Csábrági és szitnyai
Koháry István gróf
országbíró, költő és hadvezér.
(1649-1731)
„… Jobb keseredve
Mintsem hiteszegve
Ez világot élnem.”
Koháry (A szerencse forgandó voltarul.)
Szomorú kor szülötte volt: míg az ország nagy része török iga alatt nyögött, a nemzet fiai maguk is fegyverben álltak egymással szemben és testvér testvért nem átallott irtani politikai nézeteltérések miatt. Koháry környezetének hatását és saját meggyőződését követve, a királypárt egyik legelszántabb harcosa volt s midőn emiatt egy honfi-ellenség fékezetlen gyűlöletének áldozata lett, oly nemes lélekkel s férfias rendületlenséggel viselte sanyarú gyötörtetését, hogy már emiatt is tisztelettel hódol meg előtte, aki nem osztozik is politikai nézeteiben.
I.
Koháry ifjúsága s ifjúkori harcai.
1649. március 11-én született Csábrág ősi várában. Kora gyermekségében egyrészt komoly jámborságával és ártatlan erkölcsi érzületével, másrészt katonai hajlamainak megnyilatkozásaival vonta magára környezete figyelmét. Akik odahaza ismerték, papi vagy szerzetesi pályát jósollak neki; akik pedig a hadiszerek, katonák és fegyvergyakorlatok közt látták, biztosra vették, hogy katona lesz. Későbbi élete némileg mindkét felfogást igazolta: a katonai pályára lépett, de mint katona is oly komolyan keresztény és önmegtagadó életet folytatott, mintha az önakarat edzését életfeladatául választotta volna.
Tanulmányait nyolcéves korában kezdte meg s részben Nagyszombatban, részben a bécsi egyetemen végezte. Tudományos előmenetel és erkölcsi jelesség szempontjából egyként első helyen állt valamennyi társa között.
Midőn 1663-ban Zrínyi Miklós gróf, a költő és hadvezér, a bécsi egyetemet meglátogatta, a tanári kar az ifjú Koháryt bízta meg azzal, hogy a nagynevű magyar vendéget az egyetem részéről üdvözölje. Zrínyi éles szemével azonnal felismerte az ifjú szónokban a nagyratermett lelket s meleg szavakkal fejezte ki köszönetét, egyúttal lelkesen buzdítva az ifjakat bölcseleti tanulmányaik szorgalmas folytatására, mert — úgymond — valamint az állami ügyek jóléte a bölcs férfiak tanácsaitól és buzgólkodásától függ, úgy a harcban is a bölcseség a kardnak legjobb vezetője.
Az ifjú Koháry követte is az intést; tanulmányait szeges szorgalommal folytatta s azok végeztével nagy kitüntetéssel „sub auspiciis” tette le a doktori vizsgálatokat. Egy nyilvános tudományos vitatkozás alkalmával I. Lipóttól aranyláncot nyert.
Még be sem fejezte tanulmányait, midőn atyja halála hírét vette, ki Léva ostrománál hősi halált szenvedett. A hősi bajnokra való tekintettel a király a még alig 19 éves, de férfias érettségű ifjú Koháryra bízta a védtelen Fülek várát. Az ifjú méltatlannak tartotta magát e kitüntető tisztségre és szabadkozott; de a király nem változtatta meg elhatározását, s így Koháry tanulmányainak befejezése után azonnal átvette a vár őrizetét, miután Lipót királynak hűséget fogadott.
Ezzel megkezdődött jelentős közügyi szereplése a hit és haza védelmében, mely szereplésnek csak halála vetett végett.
Szívének nemes tulajdonságai csakhamar lebilincselték alattvalóinak lelkét, még pedig a másvallásúakét csakúgy, mint katolikus hitsorsosaiét. Szavára és példájára a füleki őrcsapat gyakran kelt a törökdúlta részek oltalmára s nem egyszer mért érezhető csapást a török garázdálkodókra. Sikereire nézve jellemző a budai basa esete, aki Eger vidékén egy falut megsarcolt s a lakosokat gabonaszállításra akarta kényszeríteni. Ekkor egy furfangos falusi gazdának jó ötlete támadt: hirtelen e kiáltással rohant elő a törökök felé: „Jön Koháry! jön Koháry!” — mire az éppen lakmározó török csapat mintegy villámcsapásra felugrott s a szállímányt otthagyva, megfutamodott.
A végbeli törökök csakhamar belátták, hogy az ifjú füleki kapitányban veszedelmes ellenségük akadt s egyre ostromolták kéréseikkel a portát, hogy Fülek vára rontassék le. Koháry nem ijedt meg; büszke volt a törökök gyűlöletére és csak azt fájlalta, hogy magyarok is segítik a pogányt a végvárak elfoglalásában.
Lipót sietett Koháry iránt való bizalmát kimutatni: hűségének és hazafiúi szolgálatainak elismeréséül 1681-ben királyi tanácsossá, majd ezredessé, a soproni országgyűlés alkalmából pedig kamarássá nevezte ki.
II.
Fülek ostroma. Thököly bosszúja.
Kohárynak nemsokára saját honfitársaival szemben kellett a reábízott erősséget megvédelmeznie. Thököly a törökkel szövetkezvén, a váradi basát kuruc és török csapatokkal Fülekre küldte, hogy e vár lerombolása által utat nyisson magának a felvidéki városok felé.
Koháryt családjának hagyományai és neveltetésének iránya teljesen megszilárdították azon meggyőződésben, hogy a törökök terjeszkedése ellenében a haza egyedül a dinasztia erejétől várhat hathatós oltalmat s azért soha egy percig sem tarthatta megengedhetőnek a szövetkezést a felkelőkkel. Természetes tehát, hogy mind a töröknek, mind Thökölynek üzeneteire csak visszautasítással felelt; a vezér követének meg egyszerűen hátat fordított. Daccal fogadta az 1682 augusztusában Fülek alá vonuló nagy hadat, bár viszont nem mulasztotta el Strasoldo királyi tábornokot is figyelmeztetni Fülek veszedelméről, ki akkor a közelben tartózkodott
Szeptember 2-án a törökök erős tüzelése jelezte, hogy az ostrom megkezdődik. Koháry azzal mutatta egykedvűséget, hogy egy fogoly törököt felnyársaltatott és a holttestet kifüggesztette a vár falára. Az ostrom szeptember 3-án kora hajnalban meg¬indult. A török sáncokból kilőtt nagy tüzes gránátok úgy hullottak a városba, mintha „vérszínű holdgömbök” volnának.
A kettős körfallal védett város a hegy tövén, közvetlenül a magas sziklára épített vár alatt terült el. Fél hatkor a város már több helyen égett, s a vár mögött is kigyulladt egy falu. Tíz órára már az egész város lángolt; a szép házak, a katolikus és kálvinista templomok s a Ferencrendiek kolostora teljesen leégtek. A füst úgy elsötétítette az ostromlók táborát, hogy az írást is bajos volt elolvasni „Haj, a jeruzsálemi vésznek képe!” — kiáltott fel a jelenvolt nagyszebeni szenátor, kinek az ostrom részletes leírását köszönjük.
A janicsárok reggeli hat órakor kezdtek a falakra mászni, hét órakor már mindenfelől leereszkedtek a városba. Koháry négyezer főnyi magyar és német serege fogadta őket. Irtóztató tusa keletkezett, melybe a basák egyre újabb csapatokat küldték. Déli egy órakor a fülekiek elhagyták a város kapuját, s midőn a törökök a kapuhoz nyomultak, a kapu alatt elásott lőpor felrobbant s néhány száz török „Mohamedhez szállott”. Az ostromlók azonban a holttestek halmain át a városba nyomultak; a falon kívül állók az „Allah, Allah!” vagy „Jézus, Jézus!” kiáltásoknak nagyobb vagy kisebb erejéből találgatták, hogy melyik félnek kedvez a hadiszerencse. Este az ostromlottak már a várba szorultak vissza, reggelig pedig a janicsárok vívóárkokat ástak egészen a várig.
4-én kora reggel megújult a tüzelés; 8 órakor Thököly trombitást küldött a várba Koháryhoz s ez elfogadta a felajánlott háromnapi fegyverszünetet. A túszul küldött béget Thököly megbízta, hogy Koháryt a vár átadására bírja. Koháry gúnyosan fogadta az ajánlatot: körülvezette várában a béget, megmutatta neki lőszereit, embereit s az eleséget. „Eredj, — mondá aztán neki, — mondd meg vezérednek: ha ő mezőben lakik, mi várunkban s házunkban; ha ő doboltatja magát, mi is; ha ő nem fél, mi sem.”
5-én reggel néhány janicsár a vár legalsó falához közeledett, hogy a falon ülő magyarokkal beszélgessen. Koháry néhány kézigránátot dobatott közéjük, ami annyit jelentett, hogy menjenek tovább. De a lövésre a török sáncból visszalőttek s így a fegyverszünetnek vége szakadt. A török urak a diadal biztos reményében fogtak az ostrom megújításához. Izlár aga már 10.000 tallért kínált a füleki basái hivatalért, ami ugyan hiábavaló igyekezet volt, mert ostrom közben egy ágyúgolyó kettészakította a leendő basát. Szeptember 6-án Apafy a török vezér felszólítására három tisztet küldött Koháryhoz; de ezek be sem juthattak a várba, mert Koháry kiüzente nekik, hogy alkudozni nem akar.
A török ekkor már négyezer embert veszített, a janicsárok és szpáhik zúgolódtak, a vezír pedig a hónap közepére otthon szeretett volna lenni. Végezni akart minél gyorsabban. Tizenegy órakor éjjel a törökök dob- és sípszó mellett, iszonyú kiáltozással és lövöldözéssel rohamot intéztek a vár ellen. Koháry visszaverte a támadást. Éjfél után egy órakor azonban még nagyobb érővel ismételték meg a rohamot s most csak három órai heves harc után hátráltak; ekkor is csak rövid időre; félórai pihenés után harmadszor is megrohanták a várat s még délelőtt is sokáig küzdöttek döntő siker nélkül. A három roham nagyszámú török életébe került; de viszont az ostromlottak is kifáradtak és szívesen vették, hogy 8-án a Thökölyvel kötött fegyverszünet újból elnémította a gyilkos tüzelést.
A vár falai keményen meg voltak ugyan rongálva, de mégsem annyira, hogy a védelmet nem lehetett volna folytatni. A vár ugyanis három teljes erődből állott, melyek oly formán voltak egymás fölé építve, hogy az ellenségnek mind a hármat külön kellett ostromolnia s egyenkint bevennie. Koháry nem is gondolt tehát meghódolásra. Emberei azonban hősi elszántságában nem osztoztak. Az őrség fogyott s a váron belül oly szűk volt a hely, hogy a szétrobbanó gránátok egyszerre harminc embert, is megsebesítettek, mint az ostromlottak beszélték. A katonák és a várba szorult nemesek feleségei és gyermekei rémületükben folyton siránkoztak; Koháry kilenc követet is küldött már a nádorhoz és a királyhoz, de nem kapott segítséget. Ennek az lett a vége, hogy az őrség fellázadt; Koháry és Erkrad, a jelenlevő német segédcsapat kapitánya, nem bírtak többé embereikkel. A zendülők azzal fenyegették Koháryt, hogy ledobják a bástyákról, ha tovább is ellenzi a fegyverletételt. Szeptember 8-án egy kálvinista pap Koháry megkerülésével a fülekiek nevében Apafy sátrába ment azon üzenettel, hogy a fülekiek a keresztényeknek átadják magukat. Valószínűleg Thökölyhez is küldtek követet; mindenesetre ez kezdte vezetni az alkudozást. Kilencedikén lekerült a vörös zászló a vár ormáról.
Thököly felment a várba s 10-én reggel az alku meg volt kötve. Az őrség elvonulhatott, azok is bántatlanul távozhattak, akik nem akartak Thökölynek meghódolni. Az egyetlen ki¬vétel Koháry volt. Thököly s a vezírt helyettesítő kihaja vezették ki övén fogva a várból reggeli kilenc órakor; vállán karabély, övében két pisztoly, amit csakhamar elvettek tőle. Thököly és a kihaja alig bírták foglyukat megvédeni a bosszút áhító janicsárok dühe ellen. Midőn Thököly táborába érkeztek, Thököly valószínűleg szemére vetette, hogy miért nem adta át hamarább a várat a keresztényeknek? Mire Koháry így felelt: „Én egyáltalában nem adtam fel a várat, melynek kapujában Lipótnak megesküdtem, hogy ott fogok élni-halni; csakis embereim adták fel azt.” Thököly erre dühös szidalmak közt vasra verette és Regéc várába vitette a főkapitányt. Részint a bosszú vezette, de részint a remény is, hogy ily kiváló fogolyért tekintélyes váltságdíjat kap, sőt talán a maga pártjára is átcsalhatja.
III. Fogságban.
Thököly mindenesetre csalódott, midőn azt remélte, hogy Koháryt pártjának megnyerheti, mert bár három éven át különféleképp sanyargatta, megtörnie a hőst nem sikerült.
A fogoly Kohárynak huszonhárom hónapon át kenyér és víz volt egyedüli tápláléka. Regécen, hol először tartották, nagylelkű türelme s erőssége által bámulatba ejtette őreit, akik megkísérelték megmentését; a kísérlet balul sikerülvén, Koháry sorsa csak rosszabbra változott. Regécről Munkács földalatti börtönébe vitték át, melybe egy sugár világosság sem hatolt s hol a puszta, nedves, piszkos föld volt ágya és asztala. A szellőzetlen, rossz levegő miatt még aludni is alig tudott. A hideg ellen nem volt semmi melegebb ruhája, egyetlen meglevő öltözete foszlányokban vált le testéről. Kínos helyzetét növelte a bilincs óriási súlya, mely annyira nyomta lábait, hogy azok helyét szüntelenül változtatni volt kénytelen, nehogy a vas a bőrt lehorzsolván, húsába fúródjék. A dohányzást, melyhez annyira hozzá volt szokva, hogy úgyszólva életszükségletévé, ereje fenntartójává lett, szintén meg¬vonták tőle; ennek következtében annyira elgyengült, hogy életveszélybe jutott. Csak a végső veszély elhárítására adták meg neki a legszükségesebbet. A sokféle kínzás végre annyira kimerítette, hogy már testét sem bírta azon ajtócskához vonszolni, melyen mindennapi táplálékát benyújtották. Már holtnak is hitték a katonák s börtönéből kihurcolva, csak nagynehezen bírták életre kelteni, hogy aztán újból kínozhassák. Megszánta őt e nyomorult állapotban Zrínyi Ilona, Thököly neje, a vár úrnője s titkon egy-egy jobb falatot küldött asztaláról a börtönbe; azonban nem soká tehette, mert kegyetlen férje neszét vette a dolognak és szigorúan megtiltott minden érintkezést a fogollyal.
Thököly, ki Koháryt eleinte életétől is meg akarta fosztani, amitől azonban a lengyel király és párthíveinek közbenjárására elállt, ismételten megkísérelte, hogy a hőst pártjának megnyerje s remélte, hogy a hosszú nyomorgatás után szándékát nem lesz nehéz végrehajtania. Nem tudta, hogy Koháry lelkét a szenvedett kínok csak még jobban megedzették.
Felhozatta a hőst a börtönből és szabadságot ajánlott neki, ha hozzá átpártol. Koháry, kit Thököly állva akart volna maga előtt látni, először is szék után nyúlt, teljes önérzettel elhelyezkedett rajta Tökölyvel szemben, aztán bátor hangon felelte:
„Őseim mindig hősök voltak; elfajult sarjuk volnék, ha vérükkel együtt erényeiket is nem örököltem volna. Ha szavadra hallgatnék, én volnék családomban az első áruló. Nem makacsság, hanem a hűség esküje tart meg engem szilárdan fejedelmem mellett, s ha annak a sors jelenleg kevésbé kedvez is, hovahamar jobbra fordulhat a dolga. Az igazság ügyét nem lehet soká elnyomni. Gyalázatos viselkedés árán életemet nem akarom meg¬menteni. Szabadság vagy halál — nekem egyre megy; lesznek, tudom, akik halálomról s hűségemről meg fognak emlékezni.” Elképzelhetni Thököly haragját e bátor szavak hallatára. Dühösen vezettette vissza Koháryt a börtönbe s ezentúl még nagyobb szigorral őriztette.
A fogoly öccse, Koháry Farkas, a hű testvér találékonyságával járt utána különféle helyeken, hogy bátyját és János öccsét, ki szintén fogoly volt, a rabságból kiszabadítsa. Egy levelében, melyet Thököly egyik főemberének írt (1685. február 18-iki kelettel), megköszöni neki, hogy István kiszabadításán fáradozik; de kijelenti, hogy a kívánt 20.000 arany váltságdíjat megadnia lehetetlenség, főleg mióta Thököly és emberei Csábrágot és a Koháryak többi birtokát feldúlták. „Mindazáltal — írja — vékony tehetségünkből és értékünkből, az mi mostani szűk állapotunknál képest kitelik, örömest szegény bátyám-uramért és öcsémért azt nem kímílem… Azért, ha szegíny bátyám és öcsém rabságban való halálokban a Méltóságos Fejedelem (Thököly) nem gyönyörködik: reminlem, hogy inpossibilis conditio (lehetetlen feltétel) vagy sarc említett atyámfiainak eleikben nem adatik… Szegíny bátyám egészségtelen, gyenge ember lévén, nem hiszem soká úgyis élhessen…”— Utóbb, úgy látszik, 10.000 aranyon és nyolc kuruc-török fogoly szabadonbocsátásán egyeztek meg Koháry kiszabadítása érdekében.
A fogoly hős ezenközben egyesegyedül Istennél talált vigaszt szenvedéseiben s erőt a további szenvedésre. Leveleiben és költeményeiben hellyel-közzel megragadó módon nyilatkozik meg az Istenben megnyugvó hitvallói szív hősi, önmegadó lelkülete.
Koháry éppen nem elsőrangú költő, és nem is akart az lenni; legnagyobbrészt börtönében „szerzett” költeményeinek első célja az, hogy a sötét börtön éjszakáját valamivel elviselhetőbbé tegyék; papírra is csak kiszabadulása után vetette verseit. Költeményeinek címe is e célt mutatja:
„Sok óhaItás közben
Inség VlseLésben
éhség szenVeDésben
keserVes rabságban
MVnkáCs kőVárában
szerzet Versek.
Mellyeket, szerzője, mulatozására,
Jutván rabságábúl szabadulására,
Most kinyomtattatot, olvastatására,
Bánatos szívének vigasztalására.”
Ugyane célt jelöli meg e sorokban:
„Untalan sóhajtva s Istenhez óhajtva
Enyhítsük sorsunkat,
Világot ösmérve s hívságot gyűlölve
Felejtsük el búnkat,
Verseket koholva s azokat faragva
Mulassuk magunkat.”
Jól esett neki, hogy reménységének ez egyszerű versezetekben hangot adhat:
„Nem ejthet kétségben, ád Isten hitemben
jó reményt szivemnek.
Éhségem elmúlik, jólakásra válik,
sorsom megfordulhat,
Keserves rabságom s nagy erős fogságom
szabadságra juthat,
Elveszett értékem s előbbeni fészkem
megint helyre állhat.”
Verseinek alapérzelme a csendes megnyugvás a szenvedések közepette; ismételve ki is fejezi ezt ilyféleképp:
„Rab vagyok; elhittem
S kétségben sem vettem,
Kell sokat szenvednem,
Gyámoltalan vagyok,
S bánatim is nagyok:
Van mit keseregnem; —
Jobb de keseregve,
Mintsem hite szegve
Ez világot élnem.”
Látnivaló a példákon, hogy még az akkori szegletes verselési módhoz képest is elég nehézkes versek; de ha meggondoljuk, hogy minden sora mélységes szenvedések legközvetetlenebb visszhangja, melyeket a nagy férfiú önként és szabad akaratából, pusztán jellemes önérzetből, esküjéhez s hazájához való hűségből vállalt magára, lehetetlen meghatottság nélkül nem olvasnunk ezen egyszerű, keresetlen versezeteket. Nem tilthatjuk meg magunknak hogy legalább egy költeményét teljesen ne közöljük.
A rab vasat penget.
Az hárfás nótáját hárfáján pengeti,
És azzal sokaknak szívét édesgeti;
De az rab lábára vert vasát csörgeti,
S annak csörgésével magát keseríti!
Zengése az hárfás pengő hárfájának
Nevető örömöt szerez iffiaknak;
Csörgése pediglen lábokra vert vasnak
Siralmas bánatot növel az raboknak.
Az hárfa pengése üdőt mulattatja,
S annak hosszú folytát rövidre fordítja;
Csörgése az vasnak azt meghosszabbítja,
Fertáját órának nappá változtatja.
Az hárfának tehát kegyesen pengését
Szeresd, mint madárnak szépen éneklését;
Lábodra vert vasnak gyűlöljed zörgését,
Mint füles-bagolnak undok üvöltését…
Pengése hárfának de miként Istenhez
Indít embert olykor, ő Teremtőjéhez:
Úgy vasnak csörgése Ő szent fölségéhez
Juttatja a rabot, ingyen kegyelméhez.
Tekéntsd, én Istenem, az én rabságomat,
Vígasztald meg, kérlek, szomorú sorsomat!
Nevedben bú nélkül pengessem vasamat!
S ajánljam ezzel is Tenéked magamat!
A hősi türelem legmagasabb fokával állunk itt szemközt, azzal, mely még csak búsulni sem akar szenvedésén: igyekszik „bú nélkül pengetni vasát”. S Koháry valóban bírt e magasfokú türelemmel. Leveleiben nem kesereg, nem esdekel segítségért. Kecskeméti jobbágyainak írva, — kik neki az élete fenntartására szükséges dohányt megküldözgették — egyetlen szóval sem említi szenvedéseit, pusztán csak az aláírásban céloz reájuk e rövidke két szóval: „Rab földesuratok Koháry István.” Köszönettel veszi, ha valakiről megtudja, hogy kiszabadításán fáradozik; de ő maga nem tesz semmit e célból. Rodics Antal, a munkácsi főparancsnok kétségbeesve írja Thökölynek (1685), hogy „itt nála (Kohárynál) hiába mesterkedik az ember (a váltságdíj ügyében), az mint egynihányszor megírtam Nagyságodnak; mert ő csak azt mondja: mit tud igérni, mikor nem tudja, mie vagyon? — más ember erszényére pedig nem ígérhet Koháry Farkas… írja: fáradoz szabadulásában; ez (t i. István) egyebet nem ír reá, csak köszöni jóakaratját. Erővel ember rajta nem vehet…” Koháry maga azt írja Munkácsból 1685. május 13-án rokonának, gróf Eszterházy Zsigmondnak: „Én minthogy magam szabadulása felől… semmi bizonyost nem értettem: aziránt kegyelmednek semmit sem írha¬tok; mindazáltal, úgy veszem észre, vagy az jó békesség, vagy az jó halál által kell énnékem szabadulásomat várnom.”
Nemcsak maga nem panaszkodott, még másokat is vigasztalt, így főleg fájdalmában megtört édesanyját, a magas műveltségű és emelkedett lelkű gróf Balassa Juditot. Amennyire tehette, leveleiben is titkolta roppant szenvedéseit. De az édesanya megértette Farkas fiától, mily kegyetlen fogságot szenved István fia. „Nagy csuda… — írta neki Farkas, — ha őkegyelmének egészsége szolgál; mert oly keményen tartatta Thököly, hogy hozzá nem állott, (afeletti) haragjában, — még az török sem cselekedte volna azt”; mire a búslakodó özvegy vérző szívvel írta fiának 1684 április 25-én a következő megható sorokat:
„Vigasztaló jókkal áldjon Isten, Édes Fiam!
Az elmúlt martiusnak második napján adott leveledet annyiból vigasztalásommal vettem, hogy abból megismerhettem, hogy élsz, de másoktól szívem szakadásával értem, hogy még csak dolmányod és fejérruhád sincs, s ami legnagyobb, hogy ennyi ideig szenvedsz, és nem tudlak segíteni, noha eleget faggatom elmémet, mások tanácsával is élek, és valamit az anyai szeretet feltalálhatna szabadulásodra, — követném, ha lehetne… Nem írod ugyan, de nekem úgy mondják, hogy vízi-betegség van rajtad;
kérem Istenemet, adjon addég erőt H természetednek a szenvedésre! Én ugyan meg nem szűnöm, noha azzal talán csak nagyobb szomorúságot nevelek, hogy levelem által ottan-ottan meg ne látogassalak, aki ha úgy vagyon, mi haszna, hogy annyit nyomorgatnak?! De mivel másképen nem lehet, és csak az időtűl kell várnunk: azon kérem Istenemet, adjon addég erőt gyenge természetednek a szenvedésre! Én ugyan meg nem szünöm, noha azzal is talán csak nagyobb szomorúságot nevelek, hogy levelem által ottan-ottan meg ne látogassalak, kívánván, hogy ez is találjon jó egészségben. Pozsony… Jóakaró anyád Balassa Judit m. k.
Tekintetes és Nagyságos Koháry István kedves édes rab-Fiamnak adassák ez levelem, Munkácson.”
A rab fiú feleletét nem ismerjük, de hangja bizonnyal ebben sem volt más, mint amaz előbbi (1682-iki?) leveléé, melyet ma a herceg Koháry-család levéltára őriz, s melyben Koháry így iparkodik vigasztalni megtört anyját:
„Alázatosan szolgálok Ngodnak.
Csábrágból 27. Septemris költ Ngod levelét fiúi alázatosság¬gal vettem, — mit írjon Ngod, megértettem. Istennek legyen hála, egészségem jól szolgál… s tűrhetőképen vagyok; hiszem Istent, ő szent Fölségét: megadja szabadulásomat, — fiúi kötelességem szerint udvarolhatok Ngodnak; azminthogy kérem is Ngodat: felőlem ne búsuljon, se ne törődjék: az szomorú napok után víg üdőnk is következhetik. Dicsértessék Istennek szent neve, írom jó igazsággal: csendesen tűröm Istenem látogatását; hogy pedig Ngodat is megtartotta jó egésségben, áldom szent nevét… Én mostanság minden búsítás, fáradság nélkül töltöm időmet s pihentetem magamot: Isten ő szent Fölsége szabadulásomat adná, mint Ngod s mind ő kgmek szolálatjára serényebb lehessek… Ezzel Ngodnak anyai grátiájában ajánlván magamot Ngodnak Regéc… alázatosan szolgáló fia Koháry István m. k.”
IV.
A kiszabadulás. Koháry belső élete.
Aszerint, amint Thököly egyre inkább vesztette a tért s visszahúzódni volt kénytelen, Koháryt is Munkácsról Tokajba, innen Sárospatakra, majd Ungvárra vitték át. Ez utóbbi helyen már bilincseit is levették s egyébként is emberségesebben bántak vele. De még mindig a börtön volt magános lakóhelye, s el volt zárva mindenkitől, még lelkiatyjától is. Szomorú hírek is kínozták: az utóbbi időben anyja és Imre öccse is elhaltak, s a fájdalmát növelte a gondolat, hogy bizonnyal az érte való búslakodás siettette halálukat.
Végre három évi és két hónapi fogság után megnyíltak börtönének ajtajai. Bécs, Kassa és Sárospatak felszabadítása után (1683—85) Caprara császári vezér Ungvárt is elfoglalta s Koháryt kiszabadította.
Barátai elrémültek a sokat szenvedett hős elnyomorodott alakjának s a rongyoknak láttára, melyek testét födték; azt tanácsolták neki, menjen azonnal úgy, ahogy van, e nyomorult állapotban a királyhoz.
Koháry nem fogadta el ajánlatukat, hanem előbb Csábrágra ment s ott rövid ideig üdült. Csak ezután indult útra a királyhoz, Lipót nagy tisztelettel fogadta s egész udvara előtt meghatottan megölelte e szavakkal: „Üdvözlégy, te, a hűség eszményképe!” Azután örökös birtokul neki adományozta Fülek várát s e kitüntetést a következő évben azzal tetézte, hogy Koháryt a dunáninneni részek és a bányavidéki végek altábornagyává tette s testvérével együtt az örökös grófok sorába emelte. Hasonlóképp magas kitüntetésben részesítette őt XI. Ince pápa is, ki oly élénken érdeklődött hazánk felszabadítása iránt a török iga alól.
A hőst e kitüntetések nem arra késztették, hogy babérain nyugodni térjen, hanem ellenkezőleg, hogy kétszerezett igyekvéssel feleljen meg feladatainak. Csakhamar újra réme lett a töröknek; Székesfejérvár alatt kétszer is megverte csapataikat. 1686-ban, midőn Auria a császári seregekkel Egert körülszállotta, Koháry is résztvett a harcban s kisebb támadásokban naponkint pusztította a törökök sorait. Ezen alkalommal történt, hogy Eger kapujánál, ahová a törököt űzte, jobb kezét és karját egy török golyó összezúzta. Ez esemény emlékét mainapiglan őrzi a Koháry-kút Eger előtt. Sebe begyógyult ugyan, de kezét Koháry nem használhatta többé, még neve aláírására sem. A hadakozást azonban még ekkor sem hagyta abban; 1687-ben az elerőtlenedett (első) gróf Bercsényi Miklós helyett mint a bányai végek főkapitánya vett részt a török elleni hadjáratban.
Utolsó nyilvános szereplése az 1703-ban kiütött II. Rákóczi Ferenc-féle mozgalom idejébe esett. Eddigi felfogásához következetesen, Rákóczi fellépését helytelenítette, maga is hadat állított ellene s a nógrádi felkelőket szétverte; 1704-ben pedig mint királyi biztos alkudozott Selmecen Bercsényivel. Hiába iparkodott ezt meggyőzni a háború szomorú következményeiről, hiába utalt a Thököly-féle felkelés áldatlan eredményeire, hiába kínált békét: Bercsényi háborút akart. Mint lőbb Thököly, úgy most Rákóczi is elfoglalta s részben elpusztította Koháry birtokait. Koháry visszavonult Budára s itt a Vizivárosban töltötte öregsége nyugalmas éveit, míg 1711-ben I. József Hontmegye örökös főispánjává tette. 1712 végén III. Károly tekintettel elpusztított uradalmaira s hűséges szolgálataiak jutalmául egész fizetésével nyugalmazta, majd 1714-ben titkos tanácsosává s kevéssel utóbb a nádorrá választott Pálffy Miklós helyébe országbíróvá nevezte ki.
Ez időtől kezdve Koháry csábrági várában (Selmec mellett) tartózkodott, melyet romjaiból felépíttetett s megerősíttetett.
Öregkora napjait hivatalos tevékenységén kívül tudományos foglalkozásm barátjával való társalgás és az áhítat gyakorlatai közt töltötte. Álmatlan éjszakáin órákat szentelt imára és elmélkedésre.
Keresztény bátorsággal készült a halálra: koporsóját előre elkészítette s mellette elmélkedett a halálról s a túlvilág örök igazságairól. Röviddel halála előtt megtekintette a halotti szertartásra rendelt ruhákat. Midőn életereje fogytára érkezett, a kórágyon példás áhítattal vette magához az Úr testét, s miután még 12 napig érzékeinek használata, étel és ital nélkül élt, végre 1731. március 29-én, 82 éves korában elhunyt. Testét alattvalóinak s különösen cselédjeinek valósággal fiúi bánatkönnyei közt temették el a garamszentbenedeki apátság templomában, hol mai napig márványkő jelzi a nagy férfiú nyugvóhelyét.
Iratai közt különösen becsesek feltételeinek s elveinek sajátkezű feljegyzései. Legtöbbször e jeligét találjuk különféle papírlapokra feljegyezve: „Isten ügyéért kész vagyok bármi kínra, sőt a halálra is.”
Költeményeinek címlapjára a kereszt, a Máriakép s uralkodójának címere alá e szavakat írta:
„Saucius aut sanus nunquam tua signa relinquam,
Vivus et emoriens haec tua signa sequar.”
„Béke ölén s a halál mezején nem hagylak el élve,
Szent zászlóm; teveled tűzbe-halálba megyek!”
„Istent minden fölött akarom szeretni, — írja máshelyütt — minden munkám hasztalan, ha nem vonatkozik Istenre és a lélek üdvösségére.
„Soha nem fogom lelkemre venni, — így szól más feljegyzése, — hogy bárkinek kedvéért megbántsam az egek Urát.”
„Egy pillanatig sem akarok lelkiismeretfurdalásban élni. Gazdagság és gyönyörűség a jó lelkiismeret derűs örömeihez hozzá sem fogható.”
„A börtön sötétje nekem világosságot hozott; azt, mellyel most a világ csalfaságain keresztüllátok.”
Elveit azonban nemcsak papírosra írta, hanem legvilágosabban saját életmódján fejezte ki. Ismerősei és cselédei mély lelki épüléssel látták, mily egyszerűen élt: bort sohasem ivott, naponkint csak egyszer étkezett, néhány órával lefekvés előtt, egyébként csak a dohány és feketekávé tartotta fenn erejét; nyugvóhelye kemény ágy volt, melyen párna gyanánt egyszerű medvebőrt használt. E fekvőhelyet még betegségében sem cserélte fel kényelmesebbel, legfőlebb néhány percre, midőn lelkiatyja meglátogatta és sürgette, hogy kényelmesebb ágyba feküdjék; de alig távozott a pap, a beteg újra visszafoglalta előbbeni nyugvóhelyét.
Erkölcsi tisztaság dolgában sem volt kevésbé szilárd jellem, mint a harctéren. „Caro decipit” — a test félrevezeti az embert, mondogatta s hogy e félrevezettetés minden veszélyét elejétől eltávolítsa és visszavonhatatlanul egyedül csak a közügynek élhessen, letette a megtartóztatás fogadalmát s nem nősült meg soha. Nőkkel csak kivételképp érintkezett. Annál odaadóbb, lovagiasabb szeretettel csüngött a boldogságos Szűz képén, melyet mint kiváló buzgalmú kongreganista korán és mélyen szívébe írt. A szent olvasó volt leggyakoribb imája; gyakran gondolt vissza fájdalommal azon korra, midőn a magyar vitézek rózsafüzért csavarva kardjuk markolatára vonultak csatába, és többször kifejezte azon hitét, hogy ezen áhítat újjászületése fogja hazájában az igaz szabadság hajnalát egykor felvirrasztani.
E Mária-tisztelete abban is megnyilvánult, hogy a Boldogasszony ünnepeire két napi böjttel, gyónás- és áldozással készült. A Mária-kegyképek templomait (Máriavölgy, Máriacell stb.) gazdag ajándékokkal díszítette; e templomoknak áldozta pl. a két arany nyakláncot is, melyet a királytól kitüntetésképpen kapott.
Egyháza szeretete arra ösztönözte, hogy neki híveket toborozzon és szelíd oktatás útján sokakat vissza is térített őseik hitére. A pesti kongresszuson a püspökökkel vetélkedett hitbuzgalom dolgában. Az előirt böjtöket oly rideg szigorral tartotta meg, hogy sokan túlzónak nevezték; mire ő így felelt: „Ha kész voltam három esztendeig éhezni uralkodómért, nem illik-e hogy még inkább készen legyek erre uram és Istenem kedvéért?”
Az országbírói hivatalt csak félve fogadta el, mert visszaborzadt a gondolattól, hogy valaha igazságtalan ítéletet találna mondani. Minden ügyiratot maga vizsgált át pontosan s ha útra kellett kelnie, akkor is írásban értesíttette magát mindenről. A pörök hosszas, mesterséges elhúzásának esküdt ellensége volt.
Gyakran adott a szegényeknek a rendesnél is dúsabb alamizsnát s imádkoztatott velük acélra, hogy valamely fontosabb ügyben igazságos ítéletet tudjon mondani. Említenünk is fölösleges, hogy soha semmiféle alakban sem közelíthette meg a megvesztegetés; sőt annyira ment, hogy mint főispán a szokásos tiszteletadományokat s a 15 év után járó tiszteletdíjat sem akarta elfogadni.
Jobbágyait atyailag szerette, terheiken lehetőség szerint könnyített; a szegények adósságait elengedte, szolgálataikért bőven fizetett; végrendeletében sem feledkezett meg róluk. A földmívelőket nem egyszer védte meg ispánjaikkal szemben, annyira, hogy ezek panaszolva jelentették, hogy a pórnépet a szelíd bánásmód követelővé teszi. Koháry erre azzal felelt, hogy ez csak az ő kára.
Jótékony adományozásai bámulatba ejtenek, ha szem előtt tartjuk az akkori pénz értékét s olvassuk, hogy pl. a ferencrendiek négy különböző rendtartományának 74 ezer aranyforintot, a kegyesrendieknek 64 ezeret, az esztergomi káptalannak és székesegyháznak több mint 100 ezeret, a Jézustársaságiaknak és szemináriumoknak 48 ezeret, egyéb szerezteknek 100 ezeret, kongregációknak, kórházaknak és koldusoknak 62 ezeret, szegény tanulóknak 111 ezeret adományozott, ami összesen 600 ezer aranyforintot tesz. Ez pedig mai értékben csaknem 20 millió koronával egyenlő, minthogy az akkori érték a maihoz úgy viszonylik, mint egy a tizenöthöz.
E dús adományoknál is drágább azonban azon remek ajándék, melyben kortársait és összes ismerőseit részesítette s amelyet az utókornak emlékül hagyományozott: az igaz férfiasság, törhetetlen hűség, hazaszeretet és szívből fakadó, tetterős vallásosság azon megragadóan szép példája, mely előtt barát és ellenség egyaránt meghajol, s mely a Máriaország nagy bajnokainak utódait méltán hevíti lelkes követésre.
V. ö. Komárik István S. J. Gróf Koháry István élete, Kalocsa, 1891. — Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre. (Szilágyi: Magyar történelmi életrajzok.) Bpest, 1888—89. — Thaly Kálmán adatai Koháryról a „Századok” 1870, 71, 72-ik évfolyamaiban.