezzem az új magyar szótár szerént — numismákat.
3-szor. Szegény Anyámnak egy igen szép és terjedelmes száraztott Flora Transilvanicaja maradott, ezt is örökösei nevében oda szántam, ha Lajossal értekeződvén, úgy találnátok, hogy az idő viszontagságai által becsétől meg nem fosztott s még használhatónak tekintődhetik. Feltételül csak azt kívánom ajánlataimhoz kapcsolni: hogy az intézet Kolozsvárott belszerkezete, igazgatása etc. kizárólag magyar legyen; különben örököseimnek vagy hagyományosaimnak az ajánlottaknak visszavételét fennhagyom.”
Báró Jósika Sámuel és a Jósika-család a nagyszerű adománnyal az Erdélyi Nemzeti Múzeum legnagyobb alapítói közé lépett. A szép példa pedig erkölcsi hatását is a legnagyobb mértékben éreztette.
Gróf Mikó Imre pedig köszönetének és hálájának kifejezéseül szószerint ezeket írja: „Annyit és oly szépeket akarnék neked mondani, hogy akármint keresem a szókat, nem találok eléggé méltót, mely voltaképen kifejezze azon benső öröm- és hálaérzelmet, melyre engem nagyszerű múzeumi ajánlatod kötelezett. Már magában azon jelentékeny összveg, mit e célra áldozni szíves voltál, örök hálára buzdít minden jól érző hazafit, de másfelől örömmel kell látnom: mily felszámíthatatlan az erkölcsi hatás, mit magasztos példaadásod az intézetre nézve előidézett: nemes vetélkedéssel sietvén mindenki azt erejéhez képest a lehetőségig követni; úgy, hogy teljes bizonysággal merem állítani, hogy azon minden reményemet felülhaladó szép siker, mely az eddig béjött ajánlatokban mutatkozik, semminek egyébnek, mint készséges hazafi indulattal hozott példányszerű ajánlatodnak tulajdonítható.
Jól tudom én édes Samum, hogy a te magas lelked önmagában keresi és találja nemes tetteinek jutalmát; s én nem is más indító okból tevén e legőszintébb és igazabb nyilatkozatomat, mint egyfelől azért, hogy magamnak új alkalmat vegyek azon nagy tiszteletnek kifejezésére, mellyel nemes jellemed iránt mindig viseltettem, másfelől pedig, hogy örömmel adjam tudtodra azon nagy benyomást, mit ezen lépésed az ország közvéleményére a legjobb időben ily jó következéssel gyakorolt.”
A Múzeum alapítása körûl a legnemesebb férfiakat egyesítõ buzgó törekvést s oly sok lelkes hazafinak féltve õrzött eszményét csakhamar látható siker koronázta. Báró Jósika Sámuel a Múzeum megnyításán részt nem vett ugyan, de bizonyára nagy lelki örömmel szemlélte sikerét annak” a törekvésnek és munkának, melyrõl bízvást elmondhatta, hogy” et quorum pars magna fui”.
A Múzeum megnyitása ünnepén a Jósika-családnak méltó képviseletét a közügy iránt nemcsak mindig érdeklõdõ, hanem azt egy emberéleten keresztûl fáradhatatlanúl munkáló, „integer vitae” báró Jósika Lajos teljesítette, melynek lelkes lefolyásához a múzeumi ebéden mondott „liberális szellemû” beszédével is hozzájárúlt. A Múzeum megnyitásáról Jósika Sámuel is tõle vette az elsõ közvetlen értesítést.
Báró Jósika Sámuel a Múzeumnak további sikereit nem sokáig szemlélhette, mert annak megnyitása után néhány hónapra a Végzet elszólította az élők sorából. 1860. március 28-án bécsi lakásán, legközelebbi rokonai s barátai környezetében és részvététől kísérve, halt meg. Mondjunk egy magyar Miatyánkot — így szólott a jelenlevők egyike. Ez a magyar Miatyánk, mely Jósika Sámuel lelkét a Mindenhatóhoz kísérte, ugyanabból a megszentelt érzésből fakadt, mely nehány hóval ez előtt az Erdélyi Múzeum megnyitásán diadalmaskodott.
Megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében (1942, Kolozsvár)