Azon férfiak között, kiknek tettei által Magyarország elő korai oly gazdag fényben ragyognak, Kohári István úgy tűnik fel, mint egyike a szellemi erő és polgári hűség legszebb képeinek, melyet az emberiség nemtője jó és balszerencse kedvezéseinek és ostromának teve ki, s midőn annak csábjait tántorodás nélkül, ennek veszélyeit hősi állhatatossággal keresztülküzdé vala, felállította mint csendes zajtalan nagyság emlékét, például s ösztönül az utókorok ivadékainak. Ily lélekbe egykét tekintetet vetni nem lehet nem-kedves dolog a lélektan és história barátja előtt.
1664-ben hír futamodék Bécsben, hogy Kohári István, a báró, s atyja annak, kiről itt szó leszen, a Léva melletti harcban elesett, s a füleki nevezetes erősség Nógrádban, melynek kapitánya volt, kormányzó nélkül maradván, az ellenség rohanásainak tárva van. A hír elhata a mi ifjú Kohárinkhoz is, ki Csábrágon l649. mart. 11-dikén születvén, miután a tanulmányok első elemeit is itt vette volna, most magasabb tudományok végett a bécsi főiskolákat járta, s tanulásainak épen utolsó évét tölté, készítgetve magát a papi életre, melyhez rég óta bizonyos benső vonzalmat érzett, s ami hihetőleg magával is ragadta volna az áhítatos ifjat, hanemha a körülmények más pályát mérnének elébe. Elvégezvén tudniillik iskoláit, atyja halála által haza szólíttaték, hol nem sokára parancsát vette I. Leopoldnak, Magyarország akkori királyának, melyben Fülekvár kapitányává neveztetett. A még alig huszonegy évű ifjú, meglepetve e váratlan parancs által, ügyekezett a nehéz tisztséget magáról szerényen elhárítani, említvén királya előtt korát s tapasztalatlanságát a hadi pályán. Azonban a király, bízva a lévai hős nagy reményű fiában, újolag parancsold, hogy hivatalát haladék nélkül vállalja el, melyet atyja érdemei miatt ad neki, kinek hogy hős nyomdokaiba bátran s férfiúi lélekkel fog lépni, erős hittel hiszi.
Fülekvár azon korban egyike vala a nevezetesebb helyeknek, részint, mert környéke lakhelye volt sok nemes családnak, de leginkább, mert kulcsa gyanánt nézetett a bányavárosoknak. Hazánkat polgári háború pusztítá, s ami még keservesebb, egyik háborgó fél a törökkel kötvén szövetséget, behozá azt az ország szívébe, hogy segedelme által magát az ellenfél irányában megerősítse. Tököli Imre volt ezen párt feje. Seregei s azon törökök, kik Egerben és környékén tartózkodtak, kegyetlen zsákmánylásokat tevének Fülek táján, s készülőben voltak magát Füleket ostrom alá venni.
Kohári, megerősítve, amennyire lehetett, Fülek bástyáit, nem elégedett meg avval, hogy magát a falak között csak védőleg viselje majd, hanem addig is, míg Tököli hada a távolban volna, gyakori és nevezetes megtámadásokkal nyugtalanítá, s néhányszor a kóborló török csapatokat Fülek mellől egész a dunai tájakig verte el. Ezen kisebb csatákkal nem csak gyengíté az ellenfél erejét, hanem azon fölül általok a Kohári név a füleki hadakban bátorságot és bizodalmat, a törökökben pedig félelmet gerjesztett.
Egy jókora csapata a Budán tanyázó törököknek megindult Eger felé, s út közben néhány falura élelmi adót parancsolt. A föld népe fölötte ki vala zsarolva, nem volt ereje az ellenség kivánatit teljesíteni, s rettegés és aggodalmak közt várta magára a vad katonák bosszúját. Azonban egyike a falu lakóinak, talán bátrabb és leleményesb a többinél, hirtelen zajt támaszta, s szaladva, mintha távolról jőne, fenn hangon kiáltozá, hogy Kohári közelget seregeivel, s a falut legott meg fogja lepni. A törökök, hallván a Kohári nevet, ijedten kapkodák össze poggyászaikat, s elveszetteknek hívén magokat, ha a magyar sereget bevárják, lovaikra szökdelve futának lélekszakadtan, s szabadon és bántatlanul maradt az adóval sanyargatott nép. Ily hatású volt már ekkor a török seregeknél az ifjú hős puszta neve.
De a szerencse, mely mind eddigien hű kísérője volt, most elfordula tőle, s oly ínségeket mért vala rá, melyek középszerű lelket elcsüggesztettek volna, de nem őt a megtörhetetlent, kinek ereje a bajok s veszélyek nagysága által még inkább nevekedett. Tököli Imre, feje azon pártnak, mely az akkori kormány ellen fegyvert fogott, naponként ragyogóbb szerencsével hordta győzedelmes zászlóit. Szatmár és Kassa megadták magokat , ami Tököli merész lelkébe még nagyobb bizalmat s bátorságot önte, s mint gáttalan vízár úgy nyomult diadalmas fegyvereivel előre.
Fülek s a hadi pályán feltűnt ifjú Kohári darab idő óta nevezetes tárgyai voltak figyelmének, de csak most látott alkalmat reá, hogy vágyait kielégítse. Felszólítá a váradi basát, hogy az alatt, míg ő Kassa vidékén foglalásokat teszen, szálljon Fülekhez s vegye e sok hasznot ígérő helyet ostrom alá. A basa, megszaporítván török csapatait, jókora számú magyar s erdélyi hadakkal Fülek alá nyomult, s az ostrom elkezdődött. Tűzzel és vakmerően folytak a török ostromai, de Kohári annyi bátorságot s vitézi lángot önte seregeibe, hogy a vívók, többszöri megkísértés után is, kénytelenek voltak minden nevezetes siker nélkül visszavonulni. A város és vár tizenhét napig szakadatlanul lövetett, s pedig nagyobb erővel mint előbb — mert az ostromlók száma mindig nőttön növe — a nélkül hogy Kohári szilárdsága csökkent volna. Ez ifjú hős a legveszélyesebb helyeken is személyesen jelen volt, a ledöntött falakat újra felrakatta s megerősítteté; katonáit biztatta bátorítá; a merészeket dicsérettel s jutalommal ösztönző szebb és nagyobb tettekre, a félénkeket megdorgálá, s mindnyájokat kötelességökre emlékeztette, szívreható beszéddel festé előttök mi szép, mi szent halál az, melyet hős a haza ügyében szenved, s készítgeté őket azon szilárd eltökélésére, mely lelkében élt: a várat semmiféle körülmények közt fel nem adni.
Látták a város lakói a veszély nevekedését, látták, hogy azt többé az ostromlók rohanásai ellen védeni nem lehet, s felgyújtogatván saját lakaikat, a várba vonultak. Az égés tizennégy napig dühöngött, s a legrémítőbb jelenéseket mutatta , melyeket csak képzelet adhat. A lángok ropogása, melyeknek fénye az éjfélt világos nappallá változtatta, az ágyúdörgés, ellenség zajgása, fegyvercsattogások; a várba vonult nők sikoltozásai, kik ágyúgöbektől összeroncsolt, félig holt gyermekeiket ég felé emelve siratták, végre megcsüggeszték a várbeli hadak bátorságát. Fenn hangon kívánták vezéröktől, hogy a várat, mely különben is kőhalom már, némi kedvező föltételek alatt adja által. Kohári hallani sem akart ilyesmiről. Azt felelé katonáinak, miképpen készebb magát a vár omladékai alá temettetni, hogysem életét hűtelenséggel megváltani. E nyilatkozás új erőt önte egy részébe az elcsüggedteknek: de az csak kis rész vala, a nagyobb számban áruló eszmék kezdettek elharapózni. Azonban az ostrom folyton folyt; a veszély naponként nagyobb leve, nagyobb a félelem, reményvesztés, kétségbeesés; elannyira, hogy nem hallgatván végtére az őrsereg vezére parancséra, az ellenséggel alkuba bocsátkozék, egyezésre lépett, s mind a várat, mind pedig, ifjú hős vezérét a basa hatalmába adta (1682).
Zajló öröm közt vezette a török vezér Fülekbe katonáit, vígadva szerencséjén, hogy ily nevezetes helynek juthata birtokába: de mint elbámula, midőn látná, hogy a vár, melyet oly sok fáradsággal s mintegy három ezernyi ember életén s diadal dicsősége nélkül vett meg, nem más mint csaknem földig rontott omladék. Fellobbana haragjában, s kevésbe múlt, hogy a fogoly Kohárinak saját kezével nem vevé életét. De meggondolva azt, hogy Tökölinek nagyobb örömet teszen, ha életben szolgáltatja kezeihez, mérséklé bosszúját, s bilincsekbe veretvén Fülek hősét, Tököli táborába küldötte.
Tököli, ki akkor Regécz alatt álla, rendkívül örvendett a fogolynak, részint mert benne hatalmas ellenségtől menekült meg, de leginkább, mert reménylette, hogy idő lefolytával pártjához fogja őt vonhatni, s általa seregei egy jeles hőst s, ami még becsesebb, jeles hadvezért nyerendenek. Mindent elkövete a hajlékony, a csáberejű Tököli, hogy foglyának szívét magához hódítsa: de Kohári mozdíthatatlan maradt. Sem hízelgő szavak, sem fenyegetés nem lehettek elég erős eszközök őt eddigleni ösvényéről eltéríteni: sőt Tökölinek keserű szemrehányásokat teve, mint lőn királya iránt hűtelen, s hazáját, melynek javára kell vala törekednie, mint dönté a legboldogtalanabb ínségbe. S mind ezt oly merész tekintettel, annyi élességgel, hogy Tököli, ki eddig iránta nyájassággal viseltetett, elsáppadva a bosszútól, börtönbe viteté, s fogadást tőn, hogy fejét véteti. De a lengyel király s Tököli baráti nem javalák e szándékot, s azért megmásítván tervét, fogságra ítélte őt, a legkegyetlenebbre, melyet gondolni lehet. Elzáratá tudniillik a regéci várnak egyik sötét mély üregébe, hol huszonhárom hónapot töltött a börtön ínségei által sanyargatva. S hogy bosszúja teljes mértékű legyen, feldúlá mind azon szép birtokokat, melyek Kohári tulajdonai voltak, nevezetesen a csábrági vár egy részét földig rontatta. Mind ezeknek híre a szerencsétlen” fogolynak tudtára esett, hogy ínségei általa még inkább nyomasztók legyenek, de őt e csapások nagysága sem vala képes megtörni s híve maradt fötételeinek, elannyira, hogy végtére a számára rendelt őrök is, eltelve szánakozás, tisztelet és szeretet érzéseivel iránta , utat mutattak szabadulására, s önkényt ajánlkozának védtársainak. De menekvésöknek a szerencse nem kedvezett. Téren, tetőn, erdők sivatagai közt, nem ismerve a tájat, midőn darab ideig bolyonganának, az éhség őket egy faluba hajtotta, hol a szökevény őrök megismertetvén, a futni akaró fogollyal együtt elfogattak. A szöktetés- nek szerencsétlen eszközeit Tököli kegyetlenül karókba huzatva öldözteté el, Kohárit pedig Munkácsra küldötte s egy az előbbinél még borzasztóbb földalatti üregbe záratá. Itt le nem írható ínségekkel kelle megküzdenie. Minden közlekedék a külvilággal el vala tőle zárva s még őreinek is tilalmas volt vele szót váltani. A legártatlanabb dolgok, melyek lelkének derűletet vagy elszóródást kölcsönözhettek volna, meg valának tagadva. Ej és nap egyenlők körűle; sötétség, borzasztó csend, falak dögleletes párolgása, lélek és test-öldöklő bú voltanak elválhatlan társai. Puszta, nyirkos föld szolgála neki székül és ágyul, víz s egy kevés száraz kenyér naponkénti eledelűl, s annyi szánakozás sem mutatkozék senkiben iránta, hogy miután ruháit a nedves lég elrohasztá, s tagjai a tél hidegének voltak kitéve, egy kevés szalma engedtetett volna fekhelyéül. Rá nézve a könyörület, a szánakozás, mely föld férgeivel is érezteti kegyelmét, meghalva látszottak lenni, s meghalva s eltompulva iránta minden emberi érzés. Ily meg nem nevezhető szenvedések fakaszthatták lelkéből azon panaszt, melyet életírói feljegyzettek: hogy neki hazájában s honfitársától kelle oly elbeszéllhetetlen nyomort szenvednie, melyeket pogánynál sem reméllt vala feltalálhatni. Lelkének az életbölcseség, mellyel nagy mértékben bírt, s a hévvel szeretett költészet adának enyhet. Fogságának idejét nagyobbára magyar versek készítésében tölté. Elgyengülve izmos tagjai a sanyargatás kínjaitól, mozdulatlan hevert börtöne fenekén, mit az őrök észrevevén, s holtnak gondolván őt, bejelenték Tökölinek. Megengedtetett, hogy kihozassék fogságából, de midőn a tisztább levegő, az álom s a kissé jobb eledel egészségét valamennyire helyre állíták, ismét visszaviteték a régi ínség és gyász helyére.
Hosszabb idő elfolytával Tökölibe újra egy-két sugára szállott a reménynek, hogy elsanyargatva ennyi szenvedések által e nevezetes ember talán mégis részére vonható lesz. Egy napon felhozatá őt börtönéből s törvényszéke elébe állítván, hol egy basa s néhány nagyobb tekintélyű személyek ültek, parancsolá, hogy szolgaként háta megé álljon. De Kohári megemlékezvén származásáról, meg hivatalairól, melyeket viselt volt, s azokat tiszteletlenségtől óvni kötelességének hivén, széket fogott, s arccal fordulva a hatalmas vezérhez, kinek pillantásától függött léte, mindenek bámulatára leült. Tököli, meglepetve e bátorság, ez arc által, melyben büszkeség s bizonyos tisztelet-parancsoló méltóság ültenek, elnyomá haragját s azon fájdalmat, melyet foglyának megvető viselete keblében gerjesztett, ahelyett, hogy őt pironság, hogy szidalommal illetné, mérsékelt tekintettel fordúlt felé, s igyekezett félig parancsoló, télig nyájas hangon makacs föltételeitől eltéríteni.
„Mit használnak — úgy mond — neked a hűségnek e fellengő álmai? íme az ínségek örvényeibe döntöttek. Magadat gyötrelmek, kínos szenvedések játékává, szép ősi birtokaidat enyészet martalékivá tetted. Semmid sincs többé mint puszta neved s haldokló életed e roskadozó tetemekben, mely nem is élet többé, csak árnyéka a voltnak, s hogy ennek is még birtokában hagyattál, egyedűl nekem s kegyeimnek köszönheted, mert tőle megfosztatnod csak egy hang, egy szemhunyorításba került volna. Most tehát kötelességnek kell ismerned jó indulatimat meghálálnod. Térj el megátalkodott föltételeidtől, állj felemre s a szabadság zászlói mellé. Hazádnak csak úgy fogsz valódilag szolgálni, ha bajnoki karjaidat, melyekbe hatalmat s erőt ada Isten, az ellen fordítod, ki polgártársaid szabadságát, melyet századok szenteltek meg, esküje ellenére szolgabilincsekbe készül verni. Vagy lehet-e csak reményed is tovább szabadulásra, s eszközölheted-e végét ínségeidnek más úton, miután az ország nagy része fegyvereimnek meghódolt? Lehet-e örömed, hősi bátor lélekkel bírván, oly úrnak szolgálnod, ki egy szép országot, a te hazádat, melyet annyira szeretni állítasz, fegyverrel is kezében eléggé gyáva és erőtlen volt birtokában megtartani?”
De Tököli hízelgő s még nagyobb mértékben csábító beszéde foganatlan volt. „Tudd meg, felelt Kohári büszke önérzettel, tudd meg te, ki hazád ellen idegen fegyverekkel harcolsz, hogy őseim a hűséget, mellyel hazájok iránt tartoztak, soha valamely ballépés által be nem mocskíták. Nem volnék én méltó ily apák ivadékának neveztetni, ha magamat vagy hatalmadtól megrettenteni, vagy hízelgő beszédeid által elcsábíttatni hagynám. Mit te átalkodott makacs föltételnek nevezsz, az előttem semmi más nem, mint hűség a haza iránt, melyet megszegni kárhozatos bűnnek tartok. Bár a szerencse az általam pártolt ügytől elhajlani látszik, lesz még oly idő, mely e dolgokat kedvezőbbre változtatandja, mert az igaz ügy csak koriglan hagyja magát elnyomatni, nem végképp, nem örökre. Éltemet, melyet parancsolsz kegyed s ajándékod gyanánt néznem, nem tartom méltónak oly nagy áron, a hűség árán, megvennem. Lelkem a szabadulásra el van készülve, még a halál is, mellyel rémíteni akarsz, csak szabadulást fog adni, ami sokáig már úgy sem késhetik, mert ez árnyék lét, mint nevezed, roskadozó tagjaimban hosszú korig már nem tarthat. Egy mindenható bíró mindkettőnk tetteit meg fogja majd ítélni, s akkor nyilvánná leszen, az volt-e vétkes, ki fogytáig honához hű maradt, vagy ki pogánnyal köte bűnös szövetséget, hogy polgártársai vérében gázolva, királyi bíbort s magas csillogást nyerhessen. Mindent tehetsz, hatalmad alá bilincselt a balszerencse, de azon örömet nem fogod elérni, hogy hűtelennek vagy valaha magadénak vallhass. Történjék bármi, én magamhoz s az általam védett ügyhöz hű maradok.”
Elhalványodék Tököli bosszújában e beszédekre, s talán vérén vett volna foglyának elégtételt, ha nője — az angyallelkű Zrínyi Ilona — nem könyörög vala érette. De a lelkes asszony kérlelő szavai annyira bírták a különben kemény és hajthatatlan Tökölit, hogy levétetvén foglyáról a láncokat, úgy küldé szabadabb tagokkal először az ungvári, később a sárospataki börtönbe. Itt vette Kohári hírét, szívének újabb gyötrelmére, hévvel szeretett anyja s Imre testvére halálának. Az első hír kivált mélyen érdeklette, mert mintegy bizonyosnak hívé, hogy annak bánat s keserűség az ő fogságbeli szenvedésein voltak okai. Azonban ittlétét valamennyire elviselhetőbbé tette Tököli, vagy, ami hihetőbb, magas szívű neje azzal, hogy a száraz ízetlen kenyér naponként kétféle főtt eledellel szaporíttaték.
Ütött végre az örvendetes óra, mely Kohári szabadulását meghozá. Megveretvén a törökök (1683) Bécs mellett, hazánk lassanként emelni kezdé fejét a háború vészéből. A királyi seregek nyomában, melyeket külföldi segedelem tett erősekké, mindenhol győzelem járt, s Tököli pártja nem lépcsőnként s halkan, hanem sebes nagy bukások közt közelgett végéhez. Egy év lefolyása alatt el volt a láng oltva, s maga a derék Tököli hitszegő cimboráitól bilincsekben Sztambulba küldve. Kassa s a Tökölihez hajló magyarországi felrész megadák magokat. Patak is csakhamar meghódolt, hol legelső gond volt az elhírült nevű Kohári megszabadítása (1695).
Szívreható pillanat volt, midőn a királyi hadak a szerencsétlen sínlődőt, ki két hónapot tölte három év felett annyi szenvedések közt, a börtön sötétségeiből felhozták. Örömzaj a hadfiak, érzékeny ölelkezés, üdvözlések a tiszttársak, a barátok részéről, követték lépteit. Magasztalás, dicséretek ömlöttek minden ajakról a szilárd lelkű bajnokra. S megemlékezvén Kohári hajdani szerencséjéről, tiszteletes deli alakjáról, s összehasonlítván azt az előttök álló csonttá aszott, halovány, rémhez hasonlító termettel, melyből az ínség s hosszú gyötrelem és pusztulás eleven képei szólottak, sokakban az elszigorúlt katonai szív is meglágyúla, s szemeikben a szánakodás könnyeit tehetett látni. Voltak többen Kohári baráti közt, kik tanácslák, hogy e beteg roncsolt alakban menjen királyához s láttassa vele, mijiagyáron óvta meg hűségét. De Kohári, ki szerényebb volt hogy- sem tettein a kérkedésnek csak színét is megszenvedte volna, nem akara visszadöbbentő alakjával királya elébe tolakodni, s csak midőn tagjai kissé több erőt s arcza vidámabb színt nyertek volt, útazott Bécsbe a király üdvözletére.
Leopold nyájasan s a legnagyobb leereszkedéssel fogadta. Az udvar fő emberei jelenlétében egy rövid beszédet tarta, melyben Kohári érdemeit emelte ki. Ezután közelebb intvén őt magához, nyakába egy arany láncot akaszta, s ezen szavak közt: „Éljen a hűség tüköre!” öszveölelte. S hogy a Tököli pusztításai által birtokaiban szenvedett kár valamennyire megtérűljön, s egyszersmind maradandó emléke legyen a vitézi erőnek s polgári hűségnek, Fülek várát a hozzá tartozó környékkel neki s maradékainak ajándékozá. Harmadik Incze, akkori pápa, atyai levelet külde hozzá, jelentve örvendését, hogy ínségeiből a boldogságos szűz, Magyarország védasszonya, megszabadítá, s dicsérettel emlékezék királya iránt mutatott hűségéről. Küldött ezen fölül egy szentelt kalapot is pápai kegye jeléül. Oly ajándék, mellyel a pápák nagy tekintélyű s a kereszténység védelmében érdemeket szerzett hadvezéreket szoktak megtisztelni.
1686-ban a király seregei Eger ostromára gyűltek Auria János vezérlete alatt. Jelen volt Kohári is, mint altábornoka a Dunán inneni részeknek, mely hivatallal fogsága után tisztelé meg a király. Hada az úgy nevezett hatvani kapunál állott a völgyben, hol a nép egy kutat maiglan is a Kohári névtől nevez. A várvédő török, erős bástyái között, igen kedvező állapotban volt, s remény csak kevés lehetett a bevétel iránt. Az ostrom lassú s csekély sikerű vala. Kohári azonban a várvívás alatt folytonos munkásságban volt. Az ellenség kicsapásait többnyire vitézül verte vissza, s rendkívül sok nyugtalanságot, kárt és veszélyt okoza nekik apró csatáival. Azonban a sors úgy akarta, hogy itt új szerencsétlenség érje. Egy nap midőn a törökök vakmerő elszántsággal kirohantak, Kohári heves harcba keveredék s oly eszélyes fordulatokat teve, hogy az ellenség észrevevén, mi tapasztalt hőssel keltek legyen csatára, nevezetes veszteségután vissza kezdének húzódni. Kohári, seregei előtt űzte őket a kapukig, s mivel egyike volta legbátrabbaknak, egészen előre nyomult, a tűznek szinte közepébe, hol záporként süvölte a halálos ón. A lövések ezrei közül, melyeknek mindenike mintegy ellene látszott irányoztatni, csak egy érte őt, de ez veszélyesen s karját összeroncsolva annyira, hogy kénytelen volt az ütközetből eltávozni.
Orvosi vizsgálat után jobbjában a csont darabokra zúzva találtatott, ami oly fájdalmat okoza, hogy sokan elveszték reményöket életben maradása iránt. Azonban, magát Bécsbe vitetvén, kigyógyult, de a hibás orvoslat miatt, karja fegyverviselésre, sőt még írásra is alkalmatlanná leve. Ez okból a király, egy hold-alakú ezüst lapra metszetvén a Kohári nevet, megengedé, hogy aláírásokban ezt használhassa törvényes érvényességgel. Ezen lapról az 1715-d. országgyűlésnek 29. törvénycikkében is van emlékezet.
Ez idő óta visszavonult a hadi pályáról, s nyugalomban élt a tudományoknak, melyeket annyira kedvelt, míglen az újabb polgári zivatar, csendei közől, fel nem verné.
1703-ban Magyarország ismét fegyverben állott. — Rákóczi Ferencz, mostohája Tökölinek, fia első Fe-rencnek és a balszerencse kegyetlen játékivá lett Zrínyi Ilonának, kiszabadúlván német-újhelyi fogságából, hová vétlen záratott, a vitéz lengyeleknél keresett menedéket. Innen, kitörvén Magyarországban a lázadás, június végén honába jöve. Tódulva rohant az osztrák kormány ellen elkeseredett nép zászlói alá, s nem sokára egy jókora sereget látott maga előtt vakmerő, elszánt fegyveresekből, kik készek voltanak a lehetetlenséggel megvíni, ha vezérök úgy kivánta. A háborgások elkezdődtek, s felső Magyarország csaknem egészen Rákóczi hatalmába esett. A király, hogy mindinkább magához csatolja híveit, tisztségekkel ajándékozá meg őket, nevezetesen Kohárit tábornoki főőrmesterré nevezte.Rákóczi felekezete sem késett csábító eszközeivel, hogy Kohárit részére vonhassa, de ő nem volt részökre megnyerhető , amiért a szövetséges sereg boszúra gerjedve ellene, midőn a bányavárosi vidékeket Bercsényi vezérlete alatt zsákmánylanák, Kohári szomszéd birtokait sem mulaszták el öldöklés és ragadozás által dúlni.
Leopold hadseregeit ezen időben a francia háborúi foglalta el, ami Rákóczira nézve felette kedvező volt, mert az ellenséges hadak többnyire az ország határain kívül állván, a szövetkezettek fejedelme szabadon, akadálytalan tehette hódításait. De megveretvén a fran- ciák Hochstadt mellett (aug. 13. 1704.), a császár ügyei derültebb színt kezdtek magokra venni, s Rákóczy követelései is kissé engedékenyebben kezdtek hangzani. Így történhetett vala, hogy september végétől october 15-ig a két ellenhad között fegyverszünet köttetett. Leopold használni akarván ez időt, Rákóczival alkuvásba bocsátkozék a béke iránt. Selmecz volt az egybejövetel helye. A király Kohárit, Rákóczi pedig Bercsényit küldé békeszónokúl. Kohári mindent elkövetett, hogy a polgári lángot elcsillapíthassa, s szívreható beszédeket tartott Bercsényi előtt e szent ügyben.
„Mi gyönyörűség lehet, úgymond egy alkudozás alkalmával, ha magát Rákóczi Magyarország fejedelmévé teendi, miután mindezen dicsőségeket csak hona ínségén s egy vele rokon nép vérével szerezheti meg? Nem borzad-e hazája romlásán emelkedni oly fénytetőre, hol nem lehet maradandó, mert királyi hatalomnak csak törvény adhat állandóságot, erőszakos bitorlás nem? Emlékezzék Rákóczi őseire, emlékezzék, mivé lőn Tököli egykori rémítő hatalma? Azon Isten, kinek őrszemei századok óta függnek csodatéve e harcok vészeitől szakadatlan hányatott hazán, nem fogja bosszúlatlan nézni az ártatlanul kiontott polgári vért, nem azt, mint pusztítattnak vétektől fertőzött kezek által még az oly tisztelendő helyek is, melyeket imádság s vallási szertartások szenteltek meg. Bizonyára egykor rettentő számvetésre fog vonatni az, ki mindeneknek oka volt. Hagyja magát Rákóczi a hazafiúság szent érzelmeitől ihletni, tegyen le fellengő képzelmeiről Magyarország koronája bírhatása iránt, álljon azokra, miket ész és polgári hűség tanácslanak; fogadja el a királytól ajánlott békepontokat, kivel most, midőn háromféle külháború által nyugtalaníttatik, nem leszen nehéz kedvező egyezésekre lépni. Itt az időpont, a legjobb alkalom, melyet ha használatlanul hagyand, félő, hogy egykor midőn késő leszen, meg ne bánjon.”
E beszéd Bercsényire nézve elveszté foganatát. Egy részről az akkori kormány, mely mellett Kohári ügyvédkedett, Magyarország iránti eljárásaival, a leghidegebb ellenszenvet, és legmélyebb bizalmatlanságot gerjeszté fel maga iránt a magyar népben, mely nem könnyen volt elcsillapítható; más részről Bercsényi maga nem volt azon egyéniség, kivel könnyen lehetett egyezni. Ez a kevély, mindig szertelenekben gyönyörködő, túlságok között csapongó szellem, ki makacs volt s elbizakodott, s bátor és vakmerő mint kevés, ki nem tudá mit teszen félni, ahelyett, hogy megengesztelődve Kohári javaslatait csak kevéssé is figyelembe vette volna, vad tűzzel lobbana fel, az elnyomott hazát, a megsértett törvényeket, a nép felett önkényesen gázoló királyi hatalmat, melyet sem ígéretek szentsége, sem koronázáskori eskü féken s korlát között tartani nem tudtak, oly bántó és éles szavakban hánytorgatá Kohári előtt, hogy ez a békekötés lehetőségéről reményeit veszteni kezdé. Nevelte Bercsényi bátorságát azon hír vétele is — mert az alku a fegyvernyugvás határidején túl huzódék — hogy Kassa, Eperjes és Eger Rákóczi fegyvereinek meghódolt. Ez okból oly nehéz föltételeket szabott Kohári elébe, melyeket annak elfogadnia lehetetlen volt. Így történt vala, hogy az alkudozás, melyet Bercsényi heves, törödelmetlen természete szemrehányásokká, szóvitákká változtata, Kohárinak nem kis fájdalmára, siker nélkül félbe szakadt, s Bercsényi újra táborba szálla, Kohári pedig tudósítván a királyt a Selmeczen történtekről, mivel birtokait a szövetkezettek fegyverei pusztíták, magát Budán vonta meg. Leopold halála után (1705). első József ült a kormányra, s hasonló bizalommal, mint atyja, viseltetett Kohári iránt. 1707-ben főtábornoki helytartóvá, négy évvel később pedig honti főispánná nevezte, s ez utóbbikká úgy, hogy e hivatal mindig a Kohári család tagjainál maradjon. Itt szerény, mindenek iránt leereszkedő indulata s a dolgokba mély belátása által magát tárgyává tette a szeretettel párosult tiszteletnek. III. Károly az 1714-diki országgyűlésen (octob. 8.) benső titkos tanácsnoki hivatallal tisztelé meg; december 8-dikán pedig, midőn Pálfi Miklós ország nádorává választatnék, őt a király országbírájává nevezte, így juta a hivatalok után soha nem sóvárgó Kohári a polgári fénynek csaknem legmagasabb fokáig, s nem gazdagság és családi viszonyok, nem hízelgés s udvari cselszövények segedelmével, hanem hadi és polgári körben szerzett érdeme, hűsége s állhatatossága által.
Elgyengűlvén agg kora terheitől, csábrági várában vonta meg magát, s itt élte hanyatló éveit derült vidám kedéllyel, a kies táj s háborítatlan nyugalom ölében. A várat, mely Tököli s Rákóczi hadai által csaknem omladékká tétetett, nagy költségekkel ismét fölépítvén, messze kitündöklő nagyszerű palotává tette. Nyájas szív, vidám kedv, valódi magyarbarátság s vendégszeretet uralkodtak e díszes falak közt, amiért ritkán is voltak látogatók nélkül. Egy tisztelkedni, más pártfogást, legtöbb tanácsot kérni jöve, s kevés volt, ki a bölcs öregtől vígasztalás nélkül tért volna meg. Várának nyúgoti felén egy tágas terem volt, hol réz koporsóját, melybe temettetni kivánt, tartotta. Naponként bizonyos időben elzárkozék itt, s hihetőleg a halálhoz, melyet nem messze vélt lenni, készítgette magát. Halotti szertartásait maga rendezte el, s így történt vala, hogy azt a nagy szempillanatot, melyet ember többnyire rettegve vár, ő b ‘kén s nyugalommal várta be. Martius végén 1731. gyenge ájulás lepte meg, s benne hánykodás s fájdalom nélkül szúnyadt el. Tetemei Sz. Benedek egy T házában, a Garan mellett, tétettek le a Kohári nemzetség sírboltjában.
Nyolcvankét évet élt nőtlenül, s ezen szép kornak nagyobb részét a haza gondjai közt. Igen korán lépett a cselekvés pályájára, s csak néhány évvel halála előtt vonult vissza. Még 1720-ban úgy látjuk megjelenni, mint elnökét egy pesti küldöttségnek bizonyos vallási viszály elintézése iránt, hol lelkes beszédei éles íteletet s nem kevés theologiai ismeretet tanúsítának.
Kohári nem volt ama szertelen lelkek egyike, kik lángeszök erejével korlátaikból kitörvén, szembeszökőleg nagyszerű, bámulatra méltó dolgokat visznek végbe, a mintegy kényszerítik a jelen s utókorokat tetteikről magasztaló szavakban emlékezni. Cselekedeteinek mindenikén bizonyos összhang és benső csend, nyugalom és szerénység mutatkoznak. Ő gondosan látszott elhárítani magától mind azt, mi által a tettek zajgó fényt, szembeható ragyogást kapnak, s ez vala oka, hogy irigyei nem voltak, hogy társai előtt mind hadi, mind polgári pályán tiszteletben álla, s miután magasabb tisztségekre emeltetett is, az udvari fondorkodások s rágalom tőreitől menten maradt. Ö fejdelmeinek egyképen volt híve s egyképen bírta azok kegyeit s bizodalmát; bár a kormány, míg ő pályáját futná, három különböző kezeken ment által; s ami még több, kedvence vala királyainak, anélkül hogy előttök az udvariak szokásaként szolgailag csúszott volna. Jámbor volt együgyűség, magas szívű kevélység nélkül, ígéreteihez, adott szavához szigorúan hív, barátihoz szíves, ellenségeihez nemes lelkű; a bántást könnyen feledé, a jótéteményt esztendők után is hálaszavakkal emlegette. Bátor és irtózatos a csatában, szelíd azoknak körében, kiket lelke rokonainak hitt. Minden magától különböző egyéniségekkel könnyen össze tuda férni a nélkül, hogy hibáikhoz simulna, vagy saját jelleméhez hűtlenné lenne. Lelkében nem volt gőg, de oly nemes büszkeség , mely szívét alacsony tettektől őrzé. Föltételeiben szilárd és állhatatos, sem fenyegetés, sem kérelem által nem mozdítható. Igazságszerető s kegyelmes egyszersmind, ami korában szinte közmondássá vált. Elméje azon időhöz képest tudományok által kitűnően mívelt, melyeket, a- mint fáradhatlan szorgalommal űzött, fáradhatlan buzgósággal is ápolt.
Rendkívül nagy s hű emlékező tehetséggel bírt még elaggott korában is. Sok évek előtt történt dolgokat név, hely, szám, idő tökéletes megjelölésével tuda elbeszélni. Fogságában több rendbeli hosszabb versezeteket készíte, s mert az írás szabadsága, tőle megtagadtatott, emlékezetében tartotta, s szabadúlása után írta le. Felzsákmányoltatván csábrági vára Rákóczi hadai által, néhány verses költeményei elvesztek, s ő azokat újra emlékezetéből le tudta írni. Szerény vala oly mértékben, hogy ha jelenlétében dicsértetett, arcán kedvetlenség látszott, s a beszédnek vagy más irányt ada, vagy azonnal félbeszakasztá. Ha tetteinek valamelyike szóba jött, magától minden érdemeket eltolt, s társaira hárítá.
Végintézetében eltiltá, hogy felette valaki dicsérő halotti beszédet tartson. Asztalánál pompa és bőség uralkodtak pazarlás nélkül; ő maga kevéssel megelégedett, s ruházata egyszerű volt, s még ott is hol mások tékozlásig fénylettek, ő kevéssel vala több mint nem-szegény. Termete közép volt a sugár és zömök közt, tagjai izmosak, hibátlanok, kivéve jobbját, mely az egri ostromban kapott sérelem miatt kissé öszvehuzódott volt. Domború, félig kopasz homlok emelkedett föl szemöldei felett, melyek, alól egy pár kék villogása szem lövelte sugárait. Arcán, mely férfiúi szépséggel teljes vala, tiszteletet gerjesztő méltóság ült. Halavány színe bizonyos gyenge, kétes pirosság által vala felderítve, s e szín — mint életírói vallják — arcán mindig egyforma volt, és semmiféle viszontagságok között nem változott. Csalhatlan jele a tiszta, erős, s magán uralkodni tudó léleknek.
Adakozásait szorgalmasan följegyzették életírói. Itt elég legyen mondani, hogy holta után összeszámíttatván , közel hatszáz ezer forintnyinak találtatott az öszveg, melyet nagy részint közhasznú intézetekre ajándékozott.
Több magyar s latin verses munkái maradtak, melyek a magyar költészet kézikönyvében Toldy Ferencz által kijelelve láthatók. Bennök életbölcseség s didaktikai szellem lehel, s néhányat erővel és szépséggel teljes helyek ajánlanak.
(Forrás: Bajza József munkái. Remekírók képes könyvtára sorozat, Budapest, é. n.)