„Az emlékezések nagy magyar mestere, Gyulai Pál pedig nagyjainkról tartott egyik emlékbeszédében a benső igazság megérzésével mondja, hogy elhunyt nagyjaink emlékének áldozva, a veszteség érzete észrevétlenül azon eszmék kultuszába olvad, melyeknek az elhunyt reprezentánsa vagy bajnoka volt. A bánat felettünk borongó felhőit így aranyozza meg az eszmék fénye, melytől elhunyt elnökünk egyénisége és élete fénylett és fénylik most is előttünk. Így lesz a fájdalmas megemlékezés egyben nemcsak a hálaadás, de a lelkesedés és emelkedettség órája is.”
SZÉKHELYI MAILÁTH GYÖRGY EMLÉKEZETE
CSERNOCH JÁNOS Dr.
Elnöki megnyitó beszéde
A Szent István-Társulat LXX-ik közgyűlésén,
1923. évi március hó 15-én
Tisztelt Közgyűlés!
Évtizedek óta megszoktuk, hogy a Szent István-Társulat évi közgyűléseit olyan ünnepélyes és komoly pillanatnak tekintsük, melyben figyelmünket a magyar közélet vagy katholicizmus nagy kérdéseire irányítjuk. Legrégibb és leghatalmasabb katholikus kultúrintézményünk nagygyűlésén nem elégedtünk meg azzal, hogy a Társulatnak mind nagyobb arányú irodalmi és kulturális működésétől az örvendetes jelentéseket meghallgassuk; nagy elvi kérdések megbeszélésének szükségességét érezve, szívesen időztünk az eszmék fenséges magaslatain, melyek katholikus világnézetünk horizontján feltűnnek.
Ezúttal, Tisztelt Közgyűlés, nem ilyen emelkedett és lelkesítő eszmék hatása alatt állunk és gyűltünk össze. Nagy veszteség súlya nyomja lelkünket. Érzelmeink fájdalmas emlékezés alatt sajognak. Üres itt mellettem az elnöki szék, melyből még múlt évben is a közgyűlésen gróf Mailáth György elnök, az őt annyira jellemző komoly szerénységgel, de a férfiasságot sem nélkülöző gyöngédséggel szólott hozzánk. Több mint egy évtizeden át a gróf Zichy Nándor halálával elárvult elnöki székből Mailáth György ajkain keresztül hallottuk szólni Zichy Nándor szellemét. És pár hónappal ezelőtt ezek az ajkak is elnémultak.
Az elárvultság érzése uralkodik tehát rajtunk. A bánat sötét felhője borong felettünk. Az emlékezés is fájdalmas, mert még be sem hegedt sebeket érint. De bármilyen nagy legyen a veszteség egyesre, Társulatra, vagy akár egy nemzetre, az igaz és nagylelkű emberekről való emlékezés nemcsak a bánat, hanem a lelkesedés forrása is. Keresztényi gondolattal figyelmeztet rá szent Jeromos, hogy «non moeremus, quod talem amisimus, sed gratias agimus, quod habuimus, imo habeamus». Nem siránkozunk, hogy ilyen férfiút elvesztettünk, hanem hálát adunk, hogy ilyent bírtunk, sőt tovább bírjuk. Az emlékezések nagy magyar mestere, Gyulai Pál pedig nagyjainkról tartott egyik emlékbeszédében a benső igazság megérzésével mondja, hogy elhunyt nagyjaink emlékének áldozva, a veszteség érzete észrevétlenül azon eszmék kultuszába olvad, melyeknek az elhunyt reprezentánsa vagy bajnoka volt. A bánat felettünk borongó felhőit így aranyozza meg az eszmék fénye, melytől elhunyt elnökünk egyénisége és élete fénylett és fénylik most is előttünk. Így lesz a fájdalmas megemlékezés egyben nemcsak a hálaadás, de a lelkesedés és emelkedettség órája is. Simor János nagynevű elődöm is éppen elhunyt elnökünk édesatyjáról, a nagytekintélyű országbíróról, ki Társulatunknak egy rövid ideig szintén elnöke volt, emlékezve mondotta, hogy «fellángol a szív, midőn a nemes halottnak erényei által az élet komoly feladatára oktatást nyer». Íme tehát, Tisztelt Közgyűlés, nemcsak kegyeletes kötelességet rovok le, nemcsak szívünk érzelmeit követem, de egyben a közgyűlésen megszokott emelkedett szellem légkörében, az eszmék magaslatán maradok, ha néhány vonással megörökíteni kívánom elhunyt elnökünk, gróf Mailáth György emlékét, ki az igaz katholikus eszméktől vezetett és kötelességtudó férfid példaképe volt.
A Mailáth-család egyetlen tagjáról sem lehet azonban hű és történeti igazsággal összhangzó jellemképet adni még akkor sem, ha igaz, hogy nincs szükségem a Fabius-nemzetség dicséretére, mikor Fabiola erényeiről szólhatok, hogy emlékezetünkbe ne idéznők az elhunyt atyjának, id. székhelyi Mailáth Györgynek történelmi alakját és nagyságát. Hiszen szinte isteni végzésben, a természet törvé¬nyeiben van, hogy a gyermekek a szülői névvel együtt gyakran örökségül kapják a szülőknek lelki és jellembeli tulajdonait, nem egyszer harmóniába olvasztva az atya és anya olvasztva az atya és anya egyéniségét, vagy mint ifj. Mailáth György esetében, megenyhítve azokkal a lágyabb vonásokkal, melyek legtöbbször a gyengéd és finomlelkűség kifolyásai. De kérdem, nem mondhatom-e én is el a fiúról, amit Simor János bíboros említett megemlékezésében az apáról mondott, hogy «benne a keresztény hit nem elmélet, nem játszi felvillanás, nem érzelem, hanem elv és törvény volt, mely napról-napra szilárdulván, azt az egységes életirányt, azt a hűséget szülte és fejlesztette, melyet egyszóval katholikus jellemnek nevezünk». Igen, ifj. Mailáth Györgynek már fiatalságában a katholikus jellem a legszebb vonása. Egy szép és hosszú életen át ez csak erősbödött benne, mert mindvégig hűséggel azt az egységes életirányt követte, mely a szülői házban lett sajátjává s amely életének és bármely téren való működésének a katholikum zománcát megadta. A szigorú kötelességtudáson kívül a külső látszatokra és fényeskedésre való nem törekvést is a szülői házból vitte magával, mert atyjának példájából megtanulta, hogy a kötelességet önmagáért kell teljesíteni. Aki — mint atyja — az országban az alkotmányos és törvényes rend útjának egyengetésében annyit tett, de érdemeit, önmagát feledve a kormányzói hatalmat teljes megelégedéssel látta mások kezébe átszállani, az példájával hirdette, amit Sinesius püspök mondott az igaz hazafiról, hogy «nem saját személyem a polcokon, de a haza nekem a legkedvesebb». Amit elhunyt elnökünkre úgy is alkalmazhatunk, hogy neki sohasem saját személye a polcokon, hanem mindig maga az ügy volt a legfontosabb.
A szigorú kötelességteljesítésnek, a katholikus jellemnek és nem a személyével, de az üggyel való törődésnek példaképe volt Mailáth György első közéleti szereplésében is. A jogi tanulmányait és hosszabb külföldi útját alig befejezte 26 éves férfiút a kormányzat Esztergom vármegye főispáni székébe ülteti. 1881. március 28-án szerényen foglalja el a történelmi múltú megye főispáni székét, melynek ő az első világi főispánja. Jóakaratát mondja székfoglalójában az «egyetlen hozománynak» és fél, hogy «még tiszta szándéka és a kötelességérzéstől áthatott törekvése sem fogják pótolhatni a tapasztalásnak hiányát. De bátorítja a gondolat, hogy az újonc is lehet jó katona, ha kötelességérzete és tiszta szándéka lelkesítik». Jellemének és egyéniségének minden szerénysége mellett a komolysága és a székfoglaló beszédben is kifejezésre jutott széles látóköre az első pillanattól kezdve megbecsülést szereznek neki, ami az igaz tekintélynek is legerősebb alapja. Érdemes meghallgatni, hogy a fiatal főispán a nemzet nagy kérdéseiről mily átgondoltsággal és határozottsággal nyilatkozik: «Az ország függetlenségeért folytatott küzdelmek zárkövét találták meg — mondja — egy közjogi alapban, mely a monarchia közös ügyeinek a parlament közössége nélküli alkotmányos elintézését tevén lehetővé, a monarchia nemzetközi tekintélyének, az ország féltékenyen őrzött önállóságának az alkotmányos érzelemben felülmúlhatatlan uralkodó őrtállása mellett képezi legértékesebb biztosítékát. A megegyezés lehetővé tette, hogy a küzdelemben kimerült erők a belfejlődésnek legyenek szentelhetők s bár az átmeneti nehézségeket leküzdötteknek nem tekinthetjük, fajunk fényesen bebizonyosodott vitalitása mellett sem szabad elbizakodnunk és nem szabad csüggednünk a folytonos haladás utáni törekvésben. Nyíltan kimondja anélkül, hogy a kormányzati rendszerről és nevezetesen az akkor már emlegetett államosításról, illetve önkormányzatról behatóbb eszmecserébe bocsátkoznék, hogy hazánk szociális, politikai, társadalmi, sőt pénzügyi viszonyai mellett is célszerűnek nem tartaná a nemzet történelmével, szellemével egybeforrt intézmények rögtönzött eltörlését».
Fajának értékelésével nyilatkozik hivatásunkról és jövőnkről is. «Hazánkban — úgymond — a társadalom őserdő, melyen viharként zúg keresztül az új kor szelleme. Sok fa halomra dűlt, mely nyugodtabb időkben sokáig magasan hordhatta volna lombozatát, de a meg nem ingott fák árnyában az épségben maradt törzsből fejlődni fognak új életerős hajtások s miként erős bennem a meggyőződés, hogy hazánk, mint állam diadalmas lesz minden nehézséggel, úgy élénk hitem is, hogy kultúrközvetítési hivatásának betöltése közben is csorbítatlanul meg fogja őrizni nemzeti géniuszát.»
Főispánságának tízéves évfordulóján tartott ünnepségek és üdvözlések pedig önmagukban szép dokumentumok, hogy éppen a tapasztalat hiányáról panaszkodott főispán tudta az egész megye kormányzatát oly békességben, egyetértésben és harmóniában vezetni, melyre alig volt példa. Pártatlanságán kívül egyéni szeretetreméltóságának és ritka tapintatának tulajdonítható ez. Egyik ünnepi szónok végigtekintve elődeinek díszes során és elismerve jelességeiket, megállapította, hogy «egyben mindannyit fölülmúlta, mert olyan főispán — mondotta —, ki a megye közönségének szívét, szeretetét rang- és rendkülönbség nélkül annyira magáévá tudta tenni, egy sem volt». Nem is szólva a tisztviselői kar magasztaló üdvözléseiről, a városnak polgármestere, ki pedig a kormány erős ellenzékéhez tartozott, oly szavakkal méltatta kormányzati és a társadalmi életben kifejtett érdemeit, melyek csak igaz embernek és érdemeknek szólhattak. «Hivatali működésében — mondotta a polgármester — a kormány és a közönség közt mint közvetítő szerepelt, mindenütt keresve az együttműködés lehetőségét. Mint különböző kulturális, gazdasági és humánus intézmény vezetője és bőkezű támogatója nem egyedül származásának és nevének fényével, hanem inkább szellemének előkelőségével és érzületének nemességével gyakorolt termékenyítő hatást és járult az üdvös irányú tevékenység sikeréhez. A társadalmi érintkezésben pedig nem sértő leereszkedéssel, hanem rokonszenves közeledéssel és lekötelező nyájassággal nyervén meg a polgári társadalom tagjait.»
Szebb jellemzést ennél valóban nem lehetne adni Mailáth György egyéniségéről. De jellemének szilárdságát és kristálytisztaságát még jobban megismerték akkor, midőn röviddel eme jubiláris ünnepség után Mailáth lemondott a főispáni méltóságról azért, mert a Szapáry Gyula lemondása után megalakult Wekerle-kormány egyházpolitikai nyilatkozatával nem értett egyet. Az 1892. decemberi esztergomi megyegyűlés e lemondás hatása alatt gyűl össze. Az elnöki hivatalos bejelentés csak annyit mond, hogy «a mélyen tisztelt és forrón szeretett főispán a változott politikai viszonyok folytán állásáról leköszönt». De ezután megindult a búcsúztatások hosszú sora, mely a vármegyék annaleseiben is ritkaság. A távollétében elhangzott búcsúbeszédek nemcsak megható kifejezői a közszeretetnek, melynek egyénisége örvendett, de egyben fényes dokumentuma annak, hogy az elvhűség és bátor hitvallás mindig nagy erkölcsi érték és hatása nem marad el. Ovidius e szavaival: moesta domus plangore sonat, urbs gemuit, a gyászbaborult ház a fájdalom szavát visszahangozza s a város is fájdalmában felkiált: így festi meg egyik szónok a vármegye és város képét. A távozóról pedig ezt mondja: «Tiszta jelleme, sokoldalú műveltsége, határtalan jósága, baráti szívélyessége, humánus nyájas modora mindnyájunknak szívét megnyerte».
Lankadatlan buzgósága, hazafias tevékenysége, a megye és város összhangján való állandó fáradozása, annak felismerése, hogy a fejlődő megyei központ szükségesség az erőteljes megyei élethez, minden párttal és egyesekkel szemben pártatlan és igazságos eljárása: ezek a búcsúztató beszédek visszatérő témái. Jellemének legpregnánsabb vonásáról, elvhűségéről, de egész lényének varázsáról is Villányi Szaniszló, a jeles történetíró, akkor esztergomi bencésigazgató pedig e megkapó szavakkal emlékezett meg: «Az ész és szív harmóniájának azon kellemes egysége, az a humánus érzés, melyet kicsiny és nagy, a közelről vagy távolról szemlélő gr. Mailáth György egyénisége részéről kivétel nélkül örömmel tapasztalhatott egész főispáni működése folyamán: ez adta meg egész lényének ama sajátszerű varázst, mely lebilincsel mindenkit. Semper honos nomenque tuum laudesque manebunt, neved és dicséreted meg fognak maradni — folytatja a szónok — mert gr. Mailáth György egyénisége szorosan összeforrt a tisztesség fogalmával. A meggyőződés mélységével ragaszkodva elveihez, levonta azok konzekvenciáját s ezért minden dacára mindenki a dicsérő és hálás elismerés hangján fogja emlegetni nevét».
Kissé hosszasabban időztem Mailáth György főispáni működésének egykorú tanúvallomások alapján való ismertetésénél, de indokolttá teszi ezt az, hogy a főispánságról való lemondásával tulajdonképpen záródik is életének ama működése, mely a közéletben a politikával kapcsolatos. Természetes, hogy aki férfikorának jóformán így az elején, de annál férfiasabb elhatározással igazodott a politikában is az elveihez, hogy az azokat később is mindig megvallotta, midőn mint a főrendiház tagja alkotmányos kötelességét gyakorolta. De Mailáth György szorosan vett politikai működést többé fejtett ki, hanem visszavonult elsősorban családja körébe, mely már akkor népes volt. Még főispánságának második évében vette nőül gróf Zichy Nándor egyik leányát, Saroltát, kivel negyven éven át ideális családi életet élt és akit elvesztvén, egy év múlva szinte sietve követett a halálba. Hét gyermeknek, hat fiúnak és egy leánynak volt atyja Mailáth György s így a családi élet nemcsak boldogította, de le is foglalta. Bár teljes mértékben osztotta és követte is gróf Zichy Nándornak politikáját, arra nem akarta magát elhatározni, hogy aktív módon részt vegyen a politikai életben. Megmaradt a katholikus társadalmi és kulturális tevékenység terén s mint jó gazdát érdekelték a gazdasági mozgalmak is. Jelentősebb nyilvános szereplése — de ez már a katholikus kultúra terén — csak akkor kezdődik újból, mikor a Szent István-Társulat gróf Zichy Nándor egyenes kérelmére elnöktársává választotta, mint Zichy Nándor levelében nevezte, legkedvesebb rokonát és testi-lelki hívét. Ebben az időben a katholikus ifjúság neveléséről gondoskodó budai egyesületben, mely a Rákóczianumot létesítette, Várady Árpád elnöktársával fejt ki buzgó tevékenységet. Szívén fekszik, hogy az ifjúság katholikus jellemfejlesztésére a fővárosban intézetet létesítsenek. A visszavonultságáról és szerénységéről ismeretes főurat már ezen egyesületi működése alatt úgy ismerték meg, mint aki a viszonyokat bölcsen mérlegeli, a kor követelményeit megérti és mindig a kristálytiszta katholikus világnézet érvényesítésére törekszik. Erre mindig kész minden jó eszközt megragadni. Tudja azt is, hogy anyagilag is meg kell alapozni ama intézményeket, melyeknek erkölcsi a feladatuk. Meg is teszi.
A Szent István-Társulat elnökségében még sokkal nagyobb tere nyílott, hogy e képességeit a Társulat és a katholikus kultúra számára kamatoztassa. Pedig ide is szerényen köszöntött be; az 1912-iki elnöki székfoglalói beszédében, amikor már Zichy Nándor is az égbe költözött, csak ennyit mondott: «Fénylő és tiszta az a hagyaték, amely reám szállott s a Gondviselés legnagyobb jutalmának fogom tekinteni, ha egykor azt mondhatják rólam, hogy jó úton jártam, mert egy pillanatra se tértem le arról az ösvényről, melyet számomra s bátran mondhatom, mindnyájunk számára Zichy Nándor kijelölt. Tisztelt Közgyűlés! Mi vagyunk az élő tanuk, hogy Mailáth György ez örökséget nemcsak tiszta fényében, de öregbítve hagyta reánk, illetve a Szent István-Társulatra.
Szent István-Társulati elnöki működésében is az jellemezte, ami jellemének lényege volt: lenni és nem látszani akarni annak, aminek lenni kell. Az őt jellemző szerénységével és őszinteségével nem akart minden dologban irányítani és vezérkedni. Elnöki előterjesztései és megnyilatkozásai is rendszerint kimértek és tömörek voltak. A dolog lényegére vonatkoztak, vagy ha az alkalom olyan volt, mély érzésével voltak átszőve. Az elnöki reprezentálást is csak mint kötelességet teljesítette, de ezt szerette legkevésbé.
Ellenben fáradságban és lelkiismeretességben határt nem ismert, ha a Társulat ügyeiben kellett eljárni. Kedvenc szavajárása volt, ha a vezetőségben társai vagy az igazgatóság valamire felkérte: értem a parancsot és teljesíteni fogom. Nem is nyugodott, míg a dolog nem sikerült. Az ő elnöki működésére valóban szent Jeromos szavai illenek: latebat et non latebat. El volt rejtőzve, de nem volt elrejtőzködve.
Elnöki működésének első éveiben a részvénytársaságok működése nyomán hatalmas lendülettel fejlődik a Társulat és mikor a Rózsa-féle ház megvétele által új lehetőségek kínálkoznak, az anyagi áldozatoktól sem riad vissza, hogy a hasznos terv sikerülhessen. A megvételhez szükséges tőke egyharmadrészét maga adja rendelkezésre. A háborús évek alatt is szívesen hoz nagyobb anyagi áldozatokat, hogy a harctérre induló és sebesült katonák imakönyvet kapjanak. Inkább maga járul a kiadáshoz tekintélyes összegekkel, csakhogy az imakönyvek terjedelmesebbek és kötöttek legyenek. A Társulat irodalmi irányítását kezdettől fogva szerényen elhárította magától, de azért nem egy kiváló és főleg külföldi mű megjelentetését ő kezdeményezte.
Nagyon szeretett olvasni és rengeteg sokat is olvasott. A bölcsészeti és történelmi könyveket különösen kedvelte, de rendszeresen olvasott theologiai munkákat is és szívesen szentét órákat a szépirodalomnak. A klasszikus értékűekért lelkesedett és azok lefordítását szorgalmazta. Mailáth György volt a Társulat könyvkereskedésének is egyik leggyakoribb látogatója és könyvállományának és kiadványainak legbuzgóbb vásárlója. Egyéniségére pedig jellemző, hogy e tekintetben még az állásával járó előnyöket sem vette igénybe, ellenkezőleg még másoknak is saját számláján küldött könyveket. Nobilitása annyira ment, hogy egyenesen tőle kért és az iskolák számára ajándékkép küldött könyveket is a saját számlájára iratta, holott elnöki jogánál fogva utalványozási joga korlátlan volt.
Sokat fáradozott azon és állandó gondoskodását képezte, hogy a Társulat minél ismertebb, elterjedtebb és anyagilag is erős legyen. E célból a háború előtt azon volt, hogy az arisztokráciát lehető nagyszámban nyerje meg alapító tagnak. Az ügyek iránt való érdeklődésben és elnöki kötelességeinek teljesítésében pedig mindenkinek példát adott nemcsak akkor, mikor az könnyű volt, de akkor is, midőn veszedelmekkel járt és nagy fáradságába került.
Míg a gyászos 1918-iki összeomlás el nem szakította otthonát, a pozsonymegyei Zavart, a Mailáthok ez ősi fészkét a Fővárostól, nem volt egyetlen választmányi vagy igazgatósági ülés sem, melyen ne elnökölt volna. A proletárdiktatúra bekövetkezésének első heteiben pedig, aggódva a Társulatért, titokban maga hívott össze igazgatósági ülést, melyen a teendőket megvitatták és felkérték a vezérigazgatót, hogy az akkor már szocializált Társulatban maradjon a helyén és mentse meg a megmenthetőt. A trianoni határok sem képeztek neki akadályt, hogy a közgyűléseken és az igazgatósági illéseken is meg ne jelenjen. Ha mégis megesett, hogy a változott viszonyok nehézségei miatt nem jöhetett el, lelkiismereti furdalást érzett annyira, hogy múlt évben éppen erre hivatkozva meg is akart válni az elnökségtől. Tizenkétévi elnöksége alatt ez volt az első és egyetlen eset, mely a Társulat vezetőségével való páratlanul bensőséges és baráti egyetértését megzavarta, mert természetesen a Társulat nem akart hallani arról, hogy a Társulathoz nőtt és példaszerű elnökét elveszítse.
Pedig még egy tiszteletreméltó és szinte engedelmességet követelő indokból sürgette visszavonulási szándékának elfogadását. S ez az ok a férfi és férj ideális lelkületére derít fényt.
Szép jellemének teljességéhez tartozik, hogy rámutassak. Kifejezhetetlen, mély bensőséges szeretettel viseltetett felesége iránt. Családi életük mintaképe volt a katholikus család életének. Szent egyezségben egymásnak és egymással Krisztusban éltek. A szenvedéseket hősi, keresztény lélekkel viselt feleségének elhunyta után maga sem akart többé a világ dolgaival foglalkozni.
Erre hivatkozással akart az elnökségtől is megválni. A Társulat vezetőinek azt mondotta: «Engedjetek távozni, hiszen össze vagyok törve; nem tudnak érdekelni a földi dolgok, hagyjatok engem egyedül a fájdalmammal». De a Társulat és családja is ismerve a Társulat iránt való szeretetét, éppen azt nem akarták, hogy fájdalmában elmerülve emez, a lelkét is betöltő munkakörét elhagyja. Marasztalták, meg is maradt, míg csak a halál fel nem oldott minden földi köteléket szűkebb és tágabb családjával, minek Mailáth György a Társulatot tartotta. A múlt év novemberi budapesti ünnepségekre, melyeken a Társulatot képviselni akarta, már gyöngélkedve jött el otthonából. Hazatérve feleségének halála évfordulóján, november 26-ikán a zord novemberi időben is az egész délelőttöt felesége sírjánál töltötte. Újra meghűlt. A láz többé nem hagyta el. Tüdőgyulladás lépett fel és december 17-én a halálra jámborul elkészülve Krisztussal egyesülve meghalt.
Halála csak méltó volt életéhez. A falu jólelkű tót népe könnyezve kísérte a temetőbe a magyar katholikus főurat, mert nemes lelkéért, katholikus példaadásáért, jóságáért szerette. Megsiratott egy ritka embert, ki nemzetét, polgártársait, családját, kötelességeit és az egész életet a keresztény világnézeten át tekintette.
Házikápolnájában családjával együtt naponkint szentmisét hallgatott. Gyermekeit otthon kiskorukban katholikus pap és tanító társaságában neveltette, később nyilvános iskolába, de mindig csak katholikusba küldötte, hogy katholikus szellemű polgárokká növekedjenek. Kastélya a falu minden karitatív és szociális munkájának központja volt. Emellett keresztény szövetkezeteket alapított, melyekben fiai is tisztségeket töltöttek be a nép fiaival együtt. A ház úrnőjéhez pedig a betegek sereglettek gyógyulást és segítséget keresve. Aki a kötelességek teljesítésében példát adott, az, a haza jutván veszélybe, mind a hat fiát a harctérre küldötte. Felesége és leánya pedig a zavari apácaiskolában, melyet szintén a család alapított, kórházat rendeztek be és betegek ápolásával gyakorolták a hazafias és keresztény irgalmassági cselekedetet. Ilyen embert méltán siratott meg a nép. De méltán nagyjai közé számíthat a katholikus társadalom és nemzet, melynek erényei által példaadással szolgált, közéleti tevékenységével pedig üdvére munkálkodott. Legnagyobbá az embert úgyis erkölcsi értéke teszi. Az igaz keresztény élet és jellem lelki és emberi nagyság is. Esse christianum grande est, non videri: lenni és nem látszani kereszténynek; ez a nagy dolog — mondja szent Jeromos. Mailáth egy egész életen át ezt valósította meg.
A Szent István-Társulat tehát nemcsak kegyeletes dolgot művelt, hogy volt elnöke arcképét megfestette, de joggal és méltán állítja nagyjaink közé annak a férfiúnak képét, kiről elmondhatjuk, hogy fugiendo gloriam, gloriam merebatur, quae virtutem quasi umbra sequitur et appeitores sui deserens appetit contemptores, kerülve a dicsőséget érdemlette ki azt, mert a dicsőség mint árnyék követi az erényt és elhagyván azokat, kik vágyakoznak rá, azok után vágyakozik, kik megvetik. A Mailáth Györgyről való emlékezés hirdesse mindenkor az erény, a kötelesség-tudás, a nemeslelkűség és becsületesség dicsőségét. Arcképe pedig az elnökök díszes sorában, jelképezze gróf Zichy Nándor szellemének, melynek hű reprezentánsa volt, az örökletességét és folytonosságát a Szent István-Társulatban.
Székhelyi gróf Mailáth György megdicsőült szelleme maradjon közöttünk s ihlesse meg a mai nemzedéket, különösen annak a történelmi osztálynak fiatal nemzedékét, amelyre ő életével és működésével annyi fényt derített. Támasszon a magyar katholikusok soraiban minél több igaz vezéri tehetséget; alapos készültségű, hitből élő, munkás és önzetlen vezéreket katholikus szervezeteink élére. Emberek kellenek, nem rendszerek. A mi rendszerünk az egyház. Ebbe a keretbe hősök, vértanuk, szentek, boldog meggyőződésű és rendületlenül bízó apostoli munkások illenek. Egy ilyen, az egyház nagyságához szabott hősről való megemlékezésünk ébressze föl az igazi nagyság vágyát sok elhivatott katholikus férfiú szívében. Azok dicsőítik meg legjobban az elődök emlékét, akik őket fölülmúlják.
A közgyűlést ebben a szellemben megnyitom.