. Csernoch János bíbornok, hercegprímás
II. Gr. Tisza István miniszterelnök
III. Gróf Khuen-Héderváry Károly
IV. Gr. Apponyi Albert
V. Beöthy Zsolt
VI. Vitéz nagybányai Horthy Miklós
VII. Hóman Bálint
I. Csernoch János bíbornok, hercegprímás:
Méltóságos főrendek! A nagyméltóságú elnök úr hangot adott a méltóságos főrendek mélységes fájdalmának, amelyet megboldogult apostoli királyunk elhunyta felett érezünk. Jól esik ezekben a szomorú napokban szívünkön könnyíteni, és érzéseinket nyilvánítani. Azért hálás köszönetet mondunk a lelkünk érzéseiből szőtt kegyeletes beszédjéért.
Ahol annyiszor nyilvánítottuk legmélyebb hódolatunkat és törhetlen jobbágyi hűségünket az élő király iránt, ott most elsiratjuk, meggyászoljuk, elbúcsúztatjuk őt. Ha már életében is elfogódott lélekkel beszéltünk a mi királyi atyánkról, akinek a szenvedésektől megtört, jóságos agg képe lebegett előttünk, úgy most szent meghatottsággal szólunk a megdicsőült királyról, aki az örök világosság fényességéből tekint le reánk.
Válasszal tartozunk neki. Ő végrendeletének megható soraival beszél hozzánk: «Hálásan köszönöm kedvelt népeimnek a hűséges szeretetet, amellyel Irántam és Házam iránt szerencsés napokban és a szorongatás pillanataiban viseltettek. A ragaszkodás tudata jól esett szívemnek és erőforrásom volt uralkodói kötelességem teljesítésében. Őrizzék meg hazafias szellemüket utódom számára is…«
A gyásznak szomorúságában vigasztalás nekünk, hogy királyunk átérezte nemzetének hűséges ragaszkodását és szeretetét. A mi lelkünk árama eljutott az ő szívéhez és erőt adott neki. S a nemzet szeretetének kapcsolata a nagy király lelkével nem szűnt meg a király halálával. Az ő hosszú, áldásteljes uralkodásának alkotásai, értékei és szelleme tovább élnek. A szigorú alkotmányosság, a nemzet történeti kialakulásának és vágyainak megértése és tisztelete, az állami rend szilárd alapjainak, a vallásnak és erkölcsnek védelme a legnemesebb socialis érzék, amely a trónnak fénykörében az uralkodó boldogságát a népnek boldogságával kötötte össze, az országnak belekacsolása a legtermészetesebb szövetségbe, amely ebben a világháborúban fényes igazolást nyert és hadseregünket nagy diadalokhoz vezette, a béke és a békés munka szeretete, a vele járó örvendetes haladás és fejlődés I. Ferencz József uralkodásának halhatatlan hagyományai. Ezek a hagyományok mindenkor a legőszintébb hálát és szeretetet fogják kiváltani I. Ferencz József dicső emléke iránt. Mi tehát lelkesen válaszolhatjuk a királynak utolsó üzenetére, hogy életében iránta tanúsított alattvalói szeretetünket örökre megőrizzük.
Méltóságos főrendek! Mióta emberek élnek, a halottak végakaratát mindenkor szentnek tartották. Fokozott mértékben szent előttünk a ravatalon fekvő nagy királynak utolsó akarata. Megfogadjuk a hűséget, a halálig tartó ragaszkodó szeretetet az ő utódának, a viruló ifjúságban, a remények gazdagságával jövő IV. Károly király ő Felségének is. Megfogadjuk azzal az elszántsággal, mint eleink ajánlották életüket és vérüket a legmagasabb uralkodói család ősanyjának, Mária Teréziának. Megfogadjuk annál nagyobb örömmel, mert új királyunk nemzethez intézett első szózatában nemcsak I. Ferencz József trónja, hanem szelleme örökösének is vallja magát. Földíszíttetni kíván mielőbb Szent István király koronájával, hogy a magyar alkotmány iránti tiszteletéről tanúságot tegyen és minél erősebb szálakkal kösse magát a magyar nemzethez. Amikor tehát az új királynak hódolunk, hódolunk a megboldogult király köztünk élő lelkének. Legyen ez a lélek a magyar nemzet védőszelleme, győzelmének és boldog békéjének záloga. Amint a dicsőségesen elhunyt király a vértanúk pályáját befutván, most a győzelem pálmájával lebeg felettünk, úgy érje meg a szenvedésben vele egybeforrott nemzet is a diadalt és békét.
II. Gr. Tisza István miniszterelnök:
T. ház! Érzem feladatom egész súlyát, amidőn a mai gyászosan ünnepélyes alkalommal felszólalok. Hiszen, t. ház, ez a pillanat nem alkalmas megdicsőült nagy királyunk világtörténelmi alakjának méltó jellemzésére, arra pedig, hogy mindnyájunk lelkét betöltő érzelmeinknek szavakban adjak méltó kifejezést, nem érzem képesnek magamat.
Megboldogult királyunk a magyar nemzet történelmének nagy alakjai közé tartozik: egyike ama nagy történelmi alakoknak, akik évszázados tradíciókkal szakítva, évszázadok útvesztőjéből vezették ki a nemzetet, akik megtalálták a helyes kibontakozás útját és biztos alapot raktak le egy boldogabb utókor számára. Egyike Ő a nemzet nagy jóltevőinek, aki békés megoldását találta megoldhatatlannak látszó problémának, amely küzdelem, szenvedés és gyász forrása volt a nemzetre nézve hosszú évszázadokon keresztül. Az ő világtörténelmi rendeltetése, az ő életének műve e problémáknak megoldása volt.
Hosszú uralkodásának 1848, 1867, 1896 és 1914 megannyi jelzőkövei. Trónra lépte a sokáig lappangó ellentétek végtelen egymásra törésének katasztrofális korszakába esett. E végzetes küzdelmek és az azokat követő gyászos korszak tanulságaiból merítette azt a mentő gondolatot, amely élete delén a magyar nemzettel való kiegyezés révpartjához juttatott királyt és nemzetet. Majd három évtized békés fejlődésére a nemzettel együtt örülve tekint vissza és lélekben egybeforrva a nemzettel üli meg a magyar állam ezredéves emlékünnepét, kevés vártatva rá a negyvennyolcas törvények megalkotásának ötvenedik évfordulóját.
A béke műve folyik tovább. De nem adatott meg neki, hogy élete végéig élvezze a béke jótéteményeit. Tornyosultak a fellegek körülöttünk. Mind szemmel láthatóbb jelekben mutatkoztak ellenségeink gonosz indulatai. Provokáció provokációt ért és a világ legbékésebb fejedelme élete alkonyán trónjának, birodalmainak, mindnyájunk fenyegetett létének védelmére kardot rántani kényszerült. És t. ház, művének értéke ekkor tűnt ki igazán. A reánk zúdult nagy világkonflagráció tűzpróbája bizonyította be, hogy a magyar nemzet évezredes jogát és nemzeti létfeltételeit akadályozó intézmények elhárítása, amitől pedig oly sokan féltették a nagyhatalmi állást, az erőnek, a minden veszéllyel diadalmasan dacoló élő erőnek és hatalomnak milyen magas fokára emelte a monarchiát. Most bizonyult be igazán, minő erőforrás a magyar nemzet a nagyhatalmi állásra nézve, csak sikerüljön eltávolítani a magyar nemzet jogait és szabad fejlődését gátló intézmények bilincseit. Most tűnt ki igazán, minő végzetes tévedés volt erőforrást látni a békóban. Hisz a békó megakadályozhatja ellentétek kitörését, csendet, külső nyugalmat teremthet, de erő forrása nem lehet soha. Csak a nemzet erejének szabaddá tétele adhatta meg ez erőkifejtésnek azt a makszimumát, melyre ennek az ezer veszélytől környezett monarchiának, ennek az ezer ellenség túlerejétől körülvett magyar nemzetnek feltétlen szüksége van. Ez volt a valódi nagyhatalmi érdek, ez volt a valódi feladat. A magyar nemzet törvényes jogainak és létfeltételeinek a közös védelem, a katonai és külügyi akcióképesség feltételeivel való összhangbahozatala útján kellett szabaddá tenni a magyar nemzet előtt a tért, kellett lehetővé tenni azt, hogy latba vesse a közös biztonság, a közös dicsőség, a közös erő nagy céljaira a benne rejlő egész erőt. Úgy hogy boldogult nagy királyunk élete művének igaz megpecsételése, életének apoteózisa a jelen világháború.
Az út, amelyen a kiegyezéstől a világháború nagy erőpróbájáig eljutottunk, nem volt könnyű, nem volt sima, nem volt egyenletes. Zátonyok és örvények között kellett elevezni; fennállott még az ellentétnek, a súrlódásnak, a bizonytalanságiak számos momentuma s voltak pillanatok, amidőn kétségesnek látszott a siker. A mű megalkotójának is lehettek kétségtől, gondtól, aggodalomtól megzavart órái.
De hogy mindezen bajok, veszélyek és nehézségek felett a kiegyezés műve, nemzet és király békés, összhangzatos együttműködésének magasztos ügye diadalmaskodott, az igen nagy részben az ő atyai gondosságának, az ő megtisztult bölcsességének, az ő kiapadhatatlan türelmének és azoknak a nagy egyéni tulajdonságainak köszönhető, amelyek biztosították számára az egész nemzet hódolatát, ragaszkodását, bizalmát és szeretetét és olyan felejthetetlenné teszik emlékezetét mindazok előtt, akiknek megadatott, hogy közelébe juthassanak. A megtestesült államérdek volt. Egész fejedelmi tevékenységében nem ismert más tekintetet. S a megtestesült kötelességérzet volt. Egész fejedelmi élete a fáradságot, pihenést, csüggedést, önkíméletet nem ismerő szakadatlan, lankadatlan munkásság folyamata volt. És, t. ház, az erős kötelességteljesítésnek ebbe a kemény munkájába belevitte jóságos lelkének meleg szeretetét. Megadatott neki tiszta és nemes lelkének az a nagy tulajdonsága, hogy jól ismerte és mégis szerette az embereket. Elnéző volt mások hibáival szemben, derült életbölcsességgel szemlélte az emberi gyarlóságokat. Egy tiszta és nemes szív igaz érzésével örült minden szép, jó és nemesnek, amivel találkozott.
E kettős jellemtulajdon: a kemény kötelességérzet és a lelki jóság adta meg egyéniségének különös varázsát. Ebben rejlett forrása annak a lelki nagyságnak, amelyik annyi megpróbáltatáson diadalmaskodott, annak a sztoikus — nem, a szó nem helyes -— annak a keresztény lelki erőnek, amelyet nem törhettek meg a sorsnak egymást érő szüntelen csapásai.
Gyengülő testi erővel, de törhetetlen lélekkel szentelte magát a mai komolyan nagy idők nagy feladatainak. Dolgozott híven mindhalálig. Élete utolsó napján láztól gyötörve erőltette a munkát s meghagyta, hogy költsék fel másnap félnégykor, amidőn utoljára hunyta álomra szemeit.
Ezt a parancsát nem lehetett teljesíteni. Pihenni tért, eltávozott; ebből az elalvásából e földi létben nem várt reá több felébredés.
Bennünket gyászbaborult lélekkel fog el annak a nagy űrnek sajgó tudata, amelyet távozásával maga után hagyott, de egyúttal lelkünk kegyeletének egész melegével fordul emlékezete felé.
Legyen emléke áldott a jelen kor és a késő utókor előtt. Legyen élő tanulság és felemelő nemes példakép mindnyájunk előtt. Amíg magyar lesz e hazában, keresse fel azt a késő utókornak hálás kegyelete.
III. Gróf Khuen-Héderváry Károly:
T. ház! Midőn I. Eerencz József nagy királyunk elhunytáról hivatalosan értesültünk, mindannyiunknak, akik évtizedeken át megszoktuk azt, hogy minden időben, rosszban és jóban egyaránt mindig megnyugodtunk az ő jóindulatából fakadó elhatározásaiban és cselekményeiben; akik úgy tekintettünk reája, mint örömeinknek, reményeinknek és fájdalmaink enyhítésének forrására: mindnyájunknak első benyomása minden jobb érzéseink megrezzenése, a hála és a fájdalom váltakozó és mégis együttes érzésének felébredése volt és mindnyájunk eszébe jutottak a nagy királynak mint embernek ama nagy tulajdoni, amelyeket közvetlenül volt alkalmuk tapasztalhatni azoknak, akiknek módjában volt egyszer-másszor az ő magas személyéhez közelebb is állhatni. Talán elengedtetik nekem azoknak részletezése és elősorolása, de ez talán már azért sem szükséges, mert hiszen az ő gazdag nagy erényeinek összességét átérezte az egész magyar nemzet, amelyben osztatlanul nyilvánult meg az ő iránta érzett végtelen tisztelet és határtalan szeretet.
Az ő erényeinek összefoglalása egyszerűen ezen szavakban történhetik: önfegyelmezettség, önmegtagadás és önfeláldozás. És ezen erények azok, amelyek a magyar nemzet érzelmeit vele szemben biztosították, aki mindenkoron csak azzal foglalkozott, hogy minden uralkodói feladat komolyságának fenntartása mellett mindig csak jót tegyen velünk és szerénységében, hogy egyes tényei ne mint olcsó népszerűség keresése tűnjenek fel, akárhányszor elhalasztotta azok végrehajtását, mert a jót, az örömhozót csak önmagáért minden melléktekintet nélkül gyakorolta.
A jó ember csak jó uralkodó lehetett és azáltal lett naggyá.
Hogy mi volt ő minékünk? Hiszen ha uralkodásának kezdetére visszagondolunk, az azóta lefolyt változások, az óriási haladás, mutatják legjobban, hogy mi volt nekünk. Ha visszaemlékezünk és még elegen vagyunk, akik visszaemlékezünk, arra, hogy mi volt Magyarország, mi volt Budapest az ő megkoronáztatnának idején, jóformán alig hihetjük el, hogy mindaz az óriási haladás minden téren egy uralkodónak életében történhetett meg. Akár alkotmányos életünk fejlődésére gondolunk, akár a tudományok és művészetek ápolásának nagy haladására, akár pedig gazdasági életünknek jelenlegi nagy fejlettségére, mindenütt azt látjuk, hogy ezen idők alatt nőtte ki magát a magyar állam és lett az állami, társadalmi, művészi, tudományos és gazdasági élét tekintélyes központjává; egy szóval: az ő uralkodása alatt Magyarország nemzeti modern magyar állammá.
És ha a nemzet összességének ereje teremtette is meg ezeket az eredményeket, mégis ő volt ebben fő és lényeges tényezője e haladásnak, amely e kor alatt történt; élénk figyelemmel kísért mindent, ami itt történt, mindig és folytonosan buzdította, serkentette az arra hivatottakat, hogy a nagy eredmények és sikerek biztosítása érdekében a munkától vissza ne rettenjenek és ebben a munkában mindig példaadóan előjárt. Élete nagy művének, a kiegyezésnek, amelyhez oly híven ragaszkodott, és amelyet oly gondosan őrizett meg, megérhette érett gyümölcsét, amikor, ha fájó szívvel is, láthatta, hogy veszedelem idejében, magyar nemzete az ő hívó szavára hogy indult hadba, indult pedig az ő nevének hangos dalbafoglalásával és indult, hogy trónját és az ország érdekeit megvédelmezze.
Sokat sanyargatott és sok szenvedésen át hosszúra nyúlt életében egy volt, ami további munkásságra serkentette, biztatta és ez az, amit végrendeletéből tudtunk meg, az a tudat, hogy népei szeretik. Nekünk pedig boldogító érzés hogy megvolt ez a tudata, amikor íróasztalától, munkásságának műhelyéből, ha fáradtan is, de nyugodtan szenderült át szenvedés nélkül, egy nyugalmasabb és jobb világba, ahonnan nem fog rólunk megfeledkezni, mint mi sem fogunk megfeledkezni róla soha, sőt kötelességünknek fogjuk ismerni hogy jövő nemzedékekbe is átplántálni és neveljük azt a hálás emléket, amellyel nagy királyunk iránt viseltetünk.
IV. Gr. Apponyi Albert:
T. ház ! Egy hosszú uralkodás, a leghosszabb, melyet valaha fejedelem nagykorúan gyakorolt, egy viszontagságteljes élet, a leghullámzóbbak egyike, amelyekről az ember tragédiája beszélhet, jutott e napokban befejezéséhez. Meghalt az a magyar király, akinek tényleges uralkodása a legsúlyosabb körülmények között kezdődött és akit, midőn, mint közel félszázados koronás király sírba száll, hű magyar népének szeretete és kegyelete kísér a történetbe. Meghalt egy világháború borzalmai közt, amely reánehezedett agg korára és amelynek dicső befejezését megélni neki nem adatott.
Megnyertük-e már az ő fejedelmi alakjával szemben azt a történeti távlatot, mely igazságos méltatásra képesít, melyben egyéniségének és tetteinek fővonásai kidomborodnak a zavaró részletek sokaságából? Merhetünk-e már ma, gyászunk és kegyeletünk egyszerű kifejezésénél többet szólni?
Úgy hiszem, hogy igen.
Hosszú évek tisztázó munkájával felér az, amit a halál egy pillanat alatt végez. Ebből a sírból rögtön felemelkedik egy kép, amelyet kiegészít, módosít, hol tompít, hol kiélez, de legfőbb fonásaiban érintetlenül, hogy további idők ecsetkezelése.
Ez a kép egyéni vonásokat mutat: a puritán igénytelenség és egyszerűség, a vasszorgalom és kitartás, a példátlan kötelességtudás képét, amelyet nem tör meg sem a kor haladása, sem a fejedelmet és az embert sújtott csapások sokasága.
De ezeknél időzni nem kívánok. Amit ebben a pillanatban úgy látunk, hogy lefoglalja egész figyelmünket: az a boldogult uralkodó ténykedésének az a kimagasló része, amely hazánk közjogi helyzetének tisztázására vonatkozik, az, amit ő maga élete tulajdonképpeni művének tekintett és ami valóban az ő jogcíme a történeti nagyságra emlékének azon törvényes megörökítésére, mely az elnök úr javaslatai közt foglaltatik.
Ennek a műnek a közös ügyekre vonatkozó részével az a párt, amelynek nevében szólni szerencsés vagyok, tudvalevőleg elvi ellentétben áll. De azt az alapvető tételt, amely az egész magyar nemzet közös hitvallása és amelyet az 1790—91. évi X. törvénycikk juttatott szabatosan kifejezésre, azt, hogy Magyarország az 1723. évi I. és II. törvénycikk által létesített dinasztikus és kölcsönös védelmi kapcsolatban fenntartotta önálló állami szuverenitásának teljességét, Ferencz József kiegyezése is kiindulópontul vette; ezen az alapon oldotta meg azt, amire minden uralkodónak, aki magyar király és egyúttal osztrák császár, természetszerűen törekednie kell és amire az 1723. és 1848. évi magyar törvényhozók is törekedtek: a jogara alatt levő két állam kölcsönös védelmének intézményes biztosítását.
És habár mi a megoldást sok részében szerencsésnek nem tartjuk, azt a tényt, hogy ezen az alapon, hazánk állami önállóságának elvi alapján létesült, amelyről letérés többé nem is gondolható, mert immár nem csupán a nemzetnek, hanem az uralkodóháznak is hagyományává lett és hogy ezzel hazánk-törvényes függetlensége újabb megdönthetetlen biztosítékot nyert, a megdicsőült király halhatatlan érdeméül ismerjük el.
A mű nincs befejezve, az alapgondolat minden következménye még nem vonatott le; úgy kegyeletünk I. Ferencz József, mint hűségünk IV. Károly király iránt arra késztet, hogy ezt a befejezést, a magyar nemzeti élet teljességének kivívását egész erőnkből munkáljuk.
De sohasem felejthetjük, hogy a legnagyobb, a múlt hagyományai folytán legnehezebb, a döntő lépést Ferencz József király tette meg, a legnehezebbet: mert van-e nehezebb dolog, mint hagyományokat nem csupán megszakítani, hanem ellenkező hagyománnyá változtatni? a legdöntőbbet, mert ezzel nemzeti hitvallásunk évszázados küzdelme az ellenkező irányzatokkal szemben, e hitvallás elvi diadalával nyert befejezést, nem csupán a mi üdvünkre, hanem Ő felsége összes országai hatalmi állásának gyarapítására is.
Ez domborodik ki előttünk Ferencz József élete művéből, sírját ez teszi szentté lelkületünkben; ez ragyogja túl emlékében uralkodásának azon tényeit, amelyekkel együttérzést nem vallhatunk; ez biztosítja számára a nemzet soha nem múló kegyeletét.
V. Beöthy Zsolt:
Nagyméltóságú elnök úr! Méltóságos főrendek! Jól tudom, hogy a mai idők szörnyű komolyságában, mely a legnagyobb tettekkel a legnagyobb érzéseket veri föl lelkünkben, visszás a sok beszéd. De mikor az előttünk fekvő törvényjavaslatban, mely dicsőült királyunk nagy emlékének megörökítésére vonatkozik, nemzetünk hálája és kegyelete keres megnyilatkozást: talán szabad néhány rövid szóval tolmácsolnom, hogy ebben a nemzeti kegyeletben és hálában a magyar főrendiház szíve mélyéből osztozik.
Minden nagy emlék nagy tanulságot is hirdet s a megörökítésére rendelt emlékmű nemcsak a kegyeletnek, hanem ennek a tanulságnak is szószólója. Ferencz József emléke ilyen nagy emlék s az országos határozatból emelendő emlékmű is nagy eszmék jelképe és nagy tanulságok hirdetője lesz.
A koronázásra vonatkozó és épp most letárgyalt javaslatok is az ő emlékéhez vezetik lelkünket. Egyenesen hozzá, az ő emlékéhez. Hogy a koronázás királyunk és nemzetünk találkozásának, benső gondolatban és érzésben való találkozásának fényes ünnepévé lehetett; hogy ezen a napon király és nemzet lélekben is eggyé lett, mint a szent korona fogalmában; hogy az ünnepet a magyar nemzetnek nemcsak hódolata, hanem öröme és bizodalma ragyogta be; hogy e világfelfordulás mai válságában is nemzetünk jövőbe vetett hitünket megerősítette: ez a bizodalommal, hittel és egyetértéssel tündöklő ünnep is az ő emlékét dicsőült urunk emlékét hirdette. Igenis, az övét, aki ennek a bizodalomnak, hitnek és egyetértésnek biztos és szilárd alapot vetett a kiegyezésben. Ha a háborúban ma a kiegyezés fejlesztette erők győzedelmeskednek, a koronázás napján a kiegyezésben gyökerező eszmék ültek ünnepet.
Így vezet ifjú királyunk ő Felsége koronázásának öröme és fénye dicsőült urunkhoz. A házából származott valamennyi királyunk között a legelsőhöz, ki fenntartás nélkül, meggyőződésének egész erejével, egyenességével és kitartásával képviselte azt a gondolatot, amellyel az ő őseinek a mi eleink 400 év előtt Szent István koronáját felajánlották. Ferencz József az első volt, ki az ősrégi és hatalmas uralkodóháznak világraszóló tekintélyével és erejével Magyarország erejét, tekintélyét fejlődését önállásában és szabadságában támogatta és biztosította.
Államférfiúi nagyságának ezt a történeti munkáját végezte félszázadon keresztül, koronázásától a címerkérdés rendezéséig, emberi nagyságának legjellemzőbb, alapvető tulajdonságával: példátlan kötelességérzetével. Ennek az emberi nagyságnak fenséges erkölcsi tanításával fog a felállítandó szobor hozzánk és utódainkhoz, nemzetünkhöz fordulni Azt fogja hirdetni, hogy az igazi egyéni és nemzeti erő csak a fáradhatatlan és rendíthetetlen, a soha meg nem pihenő és soha nem alkuvó kötelességteljesítés. De nemcsak nemzetünkhöz, hanem boldogult urunk utódaihoz, jövő királyainkhoz is lesz szava a szobornak. Még pedig az, hogy: siker, diadal és dicsőség csak az ő felismert útján, csak nemzetünkkel együtt várhatja őket.
Méltóságos főrendek! E két gondolat foganatában való szent bizodalommal hajoljunk meg elhunyt nagy királyunk emléke előtt és járuljunk hozzá egyhangúlag a javaslathoz.
VI. Vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékirataiból:
Ifjúságom óta egyre azt hallottam, hogy Őfelsége mindenható, magasabb lény, aki elérhetetlen magasságban trónol. Most aztán szemtől szemben fogok vele állani, és ezentúl naponta személyes szolgálatot teszek majd körülötte. Amikor beléptem a dolgozószobájába, Őfelsége, aki tábornoki ruhát viselt, néhány lépést tett felém. Egyetlen más uralkodóval sem találkoztam életemben, aki hasonló mértékben személyesítette meg a »felség« méltóságának igazi fogalmát. Ez a vélemény, mely első kihallgatásom hatása alatt bennem későbben kialakult, sohasem változott meg. Lényéből sugárzott a megkapó méltóság; ez minden alakoskodástól mentesen, mindenkit illő tartózkodásra kényszerített; mégis nyomban éreztem, hogy jóságának és közvetlenségének hatására minden elfogultságom megszűnt. Nagy élmény maradt számomra az a pillanat, amidőn az ősz uralkodó színe előtt állottam. Amint megláttam hajlott alakját, amelyre családi tragédiák és kormányzati gondok súlya nehezedett, a meghatottság és szeretet érzése töltötte be lelkemet, és ez ma [1952] is változatlanul él bennem.
Őfelsége hozzám intézett kérdéseiből megtudtam, hogy származásom és eddigi pályafutásom felöl teljesen tájékozott. Úgy tűnik, mintha még ma is látnám kék szemének jóságos tekintetét, és hallanám hangjának csengését. Kihallgatásom – állva – mintegy tíz percig tartott. Miután Őfelsége elbocsátott, és én hátrálva kijutottam a teremből, az átéltek után lelkesedésemben megfogadtam, hogy a király és császár őfelségét híven szolgálom, és – ha úgy adódnék – életemet is boldogan adnám érte.
VII. Hóman Bálint: I. Ferenc József képmása előtt
Boldog emlékű királyunk, I. Ferenc József Ő Felsége halotti képmása előtt úgy érzem, jelképes áldozat részesei vagyunk.
Magyarország újkori történetének három korszaka volt gazdag és bőkezű kulturális alkotásokban, három korszakát jellemzi a céltudatos nemzeti művelődéspolitika. Az első – Oláh Miklós és Pázmány Péter, Erdélyben Bethlen Gábor és Rákóczi György kora – az egyházi kultúrpolitika, egyházi és felekezeti intézmények korszaka; a második – József nádor, a Széchenyiek, Telekiek és társaik érája – a főúri kultúrpolitikáé, társadalmi alkotásoké; a harmadik – a kiegyezést követő négy évtized, mikor az állam fogalma egybeolvadt Ferenc József személyével – az állami kultúrpolitika, állami alkotások kora.
Mai ünnepségünkön e három korszak szelleme ölelkezik. Széchenyi Ferenc és József nádor megifjodott múzeumában a nagy alapítók ivadékainak és utódainak élén Pázmány Péter méltóságának örököse hódol Ferenc József emlékének, mint a történeti Magyarország feltámadásához vezető kultúrmunka szimbólumának. S a régi fényükben tündöklő öreg falak közt kultúrfejlődésünk három hatalmas tényezője – egyház, állam és társadalom – a múltnak áldozva tesz tanúságot a nemzet élni- és áldozniakarásáról, kultúránk jövőjébe s vele Magyarország feltámadásába vetett erős hitéről.
Ez áldozat, e hitvallás hatása alatt Nagy-Magyarország és a nemzeti kultúrmunka élő szimbólumaként veszem át halott királyunk remekbe öntött utolsó képmását.
(Beszéd 1926. évi október hó 22-én.)
Gróf Klebelsberg Kunó gróf Tisza István és I. Ferenc József kapcsolatáról:
A magyar nemzet gyönyörű hűsége, hatalmas háborús erőkifejtése valóságos reveláció volt az agg Ferenc Józsefnek, ki Tiszát a dualizmus védelmében, utóbb végső következményeinek levonásában növekvő meggyőződéssel támogatta. Király és vezető minisztere így emberileg is mind közelebb jutottak egymáshoz s így növekedett boldogult nagy királyunk utolsó idejében Tisza befolyásával a magyar államnak a monarchiára gyakorolt befolyása.