Uralkodói egyénisége, rendszere és tragikuma
A világháborús küzdelem zajában, a lángba borult Európa népeinek ádáz tusája között dőlt ki az élők sorából Ferenc József, a Duna-Monarchia aggastyán uralkodója. Ritka magas kort adott neki a Gondviselés, uralkodásban is a leghosszabbak egyikét, melyeket a történelemből ismerünk. Nagy átalakulások küzdelmei és megrázkódtatásai fűződtek korszakához, mely neki sikerekben és tragikus fordulatokban egyaránt nagy jelentőségű szerepet juttatott. Majdnem hét évtizeden át intézte Ferenc József a birodalom népeinek sorsát, egyénisége úgy belevésődött az idők lelkébe, hogy a tőle való elválás szinte elképzelhetetlennek látszott.
Más időkben, a béke korszakában Ferenc József halála bizonyára nagyobb jelentőségű esemény lett volna, de a nagy világharc elvonta a közfigyelmet a halott uralkodóról, a küzdő erők feszültsége meghiúsította azt, hogy a trónváltás következményei tisztult elbírálást nyerjenek. A Monarchia népei, lekötve a nagy élethalálharcban, inkább közönyösséget tanúsítottak, viszont az ellenséges nemzetek ítéletét azok a szenvedélyek befolyásolták, melyek a háború küzdelmében életre kelve, a régi felfogásokat megváltoztatták. A háború előtti időkben Ferenc József uralkodói egyéniségét osztatlan tisztelet övezte még a Monarchiával szorosabb baráti kapcsolatban nem álló nemzetek sorában is. A munka és a kötelességteljesítés példájaképpen idézte őt az egész világ, egyéniségének kisugárzásai mindenfelé hódítottak, mint elsőt tekintették őt uralkodótársai is, egységesen összeforrva a személyének járó tiszteletadásban.
A háború kitörése után ez a hangulat egyszerre megváltozott, a régi tisztelet érzelmei elvadult gyűlölködésbe csaptak át. Az ellenséges sajtó versenyezett abban, hogy pellengérre állítsa, bírálja Ferenc József személyét, rendszerével és politikájával együtt, melyre minden felelősséget reáhárított a bekövetkezett világkatasztrófáért. Egy széteső birodalom balvégzetét állapították meg benne, akinek uralkodása szerencsétlen volt nemcsak népeire, hanem a világpolitikára is, melynek felrobbanásához a gyújtóanyagot a Monarchia korhadt rendszere szolgáltatta. Az ellenséges közvélemény ilyfajta kilengései nem lephettek meg senkit, csak természetes lehetett, hogy abban a rágalmazó, uszító hadjáratban, melyet az ellenséges hatalmak, saját érdekükben, bűnpalástoló célzatokból megindítottak, a Monarchia politikája és a vezetők az igazságnak megfelelő méltánylásban nem részesülhettek. A zavart növelte, hogy a belső helyzetben sem történt meg a tisztulás. Az itthoni közvéleményben is keletkeztek az idők folyamán ellentétek és fogalomzavarok, amiben kétségkívül része volt azoknak az irányzatoknak is, melyek a kettős Monarchia rendszerét évek óta támadták, bomlasztó törekvéseikkel az ítélkezést megtévesztették, az alapokat aláásták.
Ezek az irányzatok az idők folyamán megerősödtek a Monarchia mindkét államában. Ausztriában erős tápot nyertek a szláv nemzetiségi törekvések, Magyarországon a szélső irányzatok, melyek ha nem érvényesülhettek is, arra mindenesetre alkalmasak voltak, hogy az erőegységet meglazítsák, a Monarchia életképességébe vetett hitet megingassák. Már itt, ebben a feszültségben élesen kidomborodik Ferenc József egyénisége, akinek erélyén a kísérletezések megtörtek, s a támadások elensúlyozást nyertek. Ennek az erőhatalomnak jelentőségét minden tényezőnek el kellett ismernie, barát és ellenség között nem is volt felfogásbeli különbség abban, hogy Ferenc József személye és uralkodói tekintélye a Monarchia legfőbb összetartó ereje, s az ő életében nem következhetik el a rendszerváltozás oly fordulata, mely a dualisztikus Monarchia gépezetét felrobbantva, az erők csoportosítására és az érdekek kielégítésére új irányzatokat hoz magával.
Már ebben a meghatározásban is kifejezésre juthat az eredmény, mely a Ferenc József uralkodói hivatottságát kicsinylő bírálatokat megcáfolhatja. Maga az a tény, hogy hét évtizedes uralkodása minden oly bomlasztó törekvésnek fékezője tudott lenni, mely a Monarchia sorsára végzetes lehetett volna, azt bizonyítja, hogy Ferenc József a rendszer szilárd fenntartásában, tekintélyének erőkisugárzásában az uralkodói hivatottságnak kivételes mértékét mutatta. Hogy a tizenegy nyelvű és nemzetiségű birodalom az összeegyeztetés, az egyensúlyozás minő művészetét igényelhette, s az ellentétes erők kiegyenlítése minő lelki szilárdságot és óvatosságot követelhetett, azt az idők tanulságai igazolták. A felbomlás, mely röviddel halála után bekövetkezett, útmutatóul szolgálhat, hogy következtetéseinkben minő irányt kövessünk. Igaz, hogy ezt közvetlenül a háborús világkatasztrófa okozta, de ebből még nem következik az, hogy Ferenc József uralkodása alatt a Duna-Monarchia sorsa hasonló tragikus véget ért volna.
Ferenc József uralkodói pályáját nem kímélték a sorscsapások, sőt e tekintetben uralmát kivételesen tragikusnak kell tekintenünk, de ha mérlegeljük azt, hogy a balfordulatokat, tekintélye csökkenése nélkül, minő sikerrel tudta áthidalni, akkor az ő uralkodása alatt egy jobb fordulatú végre is okszerűen következtethetünk. Két feltevés jogosultságával mindenesetre tisztában lehetünk: az egyik az, hogy a kormányzat erőbiztonságát sohasem engedte volna kockáztatni oly erők cserbenhagyásával, melyek a háborús kitartás alapfeltételei voltak, viszont nagy tekintélye által, mellyel főleg a hadseregben rendelkezett, visszatarthatta volna azt a pusztító gátszakadást, mely a végső katasztrófát okozta. Ferenc József sohasem bocsátotta volna el állásából Tisza Istvánt, a pártharcok mérgező befolyásai sohasem tudtak volna lelkéhez odaférkőzni, szava, tekintélye a hadseregben döntő lett volna arra, hogy az összecsoportosítható erők által létrehozza azt a szükséges védelmi sáncot, mely az összeomlást megakadályozhatta volna. A vég bekövetkezhetett volna súlyos következményekkel, de nem azzal a katasztrófával, mely a régi Monarchia sírját megásta.
ezeket a feltevéseket más egyéb döntő tények is igazolhatják, elsősorban az, hogy a Monarchia, bármint óhajtották az ostromlók az ellenkezőt bizonyítani, mindvégig életképesnek bizonyult. A Monarchiának lehettek belső gépezetjavítást igénylő hibái és reformszükségletei, de mint politikai és gazdasági államegység az életfennmaradás minden főbb alapfeltételével rendelkezett, helyzetére a háború sem lehetett sorshatározó. Nem tekintve azt, hogy egy államrendszer sorsát egy hadi szerencsétlenség önmagában még nem döntheti el, a Monarchia négyéves háborús kitartásban minden erőkészültség kifejezésre jutott, mely a természetes fennmaradás, az élni akarás jogát igazolhatta. Végső kitartása a harctéren, belső életszívóssága, a hadsereg sikerei mind érthetetlenek lennének, ha az erők egységében nem lettek volna meg az ellenállás sikereinek biztosítékai. Csak a belső politika végzetes fordulata és a végső árulás okozhatta azt, hogy négy évi harctéri küzdelmei nem hozhatták meg a szerencsésebb fordulatot. Jogos a feltevés, hogy ez a tragikus fordulat nem következik be, ha az összetartó kapocs szilárd marad, s nem dől meg az a tekintély, mely a múltban az erők egységét biztosította.
Ebben a beállításban, a következményeket mérlegelve, megállapítható, hogy Ferenc József halála egyike volt a világháborús korszak nagy csapásainak, mely ha közvetlen időszerűségben nem éreztette is hatását, annál súlyosabb jelentőséget nyert a jövő kialakulásában. Mindez akkor nem nyert kellő elbírálást, amint Ferenc József uralkodói egyénisége sem jutott a történelmi igazságszolgáltatás tiszta mérlegére. Ez részben érthető is volt, mert a háborús korszak lekötöttsége, a kiélezett harcok indulatheve is megnehezítette a higgadt elbírálás lehetőségét. Később, a háború után megindult a számonkérés, szokatlan lendülettel, egymás után jelentkeztek a bírálók, hogy Ferenc József egyéniségével és korának jelentőségével elszámoljanak. Mindezek a bírálatok javarészt a háborús katasztrófa benyomásai alatt keletkeztek, egyoldalú pártigazolások jellegével és oly következtetésekkel, melyek a történelem ítélőszéke előtt alapos felülvizsgálatra szorulnak.
Ferenc József életének két végső pontja között egy hét évtizedes fejlődés eredménye jelentkezik. Uralkodásának korszaka abba az időbe esik, midőn a fejlődés irama a múlthoz viszonyítva kivételes arányokat mutat. Pályája a postakocsitól a repülőgépig két világ határjelzője, saját fejlődésében is érdekes probléma arra nézve, hogy miként tudott uralkodói hivatásában az időkkel és a haladás törvényeivel lépést tartani.
Ferenc József a nagy próbát kiállotta, uralkodása a fejlődő korral szemben nem mutat élesebb ellentéteket, konzervatív világnézete ellenére sem, mely egyéniségének alapvonása volt. Mindenesetre előnyére szolgált, hogy a Monarchia szervezete és rendszere is megfelelt neki. Abban a megfontolásra utalt óvatosságban, mely az erők egyensúlyozásában a túlfeszítést meg nem engedhette, önként benne volt a konzervatív szellem is, mely őt egész uralkodása alatt jellemezte. Nagy koncepciók, messze kiható tervek kezdeményezése ellentétes volt a rendszerrel, mely a Monarchia gépezetében elhelyezhető volt, nagy uralkodói egyéniségek kezdeményező zsenije és bátorsága nem volt összeegyeztethető azzal a kötelező mérséklettel, mely a Monarchia vetésében minden kockázatos kísérletezést elutasított magától. Minden irányzat csak a fokozatosan haladó, követ kőre építő siker körében mozoghatott, nem a visszafejlesztés vagy az elmaradás szükségével, hanem azzal a megfontolt tervtudatossággal, mely az erőviszonyok rideg mérlegelése és az érdekellentétek kiegyenlítése nélkül közérdekű eredményt nem hozhatott. Ha volt valaki, aki erre az uralkodói irányítószerepre szinte gondviselésszerű hivatottsággal rendelkezett, az Ferenc József volt, ki minden tulajdonsággal fel volt ruházva arra, hogy vezető mestere legyen a gépezetnek, melynek túlfeszítése vagy energiafogyatkozása katasztrófát okozhatott volna.
Ferenc József nem volt az uralkodói lángelmék típusa, de nem volt a húzó-halasztó felületesség, az akadálymegkerülés közönyöse sem, mint ahogy bírálói közül többen feltüntetni óhajtanák. A Monarchia adottsága kötött irányt szabott neki, valamint az iskola is, melynek tanulságait levonta és az életgyakorlatiasság törvényei alapján mérlegelte. Az ő számára az utat a cselekvésre megszabták a tapasztalatok, a viszontagságos sorscsapások, melyek a birodalmat érték, a célok meghatározták az utat, melynek irányát el kellett fogadnia, ha trónjának biztonságát, gondjára bízott népeinek sorsát kockázatos válságoknak kitenni nem akarta. Uralkodói pályájának eredendő végzete, a megalkuvás kényszerűsége, elválaszthatatlan volt a Monarchia rendszerétől, a szükség nem engedhette meg számára az önállóságot elvei és érzelmei hajlandóságai szerint. Ennek a hivatottságnak körzetében kiváló uralkodói tehetségének adta bizonyítékát, kifejtve az erélyt és az önfegyelmet nemcsak a cselekvésben, hanem a lemondásban is, melyet a kényszerűség reá szabott. A meglevőt konzerválni, fokozatosan továbbfejleszteni, tekintélyében megszilárdítani és ebben a védelemben következetesen kitartani Ferenc József egyik legerősebb jellemvonása volt.
Kétségtelen, hogy uralkodói rendszerének, különösen kezdetben, voltak súlyos hibái és elfajulásai. Az abszolút korszak Ferenc Józsefe a történelem ítélőszéke elé állítva, nem nyerheti el a felmentést azokkal az erkölcsi törvényekkel szemben, melyek a népek boldogítását célzó kötelességeket megszabják, a hatalmi öncél jogosultsága nélkül. Nem lehet azonban ezt a számadást sem egyoldalúan tekinteni, mert mérlegelni kell a korszellemet is, mely első útirányát megszabta. Nem tekintve ifjúkori kiforratlanságát, mely a képzelhető legrosszabb tanácsadók befolyása által is súlyosbíttatott, helyzete nem volt kivételes a többi példával szemben. A forradalmak után feltámadó autokrata szellem, mely a Szent Szövetséget újból életre hívta, rendszerben és lelki közösségben összeforrasztotta őt többi uralkodótársaival is, akik azonos elvek alapján gondolkoztak és az abszolút kormányzás szellemében éltek és uralkodtak. Az átváltozást csak az idők és a tapasztalatok hozhatták meg, ami meg is történt a sikertelenségek és a csalódások nyomán oly fordulatokkal, melyek nem csak rendszerére, hanem lelkületére is elhatározó befolyással voltak.
Nemes kiforrásának bizonyítéka a jobb irány, mely őt múltjától eltérítette oly erők nyomása alatt, melyekben a magyar befolyásnak a legnagyobb része volt. A magyar államférfiúi géniusz vonzó ereje aratta Ferenc József felett a győzelmet, ez adta meg számára az értelmi kiforráson kívül azt a lelki fordulópontot is, mely uralkodói pályájának első irányával szemben a tisztulás határjelzője lett. A kibékülés a magyar nemzet és királya között új hivatás útját szabta meg számára, s ebben élete végéig szilárdan kitartó maradt, nem tántorodva meg a felmerülő ellentétek ellenére sem abban a fogadalomban, melyet a koronázási eskü szentségén kívül egy jellemerős uralkodó adott szava is biztosított.
Ferenc József az új szövetségben az alapszerzőnek önmagát tekintette. Ismerve a történteket, jogosan is tehette. Ebben a jelentőségben csak nyerhetett az idők folyamán, midőn a másik két szerző fél, Deák és Andrássy után mint koronatanú magára maradt. Az a körülmény, hogy az idők változásai a régi szerződést ostromolni kezdték, nem áraszthatott homályt Ferenc Józsefre, aki igazságosan nem volt megvádolható avval, hogy alkotmányos kötelességét és a kiegyezéshez lekötött álláspontját megváltoztatta, vagy szavát megszegte volna. Ha voltak is irányzatok, melyek a régi álláspontot ostromolták, s ezekkel szemben tartózkodónak bizonyult – bár ez a kérdés is óvatos elbírálást érdemelhetett – uralkodói kötelessége teljesítésében és álláspontjában szilárd maradt, sokkal szilárdabb, mint azok az irányzatok, melyek a régi dualisztikus állásponttól eltávolodva, új fejlesztési célokat és változtatásokat követeltek.
Kétségtelen, hogy ezek a súrlódások, melyeket főleg a pártpolitika szított, rést ütöttek a király és nemzet közötti egyetértés viszonyán, de ez nem érintette tekintélyét, mely bírálatok és támadások ellenére is csorbítatlan maradt. Ferenc Józsefet az új áramlatok hidegen hagyták, álláspontjában szilárd maradt, a magyar nemzet rovására mutatkozó hátrányokat sem vette számba, nem esett a hatalmi bosszúállók hibájába, nem keresett alkalmat a visszafejlesztésre, vagy szövetséget azokkal az ellenséges irányzatokkal, melyekkel közös erőben egyesülve, a harcot a magyar álláspont ellen megvívhatta volna. Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki végül ennek az irányzatnak szolgálatába szegődött, sohasem nyert támogatást az uralkodótól, ami nem csekély horderejű megállapítás, ha annak a tekintélynek a súlyát mérlegeljük, melyet a főherceg mint trónutód képviselt. Ferenc Józsefnek ez a kitartása Magyarország iránti jóindulatán kívül következetességét bizonyította, melyben őt semmiféle ellenáramlatnak sem lehetett megingatni. Ez a szilárdság elkísérte őt a koporsóig, visszahagyva a magyar nemzetre egy oly fejlődési korszak örökét, melyhez hasonló nincs Nagy Lajos és Mátyás király uralkodása óta.
Ferenc József tekintélye mindvégig kiállotta a próbát; a várat, melynek őrzője volt, az ellenséges erők egyik oldalról sem tudták lerombolni, uralkodói nimbusza és tekintélye csorbítatlan maradt. Mindez egyúttal a rendszer erőbiztonságát is igazolta, mert kétséget sem szenvedhet, hogy másképp alakul a mérleg, ha a Monarchia erejében rejlő források nem termelték volna ki azokat a sikeres eredményeket, melyek a fennálló rendszer életképességét bizonyították. Bárminő zajt csaptak is az ostromlók, az eredményt meghamisítani nem lehetett, mert minden azt igazolta, hogy a Monarchia mindkét állama fejlődésben oly erőforrások gazdagodását mutatja, melyek minden várakozást felülmúlhattak, minden kételkedést megcáfolhattak.
Bizonyos azonban az is, hogy Ferenc József az ellentétes áramlatok hatása alatt két malomkő közé került. Helyzetének a próbája lett, hogy bármelyik fél álláspontjának erősítését kívánta, a másik féllel szemben találta magát. Viszont ha a kiegyenlítésre dolgozott – és ez volt a természetes eset – , mindkét fél bizalmát kockáztatta, mert egyik sem akarta elismerni azt, hogy a méltányos kiegyenlítésben a részrehajlatlan álláspontot képviseli. Mindez azonban végeredményben nem sokat jelentett, mert Ferenc József döntő szava minden esetben éreztette hatását, ítéletét, ha kelletlenül is a küzdő felek mindig elfogadták.
Ez volt a helyzet mérlege, melynek hibás megítélésében azok a szélső irányzatok jártak elől, melyektől minden higgadt mérlegelési képesség távol állott, hogy helyes számadást csináljanak. Ily viszonyok között a küzdelem bevégzetlen maradt, visszahagyva örökül oly téveszméket és ellentéteket, melyek tisztulást máig sem nyerhettek a pártpolitika elfogultsága folytán. A szenvedélyek túlélték az időket, azokkal az irányzatokkal együtt, melyek hiúságból vagy elvakultságból a tanulságokkal szemben önbeismerő számadásra lépni nem akartak.
A Monarchia összeomlása után azonnal megjelentek a károgó varjak, hogy a romok felett lármát csapjanak és igazolásukat követeljék. A háború utáni lelkiegyensúly-vesztés adott is nekik bizonyos előnyöket, de csakis a felületesek és a megalkuvók előtt, akik ezeknek a kétes értékű igazolásoknak mélyére hatolni nem tudtak, vagy nem is akartak. A számonkérők azt állították, hogy az ő terveik és reformjaik a Monarchiát az összeomlástól megóvták volna, s miután ezeket az akkori hatalmak mellőzték, nem lehet csodálkozni a katasztrófán, mely bekövetkezett. Ezeket a hangulatkeltő, félrevezető látszatigazságokat nem volt nehéz leleplezni és a való tényeknek megfelelő világításba helyezni.
Mindenekelőtt tisztán állott, hogy a Monarchia megsemmisülése, mint azt már említettük, nem a belső szerves erők összeomlásának volt a következménye. A felbomlást a világhatalmi politika végzetes fordulata okozta, melytől minden belátás és hivatottság távol állott, hogy egy nagy válságban új, életképes alakulatok sikeres irányítója, az események intézője lehessen. Durva, elvakult erőszak, a győző önteltség bosszúálló barbarizmusa döntötte el a Monarchia sorsát, mely még az utolsó időkben sem mutatta a szétesés veszélyeit, ha azokat más egyéb külső erők elő nem idézik. A háború végén mutatkozó elszakadási törekvések nem a Monarchiát tagadták meg, csak a jövő átalakulásban és berendezkedésben kívántak új változtatásokat, jól vagy rosszul elképzelt jövő sorsuk biztosítására. Míg a Wilson-féle végzetes üzenet meg nem érkezett, s az antant szándékában megérett felosztási irányzatok érvényesülést nem nyertek, a Monarchia fennmaradásának alapgondolatát számottevő belső erő nem támadta, nem veszélyeztette. Akkor még a szélső cseh radikálisok elgondolása sem volt ellentétben a Monarchiával, még ezek a felforgató elemek sem idegenkedtek volna attól, hogy a külpolitikai helyzet nyomása alatt elhelyezkedést keressenek a Monarchiában, a Habsburg-jogar alatt, sokkal kevesebb jog érvényesülésével, mint aminőket később elérni tudtak és amelyekre eleinte maguk sem számítottak. A dinasztiahű Horvátország elszakadása sem vált volna oly könnyen bevégzett ténnyé egy szerencsésebb békekötés fordulatában. A végleges elszakadásra törekvő irányzatok csak akkor tudtak érvényesülni, midőn a külső bomlasztó erők, párosulva a belső felforgatás romboló munkájával, erre a lökést megadták. Mind oly tények ezek, melyek csak azt igazolhatják, hogy a Monarchiában élő erők, bárminő ellentéteket mutattak is, összetalálkozhattak és kiegyenlítést nyerhettek volna, jóllehet változtatásokkal, melyeket az új fordulat megkövetelt, de semmi esetre sem azzal a katasztrófával, mely a Duna-Monarchia bukása által az európai világpolitika legveszedelmesebb problémáját teremtette meg, a jövő beláthatatlan válságaival.
Ennek az erőszövetségnek, mely ily próbákat kiállott, Ferenc József volt a megteremtője, konzerválója és fenntartója úgyszólván mindvégig. A végső katasztrófa már nem az ő életére esik és annál kevésbé írható az ő rovására, mert a következtetések okszerűek lehetnek annak megállapítására, amit már kifejtettünk, hogy az ő uralkodása alatt a Monarchiát nem ez a vég sújtotta volna. Ennek a leszámolásnak csúcspontján áll Ferenc József fejedelmi alakja, mindazokkal a következtetésekkel, amelyekre uralkodói pályája, személyes tekintélye és hivatottsága jogot adhat.
Mindezek a tanulságok a bekövetkezett katasztrófa hatása folytán nem nyertek tisztulást, az új helyzetben meghódoló, kishitű, megalkuvó szellem megmérgezte a közfelfogást, útvesztőbe vitte az igazságokat. Javarészt ily befolyások alatt jöttek létre azok a bírálatok is, melyek a háború után Ferenc Józsefről és koráról beszámolni kívántak. Minden elfogultság nélkül megállapítható, hogy ezek között alig van egy-kettő, mely a történelmi igazságos elbírálás mértékét megütheti, de annál több, mely a háború utáni megromlott közszellem bélyegét viseli magán. Jellemző, hogy különösen az osztrák források tűnnek ki az eszmék zavarosságával, valamint oly irányzatokkal, melyekről nem nehéz megállapítani a pártcélzatos önigazolás szándékát.
Egyáltalában megállapítható, hogy már a háború előtt is Ausztria és főleg a bécsi közszellem volt az, mely mindent elkövetett Ferenc József egyéniségének elhomályosítására. Magyar részről távolról sem történtek oly éles nyilatkozatok, nem is szólva arról, hogy az a felelőtlen bíráló szellem, mely az uralkodó személyét sem kímélte, sohasem talált magyar lelkekben visszhangra, még akkor sem, midőn az ellentétek nagyobb feszültségben voltak. Az osztrák szellem ezen a korláton könnyen túltette magát, amiből könnyen lehet megállapítani, hogy az a sokat hangoztatott osztrák alattvalói hűség a maga valóságában minő elbírálást érdemelhetett. A háború utáni Ausztria irányadóul szolgálhat arra nézve, hogy a tanulságok alapján véleményünket megalkossuk. A hatalmas világvárossá fejlődött Bécs, mely mindent Ferenc Józsefnek köszönhetett és fejlődésében a leggazdagabb erőforrásokhoz jutott, hálátlanságban minden ismert történelmi példát túlszárnyalhatott. Nem tekintve egyéb előnyöket, maga az udvari élet is nagyban hozzájárulhatott a kereskedelem és az ipar fellendüléséhez, melynek haszna javarészt Bécs és Ausztria gazdagodását gyarapította. Ferenc József ragaszkodott az udvari szertartások ősi szokásaihoz, pompakifejtésben minden áldozatot meghozott, nem a saját személyéért, mely a puritán egyszerűség megtestesülése volt, hanem a hagyományokért, melyeket elődeihez híven mindvégig tiszteletben tartott. Ő maga szükségleteiben mértéktartó volt, életmódját egy főúri vagyonnal rendelkező háztartás is túlszárnyalhatta, szerény nyári tartózkodásán, vadászatain kívül nem volt semmi szenvedélye, mely őt különösen vonzotta volna. Igénytelen életmódja a haladó korral még jobban összezsugorodott, olyannyira, hogy életének utolsó két évtizede, Erzsébet királyné halála óta, a legnagyobb elzárkózottság képét mutatta. Semmi sem volt jellemzőbb reá, mint az, hogy ebben a puritán egyszerűségben is minő előkelőséget tudott kifejezni, egyéniségének varázsa minő tiszteletet ébresztett a vele érintkezőkben. A hiú póznak egy szemernyi vonása sem volt enne, az udvari fény és pompa között mindenkit meglepett igénytelen fellépése, szíves szavajárása által, de mindebben kitűnt a szükséges mértéktartás sajátos előkelőségével, mely a bizalmas közeledővel szemben megvonta a határokat, anélkül, hogy az erőszakoltságnak látszott volna. Mindenki, aki közelébe jutott, lelki emelkedettségben távozott tőle, oly benyomásokkal, melyek a tekintélytiszteletet a legmagasabbra fokozhatták.
Ez a varázs még közvetlen környezetét is fogva tartotta, a napi érintkezők sem tudtak szabadulni egyéniségének lebilincselő hatása alól. Szolgálattevő katonái és hivatalnokai sohasem tapasztaltak személyes hangulatváltozást vagy türelmetlenséget nála, csodálatos munkateljesítményében, uralkodói feladatainak betöltésében, mely terheltségben a végsőig volt fokozva, nyugalmának, energiakifejtésének biztonságát egy pillanatra sem veszítette el. Télen, nyáron négy órakor kelt, s kezdette meg munkáját az óra pontosságával, szerény ebédjét rendszerint íróasztalánál költötte el, s rövid pihenés után folytatta munkáját, mely az esti órákig tartott. Fiatal, tevékeny erők csak megfelelő munkabeosztásban tudtak vele versenyt tartani, bárki más egyes ember kidőlt volna a rendszerben, melyet önmagára kérlelhetetlenül megszabott.
Ilyen volt Ferenc József udvara és munkaműhelye, mely csak tiszteletet válthatott ki azokból, akiknek ítéletét hangulatos szólamokkal nem lehetett megtéveszteni. Annál kevésbé imponált a látvány a gáncsoskodó kritikának, mely a kákán is csomót keresett, bujtogatott és ferdített, hogy a valót elhomályosítsa. Hangzatos szójátékok keletkeztek az udvari élet szokásairól, az uralkodó rendszeréről, tarka változatosságban, melyeknek még a tudomány mezében jelentkező kritika sem tudott ellenállni. Az általános pletykaversenyben, a jobb köröktől lefelé a bécsi csapszéki szellemeskedésig, minden selejtes irányzat képviselve volt. Nem volt nehéz megállapítani, hogy a legkritikusabb hangot a sértett érdek ütötte meg, a legtöbb frázis és megtévesztés oly forrásokból keletkezett, melyekből a célzatokra könnyen lehetett következtetni.
A kritikus bölcsek megállapítani vélték Ferenc József személytelenségét, mely a magánérdek taposómalmában vergődik. Az uralkodói rendszer tehetetlenségét hangoztatták, mely csak a húzás-halasztás taktikájából él, takargat és foltozgat minden tervszerűség nélkül. Szerintük Ferenc József nem abban volt hibás, amit tett, hanem amit tenni elmulasztott. Hogy mi az, amit Ferenc Józsefnek meg kellett volna tennie, azt részben meg sem tudjuk, amit pedig megtudunk, az éppen elég arra, hogy a kritikusokról és céljaikról gyanúnkat igazolva lássuk. Csak a legelvakultabb egyoldalúság lehetett képes személytelenséggel vádolni azt az uralkodót, akinek sajátossága éppen egyéni jellegzetességében nyilatkozott meg. Bizonyos, hogy ez a jellegzetesség nem juthatott kifejezésre oly tervekben és kísérletezésekben, melyeket a Monarchia gépezete nem bírhatott el, de éppen ez a felelősségérzet, mely a kockázatot féken tartotta, az uralkodás tekintélye és kötelességérzete adta meg egyéniségének jellegzetességét, mely következetessége által nyert éles kidomborodást. Ferenc József egyebekben rászolgálhatott a kritikára, de arra nem, hogy személytelenséget állapítsanak meg róla. Aki az ő egyéniségében személytelenséget látott, az nem lehetett képes számolni azzal, ami egy nagy birodalom életszükségleteiben, az erők működésének irányításában a hivatottság útját megszabta.
Amit a kritikusok kívántak, hogy Ferenc Józsefnek a cselekvés terére kellett volna lépnie, az nem jelentett volna egyebet, mint azt, hogy jogokat és tágításokat adjon újabb irányzatoknak, melyek a rendszer felforgatására törtek. Természetes, hogy ezeket az irányzatokat az illető érdekeltségek mind a saját javukra magyarázták, de arról, hogy a Monarchia életorganizmusát ezek a kísérletezések mennyire érinthették volna, nem kapunk komoly, meggyőző tájékoztatást. Elképzelhető, hogy egy benső felbomlasztás, föderalisztikus irányzatokkal vagy más egyebekkel, minő eredményt hozhatott volna, mi lehetett volna a következménye annak, ha változások történnek a belső gépezetben oly irányzatokkal, melyek a meglevő helyzettel szemben egyenértékű erőalakulást nem biztosíthattak.
Mindenesetre jellemző, hogy a fennálló erőszövetségnek védelmében Ferenc József bizonyult a legerősebb félnek, mely a felbomlásnak gátul szolgálhatott. Így az egységes magyar államnak is ő volt legerősebb védője, az ő királyi hatalmának erejében és következetességében volt a biztosíték, mely minden kísérletezést meghiúsított, minden kockázatos felforgatásnak ellenállott. Találkozunk ugyan azzal a felfogással is, hogy épp a magyar nemzeti állam fenntartásában rejlett a Monarchia legnagyobb gyengesége, de ezt a felfogást megcáfolhatták az eredmények, melyek csak azt bizonyíthatták, hogy egy alkatrészeire felbomló magyar állam, új föderalisztikus alakulásokkal, az erők gyengítésén és szétforgácsolásán kívül csak a Monarchia nagyhatalmi állásának biztonságát kockáztatta volna. Akik nem így gondolkoztak, azok nem voltak tisztában a magyar állam hivatottságával, mely időszerű szükség volt, nemcsak a belső fejlődő erők üdvös céljaira, hanem arra is, ami a Monarchiát, mint egységes erőt, külpolitikai hivatásának betöltésére szorította. Ennek az erőegységnek szükségét a megváltozott szellem sem döntheti meg, a háború után keletkezett új jelszavak sem lehetnek irányadók arra nézve, hogy megállapítsanak tanulságokat, melyeket az események már eddig is megcáfoltak.
Csodálatos megállapítása volt a kritikának az is, hogy Ferenc József nagyon könnyen ejtette el embereit és nem válogatta meg jól munkatársait. Ez az állítás is csak hibás mérlegelésen és a viszonyok félreismerésén alapult. A király soha senkit egyéni ellenszenvből, érzelmi befolyások hatása alatt nem bocsátott el tanácsadói állásából, mindig csak a helyzet kényszerűsége, egy fenyegető bonyodalom veszélye volt az indító ok arra, hogy elejtsen valakit. Viszont ha azt látjuk, hogy sokszor éppen a hozzá való hűségben és megbízhatóságban erős, kipróbált egyéniségeket volt kénytelen elbocsátani, vagyis olyanokat, akiknek távozása reá, kényelmi érdekszempontjait, valamint saját belső érzéseit tekintve csak áldozat volt, akkor nem lehet ezt az alapos megfontoltságú, különben is inkább konzervatívabb szemléletű uralkodót ily váddal illetni. Ferenc Józsefnek nehéz, felelősségteljes helyzetében nem lehetett célja és kedvtelése egy ilyen, reánézve csak hátrányokkal járó szeszélyes szerepet játszani.
A másik vád, hogy rosszul választotta meg munkatársait, ugyanilyen elbírálást érdemelhetett. Mindenekelőtt tisztán állott, hogy Ferenc József tanácsadóit nem választhatta meg kénye-kedve szerint. Két parlamenti állam uralkodója lévén, bizalmával mindenkor csak olyanokhoz folyamodhatott, akiket a parlamenti élet kitermelt, akik tekintélyben és hivatottságban megszerezték a mértéket arra, hogy a megválasztásban kellő súllyal bírjanak. Viszont az az állítás, hogy Ferenc József mellőzte az erős egyéniségeket és csak a középszerű, hajlítható tanácsadók felkarolására vállalkozott, éles cáfolatot nyer oly egyéniségek által, akiknek a régi Monarchia életében jelentős szerep jutott. Talán csak mégsem lehet tiszta ítélettel állítani azt, hogy egy idősb Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, Tisza István a szürke középszerűség egyoldalúságában vergődő egyéniségek lettek volna. Ugyancsak megállapítható ez Ausztriára nézve is, ahol a kiváló tehetségek és erős egyéniségek egész sorát látjuk az uralkodó oldalán mint tanácsadókat működni. Annak, amit a kritikusok állítanak, épp az ellenkezője igaz, mert a tanulságok azt bizonyítják, hogy Ferenc József bizalma és rokonszenve azok felé fordult legmelegebben, akik tehetségben és jellemben a közélet legkiválóbbjai voltak. Andrássy Gyulához, Tisza Kálmánhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott, viszont Tisza Istvánnal szemben olyan meleg rokonszenvről tett bizonyságot, mely elzárkózott uralkodói életében ritkaságszámba mehetett. Hogy ő is tévedhetett, s embereinek megválasztásában csalódások érték, az kétségtelen, viszont ritka belátása volt arra is, hogy a következtetéseket levonja, s ne erőszakoljon magára olyan rokonszenvet, mely csak a helyzetet nehezíthette.
Bizonyos, hogy Ferenc József uralkodói hatalmának gyakorlásában volt egy megtámadhatatlan szilárd pont, melyet megostromolni nem lehetett. Ez a szilárdság szoros összefüggésben volt az Isten kegyelméből való uralkodás hitével, mely nem futó érzés volt nála, hanem belső lelki tartalom, melynek erősségét háza ősi hagyományaiból, s erősen felvértezett vallásos érzületéből merítette. Ennek az álláspontnak lehetett merevsége, de semmi esetre sem olyan, mely igazolhatta volna azoknak feltevését, akik e hagyományoknak kultuszában összeütközést láttak az élő közszükségletek érdekeivel, vagy a fejlődő idők szellemével. Nincs az alkotmányos Ferenc József uralkodói életének egyetlen mozzanata sem, mely ezt a kritikát igazolhatná, de annál több, mely azt bizonyítja, hogy azokban a lelki összeütközésekben, melyek elé került, sohasem tett olyat, ami álláspontjának merev önzését igazolhatná. Sőt ellenkezőleg, vannak uralkodásában válságos fordulatok, melyek arról tanúskodnak, hogy akkor, amikor saját érzülete és a közvélemény álláspontja között ellentétek támadtak, ő volt az önfeláldozó fél, aki engedékenységet tanúsított. Így volt ez az egyházpolitikai törvények szentesítésénél, mely a legnehezebb próbát hárította reá. Ferenc József, ha nehéz lelki tusák után is, végül mégis engedett abban, ami háza hagyományainak, vallásos érzületének ellentmondott. Hogy viszont a katonai kérdésben merevséget tanúsított, azt sem lehet személyes érzelmeinek egyoldalúsága alapján magyarázni. Ő ezt az álláspontot magasabb érdekek szempontjából vallotta, s az energiakifejtést a veszélyeket ellensúlyozó szükségnek tartotta. Ez lehetett jól vagy rosszul magyarázott álláspont, de semmi esetre sem az, amit az ostromlók hirdettek, akik Ferenc József merev szűkkeblűségében, egyoldalú hatalmi féltékenységében vélték a magyarázatot megtalálni.
Mindezek a tények és megállapítások nem voltak titkok, a helyzetet a kritikusok is elbírálhatták, de miután elhomályosító célzataik taktikázásra utalták őket, mindent elkövettek, hogy a közhangulatot érdekeik javára befolyásolják, a rokonszenvet Ferenc József személyétől és rendszerétől eltántorítsák. Volt olyan tábor is, mely a gúnyos lekicsinyítés fegyverével dolgozott, azzal az alacsony célzattal, hogy v egyéniségére árnyékot vonjon, s benne a megfogyott szellemi képességek tehetetlenségét állapítsa meg, mely veszedelmet hozott a Monarchiára.
Ferenc József tekintélye sokkal erősebb volt, mintsem hogy ezek a silány áramlatok vele szemben diadalmaskodhattak volna. Egyéniségének és jellemének sziklaszilárdságán megtörtek a támadások, rendszerének határozott egyenes vonala, életének puritánsága mind cáfolat volt azokra a gyanúsításokra, melyeket a bújkálók forgalomba hoztak róla. Az uralkodó testi és szellemi erejét láthatta mindenki. Az egész légkör, mely őt körülvette, a fegyelmezett munka és kötelességteljesítés rendszere, melyet megteremtett, nyitott könyv lehetett, melyet semmiféle kétkedés vagy titokzatosság homályba nem vonhatott. Mindazoknak, akik vele munkaközösségben vagy tanácsadói felelősségben érintkezésben voltak, csak egyöntetű véleménye lehetett abban, hogy Ferenc József munkateljesítményének csodás mértékén kívül a szellemi képességek teljes erejével rendelkezik. Tiszta ítélete az emberekről és a viszonyokról csorbítatlan maradt mindvégig, lelkiismeretes kötelességérzete még a halál küszöbén sem hagyta cserben őt, utolsó rendelkezése is, mint azt József főherceg emlékirataiból tudjuk, egy tiszta öntudatú lélek erőnyilvánulásairól tanúskodik.
Az öreg uralkodó szellemi ébersége végig erős maradt, jellegzetes emlékezőtehetsége nem hagyta őt cserben soha, holott pedig a szellemi erők megfogyatkozása rendszerint ezen a téren mutatkozik először, midőn a korral járó gyengülés természetes állapota bekövetkezik. Visszaemlékezése mind az emberekre, mind az eseményekre bámulatos volt, évtizedekkel előbb történt mozzanatokra és találkozásokra teljes biztonsággal hivatkozott. Régi emberek, súlyban nem is jelentékeny személyek, kikkel valamikor összejött, nemcsak rögtöni felismerésre, hanem még arra is számíthattak, hogy a tárgyat is megjelöli, melyről valamikor beszélgetést folytatott.
Ez a szellemi éberség nem csak fellángoló tünet, hanem következetes folytonosság volt nála, melyet mint rendszert azok is megbámulhattak, akik vele állandó érintkezésben, munkaközösségben voltak. Néhai Lukács László pénzügyminiszter, akit két évtized benső tanácsadói viszonya fűzött a királyhoz, emlékirataiban meglepő adatokkal szolgál mindezekre nézve. Többek között elmondja, hogy valahányszor pénzügyi költségvetését előterjesztette, a király mindig a legfeszültebb figyelemmel kísérte előadását. Nem felületes jelentések voltak ezek, hanem komoly, alapos szaktanácskozások, melyekben a király bíráló véleményét gyakran hangoztatta. A miniszternek kötelessége volt mindenkor az, hogy a költségvetés főbb tételeit indokolja, s a király puszta emlékezetből a legtöbbször rájött arra, hogy az új költségvetési tétel az előzővel szemben jelentékenyebb eltérést mutatott. Az indoklást azonnal számon kérte, s nem nyugodott bele abba, hogy felületes, kitérő válaszokat kapjon. Egyáltalán Ferenc József rendszerében az alapos felkészültség komoly feltétel volt; kibúvásokkal vagy frázisokkal nem lehetett őt tévútra vezetni. Mindenben teljes őszinteséget követelt, a kimondott szó megtámadhatatlanságát, mellyel szemben nem ismert megalkuvást. Aki ez ellen vétett, bizalmát elvesztette, az igaztalan szó halálos ítélet volt, mely felmentésre alig számíthatott.
Ferenc József rendszeréhez tartozott az a szűkszavúság is, melyet a kritikusok oly szívesen kifogásoltak nála, világgá kürtölve szellemi szegénységét, mely képtelen arra, hogy a közhelyek és a szokásos mondások kereteiből kibontakozva, értelmi felsőségét méltóan tudja kifejezni. Bizonyos, hogy Ferenc József nem volt a hatást kereső frázisok hőse, nem is pályázott arra, hogy e téren hangulatot keltsen a maga javára. Ámde csak a célzatos ferdítés vagy elfogultság lehetett szellemi gyöngeség gyanánt magyarázni azt, ami nem volt egyéb, mint az uralkodói rendszerrel járó megkötöttség óvatossága. Ha Ferenc József kijelentéseiben szófukar maradt, csak annak a megfontoltságnak tett eleget, melyet minden ténykedésében magára szabott. Mindenekfelett óvakodott attól, hogy szavai homályos magyarázatokat keltsenek, melyek felelősségét megnehezítik. A rendszer csak Ferenc Józsefet igazolhatta, aki nem lepte meg a világot nagy szólamaival, de nem is okozott zavarokat és bonyodalmakat, melyek komoly következményekkel járhattak. A gúnyolódóknak nem volt igaza abban sem, hogy Ferenc József ítéletei, nyilatkozatai nem tudtak felülemelkedni a köznapiság színvonalán, mert vannak bizonyítékok, mégpedig illetékes oldalról, melyek találó ítélkezéséről, gyakorlatias észjárásáról tanúskodnak. Mi sem jellemzőbb reá, mint az, hogy hét évtizedes uralkodásáról egy emlék sem maradt ránk, mely akár csak egy nyelvbotlásáról is tanúskodhatnék, ami szinte példátlan eredmény egy hosszú uralkodás nehéz viszonyai, a sokszor legkétesebb helyzetek próbái között. A bécsi humor, az utcai vargainas-szellemeskedés gyárthatott szójátékokat, melyeket szívesen felkarolt a cinikus csúfondároskodás, de minden művelt, jó ízlésű ember tisztában lehetett azzal, hogy e források minő elbírálást érdemelhettek. Hiába akartak a konkolyhintők hangulatot kelteni, gyanúsítani, ezeknek az irányzatoknak mégsem sikerült uralkodói egyéniségéhez odaférkőzni úgy, hogy tekintélyének ártottak volna. Az ítéletet nem a mellőzött bosszúállók, az elégedetlenkedők döntötték el, hanem Ferenc József egyénisége, hosszú, küzdelmes uralkodói pályájának tanúságai, melyek a hivatottság mértékét rendszerben és eredményben egyaránt igazolhatták. Ez a megállapítás jelentőségben csak hatványozódhat a tragikum által, mely neki nemcsak mint uralkodónak, hanem mint embernek is osztályrészül jutott.
A történelem alig ismer uralkodót, aki sorscsapásokban annyira a végzet kiválasztottja lett volna, mint Ferenc József. Politikai és hadi sikertelenségei is súlyos mértékkel mérettek ki a sorstól, de amit mint embernek át kellett szenvednie, az szinte példátlan az uralkodóházak történetében. Csodás lelkierejének bizonyítéka, hogy mindezt el tudta viselni szilárd hittel és megadással, melyből magából is következtetni lehetett egy kivételes lelki nagyság mértékére. A csapások nem törték meg, sőt minden válság, mely őt érte, még jobban megedzette abban a lelkierőben, mely kitartó kötelességteljesítésre és önfeláldozásra sarkallta a reászabott hivatás betöltésében.
Természetes, hogy a gáncsoskodók hada erre is megtalálta a magyarázatot Ferenc József önző érzéketlenségében, melyhez saját féltve őrzött hatalmán kívül nem férkőzhetnek oda a benső önvizsgálódás tisztultabb érzései. Szerintük aki ily csapásokat annyi érzéketlenséggel tud elviselni, annak nem lehetnek nemesebb lelki tulajdonságai. Ez volt a világgá szórt híresztelés, mely megjárta a maga útját, de minden hatás nélkül, mert minden jobb érzés, a józan ész kritikája is, visszautasította a rosszindulatú, megtévesztésre törekvő silányságokat. Elképzelhető-e emberi alapon, hogy bárki is ily súlycsapások súlyát meg ne érezze, lehetséges-e az, hogy Ferenc Józsefet, ha már egyéb nem, fia tragédiája le nem sújtotta volna, akiben uralkodói utódját is el kellett veszítenie. A rágalmakat a korszerű tanúk is megcáfolták, akik látták őt a megpróbáltatások óráiban, hallották nyilatkozatait, melyek érzelmi világára nézve minden kétséget eloszlathattak. Mint ember, ő is melegen érzett, megértően mások szenvedései iránt is, de nem a zúgolódásban, hanem a vallásos megnyugvásban és a kötelességteljesítésben kereste az erősséget, mely neki a sorscsapásokban lelki önvédelmet nyújthatott.
Midőn Tisza István egy szeretett fiatal női rokonát hirtelen elveszítette, s az öreg király megtudta, hogy lelkét a csapás mennyire lesújtotta, könnyes szemekkel fejezte ki neki részvétét:
„Hallottam, hogy minő nagy csapás érte Önt! Az élet néha igazán borzasztó! De bármit mért is reánk a Gondviselés, csüggedni nem szabad, s teljesíteni kell kötelességünket.”
S azzal az öreg király leültette kedvelt miniszterelnökét, s megkezdte vele a tárgyalást azzal az önfegyelmezett lelkierővel, mely sajátja volt.
Kétségtelen, hogy ha Ferenc József uralkodói pályája a végső tragikum alapján vettetnék mérlegre, a siker nem szolgálhatna igazolásra. Mi sem lehetne azonban felületesebb és méltánytalanabb, mint uralkodásának korát és érdemi jelentőségét ebben a beállításban vizsgálni. Nem tekintve a bekövetkezett véget, mely már nem az ő életére esik, maga a tragikum, mely a régi államrendszert, s mindazt, ami abban valamikor élő és lüktető erő volt, fejlődésével és alkotásaival együtt lerombolta, önmagában nem lehet sorshatározó a számvetésre nézve. Az igazságos elbírálás azt is megköveteli, hogy mindazt, ami a maga korában a közjó előmozdítására szolgáló alkotó erő és időszerű hivatottság volt, szintén mérlegre kerüljön.
Hét évtizeden át volt Ferenc József a Monarchia sorsának intézője, a világfejlődés oly korszakában, melyhez nincs hasonló az emberiség történetében. Amit e korszak alkotó munkában, tudományos fejlődésben, a technikai haladás vívmányaiban minden téren kifejtett, évszázadok fejlődési lendületét is túlszárnyalta. Ebben az óriási versenyben a régi Monarchia kultúrája, munkakifejtése és erőteljesítménye is egyensúlyban volt hivatottságával, melyet az európai politika szolgálatában betöltött. Az épületnek lehettek hibái, gyengeségei – elismert tökéletes alkotás hol van a világon? – , de az eredmények sokkal döntőbbek, mintsem hogy a belőlük leszűrődő tanulságok cáfolatot nyerhetnének.
Ha a régi Duna-Monarchia küldetésének, európai szükségének megvolt a maga korszerű jogosultsága, akkor annak legfőbb fenntartó, konzerváló erejét, Ferenc József hivatásszerű uralkodását és az ahhoz fűződő eredményeket megtagadni nem lehet. Hogy pedig ez a szükség megvolt, azt nemcsak a múlt, hanem a jelen is igazolja, mely sokkal nyomasztóbb, mintsem hogy a Monarchia felbomlasztásával járó végzetes következményeket megcáfolhatná.
Ennek a számadásnak a jegyében követel elbírálást Ferenc József fejedelmi alakja, mely csak nőhet, tisztulhat az idők tapasztalataival. Mint egy antik dombormű a maga éles jellegzetességével, úgy áll előttünk az ő egyénisége, erős bélyeget ütve a korra, mely tőle elválaszthatatlan marad. Ferenc József korszaka önálló, jellegzetes egész, alkotásaival, alapfenntartó hivatottságával együtt azon korszakok egyike, melyek a történelemben is sajátos elhelyezkedést követelnek. Hogy a vég tragikus volt, s a romok között a nagy örökség is veszendőbe ment, az önmagában nem lehet elmarasztaló Ferenc Józsefre, akinek igazolására az idők tanulságai is közremunkálkodnak.
Az ősi temetvényi vár bércfalán, az égnek meredő sziklatetőn, ahol Bercsényi Miklós, a számkivetésben meghalt kurucvezér született, ezt a jelmondatot találja címerbe vésve a vándor utazó.
Omnia si perdas, famam servare memento!
Ha mindent elvesztettél is, jó híredet igyekezz megtartani!
Klasszikus szavak, melyek nem a mulandóságot hirdetik azok számára, akik küldetésük tudatában a megpróbáltatások és csalódások ellenére is meg tudták őrizni hitüket, teljesítették kötelességüket. Erre a megemlékezésre számot tarthat Ferenc József is, az ő fejedelmi erényeinek tiszteletére az idő nem boríthatja a feledés mohát.
In: Horánszky Lajos – Tisza István és kora, II. kötet. Tellér Kiadó, Budapest, 1994.