Erdődi gróf Pálffy János 1681-ben önkéntes katonaként kezdte meg pályafutását és 70 évvel később 1751-ben Magyarország nádoraként halt meg. Van-e még történelmünkben olyan személy, aki ilyen hosszan és ráadásul ennyire sikeresen – mint az alábbiakban láthatjuk majd, élete gyakorlatilag szakadatlan sikersorozat volt – kudarcok nélkül forgott volna a közpályán? Bizonyára akad. Viszont azt biztosan állíthatjuk, hogy senki sincs, aki évtizedekig volt országunk történelmének főszereplője és mégis annyira kiesett volna a történelmi köztudatból, mint éppen ő.
Írta: Csizér Márton.
Hogy miért? Azért, mert nem vezetett „szabadságharcot”, nem szőtt összeesküvést az uralkodója ellen és nem is vázolt fel átfogó gazdasági reformprogramot az ország felemelkedése érdekében. Az első kettő bölcsességét dicséri, az utóbbira meg életében még nem értek meg a feltételek. Pálffy János korában a magyar érdekeket elsősorban a harcmezőn kellett védeni. Először egy hosszú háborúban a magyarság számára évszázadok óta a fokozatos pusztulást és sorvadást jelentő oszmán hatalomtól kellett megszabadulni. Utána egy újabb háborúban az előző háború anarchikus viszonyaiban „lubickoló”, az új felszabadult viszonyok közé beilleszkedni képtelen, de a magyar király ellen bármikor fegyvert fogni hajlandó kuruc mozgalom utolsó és legnagyobb fellángolását kellett lecsillapítani. (Igen, II. Rákóczi Ferenc felkelésére gondolok). Aztán meg a Magyarországot immár teljes egészét magában foglaló Habsburg/Közép-európai Birodalom érdekét kellett védeni Európa más nagyhatalmaival szemben. Így pályafutása végén Pálffy János azzal a tudattal távozhatott e világból, hogy sikerült helyreállítani az ország területi integritását, fontos szerepet vívhatott ki a magyarság számára a Habsburgok birodalmán belül és ezáltal hosszú időre – mint később kiderült, egészen az I. világháború végéig – sikerült biztosítani a békés fejlődés alapvető feltételeit. Neki ennyi jutott a feladatokból illetve ennyi eredményt sikerült elérnie. Úgy tűnik ez kevés ahhoz, hogy a magyar történelmi köztudatban méltó helyet foglalhasson el, ami elsősorban annak fényében tekinthető igazságtalannak, hogy nála sokkal kevésbé méltó és sokkal kevésbé sikeres figurákat viszont annál jobban csodálunk.
A Pálffy-család története önmagában egy külön írást érdemelne, itt most csak azt rögzítjük, hogy a kiemelkedő egyéniségek egész sorát felmutató főnemesi család különösen a XVI-XVIII. századok során játszott kiemelkedő szerepet hazánk történetében, de egészen 1945-ig, az arisztokrácia megsemmisítéséig megőrizték befolyásos szerepüket. Pálffy (II.) Miklós (1552-1600) európai hírnévre szert tett hadvezér. Legkiemelkedőbb haditette Győr 1598-ban történő visszafoglalása. Pálffy Jánoshoz hasonlóan a nádori méltóságot töltötte be Pálffy Pál (1592-1653) és János bátyja, (V.) Miklós (1657-1732) is. Az idősebb testvérről vajon mennyire közismert, hogy saját maga rendszerezte családjának iratanyagát és ezzel megteremtette a Magyar Országos Levéltár gyűjteményének alapját? Egy másik Pálffy Mikós (1710-1773) meg már Mária Terézia idején töltötte be az országbírói méltóságot. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy az 1848-49-es forradalmi országgyűlés alelnöke tarcsafalvi Pálffy János (1804-1857) nem rokona a grófi családnak, bár a névazonosságra maga is rájátszott, amikor „Erdődi” álnév alatt publikált.
Ilyen családba születni persze kiváltságokkal és előnyökkel is járt, de a legjobb arisztokrata hagyományoknak megfelelően mindezek kiemelkedő elvárásokkal párosultak. Pálffy János 1663. augusztus 20-án született (éppen augusztus 20-án!), és élete első 18 éve tanulással telt. Amely nem csak tankönyvek biflázását jelentette, hanem mindent, amely egy katonai-politikai vezető szerepre szánt fiatalember számára hasznos: idegen nyelvek, lovaglás, etikett, testedzés, katonai alapismeretek. A formális tanulmányokat egy bécsi és egy bolognai egyetemi év zárta le. Valószínűsíthetjük, hogy a formáció éveinek hasznos eltöltésével a fiatal Pálffy sokkal szélesebb látókörrel és műveltséggel rendelkezett, mint főnemesi pályatársainak (gondolhatunk akár Thököly Imrére, Bercsényi Miklósra, Károlyi Sándorra) túlnyomó többsége. 1681-ben még békeidőben megkezdett katonai pályafutása harmadik évében kitört az a háború, amelynek eredményeként Magyarország végül megszabadult a 150 éves török uralomtól. Először egy német gyalogezredben szolgált önkéntesként, de hamar átlépett nagybátyja, Pálffy (IV.) János (1645-1694) tábornagy vértesezredébe, ahol kapitányi rendfokozatban szolgált. Részt vett a háború valamennyi jelentősebb összecsapásában. 1683-ban az Érsekújvár elleni támadásban, majd Bécs és a Birodalom sorsát is eldöntő kahlenbergi csatában, ahol megismerkedett a szintén pályakezdő, vele egykorú Savoyai Jenő (1663-1736) herceggel, és ahol meg is sebesült. Majd az év további részében a győztes párkányi csatában és Esztergom felszabadításában. A következő évben Visegrád visszavétele, a győztes váci csata, majd Buda sikertelen ostroma következett. 1685: a győztes táci csata, majd Érsekújvár felszabadítása. Természetesen Buda 1686-os felszabadításából sem maradhatott ki. Ebből az évből származnak az első adatok, hogy Pálffy kapitány harci érdemeivel már a magasabb hadvezetés figyelmét is felkeltette. A török felmentő sereg elleni érdi győztes csata után Lotaringiai Károly herceg a zsákmányolt zászlókkal őt küldi fel Bécsbe I. Lipót királyhoz. Nem lebecsülendő kitüntetés és későbbiekben komoly lendületet adott karrierjének, hogy az uralkodót személyesen is megismerhette. Pálffy immár Lotaringiai Károly hadsegéde. Buda visszavétele után még ugyanebben az évben részt vett Pécs visszafoglalásában, majd 1687-ben a Szulejmán nagyvezér seregét megsemmisítő nagyharsányi csatában. Érdekes párhuzam, hogy a győztes csata után Savoyai Jenőt érte ugyanaz a kitüntetés, mint egy évvel korábban Pálffyt: ő vihette meg a győzelem hírét Bécsbe.
A fiatal arisztokraták esetében (is) sokat nyomtak latba a családi kapcsolatok. Születésének körülményeit senki se tudja befolyásolni, azonban házasságát már igen. Pálffy az előbbiben szerencsés, az utóbbiban okos. 1687-ben megházasodott. Választottja gróf Czobor Terézia, kinek apja gróf Czobor Ádám tábornagy rögtön komoly segítséget nyújtott veje előmeneteléhez. Pálffy 1688-tól az apósa által szervezett huszárezred alezredese lett.
1688-ban immár Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadsegédeként harcolt Nándorfehérvár felszabadításakor, majd az utána következő években Badeni Lajos herceg főparancsnoksága alatt már Szerbia és Bosznia csatatereit járta. Az 1689-es évet Niš elfoglalása tette nevezetessé, ezt követően azonban az addig sikeresen vívott háború dinamikája megtört. Megelégelve Habsburg riválisa sikereit, Franciaország Napkirálya, XIV. Lajos – megszegve a húszéves fegyvernyugvásra vonatkozó 1684-es ígéretét – nyugatról indított háborút Lipót császár ellen. Az erőket meg kellett osztani és Badeni Lajos irányítása alatt az oszmánok ellen vívott háborút sokkal kisebb haderővel kellett folytatni. Emiatt 1690-ben kedvezőtlen fordulatot vettek a hadiesemények Thököly egy kisebb kuruc sereggel és nagyobb török támogatással betört Erdélybe elvonva ezzel Badeni Lajost a szerbiai frontról. A nagyobb sereg közeledésének hírére, Thököly alig két hónap után harc nélkül kivonult Erdélyből, de ez ezzel elegendő időt biztosított az új nagyvezérnek Köprülü Musztafának, hogy visszafoglalhassa Nándorfehérvárt. 1691-ben az „évszázad legvéresebb csatájában”, Szalánkeménnél Badeni Lajosnak sikerült megsemmisíteni a török fősereget, maga a nagyvezér is holtan maradt a csatatéren, de Nándorfehérvárt ekkor nem sikerült visszafoglalni. Mondanom sem kell, hogy Pálffy ebben a csatában is részt vett. Ugyanebben az évben meghalt Czobor tábornok és immár ezredesként irányíthatta néhai apósa huszárezredét. A török háború új fővezére (Erős) Ágost szász választófejedelem – későbbi lengyel király – elődei katonai képességeinek töredékével sem rendelkezett. A háború holtpontra jutott. Az elkövetkezendő évek hadműveleteinek jellemzője: a császári-királyi sereg Pétervárad környékéről igyekszik veszélyeztetni Nándorfehérvárt, amelynek közelében meg a török haderő állomásozik, de egyik fél sem mer illetve képes kezdeményezően fellépni. Mindenestre 1693-ban harmincéves korában Pálffy János ezredest vezérőrnaggyá léptetik elő, így 12 év szolgálat után, immár a tábornoki kar tagja lesz. Ekkor azonban egy különös incidens akasztotta meg további pályafutását, veszélyeztette életét és szabadságát, de egyben rávilágít magyar hazafiúi jellemére is.
A harcok szünetében Pálffy összekülönbözött az uralkodó württembergi herceg Frigyes Károly (1652-1698) öccsével, János Frigyessel (1669-1693), aki szidalmazta a magyarokat. Azt pontosan nem tudjuk, hogy miért. Olvasható olyan verzió, hogy János Frigyes a magyar nyelvet a „kutyák nyelvének” nevezte. Azt kérdezte Pálffytól, hogy a magyar katonák miért a kutyák nyelvét beszélik. Más forrás szerint viszont az ifjú herceg személyesen lőtt le két magyar huszárt, akiket lopással vádoltak. A két változat nem zárja ki egymást. Könnyen lehet, hogy János Frigyes a magyar nyelvre vonatkozó „kritikus megjegyzését”, akkor tette, amikor Pálffy az ezredéhez tartozó két katona kivégzése miatt kérdőre vonta. Akárhogy is történt, a két főúr számára becsületük védelme érdekében a párbaj maradt az egyetlen kiút. (Nem tudjuk biztosan ki volt a kihívó, de valószínűleg Pálffy.) A párbaj természetesen a császári-királyi seregben is tilos volt, de a nem hivatalos, ám annál szigorúbban vett becsületkódex esetenként mégis szinte kötelezővé tette. Ilyenkor a kitérés gyávaságnak számított és polgári halállal járt. Éppen ezért, amennyiben nem végződött súlyos sebesüléssel vagy halállal, a felsőbb hatóságok is elnézték. Ez alkalommal viszont máshogy történt. A pisztolypárbajra 1693. október 15-én került sor, Herrenberg közelében, Württembergben, vagyis Pálffy ekkor a francia fronton szolgált. Az első lövésváltás során ellenfele lelőtte Pálffy kalapját, ellenben Pálffy lövése halálpontosnak bizonyult. Az ifjú János Frigyes holtan esett össze. Ezzel viszont befejeződött Pálffy karrierje a császári-királyi seregben. Megölt egy herceget, aki az arisztokraták ágas-bogas családi kapcsolatai révén Lipót királynak is rokona volt. Az amúgy is törvénytelen párbaj oka egy pártatlan bíróság előtt aligha lehetett volna védhető. Persze Pálffy mindezt már a párbaj előtt is tudta, de mégis vállalta, mert egy magyar főúr nem tűrhette el sem a magyarság megsértését sem a magyar katonákkal szembeni önbíráskodást.
Menekülnie kellett: Lengyelországba szökött. Ha Lipót valóban olyan uralkodó lett volna, mint amilyenek a „kuruc hazafiak” tartják, aki csak az alkalmat keresi, hogy leszámoljon az ősi, tekintélyes magyar családokkal és kiforgassa őket vagyonukból, hogy saját kincstárát megtöltse, nos akkor most szép lehetőséget kapott. Viszont Lipót jelleme éppen ellentéte volt annak, mint amilyennek a kuruclelkűek illetve a „szabadságharcosok” gondolják, amelyre éppen Pálffy esete a jó példa. A Pálffyakat trónja fontos támaszának és nem kifosztandó alattvalóknak tekintette. A Habsburgok aligha tudták volna annyi évszázadon keresztül megtartani a hatalmukat, ha leghűségesebb embereikkel már az első hiba után vagy csak ürügy alapján leszámoltak volna. Sokkal szívesebben éltek a megbocsátás eszközével, amely különösen okos döntés akkor, ha háborúban egy kitűnő katonát nyerünk vissza általa. Pálffy Lipóttól hamar amnesztiát kapott, hazatérhetett és folytathatta katonai pályafutását. Az amnesztia teljes volt a szó szoros értelmében. Semmi jele annak, hogy akár Lipót, akár utódai akár csak közvetve is fejére olvasták volna korábbi bűnét.
A török háború akkor jutott túl a holtponton, amikor Lipót Savoyai Jenőt nevezte ki fővezérré. Jenő herceg Pálffyval egyidős volt és ugyanakkor, Bécs falai alatt estek át a tűzkeresztségen, de míg Pálffy „csak” egy kiváló katona volt, addig Savoyai Jenő évszázadonként legfeljebb egyszer felbukkanó katonai géniusz. Így nem meglepő és semmi magyarellenesség nincs abban, hogy az ő pályafutása gyorsabb és nagyobb ívű volt, mint Pálffyé. A hadtörténelem több legendás párost ismer, akik vagy főparancsnok-végrehajtó viszonyban, vagy egyenrangú vezérekként, de közösen arattak nagy győzelmeket. Pl. az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán Grant és Sherman, vagy a délieknél Lee és Stonewall Jackson, vagy a spanyol örökösödési háború idején John Churchill, Marlborough hercege és Savoyai Jenő. Ha csak egy hadjárat erejéig, de idesorolhatjuk a waterloo-i győzőket, Wellington herceget és Blüchert, vagy a Bécsnél győző Sobieski János-Lotaringiai Károly párost. Bizonyos szempontból közéjük számíthatjuk Jenő herceg és Pálffy gróf kettősét is. Több csatában és háborúban is közösen küzdöttek, de politikai értelemben is szövetségesekké váltak. Savoyai nagyobb hatalma és befolyása többször is támogatta és előmozdította Pálffy törekvéseit.
Az 1697-ben Savoyai Jenő fővezérlete alatt megvívott zentai csatában sikerült megsemmisíteni az oszmán fősereget és békére kényszeríteni a Török Birodalmat. Az 1699-es karlócai béke jogi értelemben nem sokban különbözött a „szégyenteljes” vasvári békétől. A békeszerződés alapján egyik fél sem adott át területet a másiknak. Az új határt a tényleges birtoklás elve alapján húzták meg. Ezáltal viszont a Temesköz kivételével a Magyar Királyság területe felszabadult a nemzetpusztító oszmán uralom alól. Nagyrészt véget ért a százötven éves török hódoltság időszaka; a felszabadítás 1718-ban, a pozsareváci béke megkötésével lett teljes.
A zentai csata és a béke véget vetett „szabadsághősünk” Thököly Imre pályafutásának, aki a háború alatt végig a keresztények ellen harcolt. Szinte rejtély, hogy török csatlósként hogyan tudott a magyar függetlenségi harcok szimbóluma lenni és miért áll szobra a Hősök terén (ha már az alaptörvényünkbe is beírtuk, hogy védtük Európát).
A csatát követően Pálffy 1700-ig német területen állomásozott. Az 1700. esztendő fontos fordulópont az életében: előléptették altábornaggyá, a huszárezrede helyett egy nagyobb harcértékű vasas ezredet kapott, ezredtulajdonos lett és II. Károly (1661-1700) spanyol király halálával kihalt a Habsburgok spanyol ága. Nyilvánvaló volt, hogy a spanyol örökség kérdése miatt elkerülhetetlen volt a franciák elleni újabb háború. Magyarország nagy szerencséje, hogy éppen időben sikerült lezárni a török háborút.
Az új háború első összecsapásaira 1701-1702-ben Észak-Itáliában került sor. A császári királyi csapatok főparancsnoka a zentai győztes Savoyai Jenő volt. Pálffy a vezérkar tagja lett, de a főparancsnoktól fontos politikai feladatot is kapott: neki kellett Bécsbe menni, hogy az Udvarnál előmozdítsa a hadműveletek hatékonyabb anyagi és katonai támogatását. Ennek ellenére a háború menete hamarosan baljós fordulatot vett. Buda visszafoglalásának társfőparancsnoka Miksa Emánuel bajor választófejedelem – hiába volt korábban Habsburg felesége – elutasította Lipót igényeit és a franciákkal szövetkezett. Az egyesült bajor-francia csapatok Bécset fenyegetve, a Duna mentén törtek előre. A főváros védelme érdekében Magyarországról szinte a teljes haderőt kivonták. Ez kínált lehetőséget II. Rákóczi Ferencnek „szabadságharca” megindítására.
Az ország helyzetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy alig pár évvel a felszabadító háború lezárása után mindenre szükségünk lehetett, csak egy újabb háborúra nem. A százötven éves török uralom eleve szinte kataklizmaszerű pusztulást okozott. A magyar népesség drasztikusan megfogyatkozott, aránya a XVI. század eleji kb. 80%-ról, az 1700-as évek elejére kb. 40%-ra csökkent (egyes becslések szerint 33-35%-ra!). Az ország hatalmas területei, elsősorban az Alföld, szinte lakhatatlan mocsaras-lápos pusztasággá vált. Amire szükség lett volna az a békés építőmunka megkezdése, az ország újbóli birtokbavétele.
II. Rákóczi Ferenc 1698-ban még egyáltalán nem gondolt arra, hogy az ország szabadságát egy újabb háború kirobbantásával kellene helyreállítani. Abban évben – mindössze 22 évesen – kapta meg Lipóttól a szent római birodalmi hercegi rangot. Az elkövetkezendő években viszont környezetének idősebb és elégedetlenebb tagjai, elsősorban gróf Bercsényi Miklós (aki meg grófi címét köszönheti Lipótnak), hízelegve – fejedelmi őseire emlékeztetve – sikeresen táplálták hiúságát és becsvágyát. Mikor aztán uralkodója legnagyobb ellenségével, XIV. Lajossal kezdett konspirálni és lebukott, bebörtönözték. Bécsújhelyi börtöne azonban nem bizonyult túl szigorúnak és sikerült Lengyelországba szöknie. Ezen a ponton Rákóczi előtt két lehetőség állt. Vagy száműzetésben marad élete végéig vagy hazatér és „önzetlenül” szabadsághős lesz.
1703-1704 fordulóján a Habsburg Birodalom válságos helyzetbe került. A magyarországi felkelés keletről, az egyesült bajor-francia csapatok nyugatról fenyegették az osztrák örökös tartományokat és Bécset. A döntő csata megvívása előtt Savoyai Jenő – ekkor már az Udvari Haditanács elnöke – először az itthoni helyzetet akarta stabilizálni. Decemberben és 1704 januárjában Pozsonyból irányította a kurucok elleni harcokat. Terveit azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Pálffyt akarta kinevezni a magyarországi császári-királyi csapatok főparancsnokává, azonban az Udvar akkori harcias hangulata megakadályozta, hogy éppen egy magyar emberre bízzák a magyar felkelés kezelését. Pálffy végül is a főparancsnokká kinevezett Siegbert Heister helyettese lett. Heister amennyire nem volt kiemelkedő katona, annál inkább az erőszak híve volt. Pálffy viszont már ekkor felismerte, hogy a felkelés lecsillapítása (vö.: leverése) elsősorban politikai kérdés. A kurucok túlerőben voltak és gyorsan nagy területeket tudtak elfoglalni, viszont a nagyobb és erősebb várakat (pl. Buda, Pozsony, Gyulafehérvár) eszközök és szakértelem hiányában, nem tudták bevenni és a csatákban is általában az első sortűzre megfutottak („hátat adtak az ellenségnek”). Így az elfoglalt területeket hamar el is vesztették: a háború első éveiben a Dunántúlt háromszor is elfoglalták és elvesztették. Erdélyt meg kétszer (1704 és 1707), de onnan is hamar kiszorultak. Másrészt viszont a csaták elején történő korai visszavonulásaik miatt megsemmisíteni sem lehetett őket. A szétszaladt csapatok hamar újra összeálltak. Így viszont agresszív katonai fellépéssel nem sokat lehetett elérni. Heister taktikája nem járhatott sikerrel.
Bár Jenő herceg nem tudta régi fegyvertársát főparancsnokká tenni, de nyilvánvalóan az ő támogatásával és mintegy kompenzációként, Lipót még 1704 januárjában horvát bánná nevezte ki Pálffyt. A török kiverése után Horvátország gazdasági, demográfiai helyzete hasonló volt a Magyar Királyságéhoz. Jellemző mégis, hogy a horvátok mégsem érezték szükségét egy önpusztító polgárháborúnak. A horvát bán a rendi alkotmány alapján a nádor és az országbíró után a harmadik legmagasabb rangú zászlósúr volt. Egyszerre jelentett önálló katonai és politikai hatáskört és feladatot. A horvát rendek hűségének biztosítása mellett Pálffy feladata elsősorban az osztrák örökös tartományok védelme volt (1704 májusától már lovassági tábornok lett).
1703-ig tekintve az életpályáját még a „leghazafiasabb” kuruc sem találhat semmi kifogásolnivalót Pálffy cselekedeteiben. Innentől kezdve kétségtelenül a „Nagyságos fejedelem” ellen harcolt. Emiatt mind a későbbi nacionalista, „függetlenségi” történetírók, mind az 1945 után internacionalista kommunisták hazaárulónak tekintették. Azonban mindenképpen látnunk kell: Pálffy nem a XIX. század elejétől kezdve szinte mesehőssé magasztosult, „önzetlen szabadsághős” ellen harcolt, hanem egy a kortársak többsége által is értelmetlen és önpusztító háború kirobbantójával akart kiegyezni.
A „tűzoltás” után Jenő herceg visszatért a főhadiszíntérre és Marlborough hercegének, John Churchillnek angol-holland csapataival egyesülve 1704. augusztus 13-án Höchstädtnél legyőzték az előrenyomuló bajor-francia csapatokat. A győzelem jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Bajorországot sikerült elfoglalni, Miksa Emánuel a francia udvarban töprenghetett azon, hogy vajon bölcs dolog volt-e korábbi apósa, I. Lipót ellen fordulnia. XIV. Lajos belátta, hogy a továbbiakban szó sem lehet támadó hadműveletekről, minden erejét megfeszítve a saját országának határait kellett védelmeznie. Bécs megmenekült a nyugati fenyegetéstől és így minden remény elszállt, hogy II. Rákóczi Ferenc harca győzelemmel végződjön. A későbbiek során Rákóczi hiába próbált nagyobb támogatást kicsikarni a Napkirálytól, egyezkedni Nagy Péter orosz cárral stb. nem tudott hatékony szövetségest – valójában gyámot, patrónust – találni. A legokosabb az lett volna, ha minél hamarabb ésszerű kompromisszumon alapuló békét köt. A fejedelem azonban erre nem volt hajlandó. „Önzetlenül” ragaszkodott saját erdélyi fejedelemségéhez (pedig még csak tartósan el sem tudta foglalni, már évekkel a szatmári béke előtt fejedelemsége csak puszta cím volt), és ilyen önzetlenség mellett nem lehet békét kötni egy katonailag erősebb hatalommal.
A harc tovább folyt, amelyben alvezérként Pálffy is részt vett. A kurucok minden nagyobb csatát elvesztettek, de egyik vereség sem volt végzetes számukra. A döntő fordulat azután következett be, hogy Rákóczi 1707-ben, terrorisztikus eszközöktől sem visszariadva, a turóci követek meggyilkolását követően, az ónodi „országgyűlésen” kicsikarta a Habsburg-ház trónfosztását (I. Lipót 1705-ben meghalt, ekkor már az idősebbi fia I. József volt a magyar király). Rákóczi komolyan vette XIV. Lajos üzenetét, mely szerint a francia király nem köthet egyenrangú szövetséget uralkodótársa alattvalóival, ezért kényszerítette ki a Habsburgoktól való elszakadást. Nem ismerte fel, hogy az ő szövetsége XIV. Lajos számára még így is értéktelen, aki hivatalosan továbbra sem ismerte el Rákóczit. Csak arra volt hajlandó, hogy évről évre annyi pénzt küldjön, amennyivel a Habsburg ellenségét keleten lekötő harcokat tovább lehessen folytatni. A külpolitikai csapdából a fejedelem úgy akart szabadulni, hogy új hadsereget szervezve betör Sziléziába és a porosz trónörököst (a későbbi Nagy (II.) Frigyes apját) hívja meg a magyar trónra.
Ha sűrítve akarjuk bemutatni Rákóczi felkelésének legfontosabb jellemzőit, akkor nem is találhatnánk jobb példát az 1708. augusztus 3-án lezajlott trencséni csatánál és az azt megelőző hadműveleteknél. A sziléziai betörés és a porosz herceg meghívása a trónra nagyralátó, bár a magyar érdekeket aligha szolgáló cél volt. (Mi jót várhattunk volna egy porosztól?) A hadművelet sikerét Rákóczi nem akarta egy idejekorán, még magyar földön megvívott csatával kockáztatni. Később azonban a haditanácsa meggyőzte arról, hogy Pekry Lőrinc tábornagy vezetésével egy 7.000 fős sereget küldjön Peter Joseph de Viard báró 6.000 fős serege ellen. Pekry július 28-án csatarendben állt a megerősített császári-királyi táborral szemben, azonban nem támadott. Végül a visszavonulás mellett döntött, amikor is Viard támadott és Pekry csak az utóvédje feláldozásával tudott elmenekülni. A „támadó” (?) hadművelet nevetséges kudarcot vallott. Ekkor Rákóczi ismét változtatott a tervein és úgy döntött, hogy Viardot nem „támadja” tovább, sem a hadiszíntér főparancsnokának Siegbert Heisternek nagyobb seregét sem fenyegeti, hanem Trencsén ellen vonul, amelynek elfoglalásával jó támaszpontot nyerhetett volna Szilézia felé és ahová augusztus 2-án este érkezett meg. A következő nap reggelén értesült a császári-királyi sereg közeledtéről. A kuruc sereg hadrendbe állt, azonban Rákóczi nem tudta eldönteni, hogy akar-e csatát vívni vagy nem. Ezért úgy állította fel seregét, Trencséntől délre, a Turna és Szobloha közötti hegyoldalba, a Barátlehotáról Trencsénbe vezető út mentén, úgy, hogy nem állta el az északnyugatról közeledő labanc csapatok Trencsénbe vezető útját.
Heister nem volt kiemelkedő képességű hadvezér. Ez abból is látszik, hogy meglepetésként érte a csatarendben álló kuruc sereg látványa. Váratlanul érte annak létszáma is. Addig nem tudta, hogy a jelentős gyalogsággal és tüzérséggel megerősített kuruc fősereg nyomában jár. Csak lovasságra számított, ezért is állította össze 5.200 főnyi csapatát kizárólag lovasezredekből. Elővédjét gróf Pálffy János lovassági tábornok irányította. Rákóczi 15.000 főnyi serege közel háromszoros túlerőben volt. Heister és Pálffy úgy ítélte meg, hogy a létszámhátrányra és a kurucok erős állásaira való tekintettel nem szabad támadniuk és a visszafordulás is veszélyes lenne, ezért a legokosabb, ha folytatják útjukat Trencsén irányába. Ez azonban korán sem volt veszélytelen manőver. Először el kellett vonulni a kuruc arcvonal előtt, majd élesen balra kellett kanyarodni Trencsén felé. Rákóczinak számtalan lehetősége lett volna ez alatt, hogy kedvező helyzetből támadjon. Azonban habozott, pedig ha korábban nem is, de az elkanyarodással járó elkerülhetetlen átmeneti zavar jó lehetőséget kínált volna a támadásra. Heister és Pálffy már túl voltak a veszélyes manőveren, amikor Rákóczi parancsot adott a jobbszárnyat irányító Pekry Lőrincnek (a Viard elleni harc „hőse”), hogy lovasságával támadjon. Pekry ebben a csatában szinte teljesen lemásolta pár nappal korábbi teljesítményét. Megindult, de látván a vizenyős, patakokkal és kisebb tóvá szélesedő vizekkel és árkokkal szabdalt terepet hamar megálljt parancsolt csapatainak és visszavonult eredeti állásaiba. A továbbra is a császári-királyi csapatok elővédjét vezető Pálffy felismerte a kuruc jobbszárny zavarát, majd a Heistertől kapott engedély (nem is parancs) kézhezvétele után rögtön támadott. Ugyanaz a terep, amely harc nélkül megállította a kuruc lovasokat, számára nem jelentett akadályt. Olyan erővel ütött rajta Pekry lovasain, hogy a kuruc jobbszárny alig negyedóra leforgása alatt súlyos veszteségeket szenvedett és megfutamodott. Rákóczit teljesen váratlanul érte a támadás, hát még serege gyors összeomlása. Hiába küldött a tartalékból erősítést a veszélyeztetett pontokra, Pálffy Pekry csapatainak szétverése után már a centrumot támadta. Amikor pedig Heister megállította a császári-királyi zöm Trencsén felé tartó menetét és visszafordulva általános támadást rendelt el, a csata eldőlt. A teljes felbomlást megakadályozandó Rákóczi személyesen akart csapatai élére állni, de vágta közben lováról lebukva súlyosan megsebesült és elvesztette eszméletét. Délelőtt 10 óra táján a felkelők főserege teljesen felbomlott és a csata szinte már-már mészárlássá fajult. Heister Pálffy helyzetfelismerésének, bátorságának és energikusságának köszönhetően egy nagy túlerővel rendelkező ellenség ellen tudott minimális veszteséggel győzelmet aratni. Megdöbbentő számadatok! A császári-királyi oldalon 160 halott és 800 sebesült. Rákóczi seregénél 3.000 halott, 3.000 sebesült, 500 fogoly és 500 fő a csata után átállt a törvényes uralkodó oldalára. Úgy ért véget Rákóczi legnagyobb támadó hadművelete, hogy el sem kezdődött. Rákóczi később azt írta, hogy ez volt a legszebb sereg, amelyet valaha irányított, még az egyenruhájuk is kifogástalan volt. Úgy látszik az egyenruha önmagában még nem elég.
A győzelmet követő 1709-es év Pálffy számára újabb egyéni sikereket hozott. Tábornaggyá léptették elő és Rákóczi utódaként Sáros Vármegye főispánja lett. A fejedelem több mint 10 éven keresztül volt a „magyar Gascogne” első embere és a váltás is jelezte a kuruc állam közelgő összeomlását. A vereséget követően Rákóczi számára az egyetlen lehetséges, valamennyire sikerrel kecsegtető stratégia a háború (vagyis az ország további pusztulásának) elhúzása, addig, amíg egy külföldi hatalom pénzügyi és katonai támogatását nem tudja biztosítani. A spanyol örökösödési háború már a vége felé közeledett. Angliában (pontosabban 1707-től már Nagy Britannia) 1710-ben a toryk kerültek kormányra, akik visszahívták Savoyai Jenő fegyvertársát, Marlborough hercegét és hadseregét. Ezzel valamennyire csökkent a Franciaországra nehezedő nyomás, de már XIV. Lajos is felismerte, hogy a megelőző évek sorozatos vereségei után országa a teljesítőképessége határáig jutott. Így nyugatról már nem jöhetett több segítség, azonban keleten egy új hatalom volt születőben.
Az északi háború (1700-1721) során a Nagy Péter cár Oroszországa megtörte Svédország hatalmát. A háború fordulópontja az oroszok 1709. évi poltavai győzelme volt, éppen akkor, amikor Rákóczi feladta a nyugati orientációt és az elkövetkezendő években a cár segítségét próbálta biztosítani, végső soron akár a magyar trón felkínálásával. (Miksa Emánuel a höchstädti, Frigyes Vilmos porosz trónörökös meg a trencséni csata után esett ki.) Hazánk nagy szerencséje, hogy terve nem vált valóra.
1710 nyarától a szatmári béke megkötéséig tartó időszak Pálffy életének a történészek által talán egyetlen, részleteiben is tisztázott szakasza. Mivel ezekben a hónapokban lényegében a Habsburg dinasztia és a magyar nemzet közötti közel másfél évszázadig tartó szilárd együttműködés alapjait biztosító kompromisszum született meg, az érdeklődés érthető és nyilvánvaló.
A kezdetek viszont nem voltak biztatóak. Immár Felső-Magyarország katonai főparancsnokaként „tesztelhette” megegyezésre törekvő békepolitikáját, amikor is Érsekújvárt vette ostrom alá és augusztus 31-én meg is egyezett a kuruc várőrséggel, hogy teljes amnesztia, szabad elvonulás, a jelentkező tisztek császári-királyi seregbe való átvétele (a kurucok tudták, hogy hol jobb szolgálni), sőt az őrség zsoldjának kifizetése mellett a „szabadságharcosok” feladják a várat. A békés kapituláció azonban mégis meghiúsult: egy kisebb kuruc csapat áttört az ostromgyűrűn, a vár parancsnokát lefogták és a harc folytatása mellett döntöttek. Nem sok sikerrel, mert szeptember 24-én így is megadásra kényszerültek. Pálffy két fontos tanulságot vonhatott le az esetből: van remény a megegyezésre, azonban titokban kell tárgyalni, mert még mindig komoly erők érdekeltek a megegyezés meghiúsításában. Két nappal később, szeptember 26-án az uralkodó Pálffy Jánost nevezte ki a magyarországi császári-királyi hadak főparancsnokává. Személyes irányítása alatt mintegy 43.000 katona állt és ehhez járult még az erdélyi haderő kb. 10.000 fős létszámmal. A kuruc haderő ekkorra már a teljes szétesés állapotában volt. Pálffy tehát megvárva a tavaszt, egy energikus támadó hadművelettel pontot tehetett volna a felkelés végére. Azonban nem ez volt a célja. Helyette olyan politikai kötéltáncot járt, amely könnyen a bukásához vezethetett volna, de amely azonban feltétlenül szükséges volt politikai koncepciója megvalósítása érdekében. A célja az uralkodóház és a magyar nemzet közötti kölcsönös előnyökkel járó kiegyezés volt, amelyet lehetetlenné tett volna a felkelés gyors katonai likvidálása. Másrészt meg a továbbra is fennálló oszmán veszély miatt az önálló Erdélyi Fejedelemség fenntartása és Rákóczi fejedelmi címének elismerése, illetve az ország bármilyen szintű megosztása is elfogadhatatlan volt számára. Röviden: Habsburg uralkodó és magyar alkotmány.
Pálffy 1710 novemberében báró (1712-től gróf) Károlyi Sándorhoz írott levelével kezdődtek meg a tárgyalások. Miért éppen Károlyit választotta címzettként? A választás szinte magától értetődő volt. Bár papíron nem Károlyi volt a legtekintélyesebb kuruc, de helyi értéke 1710-11-re már jelentősen megváltozott. Rákóczi nyilvánvalóan nem jöhetett szóba, a második emberről, gróf Bercsényi Miklósról szintén nem lehetett feltételezni, hogy szívesen kötne békét. Gróf Forgách Simon már évek óta Rákóczi börtönében sínylődött. Gróf Esterházy Antal meg hiába Esterházy, politikailag súlytalan volt. Károlyi volt az egyetlen, aki még tekintéllyel és számottevő sereggel rendelkezett. Levelében Pálffy a kurucok helyzetének reménytelenségére hívta fel a figyelmet és Károlyit egyéni átállásra bíztatta. Károlyi – Rákóczival egyeztetett – válaszlevelében az átállást visszautasította, de a tárgyalások megkezdésétől nem zárkózott el. A levelezés közben Pálffynak saját bécsi pozíciója biztosítása érdekében katonai eredményeket is fel kellett mutatnia. Másrészt pedig a fokozódó katonai nyomással (de nem megsemmisítő hadjárattal), a kurucok tárgyalási készségét is növelni lehetett. Így, bár a tél már nagyon közel volt, de előrenyomult és november végéig sikerült elfoglalnia Szolnokot, Tokajt, Sátoraljaújhelyt, Sárospatakot, Krasznahorkát és Egert. Decemberben Bártfát és Eperjest. Januárra Rákóczi már csak hét vármegyét és csak néhány jelentősebb várat (Kassa, Munkács, Ungvár) birtokolt, Pálffy viszont már Debrecenben állt. Rákóczi ekkor Lengyelországba utazott, Károlyi nem tudott egyeztetni vele, de sikerült néhány napos fegyverszünetet kötnie Pálffyval, amiért az Bécsből némi fejmosást is kapott. Károlyi már kezdte felismerni, hogy szükség esetén, az ország érdekében, Rákóczi beleegyezése nélkül is békét kell kötni. Ezért a saját szakállára Szatmárig visszavonta seregeit, hogy Pálffy újabb pozitív jelentéseket küldhessen Bécsbe, és a fejedelem nevében (de annak tudta nélkül) közölte Pálffyval, hogy Rákóczi hajlandó meghódolni és kegyelmet kérni, de erről Pálffynak személyesen kell Rákóczival tárgyalnia. Pálffy természetesen elfogadta a javaslatot és Savoyai Jenő hathatós közreműködésével január végén erre formálisan is felhatalmazást kapott. Károlyi blöffje sikerült, a visszatérő fejedelmet meg tudta győzni a találkozó szükségességéről és így került sor Vaján Pálffy és Rákóczi személyes megbeszélésére. A „konferencia” során a béke érdekében Rákóczi mindent megkapott volna, kivéve az erdélyi fejedelemséget, cserébe ígéretet tett egy hódoló levél megírására I. Józsefnek. A levél elkészült, de nem volt hódoló hangnemű. Úgy tűnik, hogy a fejedelem ekkor állt legközelebb a béke elfogadására, de végül győzött külpolitikai optimizmusa és február 21-én – mint később kiderült, végleg – elhagyta az országot. A cárral való – előzetesen nagy jelentőségűnek gondolt – találkozójára viszont csak május közepén került sor és eredmény nélkül zárult. Megjegyzendő, hogy egy rövidebb háborúban Nagy Péter vereséget szenvedett a töröktől, jelentős területekről kellett lemondania és ezzel ő is kiesett Rákóczi potenciális támogatói közül.
Ha korábban még nem is feltétlenül, de ekkortól már végleg elvált egymástól a nemzeti érdek és Rákóczi politikája. A tárgyalások még elhúzódtak, az Udvar türelmetlensége és bizalmatlansága azonban csak annyiban nyilvánult meg, hogy Bécsből leküldték Karl Locher von Lindenheimb titkos tanácsost és Pálffyt kötelezték, hogy vele egyetértésben járjon el. Úgy tűnik azonban, hogy a helyi viszonyokat feltehetően kevésbé ismerő Locher nem tudott és nem is akart aktívan beavatkozni a mindkét oldalról magyar főurak által folytatott megbeszélésekbe, de a végeredménnyel tökéletesen elégedett volt és nem akadályozta Pálffy munkáját. A másik sokkal veszélyesebb fordulat az események menetében I. József király április 17-én bekövetkezett halála volt. A háborús párt rögtön megbuktatta Pálffyt: visszavonták megbízatását és Bécsbe rendelték. A puccs azonban csak ideiglenesen érte el a célját. Éppen Locher és sokadszorra ismét Savoyai Jenő közbelépésének köszönhetően Pálffy ezt a politikai krízist is túlélte, és végül visszavonták a leváltásáról hozott döntést. Április 30-án Nagymajténynál sor került a kuruc haderő zászlóletételére, május 1-jén pedig egy ünnepélyes eskütétellel egybekötve aláírták a békeokmányt (Nagymajtény tehát nem Világos előképe). Pálffy áldozatos, okos és ravasz politikájának köszönhetően véget ért hazánk addigi legvérzivatarosabb korszaka és egy sokkal békésebb két évszázad következett.
Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a szatmári béke dokumentumát egyrészt Pálffy és Locher, másrészt meg „vezérlő fejedelmünk távollétében Magyar Ország részérül” 16 személy, a „Dunán túl valók részérül” és Erdély részéről 8-8 fő, Máramaros megyéből 2 fő, az „erdélyi vitézlő rend” részéről 8 fő, 1 fő azok részéről, akik „Erdélyben, Moldáviában, Transalpinában mulatnak” és 1 személy a mezővárosok képviseletében írta alá. Azonban a dunántúliak közül a 8 főből csak egy személy (Ráttky Dániel) volt ténylegesen dunántúli, a többiek valószínűleg csak azért írtak alá itt, hogy a dunántúliak (nem létező) arányos képviseletét biztosíthassák a felkelők táborában. Mindenestre nemcsak a dunántúliak, de az egész ország bízott abban, hogy „Rákóczinak dicső kora nem jön vissza többé soha”.
Pálffy a megkötött béke hatalmas politikai dicsőségét nem használta ki, nem akart országos politikai szerepet játszani, nem szervezett pártot, de erre nem is volt szüksége. Az öreg Esterházy Pál herceg (1635-1713) halála után a tábornok bátyját, gróf Pálffy Miklóst (1657-1732) választották nádorrá. A család politikai befolyása így továbbra is biztosítva volt. 1711-ben Pálffy János 48 éves, éppen harminc éve forgott a közpályán és még negyven év volt hátra életéből. Ha tartanánk az arányokat, akkor írásunk több mint fele még hátra lenne. Ettől azonban nem kell tartanunk. Amennyire szinte napra pontosan ismerjük, hogy 1710-11-ben mit tervezett, mit tett és éppen hol volt, annyira eltűnik a homályban az utána következő években. Az biztos, hogy mindig is katonának tekintette magát, amennyire tudott a politikától mindig távol maradt. Katonaként meg néhány év pihenő után 1716-ban kellett ismét nyeregbe szállnia. A feladat: Magyarország területi integritásának teljes helyreállítása, a Temesköz és Nándorfehérvár felszabadítása az oszmán uralom alól.
Az Oszmán Birodalom az 1699-es karlócai békével lezárult háborúban a Temesköz és Nándorfehérvár kivételével elvesztette magyarországi hódításait, továbbá elvesztette Azovot, amelyet Oroszország és a peloponészoszi félszigetet, amelyet Velence szerzett meg. Azovot még 1711-ben a személyesen Nagy Péter cár által vezetett orosz fősereg legyőzésével sikerült visszafoglalniuk. A Peloponnészoszt meg éppen az új 1716-18-as háborúban tudták visszaszerezni. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, hogy láthassuk: a törökök magyarországi vereségeik ellenére is még komoly erőt képviseltek, amellyel szemben egy önálló Magyarország semmiképpen sem tudta volna megvédelmezni magát. A háború kirobbanásának közvetlen oka a Fényes Porta Velence elleni támadása volt.
A császári-király haderőt ismét Savoyai Jenő herceg vezette. Pálffy a háború valamennyi fontosabb csatájában részt vett. Az első nagyobb összecsapásra 1716 augusztusában Péterváradnál került sor, ahol meghatározó győzelmet sikerült aratni az Ali Kumurdzsi nagyvezér által vezetett oszmán haderőn. A szultán hadereje 30.000 embert vesztett, viszont hősi halált halt Pálffy unokaöccse Miklós nádor János nevű fia. A következő célpont még ugyanezen év októberében Temesvár volt, amelyet sikerült felszabadítani.
Ekkor már a kuruc emigráció is mozgolódott, de kiáltványaiknak semmilyen hatása sem volt. Ékes bizonyítékául annak, hogy „Rákóczinak dicső korának” visszatértét senki sem akarta. 1717-ben zajlott le az „utolsó tatárjárás” Magyarországon. Esterházy Antalnak jutott az a szomorú és egyben hazaáruló „dicsőség”, hogy ő vezethette azt a kicsiny kuruc csapatot, akik a tatárokkal szövetségben az erdélyi határszéltől egészen a Tiszáig részt vehettek az ország pusztításában. A tatár és kuruc hordát végül a gróf Károlyi Sándor által vezetett vármegyei sereg verte szét. Rákócziban is megvolt a „jószándék”, hogy a törökök segítségével kezdjen új szabadságharcot saját egykor volt hazája ellen. Végül is szerencséje volt, hogy mire Franciaországból Konstantinápolyba érkezett, már folytak a béketárgyalások és ezért nem volt alkalma ténylegesen harcolnia Magyarország ellen.
A háborút eldöntő összecsapásra 1717 nyarán Nándorfehérvár falai alatt került sor. A Savoyai Jenő vezette kb. 100 ezer fős császári-királyi haderő június 18-19-én érkezett Nándorfehérvár alá, amelyet mintegy 32 ezer katona védett. A vár módszeres ostroma már több mint egy hónapja tartott, amikor augusztus 1-jén Hadzsi Khalil nagyvezér vezetésével megérkezett a kb. 70 ezer fős török felmentő sereg. A nagyvezér nem érezte magát elég erősnek, hogy megtámadja a keresztény sereg állásait, ezért inkább ostrom alá vette az ostromlókat. (Kicsit hasonló helyzet állt elő, mint Buda 1686-os felszabadításakor, amikor Lotaringiai Károlynak egyszerre kellett a várat támadnia és védekeznie a felmentő sereggel szemben.) A taktikája úgy látszik működött, mert a viszonylag kis területen összezsúfolódó császári-királyi sereg katonái között járvány tört ki és a helyzetük napról napra romlott. Pálffynak köszönhetően azonban Jenő hercegnek volt egy titkos aduja.
A magyar Vékony János kuruc tisztként harcolt Rákóczi alatt. A szatmári békét nem fogadta el és török földre, Temesvárra távozott. Temesvár felszabadítása előtt, talán azért mert belátta tévedését, talán azért mert hadifogság esetén félt a büntetéstől, talán azért mert jó alkalom volt, hogy dicsőséggel térjen haza, talán ezek kombinációjának köszönhetően, titokban felvette a kapcsolatot Pálffyval. (Éppen vele: ebből is láthatjuk, hogy a tábornagy nem kis tekintéllyel rendelkezett még a makacs kurucok előtt is.) A császári-királyi hadsereg tiszti rangjáért cserébe felajánlotta, hogy kémkedni fog a keresztény sereg javára. (Mit meg nem tesz egy kuruc, azért, hogy labanc lehessen.) Pálffy – biztos ígéretet adva a jutalom tekintetében – elfogadta Vékony szolgálatait, aki Temesvár bevétele után a várat feladó oszmán katonasággal együtt bántatlanul távozott és megkezdte terve valóra váltását. Nyelvtudásának és ügyességének köszönhetően elérte, hogy őt válasszák ki a török fősereg és Nándorfehérvár közötti titkos futárszolgálatra. Így valamennyi török levél a kézbesítés előtt Pálffy illetve Savoyai Jenő asztalán landolt, akik ezáltal pontosan értesültek a török tervekről és hatékonyan tudták megtervezni az ellencsapást. Augusztus 14-én egy szerencsés lövéssel sikerült megsemmisíteni a vár központi lőszerraktárát. A robbanás hatalmas pusztítást okozott és így egyelőre nem kellett tartani a védők kitörésétől. Savoyai másnapra általános támadást rendelt el az oszmán felmentő sereg ellen.
A csatában Pálffy személyesen vezette a jobbszárny lovasságát. Még az éj leple alatt kivonult a támadó sereg. Pálffy egységei azonban a sötétségben és a leszálló sűrű ködben a tervezettnél jobban eltávolodtak a centrumtól, jobbra sodródtak, közelebb a Szávához így akaratlanul is megkerülték a török sereg védekező sáncrendszerét, és az itt állomásozó szpáhikat és tatárokat oldalba támadva könnyen meg tudták őket futamítani. A rossz látási viszonyok miatt a szabályos csatarend hamar felbomlott és a központi irányítás is lehetetlenné vált. Minden egyes alakulat saját parancsnoka irányításával egy-egy miniütközetet vívott. A heves harcok során Pálffy János fia is hősi halált halt. A harcok reggel 8-ig vakon folytak, amikor is felszállt a köd és a főparancsnokok felmérhették az általános helyzetet. Savoyai gyorsabbnak bizonyult a nagyvezérnél és hamarabb tudta helyreállítani serege szétszakadt arcvonalát. Pálffynak lovasai élén sikerült bevennie az ellenséges tábor sáncait. Személyesen példát mutatott a harcban és meg is sebesült. Maga a fővezér is személyesen vezetett harcba egy vértesezredet a gyalogság megsegítésére és végül szintén sebesülten hagyta el a csatateret. Parancsnokaik hősiességének köszönhetően 10 órára sikerült megfutamítani az oszmán főerőket. A keresztény sereg kevesebb, mint 2000 főt vesztett, a törökök viszont 10.000 halottat hagytak a csatatéren. Másnap Nándorfehérvár védői szabad elvonulás fejében feladták a várat. Ezzel eldőlt a háború. Az 1718-as pozsareváci békében a Temesköz felszabadításával sikerült a Magyar Királyság területi integritását – majd 200 év után – teljesen helyreállítani. Emellett még III. Károly birodalma jelentős további területekkel gyarapodott Nyugat-Havasalföldön, Észak-Szerbiában és Észak-Boszniában. Az oszmánok a veszteségek mellett siker is elkönyvelhettek: visszaszerezték a Peloponnészoszt Velencétől.
Érdekességként megjegyzendő, hogy a nándorfehérvári csatában Savoyai Jenő alparancsnokaként harcolt Károly Sándor württembergi herceg is, akinek nagybátyját 24 évvel korábban Pálffy párbajban megölte.
Ekkor még nem lehetett tudni, de Pálffy életében a nándorfehérvári csata volt az utolsó. Többször már nem volt lehetősége, hogy a harctereken szolgálja Magyarországot és a Birodalmat. Egyes vélemények szerint az elkövetkezendő években a „Bécsben teret nyert abszolutisztikus irányzat hívei csendesen mellőzték”. Erre nem tudom, milyen konkrét bizonyítékokat lehet felhozni. Arra hajlok, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy Pálffy mindig katonának és sosem politikusnak tekintette magát. Politikai ambíciói nem nagyon voltak, katonaként viszont a hosszabb békeidőszakban nyilván háttérbe szorult. Amikor viszont igazán szükség volt rá, politikusként is az ország és a dinasztia érdekének megfelelően járt el. 1722-23-ban támogatta a Pragmatica Sanctio Országgyűlés általi elfogadását. 1724-től az újonnan felállított Helytartótanács tagjává nevezték ki. 1731-ben gróf Koháry István halála után országbíró lett. Ezzel a rendi Magyarország két legmagasabb tisztségét egy testvérpár töltötte be. Bátyja Pálffy Miklós nádor azonban a következő év elején elhunyt. 1733-ban feleségét vesztette el. A következő évben a lengyel örökösödési háborúban Pármánál immár a második fia – Pálffy Miklós ezredes – halt hősi halált. Immár betöltötte a hetvenet és számára ez az időszak inkább a gyász és nem az újabb országos jelentőségű tettek időszaka volt.
Eljött az 1736. év és egy újabb háború az Oszmán Birodalom ellen. Egyértelműnek tűnt és Pálffy is biztosra vette, hogy ő lesz a főparancsnok. Bár 1736 nyarán még Pálffy irányítása alatt vonult fel a császári-királyi haderő az Al-Dunához és ha régi szövetségese Savoyai Jenő nem halt volna meg pár hónappal korábban, akkor szinte bizonyos, hogy immár fővezérként újabb sikerekkel gyarapíthatta volna dicsőségét. Ehelyett – nyilvánvalóan dinasztikus okokból – Mária Terézia férje Lotaringiai Ferenc szent római császár lett a névleges fővezér, aki sajnos nem rendelkezett nagyapja katonai képességeivel és helyette ténylegesen mások irányították a (sikertelen) hadműveleteket (1737-ben Seckendorf, 1738-ban Königsegg, 1739-be Oliver Wallis). A háború vereséggel végződött. Elveszett Nándorfehérvár és mindazok a Magyar Királyságon kívüli, a Szávától délre fekvő területek, amelyet két évtizeddel korábban sikerült felszabadítani az oszmán uralom alól. Vagyis Magyarország területi integritását még így is sikerült megvédeni és az 1735-ben elhunyt fejedelem idősebbik fia, Rákóczi József fellépése a török oldalán itthon teljesen visszhangtalan maradt.
Pálffy nagy csalódottsággal vette tudomásul félreállítását, de a Habsburgok iránti hűségén ez nem változtatott. A vitatható személyi döntés védelmére mindenképpen felhozható, hogy nagy kockázattal járt volna olyan főparancsnokot kinevezni, aki már túl van a hetvenen. Nem csak arra kell gondolni, hogy egy idősebb ember akármilyen egészségügyi okból éppen a kritikus pillanatban eshet ki, hanem arra is, hogy sokszor a gyors döntésekre való képesség, a rugalmasság, a szükséges kockázatvállalásának bátorsága bár megvan a fiatalemberbe, de jócskán megkophat idősebb korban. III. Károly nyilván figyelembe vette azt is, hogy bármilyen nagy katonai géniusz volt Savoyai Jenő, élete utolsó háborújában (lengyel örökösödési háború 1733-35) hetven évesen már nem tudta megközelíteni korábbi teljesítményét, a hadisikerek elmaradtak. Nyilván ez is szerepet játszott a Savoyait túlélő Pálffy mellőzésében.
Nem sokkal a kudarccal végződött török háború befejezését követően az uralkodóház 1620 és 1683-at követően ismét élethalál harcra kényszerült. 1740-ben váratlanul elhunyt III. Károly király. Fájdalmasan korai halálát legfeljebb csak az a gyógyír enyhítette, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy lánya Mária Terézia trónra lépését és birodalmát senki se fenyegesse. A trónutódlást szabályozó Pragmatica Sanctiót csak Károly Albert bajor választófejedelem nem ismerte el, aki házassága révén (felesége Habsburg Mária Amália I. József lánya volt) magának követelte a cseh trónt és a császári címet. De nyilvánvaló volt, hogy egyedül semmit sem tehet. Ennek ellenére Mária Teréziának úgyszólván azonnal ellenségei egész légiójával kellett szembenéznie. A porosz király II. Frigyes „védelemért” cserébe magának követelte Sziléziát és a francia uralkodó XV. Lajos is Károly Albertet támogatta. A franciák már csak afféle „rutinból” is számíthattak a „szokásos” magyar felkelésre, amire azonban nem került sor. „Rákóczinak dicső kora” óta jócskán megváltozott a magyar nemesség és az uralkodóház viszonya. A nyugati ellenségek egyrészről és a továbbra is akkut török veszély másrészről, a háborúkkal együtt járó pusztítás (a „dicső múlt”), és a már három évtizede tartó békés fejlődés, amely a Habsburg uralom szárnyai alatt ment végbe, végre nyilvánvalóvá tette a dinasztia és a magyar nemzet között fennálló sorsközösséget, ami ténylegesen már kétszáz éve (1526 óta) fennállt, de a zűrzavaros viszonyok és a sokszor ellenséges propaganda ennek felismerését igen nehézzé tette.
III. Károly 1740. október 20-án halt meg és alig néhány héttel később már Pálffy kezében volt az a november 1-jei dátumú levél, amelyet az egykori főkuruc gróf Bercsényi Miklós fia gróf Bercsényi László (1689-1778) francia altábornagy későbbi marsall személyesen írt Pálffynak, amelyet azonban az felbontatlanul küldött tovább a királynőnek. 1741. január 26-án országbíróként körlevélben szólította fegyverbe a nemességet a poroszok ellen (Még a „Vitam et sanguinem!” felajánlása előtt!). Ugyanezen év júniusában az összeülő országgyűlés a királynő két katolikus (rajta kívül gróf Esterházy József) és két protestáns (báró Révay Pál és Zay Imre) jelöltje közül nádorrá választotta. Tekintélyére és megbecsültségére jellemzően közfelkiáltással és nem formális szavazással. Megjegyzendő még, hogy a háború kitörése előtt 76 éves korában újra megnősült és az Aranygyapjas Rend tagjai közé is felvétetett. Azonban cselekedeteiből láthatjuk, hogy hiába jutott el a nádorsággal a rendi politikai pálya csúcsára, hiába kapta meg a legtekintélyesebb kitüntetést, hiába az új feleség, valószínűleg mindezekről hajlandó lett volna lemondani, ha újra katonaként a csatatéren harcolhatna. Ez azonban nem következett be. Mária Terézia kinevezte a magyarországi hadsereg fővezérévé. Ugyanazt a posztot kapta meg, amelyet már a szatmári béke előtt betöltött. Tekintélyes tisztség, de most az ország nem volt hadiszíntér. Feladata a toborzásra, a hadseregszervezésre és a hadiszíntérre való útba indításra terjedt ki. Nem arathatott újabb harci babérokat, de az általa „lábra állított” haderő az elkövetkezendő években újabb és újabb dicsőséges lapokat írt a magyar hadtörténelem könyvébe. Ekkor írta Mária Terézia az alábbi köszönő levelet:
Kedves Nádor!
Abból, mit a nyilvános újságok útján a Rajna átkelésről megtudtál. kétségkívül megértetted, minő vitézül és ügyesen viselték magukat a magyar seregek […] Nincs semmi, mit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől minden alkalommal, nincs semmi, mit e királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék. […]
Bécs, júl. 13-án, 1744.
E levél mint jóakaratom és a nemzet iránti különös szeretetem bizonysága, minden megyével közlendő.
(Részlet Mária Terézia gróf Pálffy János nádorhoz írott leveléből.)
A háborúban bekövetkező kedvező fordulat jelentős részben annak volt köszönhető, hogy II. Frigyes miután elfoglalta Sziléziát, nem akarta kockáztatni annak elvesztését, nem állt már érdekében a háború folytatása. Mária Terézia semmiképpen sem volt hajlandó lemondani Sziléziáról, de szorult helyzetében célszerű volt legalább a poroszokkal békét kötni. Ezzel jelentősen csökkent a Birodalomra nehezedő nyomás. Nem csak Csehországból sikerült kiverni Károly Albertet, de még Bajorországot is elfoglaltuk. A bajor választó hiába szerezte meg a gyakorlatilag már csak névleges hatalommal járó császári címet. Saját fővárosát, Münchent éppen azokban a napokban vesztette el 1742 februárjában, amikor császárrá koronázták. Diadalmas seregeink 1743-ban már a Rajnánál arattak győzelmet és a folyón átkelve már közvetlenül Franciaországot fenyegették. Mint oly sokszor a megelőző évszázadokban – és nem is utoljára – ellenfelei megint alábecsülték a Habsburg Birodalom erejét, népeinek elszántságát és uralkodója politikusi képességeit.
Riválisa sikerétől megrettenve a porosz királynak lépnie kellett. Félve, hogy ha a királynőnk a többi ellenfelével már leszámolt, ő kerül sorra és elvesztheti Sziléziát, felújította a háborút. Ez az újabb fordulat már sok volt Pálffynak. Katonaként nem akart tovább adminisztratív feladatokkal foglalkozni, mikor a Birodalmat kell fegyverrel védeni. Bejelentette, hogy személyesen fog hadba vonulni. Ekkor már elmúlt 80 éves. Alkotmányos szempontból ennek nem volt semmi akadálya. Mint nádor hivatalosan is az ország hadainak főparancsnoka volt és olyan tekintéllyel rendelkezett, hogy senki sem vehette a bátorságot, hogy tervéről lebeszélje. Illetve csak egy valaki volt, aki ezt megtehette, maga a királynő. Mária Terézia személyesen beszélt „atyjával” és a rá jellemző ügyességgel és kedvességgel meggyőzte az öreg katonát, hogy mondjon le tervéről.
Pálffy még megélte a királynő férjének Lotaringiai Ferencnek a császárrá választását 1745-ben és a Mária Terézia trónját véglegesen biztosító aacheni békét 1748-ban. Életének 88. évében 1751. március 24-én halt meg Pozsonyban.
Jellemző, hogy végrendeletében részletesen beszámolt az 1681-től 1718-ig tartó katonai pályafutásáról, de ugyanebben az időszakban betöltött horvát báni tevékenységéről, de még a szatmári békéről is csak egy-egy mondattal emlékezett meg. Későbbi politikai pályafutását, országbírói és nádori tevékenységét meg sem említette. Teljesen nyilvánvaló, hogy önmagát mindig katonának tartotta. Az ország egyik legtekintélyesebb arisztokrata családjának tagjaként egy sokkal kényelmesebb életet is választhatott volna magának. Semmi sem kényszerítette arra, hogy 18 évesen katona legyen. Hamar kiderült, hogy ősei katonai dicsőségének méltó folytatója, részese és fontos vezetője az ország felszabadítását eredményező katonai hadműveleteknek. Olyan kulcsélmény volt ez az időszak, amelyből helyesen levonhatta a következtetést: a magyarság sorsa és az ország területi integritása véglegesen összefonódott a Habsburg uralkodók trónjának stabilitásával. Az utóbbi az előbbi fennmaradásának feltétele is. Ez a felismerés határozta meg a kurucokkal szembeni politikáját is. Nem a megsemmisítésük volt a célja, hanem az ország békéjének biztosítása a lehető legkevesebb vérrel és a nemzet és a dinasztia kibékítésével. Életének eredményeit áttekintve szinte hihetetlen, hogy személye a történelmi köztudatból szinte teljesen kiesett. Szobra a Hadvezérek Csarnokában van felállítva a Hadtörténeti Múzeumban – Bécsben. Itthon a Kodály köröndön – Ferenc József ajándékaként – felállított szobrát 1945-ben eltávolították. Kérem a magyar történelem iránt érdeklődő olvasókat, hogy legalább ők ne feledkezzenek meg Pálffy Jánosról, erről a nemzet érdekét mindig szem előtt tartó, legyőzhetetlen és tiszta jellemű katonáról.
Ajánlott irodalom:
Pálffy Jánosról tudtommal még nem készült a teljes életutat átfogó korszerű életrajz. Málnási Ödön műve, az Erdődi gróf Pálffy János nádor (Eger, 1929) immár 90 éves. A szerzőről annyit kell tudni, hogy eredetileg papnak készült, majd volt vörös katona, Horthy nemzeti hadseregének katonája, szociáldemokrata, majd Szálasi egyik főideológusaként 1937-ben megírta a Magyar nemzet őszinte története című művet, amelyért egy évre bebörtönözték. Utána volt Volksbund-tag és háborús bűnös. 1956-ban Ausztriában telepedett le. A maga egészében, de csak vázlatszerűen mutatja be életét Oborni Teréz a Nagy Képes Millenniumi Arcképcsarnokban (Rubicon-Aquila-Könyvek, Budapest, 1999). A szatmári békéhez vezető eseményeket a szakirodalom részletesen feldolgozta, amelyhez kapcsolódóan csak egy műre hívnám fel a figyelmet. Pálffy titkárának, Pulyai János Szatmári békesség című művét bevezetővel és jegyzetanyaggal együtt 2007-ben a Nap Kiadó Kft. adta ki újra. A munkámban részletesen leírt trencséni és nándorfehérvári csatáról Zachar József, Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században (Tankönyvkiadó, évszám nélkül) című művéből vettem az adatokat. Pálffy esetében is elmondható az, amit Lotaringiai Károly esetében is kiemeltem, hogy a főszereplésével lezajlott eseményeket (török és kuruc háborúk, szatmári béke, a Pragmatica Sanctio elfogadása, osztrák örökösödési háború stb.) jellemzően részleteiben is nagyon jól ismerjük, de személye mégsem keltette fel különösebben a történészek vagy a közvélemény érdeklődését.
Pálffy alakja több regényben is felbukkan: pl. Herczeg Ferenc: Pro libertate, Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony. Jókai a Magyar nemzet története regényes rajzokban című művében egyszerűen hősnek nevezi. Pedig az egykori forradalmár „márciusi ifjú” biztosan szívesen írt volna rosszat (is) a labanc főúrról, azonban semmilyen foltot nem talált jellemén, vagy hibát cselekedeteiben.
