„Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”

(Deák Ferenc)

Cikksorozatom negyedik része annyiban mindenképpen különbözik a korábbiaktól, hogy nem évszázados, de nem is évtizedes történelmi időszakot fog át, hanem mindössze alig másfél évet. Ez az aránytalanság mégsem szorul különösebb magyarázatra, minden magyar ember számára magától értetődő. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a nemzeti mitológia része, „történelmünk legdicsőségesebb időszaka”: március dicsőséges napjai és a jobbágyfelszabadítás után a „Habsburg-ármány” ellenünk fordította a nemzetiségeket, de a dicsőséges tavaszi hadjáratban legyőztük az „osztrákokat”, felszabadítottuk az országot és csak az orosz beavatkozás miatt szenvedtünk végül vereséget, de ez a vereség is a dicsőségünk: két nagyhatalom együttes erejére volt szükség, hogy legyőzzenek minket. Nagyjából ez a történések – nemzeti büszkeséget tápláló – mitologikus olvasata.

Írta: Csizér Márton.

1848-49 az első olyan időszaka történelmünknek, amelyről a korábbiakhoz viszonyítva szokatlanul bőséges forrásanyaggal rendelkezünk, nemcsak a főszereplők, hanem az egyszerű emberek közül is sokan megírták emlékirataikat. Éppen ezért nem áll fenn az a forráshiány, amely történelmünk több korszakát is jellemzi, lehetőséget adva a kollektív illúziókat tápláló mítoszgyártásra.

Bevezetésként annyit mindenképpen be kellene látnunk, hogy évezredes történelmünk lebecsülése lenne, ha (egyik) legdicsőségesebb korszakának tartanánk ezt a rövid időszakot, melynek eredménye egy teljes vereséggel végződött (polgár)háború. Milyenek lehetnek, akkor a kevésbé dicsőséges időszakok? A teljes vereség tudatában pedig nem arra kellene büszkének lennünk, hogy az oroszokra is szükség volt a legyőzésünkhöz, hanem azon kellene megdöbbenünk, hogy milyen kétbalkezes politika vezetett oda, hogy két nagyhatalommal (és a nemzetiségeinkkel) kellett egyszerre megmérkőznünk.

Az európai forradalmi hullámnak köszönhetően diadalmaskodó bécsi (1848. március 13.) és pesti forradalom hatására a pozsonyi Országgyűlésen az erőviszonyok hirtelen és nagymértékben megváltoztak. Apponyi György főkancellár megbukott, de egyben a reformellenzék mérsékeltebb szárnya is háttérbe szorult. Kossuth Lajos, aki a korábbi hetekben már defenzívába volt kénytelen átmenni, ismét vezető szerephez juthatott.

Az alábbiakban sorra veszem és részletesebben megvizsgálom azokat a tételmondatokat, amelyekkel alá szoktuk támasztani 1848-49 dicsőséges mivoltát.

 A törvényes forradalmunk megsemmisítette a feudális viszonyokat és elindította az országot a polgári fejlődés útján: jobbágyság felszabadítása, közteherviselés, népképviseleti Országgyűlés, felelős magyar kormány.

 A március 15-i pesti rebelliót követő forradalmi politika és annak következményei valóban megsemmisítették a múltat, leszámoltak a régivel, de ahogy az előző részben rámutattam ebben a régiben benne volt a békés fejlődés lehetősége, amelyet néhány szélsőséges elemet leszámítva senki sem akart felszámolni. Ha nincs nemzetközi forradalmi hullám, nem lett volna március 15-e sem. Forradalmunk nemzetközi mintát követett és nem a nemzeti géniusz terméke volt, bármennyire is szeretnénk ezt hinni. Gyakran emlegetjük, hogy nálunk még a forradalom is törvényesen zajlott, ez azonban eleve fogalmi képtelenség. A forradalom vagy erőszakos, amely megsemmisíti ellenfeleit vagy erőszakkal fenyeget (ez esetben az utóbbiról beszélhetünk) és behódolásra, céljainak elfogadására kényszeríti a fennálló hatalmat. Ebben a helyzetben a régi urak ideiglenesen elfogadják a fennálló helyzetet, azzal azonban, éppen a kényszerítés miatt, nem tudnak azonosulni. Ebből következően hiába sikerült V. Ferdinándból a bécsi és pesti forradalom hatására építve éppen egy másik Habsburg főherceg István nádor segítségével „kitrükközni” a márciusi vívmányokat, maga az eljárás ettől még nem lesz törvényes. Az elért eredmények további sorsa nincs biztosítva az uralkodó aláírásával, annak jövője az erőviszonyok alakulásától függ. Mivel a forradalom mindig kényszerít, így hacsak nem különösen életképtelen hatalommal áll szemben (akkor viszont kényszerítésre sincs igazából szükség), mindig kiváltja a reakciót (a korábbi viszonyok megvédésére irányuló törekvéseket), amely a forradalom radikalizálódásához és rendszerint, mint ’48 őszétől, megsemmisítő háborúhoz vezet. 1848-ban valóban le tudtunk számolni a régivel, de az új világot a háború miatt már nem tudtuk felépíteni. A forradalom, mivel végül vereséget szenvedett, semmilyen tartós eredményt nem tudott elérni. Ami eredményként megmaradt csak azért maradhatott meg, mert az uralkodónk (akkor már I. Ferenc József) és kormánya azt megtartotta. A forradalom előtti viszonyokat ők sem akarták helyreállítani és ebben nincs semmi meglepő, csak ismerni kell(ene) a korábbi Habsburg uralkodóink politikai törekvéseit. Ha Mária Terézián múlt volna a nemesség adómentességének eltörlése (a közteherviselés) már az 1760-as években megvalósult volna. Ha II. Józsefen múlt volna a jobbágyfelszabadításra az 1780-as években sor került volna. Ha a Habsburgokon múlt volna, 1848 céljainak jelentős része már évtizedekkel korábban megvalósult volna.

A jobbágyfelszabadítás valóban megtörtént, a nemesség látszólag önfeláldozó és hősiesnek tűnő gesztusaként (pl. Kossuth, nem volt birtokos nemes, jobbágyai nem voltak, részéről az „önfeláldozás” semmiféle áldozatot nem követelt), de ez csak a dolog könnyebbik oldala volt. Papíron bármit könnyen meg lehetett valósítani. A (volt) jobbágyok helyzetének rendezése azonban több időt és energiát igényelt volna és mindenekelőtt békés viszonyokat, nem háborút. Rövidtávon a felszabadított jobbágyok helyzete rosszabbodott. (Kicsit hasonlított a helyzetük a rendszerváltozás korának kékgalléros munkásaihoz.) „Felszabadultak”, kikerültek a földbirtokos hatalma alól, de egyben védelme alól is. Kérdéses volt a föld sorsa, amelyet addig megműveltek. Az is felszabadul? Jobbágyként szabadon vadászhattak a földesúr erdejében, onnan a szükséges mennyiségű fát elvihették, halászhattak a földesúr tavában stb. A felszabadulással együtt ezen jogaikat elvesztették. Elvesztették? Mindenestre egy sor nyitott kérdést, az úrbéri viszonyokat rendezni kellett (volna). Továbbá, ahogy az áprilisi törvények kimondták, mindezek mellett a jobbágyaikat elvesztő nemeseknek kárpótlás járt, amelyekhez szükséges pénzügyi erőforrásokat valahonnan elő kellett volna teremteni. Az ország nagy részén meg még a nemzetiségi ellentétek is bonyolították a kérdést. Összefoglalóan: a forradalmáraink learatták a dicsőséget a jobbágyfelszabadítás kimondásával, majd elvesztvén a háborút, a probléma tényleges kezelését a Habsburg-kormányzatra, sőt részben a kiegyezés utáni kormányokra hagyták. Az úrbéri viszonyok teljes rendezése évtizedeket vett igénybe. (Ezen azonban nem kell meglepődnünk. Az Egyesült Államokban egy négyéves véres polgárháború végére felszabadították a rabszolgákat, de a tényleges jogegyenlőségre, a polgárjogi törvényekre még egy évszázadot kellett várni.) Mennyivel bonyolultabb volt a helyzet annál, mint ahogy a naiv – vagy buta (?) vagy gátlástalan (?) – forradalmáraink gondolták. Rövidtávon a felszabadítás illetve annak „végrehajtása” csak a volt jobbágyok elégedetlenségét növelte, destabilizálta az országot és még a nemzetiségek magyarellenes harcának megindulásához is hozzájárult.

Az áprilisi törvények alapján lebonyolított képviselőházi választásokat követően 1848 júliusában összeült és onnantól kezdve lényegében a világosi fegyverletételig működött az első népképviseleti Országgyűlés, amely azonban, mint önállóan működő, független hatalmi tényező, csődöt mondott. Egyetlen egy parlamenti politikus sem emelkedet ki a képviselők tömegéből (esetleg Kazinczy Gábort tekinthetjük kivételnek). Az Országgyűlés működését az első időszakot – 1848 július-szeptember – leszámítva, amelyben Kossuth mellett Batthyány tudta meghatározni a viták menetét, végig Kossuth dominálta.  Mint testület semmiféle önálló kezdeményező képességről nem tett tanúbizonyságot. A képviselőház működése, különösen 1848 szeptemberétől jóformán kimerült az üres szócséplésben.

Talán nincs a magyar történelemben másik miniszterelnök, akinek annyira lehetetlen feladattal kellett volna megbirkóznia, mint történelmünk első kormányfőjének gróf Batthyány Lajosnak. Nehézségeit azonban nem a gyakran (és rosszindulatúan) emlegetett „Habsburg-ármány” okozta.

A kormány összetétele a lehető legjobb volt, afféle koalíció, amely valamennyi politikai irányzatot – az udvarhű Esterházy Pál hercegtől a republikánus Szemere Bertalanig – igyekezett egybefogni, elkerülendő, hogy bármelyik is automatikusan a forradalom ellen forduljon. Ebben a helyzetben még az is egyértelműnek tűnt, hogy sokkal biztonságosabb Kossuthot a kormányon belül tudni, semmint kívül. A Batthyány-kormány mégis rövid életűnek bizonyult (egyes történészek legnagyobb eredménynek azt tartják, hogy egyáltalán fél évig ki tudott tartani), nem sikerült kezelni a fokozatosan káoszba zuhanó ország kül- és belpolitikai problémáit. A történet vége Batthyány személyes tragédiája és tragikus vértanú halála.

Az egyik legfőbb probléma az áprilisi törvények tökéletlensége volt. Az Ausztriával való kapcsolatunkat éppen a kulcsfontosságú külügy és hadügyi igazgatás területén nem szabályozta megfelelően. Nem adott felhatalmazást arra, hogy a kormány önálló külpolitikát folytasson és a hadügyi függetlenség tekintetében sem fogalmaz tisztán. A homályos törvényi rendelkezéseket úgy is lehetett értelmezni, hogy gyakorlatilag csak V. Ferdinánd személyében megtestesült perszonálunió marad fenn a két ország között, de lehetett úgy is, hogy a Pragmatica Sanctio idevonatkozó szabályai mellett a magyar kormány csak belpolitikai önállóságot kapott és a külügy és hadügy egységes központi irányítását nem érintik az új törvények. Figyelembe véve az ország előtt álló nehézségeket a Batthyány-kormány súlyos hibát követett el azzal, hogy egyoldalúan az előbbi, a magyar önállóság szempontjából – legalábbis rövidtávon – kedvezőbb állásponthoz ragaszkodott. Ezzel azt kockáztatták, hogy a nagy társadalmi változások reményét tápláló alsóbb néposztályok és a nemzetiségi nacionalisták, valamint a Habsburg-ellenes radikálisok által támasztott nehézségek megoldása során nem számíthatnak Bécs támogatására sem. Batthyány elgondolása az volt, hogy kormánya lojális magatartását látva a szorult helyzetbe került Bécs a gyakorlatban is el fogja fogadni Magyarország nagyobb önállóságát. Másképpen fogalmazva Batthyány mindazt meg akarta adni Bécsnek, amely a Pragmatica Sanctio alapján bennünket terhelne (elsősorban a közös védelemről volt szó), csak nem a szerinte már hatálytalan jogszabály kötelezése, hanem kormánya illetve az Országgyűlés autonóm döntése alapján.  

Azonban az észtől kevésbé, ámbár a pillanatnyi közhangulattól és a (szalmaláng) lelkesedéstől annál inkább befolyásolt képviselők keresztülhúzták Batthyány terveit. Az Országgyűlés határozatban mondta ki, hogy nem nyújtunk segítséget az uralkodónak az olasz felkelés legyőzésére és tovább menve azt is kimondták, hogy amennyiben az egységes Németország megalakul, akkor szintén nem fogjuk segíteni Bécset, amennyiben az új egységes német állam osztrák területeket is magához akar csatolni. Az előbbi esetben a nemzetközi világforradalom (pedig kommunista nem is volt köztük) romantikus lázálma, az utóbbi esetben pedig Ausztria megsemmisülésének vágya és így a magyar függetlenség megszerzésének lehetősége befolyásolta döntésüket. Az alattvalói hűség megsértését csak akkor tekinthetjük az öntudat megnyilvánulásának, ha azt összekeverjük az ostoba rövidlátással. Az olaszoknak semmivel sem tartoztunk, az uralkodónak viszont az áprilisi törvények alapján is hűséget fogadtunk. Arra pedig, hogy inkább választottuk volna szomszédnak az egységes és hatalmas Német Birodalmat Ausztria helyett, már nehéz szavakat találni.

Mindezek alapján Bécs számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy ha Magyarországon múlik, a Birodalomnak vége. Azt nem róhatjuk fel, hogy ezt nem nézték ölbe tett kézzel: ha a mi hűségünkre nem számíthatnak, a velünk elégedetlen, ellenünk lázadó nemzetiségek lesznek a szövetségeseik: a politikai szervezettség legmagasabb fokán álló horvátok Jellačić bán vezetésével, a harcias szerbek és az Erdélyben többségben lévő románok. Itt rá kell mutatnunk, hogy mennyire elsietett volt Erdély és Magyarország uniójának kimondása; azelőtt történt meg mielőtt a kormány katonailag biztosította volna a területet. Az unió kimondása azonnal ellenünk fordította a románokat, akik a magyarirtást úgy kezdhették el, hogy kormányunk a lecsillapításukra semmilyen erővel nem rendelkezett.

1848 szeptemberére a Habsburg-ármány ellenünk fordította a horvátokat. Jellačić támadását követően már nem volt lehetőség a békés megegyezésre. A kamarilla a felelős a háború kitöréséért.

 Jellačić szereplése jól mutatja a Habsburg udvar bizonytalanságát, hogy mennyire nem voltak magyarellenesek és azt is, hogy az utolsó pillanatig a kiegyezés lehetőségét keresték. Jellačić horvát bán és altábornagy Bécs hűséges embere volt, de minden hűsége ellenére az Udvar nem támogathatta az általa képviselt horvát nacionalizmust, mivel ezzel a horvátnál erősebb magyar nacionalizmust fordította volna önmaga ellen. Jellačić 1848. szeptember 11-én úgy lépte át a Drávát és támadta meg Magyarországot, hogy erre vonatkozóan nem rendelkezett egyértelmű felhatalmazással.  A magyar sereg, változó főparancsnokokkal, de folyamatosan visszavonult. Harc nélkül nem derülhetett ki, hogy a bán serege bár létszámban nagy, harcképessége korántsem annyira félelmetes. Mindenesetre úgy tűnt, hogy nincs erő, amely megállíthatná. Néhány hét és Jellačić már Pesten fog dirigálni.

A horvát sereg már Székesfehérvár környékén volt, amikor Kossuth peckesen, karddal az oldalán (sosem volt katona) jelent meg az Országgyűlés ülésén és bejelentette, hogy toborzókörútra indul az Alföldre. Nem Jellačić felé, ahol akár még értelme is lett volna a nép „felkeltésére”, hanem éppen az ellenkező irányba, ahonnan sikeres toborzás esetén is leghamarabb csak hetek múlva érhetett volna vissza, miközben Jellačić Pestre érkezése már csak napok kérdése volt. Kossuth teljesen érthetetlen lépésén már a kortársak is meghökkentek. Akár menekülési szándékkal, akár szimplán gyávasággal, akár a realitásérzék teljes hiányával magyarázzuk, semmiképpen sem vet jó fényt „nemzeti hősünkre”, a szabadságharc vezérére.

A pattanásig feszült helyzetben Batthyány gróf szeptember 26-án kapta meg V. Ferdinánd király saját kezű levelét, amelyben mindkét felet az ellenségeskedés beszüntetésére szólította fel és a viszály kiegyenlítésére gróf Lamberg Ferenc altábornagyot minden Magyarországon található fegyveres erő főparancsnokává kinevezte. Batthyány nagy örömmel vette a kinevezés hírét. Ő felismerte azt, amit Kossuth és a radikálisok nem, hogy Lamberg kinevezése nem a magyar kormányra nézve csapás, hanem Jellačić számára. A tényleges és nyilvános felhatalmazás nélküli bán mindeddig abban reménykedett, hogy Pest közelgő elfoglalása esetén, ha máshogy nem, akkor a fegyverek jogán ő fog irányítani. Lamberg gróf kinevezése azonban minden számítását keresztül húzta (volna). További hadmenetét már önmagában is értelmetlenné tette (volna). Ha kierőszakolja a harcot és a főváros elfoglalását, akkor ő lesz a békebontó, az uralkodóra nem hallgató zendülő.

Pesten a hír azért keltett felháborodást, mert a királyi kinevezésről hiányzott a miniszteri ellenjegyzés, ami érvényességi feltétel. Azonban úgy tűnik, hogy „hazafiaink” a haza megmentése érdekében még a logikus gondolkodásról is lemondtak. Mivel a kinevezés Bécsben történt, a kormány viszont Pesten volt ezért egyelőre esély sem volt az ellenjegyzésre. Batthyány viszont éppen azért utazott a hadsereghez, mert biztos volt benne, hogy Lamberg is odamegy és így ő maga miniszterelnökként ellenjegyezte volna a kinevezést. Lamberg azonban, az alkotmányos formákat messzemenően tiszteletbe tartva, ellenjegyzés nélkül jogköreit nem akarta gyakorolni. Ezért nem a hadsereghez, hanem Pestre utazott, hogy a kormány tagjaival találkozzon. Egyenesen a halálba ment. A pesti hajóhídon a felheccelt, vérszomjas tömeg brutális kegyetlenséggel meggyilkolta. Egyikükről, Kolosy Györgyről (nem biztos, hogy közvetlenül részt vett a gyilkosságban, de az biztos, hogy ő volt az, aki a leghangosabban dicsekedett vele) még egy teret is elneveztünk a fővárosban.

Lamberg gróf missziójának tragédiájával a békés kiegyezés politikája végleg megbukott. V. Ferdinánd, más lehetőség hiányában, kénytelen volt magát végleg Jellačić mellett elköteleznie. 1848. október 3-án felfüggesztette az Országgyűlés működését és a horvát bánt nevezte ki a magyarországi katonai erők főparancsnokává. Ekkorra már lezajlott a pákozdi csata, Jellačić már Bécs felé hátrált. V. Ferdinánd és magyar népe között kitört a nyílt háború.

A márciusi forradalom egyik legfőbb vívmánya a szólás- és sajtószabadság kimondása, a cenzúra eltörlése volt. Sajnos azonban forradalmáraink miután hatalomra kerültek, miután ebből a vívmányból inkább káruk származhatott és nem hasznuk, már nem tartották annyira fontosnak. Mikor Jellačić bevonult Székesfehérvárra, akkor az éppen ott tartózkodó gróf Zichy Jenő, Fejér megye egykori adminisztrátora menlevelet kért tőle, hogy uradalmi központjába Kálózra utazhasson. Azonban egy felkelő szabadcsapat feltartóztatta és csomagjában megtalálták Jellačić menlevelét és más „gyanús” iratokat, valamint V. Ferdinánd király kiáltványát. A Görgey Artúr elnöklete alatt összeülő haditörvényszék szeptember 30-án hazaárulásért halára ítélte és kivégezte. Ha szólásszabadság lett volna, akkor akár még a kormánnyal szembeni politikát is lehetett volna képviselni. Pláne akkor, ha ez a politika egyben az ország törvényes uralkodójának is a politikája. Ha sajtószabadság van (ha ’48 szeptemberében sajtószabadság lett volna), akkor a kiáltványokat Zichy Jenő szabadon hirdethette, terjeszthette volna. (Ezt még Kossuth is hosszú időn keresztül büntetlenül megtehette még a forradalom előtti „elnyomás” korszakában). Az iratokat még elkobozni is törvénytelen lett volna. Ráadásul Zichyt nem azért ítélték el, mert a gyanús iratokat terjesztette. Nem azért, mert azok tartalmát nyilvánosan hirdette, hanem pusztán azért, mert ezek az iratok nála voltak. Zichy Jenő kivégzése történelmünk szégyenfoltja. Annak bizonyítéka, hogy a forradalom még saját meghirdetett elveit sem vette komolyan. 

Jellemző a rögtönítélő bíróság illetve a forradalmi adminisztráció alaposságára, hogy még az elítélt nevét is eltévesztették: a hírverés Zichy Ödön kivégzésével hencegett, a köztudat és a történetírás a mai napig így utal rá. A Jenő (Eugén), Ödön (Edmund) keveredés motívumát Jókai Mór is felhasználta a Kőszívű ember fiai című regényében, de „természetesen” ott nem a magyar, hanem az osztrák hatóságok tévednek.

1848-49 folyamán széthúzás helyett Kossuth vezetésével sikerült összefognunk és a forradalmi hadsereg győzelmi sorozata történelmünk legfényesebb lapjaira kívánkozik.

 A nemzeti egység 1848 szeptemberére már felbomlott. Szomorú a szabadságharcra nézve, hogy éppen a kortársak és az utókor által is leginkább tisztelt, erkölcsileg feddhetetlen egyéniségek hagyták el a tábort: báró Eötvös József Lamberg meggyilkolása után külföldre távozott, gróf Széchényi István idegileg összeroppant. Sem ők, sem Batthyány miniszterelnök, sem Deák Ferenc sem ekkor, sem korábban egyáltalán nem voltak a forradalom emberei. Közülük Batthyány volt a legradikálisabb, de a rebelliót, pláne a vérontást ő is elutasította. 1848 emberei voltak, de nem szeptemberé, hanem áprilisé: az áprilisi törvények (melynek tökéletlenségére fentebb utaltam) alapján álltak és az Udvarral való megegyezés lehetőségét keresték. Felismerték, hogy vagy kompromisszumos megegyezés lesz Béccsel vagy elkerülhetetlen a háború, amit el fogunk veszíteni. Tisztánlátásukra jellemző, hogy már ekkor felhívták a figyelmet az orosz beavatkozás veszélyére.

Amennyiben elfogultság nélkül összehasonlítjuk a Honvédség működését az császári-királyi Hadseregével, akkor a magyar oldalon nem látjuk nyomát annak a hősiességnek, amely a nemzet függetlenségéért harcoló nép szabadságvágyából fakadt volna.

A pákozdi csatát követő Bécs elleni magyar támadás október 30-án a schwechati vereséggel végződött. Jókai szavaival: „csupán annyi történt, hogy a hadsereg a kelleténél egy kicsivel korábban vonult vissza”. A decemberben Magyarország ellen meginduló főtámadást Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg vezette. Görgey Artúr, aki még évekkel korábban Prágából ismerte a herceget az alábbi jellemzést adta róla: „[…] azok közül való, kik azt tartják, hogy az ember lábfeje csupán tyúkszemnyesegetésre való, s az osztrák hadseregnek Csehországban fekvő része csupán arra való, hogy ő önmagát legalább is Wallensteinek képzelhesse…”. Nem egy hízelgő vélemény, de a mai történészek is megegyeznek abban, hogy tehetségtelen hadvezér volt. A honvédsereg eredményeit ennek fényében kell néznünk. Windisch-Grätz, mint stratéga és harctéri taktikus tényleg nem sok eredmény mutatott fel, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nem csak katona volt, hanem politikus is. Politikai eredményei viszont bukását okozó katonai kudarca ellenére is figyelemre méltó. Leverte a forradalmat Prágában, ahol annak ellenére mérsékelten járt el, hogy a zavargások során a feleségét is megölték. Felszabadította Bécset és végül Pest-Budát is elfoglalta. Legfőbb politikai eredménye sógorával az új miniszterelnök Felix Schwarzenberg herceggel és Zsófia főhercegnével együtt V. Ferdinánd lemondatása és Ferenc József trónra juttatása volt.

A december 16-án megindult támadás rövid idő alatt jelentős sikereket ért el, a Honvédség a Dunántúlt harc nélkül feladta. Ugyan szóba került egy Buda előtt megvívott „döntő” ütközet terve, de ennek alapvető feltétele lett volna Perczel Mór és Görgey seregének egyesülése. Perczel azonban december 30-án Mórnál inkább külön megmérkőzött a Windisch-Grätz alárendeltségében működő Jellačićcsal. Az eredmény a szabadságharc egyik szégyenteljes veresége: Perczel hadserege megsemmisült, de úgy, hogy a halottak száma minimális volt. A sereg egyharmada fogságba esett. Perczel, aki mindig büszke volt arra, hogy ő Vörösmarty tanítványa, mesterétől úgy látszik alázatot nem tanult. Jellemző epizódja szabadságharcunknak: egy összeférhetetlen hadvezér, akinek büszkesége meghaladja tehetségét és egy szalmaláng lelkesedésű, de a csatában annál hamarabb megfutó sereg.

A csata után Pest-Budát harc nélkül feladták a forradalmi erők. Windisch-Grätz január 5-én vonult be a fővárosba és ugyanaznap adta ki Görgey a váci kiáltványt, amelyben kijelentette, hogy serege – a feldunai hadtest – nem forradalmi sereg és csak az V. Ferdinánd által kinevezett hadügyminisztertől hajlandó utasítást elfogadni. Tette pedig mindezt csupán bő három hónappal Zichy Jenő kivégzése után, kinek bűne csak annyi volt, hogy ő sem volt forradalmár és V. Ferdinánd kiáltványa volt nála… Újabb szégyenfolt „szabadságharcunk” történetében. Mennyit ér egy olyan forradalom, amelynek legfőbb seregét a fővezér csak úgy tudja egyben tartani, hogy elhatárolódik a forradalomtól?

Az V. Ferdinándra való hivatkozás annyiban ésszerű volt Görgey részéről, hogy akkor már nem ő, hanem 1848. december 2-a óta a mindössze 18 éves I. Ferenc József volt az uralkodó. A forradalmi kormányzat nem ismerte el a királyváltást. Ezért lett hirtelen annyira „kedves” V. Ferdinánd. Az uralkodóváltás alkotmányjogi érvényessége ugyan vitatható; szükség van-e ilyenkor az Országgyűlés jóváhagyására vagy nem? Ám mivel legkésőbb 1848. október 3-a óta a magyar Országgyűlés a nyílt törvénytelenség talaján állt, a Habsburg-udvar ennek megvitatását aligha bízhatta éppen az Országgyűlésre. A magyar alkotmány szerint az állami főhatalom a Szent Koronát illette meg, amelynek egyik tagja, az uralkodó, V. Ferdinánd, egyértelműen kifejezte lemondási szándékát, a másik, a nemzetet képviselő Országgyűlés viszont nem volt abban a helyzetben, hogy a kérdésben törvényesen megnyilvánuljon. Ilyen esetben viszont nem mondhatjuk azt, hogy a Szent Korona egyik tagjának törvénytelensége a másik önálló döntését megakadályozhatja, hiszen ezzel a törvénytelenséget tennénk egyenlővé a törvényessel. A lemondást követően az örökösödési sorrendben a fiatalabb testvér Ferenc Károly következett volna, de ő is lemondott a fia javára. Így lett Ferenc József az új uralkodó. A temesvári csatavesztés után  Kossuth is anélkül mondott le a kormányzóságról, hogy azt az Országgyűlés jóváhagyta volna. Sőt az utolsó hetekben minden felhatalmazás nélkül kínálták fel a koronát az orosz cárnak vagy akár valamelyik rokonának. Milyen „szép” is lett volna már akkor az orosz érdekszférába kerülni…

Görgey felvidéki visszavonulásának kulcsfontosságú eseménye volt a Branyiszkói-szoros elfoglalása február elején. Ha ott vereséget szenved, seregével aligha tudta volna elkerülni a bekerítést és a teljes megsemmisülést. A hadműveletet Guyon Richárd sikeresen végrehajtotta, miközben Görgey vezérkarával Lőcsén tartózkodott és éppen báloztak, ugyanis farsang volt, miközben az egyik seregtest éppen a hadjárat legfontosabb ütközetét vívta…

A szabadságharc vereségének egyik fontos oka volt az a szerencsétlen viszony, amely Kossuth és a tábornokok között kialakult. 1848 szeptemberére vetélytársai visszavonulása illetve háttérbeszorulásának köszönhetően magához ragadta a vezető szerepet. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként gyakorolhatta a politikai főhatalmat, de ugyanekkorra a polgárháború kitörése miatt a tábornokokkal szemben valamelyest háttérbe is szorult. Mivel a háborút katonák vívják ez logikus fejlemény volt, amelyet viszont egy olyan becsvágyó, minden lében kanál személyiség, mint Kossuth nehezen viselt el. Ezen a téren való érvényesülését nagyban akadályozta az a tény, hogy sosem szeretett a csatatér közelében tartózkodni. (Egyetlen egy kivétel Schwechat. Talán csak nem azért, mert már a diadalmas bécsi bevonulásra gondolt?) Egyes kortársak ezt a tényt Kossuth gyávaságával magyarázták. Ebben már nem tehetünk igazságot, de egy politikustól nem is várjuk el, hogy a harctéren kockáztassa az életét, csakhogy Kossuth mindeközben a biztos hátországban az éppen beérkező többnapos hírek alapján folyamatosan részletes instrukciókkal látta el tábornokait. Az események dinamikája következtében ezek a hadműveleti utasítások már a leírás pillanatában elavultak, vagy ha nem, már biztosan azzá váltak, amikor az adott tábornok azokat napokkal később átvette. Gyakorlatilag kivétel nélkül valamennyi hadvezér először értetlenkedve, majd a dirigálni akaró amatőrnek járó lenézéssel fogadta Kossuth „íróasztal hadvezéri” buzgóságát. Kossuth nem értette meg, hogy grafomán hajlamait nem ezen a módon kellett volna kiélnie. Lenézés az egyik oldalon, válaszul bizalmatlanság a másikon. Kossuth és Görgey végzetessé váló konfliktusának alapja ebben rejlik, de ennek következménye az is, hogy Kossuth nem bízott a hazai tábornokokban. Ezért nevezte ki a lengyel Dembinszky Henriket fővezérré 1849. január végén, majd még egyszer a háború utolsó heteire, majd Bemet az utolsó temesvári csatára.

A tavaszi hadjáratot a magyar hadtörténet legdicsőségesebb fejezetének gondoljuk. Tény, hogy alig néhány hét leforgása alatt, sorozatos győzelmekkel, a Tiszától egészen a magyar határon túlra, Bécsig sikerült visszaszorítania a Honvédségnek a cs. kir. Hadsereget. Ez tagadhatatlanul eredmény, de két másik tényről sem szabad elfeledkeznünk. Valamennyi honvédségi győzelem igen szoros volt: a cs. kir. veszteség nem haladta meg lényegesen a magyart. Továbbá egyik győzelem sem volt döntő jelentőségű: a Honvédségnek nem sikerült bekerítenie – pedig ez volt a cél – és megsemmisíteni az ellenséget. A bekerítés veszélyét észlelve a cs. kir. Hadsereg mindig idejében vissza tudott vonulni. Ebből következően nem igaz az a korábban sokszor, de esetenként még ma is felbukkanó vélemény, hogy májusban a hadjáratot folytatva a Honvédség könnyen el tudta volna foglalni Bécset és ezzel megnyertük volna a háborút. Bécs előtt egy minimális veszteséget elszenvedett, de akkor már folyamatosan erősödő ellenséges sereg várta volna a honvéd haderőt. Ezen a ponton Buda felszabadítása volt a hadjárat egyetlen logikus célpontja. Figyelemre méltó, hogy míg „a hazáért és a szabadságért” küzdő magyar seregek kétszer is (januárban és júliusban) harc nélkül adták fel az ország fővárosát, addig májusban Heinrich Hentzi von Arthurm parancsnoksága alatt a császári-királyi Hadsereg hősiesen védte Buda várát. Annak elfoglalása csak háromheti kemény ostrommal sikerül, melynek végén Hentzi tábornok is hősi halált halt. (A hősiességet akkor sem szabad elvitatnunk, ha az ellenség oldalán látjuk, főleg akkor nem, ha az az ellenség a magyar király katonája.) Ehhez hasonló hősiességgel védte Johann Berger von der Pleisse báró Aradot és Georg Rukawina von Widovgrad Temesvárt. Ez utóbbit ráadásul sikeresen. A Honvédség oldalán nem tudjuk az önfeláldozás és bátorság ilyen példáit felmutatni. Ez azért is szembeszökő, mert a császári-királyi oldal tábornokai egyébként jóval idősebbek voltak, mint a honvédtábornokok. Példának okáért Windisch-Grätz és Schlick közel 30 évvel voltak idősebbek Görgeynél, Haynau 33 évvel. Rukawina már 72 éves volt. Erdélyben pedig Bem „apónál” ellenfele, Puchner Antal közel 15 évvel volt idősebb. (Az Észak-Itáliában harcoló Radetzky meg már túl volt a nyolcvanon.)

A tavaszi hadjárat talmi dicsőségével szemben a háború a délvidéki és az erdélyi magyarság pusztulását okozta. Itt a forradalmi kormány a „szabadságukért harcoló” románokkal és szerbekkel került szembe. Az 1848-49 harci eseményeit egyrészről háborúnak tekinthetjük, főleg az orosz beavatkozást követően, másrészről viszont polgárháború volt, amelyet a Szent Korona tagjai (népei) egymással vívtak: az uralkodó és a nemzetiségek a magyarság ellen. Az ébredő nemzeti öntudatok a polgárháborús vereség másik fontos oka: mivel a magyarság részaránya ekkor még 50% alatt volt, eleve hátrányból indultunk. Ebből is látjuk, hogy a nacionalizmus eszméjét (nem is beszélve a sovinizmus veszélyéről) inkább korlátoznunk, mint támogatnunk kellett volna. Forradalmáraink célja az volt, hogy nemzetiségtől függetlenül a törvényesen uralkodó koronás – történetesen Habsburg-házi – királlyal szembeni hűséget az ugyancsak nemzetiségtől független, de egységes magyar politikai nemzethez való tartozás váltsa fel. A Szent Koronában megtestesülő egységet a magyar politikai nemzet koncepciójával akarták felváltani (kiegészíteni). Nemzetiségtől függetlenül mindenki a politikai nemzet része lett volna, egyenlő jogokkal, de ez a politikai nemzet csak magyar lett volna. Ez azonban csak a nemzetiségek egyes – asszimilálódó – tagjai részére jelenthetett vonzó alternatívát, de nem az öntudatra ébredő nemzeti közösségek egésze számára. Ebből következően, minden bujtogatás nélkül, nemzetiségeink Bécs szövetségesei lettek. A győzelmünkhöz azonban itt már nem lett volna elegendő a szerb illetve román szabadcsapatok, félreguláris és reguláris egységek legyőzése, hiszen a nemzetiségek tömegei továbbra is az országban maradtak, őket nem lehetett „kimanőverezni”. Egy esetleges győzelem pürrhoszi lett volna. A szabadságharc sikere esetén Magyarország valószínűleg évtizedekkel Trianon előtt darabokra szakadt volna. Ennek bizonyítéka az is, hogy Kossuth már előre, még győzelemre számítva is, beleegyezett Horvátország függetlenségébe.

Itt kell utalni az Országgyűlés által 1849 júliusának végén elfogadott nemzetiségi törvényre. Általában ezt pozitív példaként szoktuk emlegetni, ami annyiban igaz is, hogy azóta sem fogadtak el a kisebbségeknek ennyire nagylelkűen jogokat osztó nemzetiségi törvényt a Kárpát-medencében. Azonban ez többszörösen is értelmetlen törvény volt.  Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth és köre ezzel a lépéssel csak az erőviszonyokon próbáltak javítani a nemzetiségek maguk oldalára állításával. Hosszú évek hibáit azonban nem lehetett hirtelen, egy csapásra, egy papirossal megoldani, még akkor sem, ha ezt a papírost törvénynek nevezzük. Ez már csak a fuldokló utolsó segélykiáltásaként hatott. Mindenki tudta, hogy a háború pár héten belül véget ér. Ha alulmaradnak a felkelők, ami akkor már szinte bizonyos volt, a törvényből semmi sem lesz végrehajtva. Korábban, amíg erősnek gondolták magukat, jóformán fel sem merült a nemzetiségi kérdés nagyvonalúsággal történő megoldása. Az elv az volt, hogy „egyenlő, de magyar szabadság minden nemzetiségi polgárnak”. Ezzel a törvénnyel viszont Kossuth és köre elismerte, hogy nem nekik, hanem a nemzetiségeknek van igazuk. Nem mi, hanem ők képviselik a szabadságot. Ezzel a jogszabállyal a magyar nemzetállam elvi síkon is elvesztette a háborút.

A Habsburg-ház 1849. április 14-én kimondott trónfosztását a szabadságharc csúcspontjának tekintjük, pedig csak egy üres, értelmetlen és alkotmányellenes lépés volt. (Jobban jártak volna azzal, ha helyette ekkor fogadtak volna el egy nagyvonalú nemzetiségi törvényt.) Senki sem gondolt rá csak Kossuth (meg legfeljebb a nála is radikálisabbak), aki az olmützi alkotmányra akart méltó választ adni. A legméltóbb válasz az ellenséges hadsereg megsemmisítése lett volna, de ez egyrészről nem sikerült, másrészről meg a katonák dolga lett volna, Kossuth viszont a „saját jogán” is ki akarta venni a részét a tavaszi hadjáratból. Felvetésének fogadtatásából azonban láthatta, hogy még a Debrecenbe menekült – vagyis forradalmi – csonka Országgyűlésben sincs többsége. Ezért tette át az ülés helyszínét a református Nagytemplomba, ezért engedte be oda a „népet” is, a képviselők nem is testületileg, hanem a tömeg között szétszórva voltak csak jelen. Így szabályos szavazásra nem került sor, nem is beszélve az érdemi vitáról. A trónfosztás újabb meghasonlást okozott a katonák között. (Gáspár tábornok emiatt jelentett „beteget” és ennek köszönhetően kímélték meg az életét a megtorlás során.) Lehetetlenné tett bármiféle későbbi megegyezést, kompromisszumos békekötést (mennyivel butábban járt el Kossuth Bethlen Gábor fejedelemnél!) és még nevetségessé is vált: alig négy hónappal a nagy hanggal és lelkesedéssel történő „kikiáltás” után a függetlenség már meg is semmisült.  

A polgárháború utolsó szakaszában, immár egy birodalmon kívüli erő, a cári Oroszország is megjelent a színen. Ennek lehetőségével a tisztábban látok már régóta (Eötvös, Széchenyi) illetve eleve (Metternich) számoltak. Orosz egységek az erdélyi harcokba már korábban is beavatkoztak. Az itt harcoló lengyel katonák magas száma provokáció volt az orosz császár számára. Az orosz segítségnyújtásról szóló döntés már a trónfosztás előtt megtörtént.

Az a különös helyzet állt elő, hogy a beavatkozó segéderő mindkét harcoló félnél nagyobb volt: 200 ezer katona, a teljes cári haderő kb. egynegyede. Ez még akkor is döntő momentum, ha maga az orosz fősereg a nyári hadjárat nagyobb és döntő ütközeteiben nem vett részt. A döntő csatákat Julius von Haynau báró táborszernagy vívta és nyerte meg, de mellette is harcoltak orosz egységek.

A nyári hadjáratban hatványozottan jelennek meg a forradalmi elit hibái. Szervezetlenség, a haditerv módosítása: Európa egyik legerősebb erődrendszere, Komárom, helyett délvidéki összpontosítás. Azon ki nem mondott, de nyilvánvaló ok alapján, hogy vereség esetén onnan könnyen lehet török földre menekülni. Kossuth nevetséges „adminisztrációs” hibája: összekeverte Görgey két levelének időpontját, emiatt azt hitte, hogy a tábornok nem engedelmeskedik a parancsnak és ezért leváltja. Kossuth féltékenysége: bárki lehet fővezér, csak ne Görgey legyen. Ismételten kinevezi a már egyszer csúfos kudarcot valló Dembinszkyt, aki a meg nem érdemelt bizalmat augusztus elején sorozatos vereségekkel „hálálja” meg. Végül ismét Bemhez fordul, aki tízezer főnél nagyobb sereget sose vezetett és őt nevezi ki fővezérré. Bem minden megfontoltság és tervezés nélkül, az elődjével sem egyeztetve, elegendő lőszer nélkül kezdi meg Temesvárnál a döntő csatát, ahol sebesülése miatt a sereg hamar vezér nélkül marad és visszavonul. A visszavonulást az utóvéd tüzérsége próbálja fedezni, magára vonva az ellenséges ágyúk tüzét. Az eredmény: teljes összeomlás. Ami egy nappal korábban sereg volt, az már csak egy züllött csavargóhad.

Többet akartunk, de a végén még azt is elvesztettük, amink volt. Menekülők ezreinek kellett elhagyni a hazát és az otthonukat, azért mert azok, akikre az országot bízták tévútra vezették őket. Akik maradtak, megtorlás áldozatai lettek. A tizenhárom aradi vértanú, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és még sokan (olyan 150-en) a nemzeti ügy mártírjai lettek, de fel kell ismernünk, hogy az a „nemzeti ügy”, amelyért meghaltak, tévút volt. Ha Kossuthnál bölcsebb elmék kerültek volna hatalomra, a háború, a magyarok erdélyi és délvidéki kiirtása és a kivégzések is elmaradhattak volna. A tizenhármak azon hadsereg ellen harcoltak, amelynek korábban hűséget esküdtek, sorsuk elkerülhetetlen volt. Batthyány mártíriuma az övékénél sokkal tragikusabb. Batthyány emelte fel Kossuthot, finanszírozta képviselővé választását és miniszteri kinevezéséhez is ő ragaszkodott. Csak ekkor ismerte fel, hogy konszolidáció és béke Kossuthtal nem lesz.  Ettől fogva, ahol tudta akadályozta Kossuth terveit, de sikertelenül, miközben az Udvar Bécs és Pest egyre ellenségesebb viszonyáért, mint első számú vezetőt, Batthyányt, tartotta felelősnek. Batthyányt nem azért végezték ki, amit ő maga elkövetett, hanem azért, amit megakadályozni nem tudott. Ha később és nem már ’49 januárjában kerül fogságba, akkor valószínűleg életben marad. A véres megtorlás elég rövid időszak alatt lezajlott, akiknek ügye elhúzódott, azok már 1850-ben kegyelmet kaptak.

A fentebbiek mellett csak másodlagos jelentőségűnek tartom annak megállapítását, hogy vannak érvek arra, hogy a megtorlás törvénytelen volt. I. Ferenc Józsefet legfeljebb örökös királynak tekinthetjük ekkor, akinek nem volt joga ehhez, de ha a jogi oldalt nem is vizsgáljuk, akkor meg politikai baklövés volt. Ez a felfogás alkotmányjogi érvekkel akar szembemenni a realitásokkal. Egy (polgár)háború befejezésekor a győztes és vesztes viszonyába a győztes joga érvényesül. A lázadók sem álltak a törvényesség talaján és sokkal kevésbé hajlottak a megbékélésre (Lamberg meggyilkolása, Zichy kivégzése, trónfosztás), mint Bécs. Egyszerűen csak hűségesnek kellett volna maradni vagy legalább 1848 őszén vissza kellett volna térni a dinasztia hűségére és akkor biztosan elmaradt volna a megtorlás, de jó eséllyel az alkotmányossági problémákat okozó uralkodóváltás is.

A magyar történelmi tudat szempontjából legtragikusabb esemény azonban nem a vereség és az azt követő megtorlás volt, hanem Kossuth vidini levele. Ebben a röpiratban Kossuth példátlan erkölcstelenséggel és hitványsággal, félrevezetve a kortárs és a jövőbeni magyar közvéleményt is, Görgey árulásával magyarázta a szabadságharc bukását. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: elterelte a figyelmet saját nem éppen épületes tevékenységéről, másrészt meg hízelgett a magyar nemzeti büszkeségnek. („Mi vagyunk a legjobbak, csak árulás miatt buktunk el.”) Hosszú időre lehetetlenné tette, hogy a nemzet saját hibáiból tanulva készülhessen fel a történelem újabb kihívásaira. Tragikus, elszomorító, de egyben nevetséges lezárása a magyarság történelmének állítólag „legdicsőségesebb” időszakának. 

A tekintély felbomlása a modern politikai elméletben és gyakorlatban

Írta: Pető Zoltán.

Az alapelv, amelyet a tekintély alatt érteni szokás, ma kétségkívül felbomlóban van. Ez tapasztalható az iskolákban, ahol meglazult a fegyelem (amely gyakran a diákok érdektelenségével és a komoly, elmélyült gondolkozásra való képtelenségével párosul), groteszk eseteket eredményezve a tanárok feljelentése vagy akár a tettlegességig is elmenő bántalmazása kapcsán[1] és a családokban, ahol a gyerekek nem egy esetben átveszik a szülők irányítását. Egy analóg helyzet mutatkozik az állam életében. Az állam polgárainak nem elhanyagolható hányada csak megvetéssel képes szólni a „politikusokról”; és még akkor is, ha a jelenkorban a politikával szembeni általános kiábrándultság és a politika csinálóinak gyűlölete egyáltalán nem nélkülöz mindenféle alapot, egy olyan anomáliára hívja fel a figyelmet, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Kétségtelen tény, hogy a társadalom életének azokon a fórumain, amelyet „a munka világaként” jellemezhetünk, a szigorú fegyelem egy olyan magas fokon racionalizált és bürokratizált civilizációban, mint amilyen a jelenlegi, elkerülhetetlen. Azonban a tekintély többnyire innen is hiányzik. A modern ipari és technikai civilizáció körülményei között ugyanis rendkívül ritka az olyan munka, amelyben a munkavégző mintegy kiteljesedhet, és amelyben értelmet, netalán magasabb fokú életrendet valósíthatna meg. A munkát, amely leginkább egy mechanikus, kreativitást alig igénylő feladatsor elvégzéséből áll – és ez korántsem csupán a fizikai munkára igaz, sőt, mondhatnánk, sokkal nagyobb mértékben igaznak tűnik az ún. „szellemire” –, többnyire azért végzik, mert „muszáj”, mert a technológiai fejlettség általános színvonala által megkövetelt (többnyire a fogyasztási és egyéb, „az élethez feltétlenül szükséges” javak iránti gerjesztett igénnyel kiegészült) életformát csak így lehetséges fenntartani. Azonban a gyár fegyelme vagy a hivatal fegyelme a lehető legkivételesebb esetekben szól az igazi elköteleződésnek és a hierarchia magasabb fokain állók szeretetének, tiszteletének, teljesítményeik elismerésének és egy magasabb kohézióban való értelem megtalálásának a jegyében, amely a társadalmi testet rendezett egésszé és élhető világgá tenné, amely a kapitalista individualizmuson túl értelmes célokra van beállítva. A modern körülmények között a fegyelem a mechanikus „katonai drillnek” szól, a kirúgástól való rettegésnek, vagy – a kizárólag anyagi típusú – haszon reményének, amely a materiális javak felhalmozásából áll, és az ebben talált kielégülésnek, amelyet az élet céljaként és egyetlen értelmeként próbálnak beállítani (meglehetős sikerrel).

Ám mi érthető akkor a valódi tekintély alatt; hogyan működik, és miért lenne nagyobb szükség rá? Hogyan lehetne meghatározni a tekintély fogalmát, mi a kapcsolata a jelenlegi politikai rendszerrel, s hogyan hat mindez a társadalomra? És végül is, pontosan mi a politikai tekintély?

Amit ez alatt értünk, azt talán az autoritás kifejezéssel lehetne a leginkább visszaadni. Az autoritás elve kétségkívül különbözik a hatalométól, azonban e kettőt lehetletlen precízen különválasztani. A hatalom képzete általában együtt jár autoritáséval. Habár – talán kevésbé egyértelműen – az autoritásban is megtalálható valami a hatalom képzetéből. Talán azt is gondolhatnánk, hogy az autoritás nem más, mint „legitim hatalom.” Azonban az, hogy mi számít a legitimáció kritériumának, korról korra, civilizációról civilizációra változhat. A mai angolban az authority szó jelentésében például mind a két értelem megtalálható, a tekintélyé és a hatalomé is. Ugyanakkor a hatalomra létezik egy külön kifejezés: power. A power kifejezés jelentésmezeje magában foglalja a hatalom mellett a képesség, erő, lehetőség, mód és tehetség értelmét is, ezek pedig hiányoznak az authorityből, amely viszont jelenthet szakértelmet, joghatóságot és jogosultságot. Theodor Mommsen a Römisches Staatsrechtben az autoritást úgy definiálta, mint ami „kevesebb, mint egy parancs és több, mint egy tanács”.

Az angol authority, ahogyan a magyar „autoritás” is eredetileg a latin auctoritasból származik. Az auctoritas az antik Rómában leginkább egy személy társadalmi presztízsére utalt, következményeit tekintve pedig arra, hogy az eseményeket valaki milyen mértékben képes a saját érdeke, akarata szerint befolyásolni. Emellett az auctoritast a magánjogban használták úgy is, mint a családfő (pater familias) jogát arra, hogy legitimáljon bizonyos, a család körébe tartozó cselekvésformákat, például házasságokat – ilyen értelemben az auctoritas a fensőbbség egyfajta beleegyezés- és jóváhagyás-szerű gyakorlását jelentette.

Politikailag, a köztársaságkori Rómában az auctoritast a szenátus tekintélyével kapcsolták össze (auctoritas patrum) a potestasszal[2] és az imperiummal szemben, amely a szenátus a római nép és magisztrátusainak hatalmát jelentette. Ahogyan Cicero írja ennek kapcsán a De Legibusban: „Cum potestas in populo auctoritas in senatu sit”,[3] vagyis: amíg a hatalom az emberekben nyugszik, az autoritás a szenátusé. A császárkorban az auctoritas principisről beszélnek, amelynek eredetét Augustus Res Geastaejának 34. fejezetében találjuk meg: itt a princeps leírja, hogy a szenátus az autoritást kivételes érdemei okán ruházta át rá. Augustus még azt is megjegyzi itt, hogy amiben polgártársait felülmúlta, az nem a rá ruházott hatalom, hanem a kivívott autoritás, amivel rendelkezett.[4]

Platón, amikor úgy vélte, hogy létezik egy „tökéletes államforma”, amely az igazságon alapul, és amely képessé teszi az emberi társadalmakat a végső (politikai) cél, vagyis az erényes élet (areté), vagyis a boldogság (eudaimonia) elérésére, akkor hangsúlyozta, hogy az államok vezetőinek keresniük és ismerniük kell a „Jó ideáját”. Ez egyet jelent azzal, hogy az Államban szereplő filozófus-királyok csupán azért térnek vissza a „barlangba” – vagyis a társadalomba – és csak azért vállalják el annak vezetését, hogy így az egész társadalmat „a sötétségből a fényre vigyék”. Ilyen értelemben Platón filozófus-királya természetesen nem lehet zsarnok, ugyanis ha a mindenkor változatlan igazság megismerhető (márpedig Platón szerint az), akkor az igazság ismerője csakis igazságos lehet – vagyis teljességgel jogos a legfőbb hatalmat az ő kezébe helyeznünk. Ahogyan azt a korai dialógusok tanulságából leszűrhetjük: a jó ismerete ugyanaz, mint a „jóvá válás”. Ahhoz, hogy a „jóvá válás” végbemehessen, azonban szükség lenne arra is, hogy az állam polgárai engedelmeskedjenek a királynak, vagyis szükséges, hogy a király autoritása megalapozott legyen.

Kétségtelen, hogy ma, 2500 évvel Platón után, a tekintély-fogalom körül keletkezett zavar és tisztázatlanság általános.

Ahogyan például Molnár Tamás is látja: az autoritás hanyatlik, vagy pedig az „igazi autoritás” helyét áltekintélyek foglalták el, és ez a folyamat nemcsak az államban, a politika világában, hanem az iskolában, a munkahelyen, az Egyházban és a családban is végbemegy. Ahogyan Molnár fogalmaz az Autoritás és ellenségeiben:

„Az autoritás kötőanyag, amely együtt tartja az embereket, az a tényező, amely lehetővé teszi, hogy támaszkodjanak egymásra a társadalmi, materiális és kulturális tranzakciók során – pozitív, természetes tényező –, a természet feladataink, felelősségeink, életcéljaink szerint elválaszt minket egymástól, bizonyos szempontokból egyenlővé tesz, más szempontokból egyenlőtlenségeket eredményez – az egyenlőtlenség kelti a vitát az autoritásról: ez szítja az ellenállást, amivel e fogalom azokban a korszakokban találkozik, amelyekben izzik az egalitarizmus szenvedélye.[5]

Úgy véljük, az autoritás e hanyatlása elválaszthatatlan egy manapság igen elterjedt politikai formációtól, amely nem az autoritás igenlésére, hanem a „konszenzus” elvére alapul. Kétségtelen, hogy a világpolitika és a politikai gondolkodás leginkább elfogadott fórumain ma a demokrácia tekinthető az egyedül „konszenzuálisan elfogadott” politikai formának. A demokráciától pedig elválaszthatatlan az egalitarizmus (egyenlőségpártiság) gondolata. A demokrácia nem szereti túlzottan hangsúlyozni az autoritást, hiszen úgy véli: az autoritással könnyű visszaélni.

A demokrácia a modern (kortárs) politikafilozófiai diskurzusokban egyértelműen az egyetlen elfogadható berendezkedés, az egyetlen „politeia” szintjére emelkedett.[6] Egy ilyen gondolkodás szerint a „felnőtt” és a szabadságot egyre növekvő mértékben megvalósító emberiség számára kizárólag a demokrácia az, amit mindenhol és mindenben érvényesíteni kell: minden, ami ezt korlátozza csak és kizárólag negatívum lehet. A tekintély elve például egy ilyen gondolkodás számára összefügg a diktatúrával, a „tekintélyelvű rezsimekkel”– ez pedig a politika színterén elképzelhető legnagyobb veszély, a demokrácia ellentéte. A demokráciát gyengítő vagy mérséklő tényezők máris egy lépést jelentenek az örökké árnyékot vető, és mindig a háttérben kísértő diktatúra felé. Mintha ez a két alapelv, a demokrácia és a diktatúra elve már önmagában megtestesíthetné a „szabadságot”, illetve az „elnyomást”.

Pedig a szó eredeti etimológiája szerint a demokrácia egyszerűen csak „a nép hatalma”. Megfigyelhető, hogy az eredeti kifejezésben nem a tekintély, hanem kifejezetten az erő, hatalom (Κράτος) szó szerepel. Ahogyan például Kuehnelt-Leddihn megjegyzi, a „demokrácia a nép, a δῆμος hatalma, amely a Κράτος-on, vagyis az erőn nyugszik, a kifejezésnek abban az értelmében, amely egyfajta brutalitást is magában foglal, tehát nem beszélünk a monarchia mintájára »demarchiáról«”.[7] Az uralom az, amelyet a görögben az ἀρχή szóval fejezhetünk ki, és az ἀρχή-t találjuk meg a monarchia szóban is, amely Arisztotelész szerint „egyetlen személynek az emberek feletti uralma a közös jó érdekében”.

Ezzel szemben Arisztotelész például még így fogalmazott a Politikában:

„A demokráciában többen kormányoznak, de mindenki a maga feje szerint. Az ilyen gondolkodású nép, mint afféle egyeuralkodó, kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz, s így hízelgők tesznek szert tekintélyre; olyan is ez a demokrácia, mint a monarchikus formák közt a türannisz (…) a népszavazás itt ugyanaz, mint amott a parancs (…) mindenben a népszavazás az uralkodó, és nem a törvény. Az efféle államban a szabadság mindenben annyira túlburjánzik, hogy még a magánháznak sincs többé parancsolója (…) a tisztesség teljesen kivész, úgyhogy emiatt mindenki egészen szabad lehet (…) a tanító fél tanulóitól és a kedvükben jár, a tanulók megvetik tanítóikat (…) a törvényekre sincsenek többé tekintettel, azért, hogy még a legkisebb mértékben se legyen uruk (…) ebből az elfajzott szabadosságból.”[8]

Az autoritás és ellenségei című művében Molnár Tamás megjegyzi, hogy mennyire félrevezető lehet a frankfurti iskola autoritárius személyiségmodelljének (az ún. „F-skála”[9]) egyfajta „politikai-ideológiai furkósbotként” való használata: ahelyett, hogy bármiféle objektív eredményhez vezetne, éppenséggel az emberek közötti valóságos viszonyok utópikus és zsarnoki eltorzításának adhat táptalajt.[10]

Alexis de Tocqueville, aki az újkori demokrácia egyik legkorábbi elemzője, már idejekorán megjegyezte, hogy az egalitarizmus nem mutat törvényszerűen a vágyott autonómia (autarkia) irányába, hanem jelen vannak olyan tényezők is, mint homogenizáció és kollektivizmus. Ha a modern demokrácia fogalmának és mibenlétének kétségtelenül sokrétű és ellentmondásos problematikáját vizsgáljuk, nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, amit de Tocqueville is – mint láttuk, nem előzmények nélkül – „a többség zsarnokságának”, illetve „jóindulatú despotizmusnak” nevezett. Toqueville hangsúlyozta, hogy a demokrácia látszólagos individualizmusának másik oldala éppen a kollektivizmus, vagyis éppen azáltal, hogy a demokrácia az egyént elszigetelte és kiszakította a rendiség premodern formáiban rögzített helyéről, nemcsak felszabadította, hanem ki is szolgáltatta azoknak az erőknek, amelytől eddig relatíve védett volt.[11] Az egalitarizmus, amennyiben nem más, mint a létezők közötti ontikus különbségek tagadása, akkor – ahogyan René Guénon írja – egy absztrakt „egységre” való redukciót vetít előre.[12] Ez azonban nem organikus egység, hanem mechanikus egyenlőség, amelyben a „népuralom” egy olyan civilizáció képét is hordozhatja, ahol az emberek közötti természetes különbözőség tagadása nem (csak) a külső hatalom beavatkozása révén nyilvánul meg, hanem ennél sokkal veszélyesebb módon, egyfajta benső konformizmus által. A demokrácia alapelve ugyanis, hogy a kormányzók és a kormányzottak csupán a funkció tekintetében különböznek egymástól. És ha ez az ideál, akkor a középszerűség mércévé lesz. Elméletben minden kormányzottból lehet kormányzó és vice versa, mert a demokráciában az elemek egymással (elméletben korlátlanul) felcserélhetőek. Ez pedig azt jelenti, hogy egyik elem sem jelent valamilyen minőségi többletet egy másikhoz képest. A gyakorlatban ez pedig annyit tesz, mintha tökéletesen egyenlő „súlyú” vagy „nagyságú” egységekkel dolgoznánk. Vagyis a demokrácia végül is azt mondja ki, hogy (elvben legalábbis) „mindenki alkalmas mindenre”. Azonban már ez a megállapítás sem tűnik feltételenül igaznak.[13] Így juthatunk el, demokráciát minden egyéb mellékjelentésétől megtisztítva, a fogalom legszűkebb értelmezéséhez, amely elsősorban az egyenlőség, ebből következően pedig a többség elvének állítása.

A demokráciában, a kiemelkedő ember helyett – akire egyébként is gyanakvással tekint – tehát „jobb híján” a mennyiség az, amely az autoritást helyettesíti, sőt szinte azt mondhatnánk: képviseli. Hiszen, ha „mindenki egyenlő”, akkor senki sem „különleges”. Az igazság eldöntésének egyetlen módja: a többség szava. Vagyis: a legnagyobb tekintélye annak lesz, akire a legtöbben hallgatnak. Azonban mi bizonyítja azt, hogy annak van igaza, akit a többség követ? Mi a bizonyítéka annak, hogy a többség nem vezethető félre, vagy annak, hogy azért, mert valami „több”, akkor automatikusan „jobb” is?[14] Hasonlóan igazolhatatlan ez, mint Marxnak és Engelsnek az a tézise, hogy a természetben létezik olyan törvény, amely a mennyiségi változásoknak minőségi változásokba való átcsapását jelenti. Az élő természetben ugyanis nem fedezhető fel, illetve mutatható meg, bizonyítható be, a tudatnak az anyagból (vagy ahogyan a kifejezést például a pszichoanalízis használja, a „tudattalanból”) való spontán keletkezése, ahogyan az sem, hogy az anyagban végbemenő horizontális változtatások vertikális ugrást eredményeznek. Magyarán a „mennyiség átcsap minőségbe” tétel kontrafaktualitás, és sokkal inkább igaznak tűnik a népi bölcsesség: „a mennyiség a minőség rovására”. Vagyis kimondható, hogy a mennyiség elve valójában egy olyan álminőség, amely csak azok számára lehet meggyőző, akik ismeretelméletileg (akár öntudatlanul is), de már ab ovo elfogadják ezt a materializmust. A modern politika pedig úgy tűnik, így tesz: hiszen a mennyiség elvének elfogadása kétségkívül materializmust és rossz redukcionizmust jelent, és mindannak kizárását, amely az igazság alapelvét, a platóni „Jó” mintájára, egy Abszolút, és az anyagi világon túli forrásból vezeti le.

A demokrácia, nem úgy, mint aktuálisan létező politikai rendszer, „a dolgok igazgatása” vagy mint a jövőbe vetett remény, hanem mint alapelv, kifejez valamit abból, amely egy mélységes relativizmussal kapcsolatos, amit a modern ember az igazság lehetségességével szemben táplál. A „többségi uralom” princípiumában, amely abból indul ki, hogy „a többségnek igaza van” – amely abban hisz, hogy az igazság tisztán mennyiségi kérdés –, felfedezhető egy, a számok mindenhatóságába vetett már-már babonás hit, vagyis valami olyasmi, ami nem független attól, ami a filozófiában a valóságról kialakított mechanikus-materialista koncepcióként jelenik meg. Ahogyan René Guénon írja: „Az individualizmus, ami a modern szellem jellegzetességeinek egyike az emberi renden belül, az ember hamis egysége, ami a kozmikus rendben belül az atom hamis egységének felel meg.”[15]

A demokrácia már akkor, amikor megjelent, valami olyasmit tartalmazott, amely nem volt minden további nélkül összeegyeztethető a „világrend”, a kozmosz, mint rendezett, hierarchikus egész elképzelésével.[16] A demokrácia elve ugyanis azt feltételezte, hogy az uralom nem „felülről”, hanem „alulról” származik, vagyis: az uralom eredete szimbolikusan nem a szellem, hanem az anyag. A rend – vagy amelyet annak tartanak, s amely végül is megvalósul – mintegy „alulról építkezik”; a magasabb struktúra, amelyet az állam kifejez, mintegy nem rendelkezik inherens értékkel, hanem maga is csupán a társadalom „projekciója”. A társadalom, a nép, ez az atomisztikusan felfogott egyénekből álló konglomerátum az alapegység, s a társadalmi test „formája” (μορφή) mintegy másodlagos, amelyet a princípiumnak tekintett ὕλη, a filozófiai „anyag” magára ölt. Egy olyan vezető pedig, vagy egy olyan struktúra, amely eredetét és igazolását abból meríti, ami alatta van, ami ilyen értelemben nála „kisebb”, soha nem fog elegendő autoritással rendelkezni. Talán erre is utalhat Dosztojevszkíj az Ördögök egyik híres jelenetében, amikor az öreg tábornok földhöz csapja a sapkáját, mondván: „ha nincs Isten, minden lehetséges”. Ugyanis az igazi autoritás, vagy az autoritás, amelyben az ember részesedhet, csak abból az elvből következhet, amely az embernél magasabb.

Így érthető meg, hogy hogyan kapcsolódik össze a demokrácia kora a materializmus korával, és az is, hogy végső soron miért problematikus például az olyasmi, mint a kereszténydemokrácia, vagyis a demokratikus elv összeegyeztetése a vallással (legalábbis akkor, ha a vallást nem fosztják meg minden filozófiai és metafizikai tartalmától), vagyis miért áll e kettő egymással kifejezetten szemben. Ez az értelmezés azzal az alapvető változással függ össze, amikor az ember elszakította a „létezők nagy láncolatát ” (Lovejoy) – vagyis megtagadott egy olyan eszmét, amelyet úgy tűnik, addig mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki elfogadott, megtagadta az anyagon túli alapelvekből levezethető hierarchikus kozmosz képét, hogy egy sokkal egyszerűbb és homogénebb világmagyarázattal cserélje fel. Egy olyannal, ami tagadja az ontológiai különbségeket a „valóság szférái” között, hogy legkifejlettebb formájában egy antimetafizikus pozitivizmusba konkludáljon, egyrészt az euro-amerikai protestáns pragmatizmus és gyakorlati materializmus, másrészt pedig a szovjet-kommunista ideologikus materializmus révén.

A politikai ideológiák, amelyek az utóbbi két évszázadban népszerűvé váltak, nagyjából ugyanazt hangsúlyozzák, amit a materializmus – ahogyan a kozmosz homogén és nincsen valóságos távolság a kormányzó és a kormányzott, a király és az alattvaló, az úr és a szolga között, nem létezik a születéshez köthető hierarchia sem, s minden és mindenki „kicserélhető”, minden hierarchia csak ideiglenes és funkcionális, ha ezek a nézetek nem tagadják egyáltalán a hierarchiának a létjogosultságát is.[17]

Azonban úgy tűnik, hogy ez a tagadás nem jelentékteleníti el az emberek közötti különbség valóságos voltát, hiszen már egészen egyszerűen a külvilág mindenki számára nyilvánvaló tapasztalati valóságát sem lehet egyszerűen a mennyiségre redukálni, hiszen minőségi elemek is jelen vannak a tapasztalásban – sőt, a tapasztalás egész folyamatának alapja tulajdonképpen egy, a tapasztaló és a tapasztalt valóság természetében megnyivánuló kvalitatív differencia. Mivel a dolgokban különbözőségeket tapasztalunk, s a dolgokat különbözőekként látjuk, a világ nem egyszerű és egységes entitás, hanem különböző entitások differenciált valósága – „két létező sohasem lehet egymással egyenlő, anélkül, hogy azonos ne lenne.”

Ha a valóság természete ilyen, akkor az egalitárius és az ehhez hasonló elképzelésekre joggal mondhatjuk, hogy kimerítik az utópia fogalmát:[18] nem vesznek ugyanis tudomást egy alapvető ontológiai korlátozottságról, amely jelen van az emberi természetben – az embernek „bukott” vagy vallási kifejezéssel élve „bűnös” természetéről –, s arról, hogy ebből következően senki sem képes valami esszenciális értelemben jobbat létrehozni, mint a saját természete. Az utópiák kritikusai szerint az emberi természetet nem lehet „felszabadítani” vagy fejleszteni a történelem folyamata során, vagy legalábbis nem úgy és nem abban az értelemben, ahogyan a felvilágosodás gondolta, és – szemben Rousseau híres doktrínájával – nem a rossz intézmények rontják meg az embert.

Az utópisztikus gondolkodás pedig éppen a fentebbiekkel ellentétes premisszákra építkezik. Az utópisztikus gondolkodás az emberi természetnek, mint rögzített, határozott kontúrokkal rendelkező valóságnak a feloldására irányul. Marx az utópizmus alapgondolatát egy helyen kifejezett élességgel így fogalmazza meg:

„[…] A megvalósult kommunista társadalomban az ember nem lenne a cselekvés egy bizonyos területére kényszerítve, hanem minden területen fejleszthetné magát, ahol a társadalom szabályozza a közös termelést, és lehetővé teszi számára, hogy ma ezt csinálja, holnap meg azt, hogy reggel vadásszon, délben halásszon, némi munkát végezzen az állatok körül este, irodalmi kritikát végezzen az ebédek után, anélkül, hogy elkötelezze magát amellett, hogy valaha is vadásszá, halásszá, juhásszá vagy kritikussá váljon.”[19]

            Az utópizmus a legtöbb esetben együtt jár a múlttal szembeni határozott ellenszenvvel, sőt ellenségességgel, teljes eltörlésének vágyával, az elmúlt idő leértékelésével az eljövendővel szemben. A múlt eltörlésének akarása, a hatalom kifejezett gyűlölete, a jövő imádata és korlátlan optimizmus az emberi természettel kapcsolatban, és az abban való hit, hogy a világból, pusztán emberi eszközökkel, a „rossz kiküszöbölhető.”

Utópizmus tehát mindazt pusztán emberi erővel és eszközökkel megváltoztathatónak ítélni, ami az ember személyes és társadalmi létezésének problematikus, de objektív és „rend-szerű” vetülete. Ha az ember állapota egy metafizikai értelemben „bukott” állapot (ahogyan azt a világvallások gondolják), akkor – legalábbis pusztán emberi eszközökkel – nem fogja tudni meghaladni ezt. A modern ember azonban már régóta nem érzi, látja magát „Isten tenyerén”, vagyis a transzcendencia „vertikumában”. 

A szakrális rend eszméje, amely a történelem folyamán soha nem volt elválasztható a politikai hatalomtól, egyben kijelölte ennek a hatalomnak a célját is, a világot meghaladó valóság világban való reprezentálásának igényét. Ahogyan azt például Eliade hangsúlyozta: a szakralitás a premodern ember számára egyfajta állandóságot, mozdulatlanságot és maradandóságot reprezentált: valami olyat, amely elejét vette minden merőben profán tevékenységnek.[20] Ekképpen a múltban egy olyan közösség meglétéről beszélhetünk, amely a szűk egyéni életvilágon túli, a konkrét társadalmiságon túlmutató célra irányult, s amivel szemben a „liberális hegemónia” (Molnár Tamás) transzcendens célokat elvető társadalma áll, amelyben „minden áruvá válik”, és amelynek legmagasabb vonatkoztatási pontja: a piac.

Kétségtelen tény persze – és ezt nem is tagadjuk –, hogy az autoritásnak ezt az igazolását ki lehet forgatni, és lehet vele igazolni bármiféle egyeduralmat.

A tekintélyuralmi rendszer többnyire, mai szóhasználatunkban, valamilyen diktatúrát jelöl, vagy autoritárius rezsimet (amely azonban leginkább „féldiktatúraként” írható le). Különös egyébként, hogy a diktatúra kifejezés miért kelt már eleve negatív asszociációkat, miért gondolják ma szinte automatikusan azt, hogy a diktatúra valami olyasmi, ami a jogtalansággal függ össze. Az ókorban a diktatúra – például az antik Rómában, ahonnan a kifejezés az eredetét veszi – egy bizonyos, válságos időszakban gyakorolt egyeduralmat és teljhatalmat jelentett – vagyis a diktatúra megokolása a szükségállapot volt, az állam rendjének helyreállítása, vagy az államnak az ellenségtől való megvédése érdekében. Manapság azonban ami a diktatúrára fogalmára vonatkoztatható, az leginkább abban merül ki, amit Max Weber a „karizmatikus autoritásként” jellemzett. A diktatúrának a jelenlegi politikafilozófiai diskurzusban a hatalom legitim gyakorlásához valójában nincs semmiféle köze. Míg a demokrácia a jogossággal, a jogállammal kapcsolódik össze, sőt nem egy esetben a demokrácia és a Rule of Law egyet jelentenek, addig a „diktatúra” alatt az összes olyan hatalomgyakorlási mód értendő, amely ezt nélkülözi.

A modern diktátor kétségtelenül nem birtokolja a nyugalmat, a pozitív személytelenséget – autoritásának karizmatikus jellegéből fakadóan – már nem birtokolhatta, amely (weberi fogalmakkal élve) atradicionális autoritásban, a királyság szerepét időtállóvá és bizonyos szempontból kiszámíthatóvá, mértékadóvá és mértéktartóvá, stabillá és „konzervatívvá” tette. Amíg a tradicionális autoritásban elsősorban nem a király konkrét személye, hanem maga a királyság, mint funkció és alapelv volt a hűség és a rend központi princípiuma, a diktatúrában ez nem volt más, mint a diktátor személye. A tradicionális autoritás demokrata kritikusai előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a monarchia, különösen annak abszolút formája, és a modern totalitárius diktatúrák hatalomfelfogása között hasonlóság fedezhető fel. A dolog azonban kevéssé áll így. A demokrácia ideológusai szerint a „totalitárius rezsimek” szándékosan hamisítanak, hiszen az általuk demokráciának (is) nevezett berendezkedéseik nyíltan antiparlamentáris rezsimek voltak. Azonban egy mélyebb vizsgálat nyilvánvalóvá teszi, hogy a totalitárius rezsimek „demokratikus igénye” – egy bizonyos rálátásból – paradox módon mégis igazolható. A parlamentarizmus eredete ugyanis nem kifejezetten demokratikus, hanem inkább arisztokratikus, a Rule of Law pedig nem a demokrácia, hanem az alkotmányosság kritériuma, amely fogalmakat semmilyen körülmények között sem szabadna összemosni. A „törvény uralmával” kapcsolatban már Platón megfogalmazott bizonyos alapelveket a Törvények című munkájában, és az ebben megjelenő „nomokráciában” Platón azt veti fel, hogy az lenne a legideálisabb, ha a legfőbb hatalom nem a törvényeké, hanem az igaz királyban megtestesült bölcsességé lenne. A személytelen törvény ugyanis egyáltalán nem képes minden esetben ideálisan működni, körülmények, helyzetek, jellemek végtelen változatossága pedig nem teszi lehetővé az elvont alapelvek mechanikus működését, vagy ha igen, ez is igazságtalanságot szül. Azonban Platón – mintegy az emberi tökéletlenségnek tett engedmény formájában – mégis lejjebb szállítja a követelményeit. Figyelembe kell venni, hogy az uralkodó legyen bármilyen bölcs is, akkor is ember, nem pedig isten – másrészt pedig nem képes minden esettel személyesen foglalkozni. Ezért jobb a törvénynek elsőbbséget adni, és csak egészen kivételes és indokolt esetben változtatni rajtuk. (297b) Ez okból kifolyólag is lehet szükség a parlament intézményére például, amely eredeti funkcióit tekintve nem más, mint egy olyan arisztokratikus testület, amely a királyt a hatalom gyakorlásában segíti, és a hatalomnak egy szabályozott és átlátható működését hivatott rögzíteni, amelyet inkább rossz, mint megfelelő kifejezéssel „alkotmányosságnak” szoktak nevezni. (Itt természetesen nem csupán az „írott alkotmányra” gondolhatunk!) A modern és a rendi országgyűlés működésének legnyilvánvalóbb különbsége abban nyilvánult meg, hogy az itt előforduló szavazások organikusan és hierarchikusan rendezettek voltak, az országgyűléseken pedig egy olyasfajta fokozatiság érvényesült, amely lehetetlenné tette (vagy legalábbis erősen csökkentette) a teljesen kvalifikálatlan elemek térnyerését, és az irányítást egy olyan rend kezében összpontosította, amely nem függött semmilyen alulról jövő legitimációtól. Ezáltal a rendszer legalábbis mérsékelte a hatalom megragadásával kapcsolatos machinációt, korrupciót és demagógiát, amely kétségkívül minden politikai rendszer velejárója, azonban sehol sem ölt olyan gigantikus méreteket, mint a modern tömegdemokráciában.

Egy politikai rendszer filozófiai értelemben nem akkor tekinthető demokráciának, ha ott valamilyen formában parlamentáris intézmények működnek, hanem akkor, ha a korlátlan népszuverenitás elvi alapján áll: csak ez biztosítja ugyanis a „nép kormányzását”. E kritériumnak pedig a modern diktatórikus rezsimek megfeleltek. A demokrácia alapelve semmilyen formában nem tartalmazza sem az egyenjogúságot, sem a szabadságot, per definitionem kizárólag azt jelenti, hogy abban a nép van uralmon. Az már másodlagos, mondhatni „technikai kérdés”, hogy éppen ki vagy mi a népszuverenitás megtestesítője.

Nyikolaj Bergyajev kétségkívül találóan jegyzi meg, hogy „Isten országa anarchia”,[21] vagyis Isten országában (amely természetesen sokkal inkább „állapot”, mint „hely”) az embernek nincs szüksége külső (emberi) korlátozásra és beavatkozásra. Azonban az Isten országáig vezető lépcsőfokok kétségkívül egy hierarchia lépcsőfokai, ahol is szükség van egy ponitfexre, vagyis – az eredeti etimológia szerinti – „hídépítőre.” A királyság karaktere, az ókorban és a középkorban is, alapvetően szakrális. Rómában még a köztársaság ideje alatt is volt egy Rex Sacrorum, aki a királyok elűzése után a királyi méltósággal együtt járó vallási dolgokat és áldozatokat végezte.

A korai germán királyok prototípusa egy – néhol (az előkelők által) választott, máshol pedig örökletes – törzsfő volt, aki a bíráskodás és a hadvezetés mellett papként (néhol főpapként) szolgált az áldozati szertartások alatt. A szakrális karakter, a királyság teokratikus karaktere azonban a germánoknál nem jelentett abszolutizmust.[22] A Nyugat-Római Birodalom bukásával kialakuló keresztény királyságokban pedig a király Rex Dei Gratia illetve Vicarius Dei is lehetett – vagy pedig Impersonator Christi, mint Frater Angelorum. Ugyanakkor a Szent Római Császárság ideológiával kapcsolatosan már Imago Deiről, vagyis a császárról, mint „isten képéről”, valamint caput orbisról (a világ kezdete és feje) beszélnek, aki dominus rerum, „a dolgok ura”, de a szakrális karakter megjelenik a magyar király „apostoli” jelzőjében is.”[23]

A középkorban az uralkodói hatalom lényege (éles ellentétben a népszuverenitás későbbi doktrínájával) nem az oszthatatlansága volt, hanem az, hogy ezt tekintették annak a végső fórumnak, amely minden vita végére pontot tesz, de amelytől nem várták el, hogy a lokális ügyekbe közvetlenül is beleavatkozzon – hasonlóan a „mozdulatlan mozgató” mintájára elképzelt Isten arisztotelészi alapelvéhez, amelyet még a skolasztika is hangsúlyozott. A modern diktátorok túlfűtött aktivizmusával éppen ellenkezően, ez a mozgató egy olyan funkciónak felel meg, amely a mozgás oka és ura, de maga nem mozog. Ez pedig éppen az autoritásból következett, abból az autoritásból, amelyet a király mintegy „isteni jogon” birtokolt. Minden cselekvés tőle indul ki, de maga nem cselekszik, a cselekvés felett áll, rendíthetetlenül és szilárdan, mintegy szimbólumként, személye éppen ezen okból szent és sérthetetlen. Ez pedig éppen az autoritás formájából következett, abból az autoritásból, amelyet a király mintegy „isteni jogon” birtokolt, amely azt jelentette, hogy a király személye, éppen a királyságnak, mint pozíciónak a természetéből következően, egy olyan funkció, amely a papisághoz hasonlóan közvetít a relatív és az abszolút valóság között. Ez nyomon követhető, például March Bloch-nak a középkori „Gyógyító királyokról” írt híres munkájában: a kézrátétel előtt a király két szín alatt áldozott, a 16. század óta pedig az uralkodó minden betegnek „a király megérint, Isten meggyógyít” formulát mondta. Ennek a praxisnak csak az a protestantizmus vetett véget, amely a természetfelettinek minden világban való megnyilvánulására már eleve „babonaként” és „pogányságként” tekintett, pedig e csodatételek kétségkívül működtek, hiszen ahogyan Bloch írja: „Az emberek továbbra is elképzelhetetlennek tartották, hogy egy király a »gyógyító áldás« nélkül is lehet király.”[24]

A sokat vitatott doktrína, amelyet később Jean Bodin a „királyok isteni jogaként” fogalmazott meg, kétségkívül nem azt jelentette, hogy a királyok isteneknek megfelelő hatalommal bírnának, hanem azt, hogy Isten, nem pedig a nép kegyelméből uralkodnak, vagyis cselekedeteiket csak Isten bírálhatja, nem pedig a nép. Ez pedig azt jelenti, hogy a király fölött nincs ember, csak Isten, a király személye – ahogyan maga a királyság is – nem a profán valóság része, hanem éppúgy szent, mint a főpapok, a templomok vagy a kegytárgyak. Akkoriban még tudták és talán értették is azt, hogy az, hogy a király éppenséggel „csak Istennek felel” ez éppen a legnagyobb felelősség is, mint ahogy azt is, hogy szent dolgok „terribilisek”, rettenetesek, megrázóan csodálatosak, miközben félelemmel töltenek el.  A mai, modern ember nem szokta érteni mit is jelent az, ha valakit csak Isten ítél meg, mert az ő szájából csak egyszerű bonmot-nak hangzik az, amikor azt mondja például: Only God can judge me…

Ahogyan Rudolf Ottó írja a szent kapcsán: a szent legfontosabb tulajdonsága, hogy kiváltja az emberből a mysterium tremendum, vagyis a rettentő titok érzését:

„Ez az érzés olykor gyengéd hullámmal öntheti el a lelkünket, az elmélyült áhítat lebegő, nyugodt hangulatának formájában, s ily módon fokozatosan a lélek szakadatlanul áradó hangulatává válhat, amely sokáig tart, és ott rezeg, míg végre elcsitul, s a lélek újra a profanitásba merül. Előtörhet ez az érzés a lélekből hirtelen lökésekkel és görcsökkel is. Furcsa izgatottságot, kábulatot és eksztázist is okozhat. Vannak vad és démoni formái is. Lesüllyedhet egészen a szinte kísérteties borzongásig és irtózásig. Vannak nyers és barbár előzményei és megnyilvánulásai, valamint fejlődhet a finomság, a tisztaság és a megdicsőülés irányába is. Kialakulhat belőle a teremtmény csöndes, alázatos reszketése és elnémulása is — de mitől reszket és némul el? A minden teremtmény fölött álló kimondhatatlan titoktól.”[25]

A szent természetének további alkotóeleme a kontrasztharmónia, a numinózus kettős jellege, amit Rudolf Otto fascinansnak nevez:

„Erről a kontrasztharmóniáról, a numinózus kettős jellegéről tanúskodik az egész vallástörténet: legalábbis ott, ahol meghaladja a »démonival szemben érzett respektus« szintjét. A vallás történetének legfurcsább és leginkább figyelemre méltó jelensége ez a kontrasztharmónia. Amilyen irtózatos–rettentőnek tűnik számunkra a démoni–isteni, olyan vonzó és izgató is. És a démoni– isteni előtt a legalázatosabb lemondással reszkető teremtmény ugyanakkor mindig érzi azt az ösztönzést is, hogy a démoni–isteni felé forduljon, sőt hogy azt valamiképpen birtokba is vegye.”[26]

A szekularizáció folyamán azonban a hatalom és az autoritás elve egyre inkább eloldódott a transzcendenciától, hogy alapelvét végül tisztán önmagában találja meg. Ez mutatkozik meg már Machiavellinél, Hobbesnál, és később, a felvilágosodás korának népszerű „kontraktarianizmusában”, a társadalmi szerződés elméletében, amely valójában – a protestanizmus egyenes folyományaként – nem más, mint egy absztrakt racionalizmus az államtestre vetítve, olyan elképzelés, amely mindenféle „emberen túli” elemet, valóságot, lényeget nélkülöz, és brutálisan mindent a lehető legalacsonyabb szintre redukál, amelyet aztán „egyedül valóságosnak” kiált ki. A kontraktarianizmus persze kapóra jött az olyan antifeudális királyoknak, mint például Szép Fülöp és a hozzá hasonlók, azonban a kora újkori abszolutizmusok a feudális gyökerű autonómiák megszüntetésével, a nemesség elnyomásával és a „központosítással” saját sírjukat is megásták, előkészítve a terepet a demokrácia számára.

Minden jel arra mutat azonban, hogy a hatalom a monarchia bukásával és a demokráciák győzelmével sem szűnt meg, hanem szerves részét képezi a modern politikának. Ha az „európai társadalomfejlődés értelme” valóban a hatalom megszüntetésére irányult, a megjelölt célt teljes kudarcnak kellene tekintenünk. Az embernek az ember feletti ellenőrzése minden releváns tapasztalat szerint a politikai rendszer formájától független, mindössze új és eltérő (esetleg leplezettebb) formákban jelentkezik. A modern demokráciában az állam vezetőinek elméleti leválthatósága valójában nem jelent garanciát semmiféle különösebb „szabadságra”, a hatalmi viszonyok pedig éppúgy fennállnak az emberek életét, mindennapi tapasztalatait tekintve, mint korábban. (Elég, ha a legtipikusabb munkáltató-munkavállaló viszonyra gondolunk, ahol a hatalom működéséről valóságos tapasztalatokat lehetne szerezni.) Azonban míg a társadalom és az állam vezetői egykor rendelkeztek valódi autoritással, ma kifejezett „autoritásdeficittel” számolhatunk.

Úgy véljük, talán nem túlzás kijelenteni: a demokráciában az autoritás tulajdonképpen azért van válságban, mert a pusztán mennyiségből nem következhet igazi tekintély. A mennyiség ugyanis mindig relatív, és az, ami soha nem azonos önmagával nem képes felébreszteni az igazi tisztelet, az igazi tekintély és az igazi fensőbbség intuícióját, azt, aminek az ember – ahogyan Burke írja esztétikai vizsgálódásaiban – „szabadon és büszkén alárendelődhet”.

Aki szereti az uralkodóját, az hasonlítani is szeretne hozzá – ha az uralkodó példakép, akkor az alattvalóknak is az uralkodó által reprezentált erényekre kell törekedniük: önuralom, önkontroll, fegyelem, nagyvonalúság, és ha kell, szigor, a körülmények felett gyakorolt uralom, összeszedettség, a „jó” és a „rossz” az „igaz” és a „hamis” szétválasztása. Ha az ember mintegy önmaga felett képes uralmat megvalósítani, akkor a külső világban is igénye lesz arra, hogy legyen „valaki”, akinek ilyen értelemben alárendelődik – valaki, akiben az uralom alapelve (amit saját életében mintegy megvalósít) szimbolikusan kivetül és megszemélyesíttetik. Ám ha a belső világa mintegy szétesett, akkor a külső világában is a szétesettségre, az uralomnélküliségre van igénye.

A feudalitás eredeti, és nem eltorzított eszméje szerint arra irányult, hogy minden hierarchikus szinten egy – analogikusan értett – kisebb „királyság” valósuljon meg – Isten királysága a világ felett, a király királysága az ország felett, a bárók „királysága” saját területük felett, és így tovább, le egészen a jobbágyig. Vagyis – ideálisan – mindenki, aki „felfelé” szolga, az „lefelé” úr – hiszen az ember – hivatása és igazi rendeltetése szerint – a teremtés „királya.”^[27]

Ha az állam célja önmagában van, vagyis, ha az állam nem mutat túl önmagán, akkor egy ilyen transzcendencia elképzelhetetlen, és számolhatunk azzal, hogy a tekintély elve tovább csorbul. Kétséges, hogy pusztán immanens elvekre hivatkozva, mint amilyen a GDP-növekedése, a termelékenységi mutatók emelkedése, az állampolgárok biztonsága, vagy a konfliktusok elkerülése, lehetséges-e az államot a valódi tekintély alapjára helyezni. A Hobbes-féle Leviatán kísérlete, vagyis egy teljesen szekuláris tekintély-állam elképzelése éppen azért lehetetlen kísérlet, mert minden pusztán emberi tekintély kikezdhető és megmásítható. Az Isten kegyelméből uralkodó király eszméje azonban aligha értelmezhető a modern ember számára, aki e kifejezésben maximum egy eufemizmust hajlandó észrevenni, valamiféle utalást a „felvilágosulatlan” múltra, amikor még nem volt világos, hogy a történelmet a gazdaság mechanizmusai határozzák meg, és hogy az osztályérdek dönti el a társadalmi viszonyokat.

Kérdés azonban, hogy meddig tarthatóak még ezek az elképzelések, és meddig hivatkozhatunk még a racionalizmusra és a felvilágosodásra, anélkül hogy nevetségessé válnánk? Mikor leszünk hajlandóak elismerni azt, hogy nem létezik „láthatatlan kéz” és hogy a gazdaság mindenhatóságába vetett hit éppúgy nem lehet örök, mint ahogyan a történelmet mozgató „megfellebezhetetlen törvényszerűségekre” hivatkozó egyéb hitek is eltűntek már a történelem süllyesztőjében? Mikor fogjuk újra tudatosítani azt, hogy az absztrakt ésszerűség irracionális és, hogy egy ilyen elv alapján szervezett állam anakronisztikus? És mikor leszünk hajlandóak felismerni azt, hogy a project, amelyet az utolsó három-négy évszázadban futtattak megbukott, hogy egy új paradigma körvonalai jelennek meg a horizonton? Kétségtelen, hogy hatalmas szkepszissel és óvatossággal kell eljárni akkor is, ha az ember alkalmasint felfedezhet olyan jeleket, amelyek optimizmusra adhatnak okot. Az igazi tekintély érdekében egy irracionalizmustól mentes jó értelemben szkeptikus magatartás, és egy helyesen felfogott realizmus értelmében érdemes eljárnunk. Eközben pedig érdemes azt is tudatosítani, hogy a tekintély ilyen igazolása kétségkívül összefügg egy, az anyagon túli princípium, egy természetfeletti rend elismerésével.  Tudjuk, hogy mindez, manapság persze, a materializmus általános volta miatt (legyen az baloldali-kommunista történelmi materializmus vagy kapitalista gazdasági determinizmus) igen kérdéses. Azonban mi nem a materialistákhoz kívánunk szólni. Ők kevéssé érdekelnek minket. És tudjuk, hogy ha a platóni „Jó” ideája közvetlenül megnyilvánítja a természetfeletti rendet, akkor a görög bölcselő szerint mindaz, ami a „Jó” felé tart, vagyis Istenhez, a létezés forrásához vezet, az maga is jó.

[1] Lásd például: Egy szülői feljelentés nyomában (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=655).

[2] Ebből a szóból származik le aztán az angol power.

[3] Cicero: De legibus 3. 28.

[4] „Hatodik és hetedik consulságom idején [Kr. e. 28–27.], miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem. Ezért az érdememért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek, és házam ajtófélfáját az egész nép nevében babérral díszítették, ajtóm fölé koszorút tűztek polgártársaim megmentésének jutalmául, és aranypajzsot helyeztek el a Curia Iuliában, melyet a felirat szerint a senatustól és a római néptől vitézségemért, nagylelkűségemért, igazságosságomért és jámborságomért kaptam. Ezután tekintély dolgában mindenkit fölülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.” (RES GESTAE DIVI AUGUSTI. Görög–római szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2011. Szerk.: Németh György)

[5] Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei. Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. 8. o.

[6] Itt csak említést teszünk róla, hogy, amellett hogy mind Platón, mind Arisztotelész azt sugallják: lényegileg csupán egyetlen államforma érdemes az „állam” megnevezésre: Platón Államának görög címe – Politeia – megegyezik Arisztotelész „legideálisabb államformájával” amelynek elnevezése szintén politeia, vagyis egyszerűen: állam.

[7] Az ἀρχή (arkhḗ) elsődleges jelentése: kezdés, eredet, másodlagos jelentése pedig: szuverenitás, domináció, autoritás. Mindez Kuehnelt-Leddihn szerint elvileg szembeállítható volna, az ún. „monokráciával”, amely a kratoszon nyugvó zsarnoki monarchia példája volna, s ez alatt az arisztotelészi államformatan mintájára egyetlen ember korlátlan (zsarnoki) uralma volna érthető. (Erik von Kuehnelt-Leddihn: Liberty or Equality. Ludwig von Mises Institute, 2007. 27. o)

[8] Arisztotelész, Politika 43, 67.68

[9] Az „F” ebben az esetben a „fasizmusra” utal. Az „F vagy California F-skála”, amelyet Theodor W. Adorno dolgozott ki 1947-ben, egy pszichológiai teszt volt, amely az „autoritárius személyiségjegyek” különböző – Adorno és munkatársai által meghatározott – komponenseit mérte a tesztalanyoknál, mint például a konvencionalizmust, az „autoritárius agressziót”, az „anti-intracepciót, a „babonásságot” és a sztereoptípiákra való hajlamot, a projekciós készséget, a „destruktivitást”, a cinizmust és a szexuális viselkedést. Az „F-skála” az interneten ma is elérhető, sőt bárki által ki is tölthető. Lásd: http://www.anesi.com/fscale.htm

[10] Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei. Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. 149-152. o.

[11] „Így hát a despotizmus éppen azokat a bűnöket szüli, amelyeket az egyenlőség is elősegít […] E két dolog, a despotizmus és az egyenlőség – veszélyesen kiegészíti és kölcsönösen segíti a másikat.” (Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. 716. o.)

[12] Vö. René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. És uő: A modern világ válsága.

[13] Azzal ugyan még egyet lehet érteni, hogy sohasem tudhatjuk, egy alapvetően kvalifikálatlannak látszó személyben milyen rejtett lehetőségek bújhatnak meg, és mivel arányaiban és a társadalom egészét tekintve első pillantásra nem tűnik túl nagynak azok száma, akiket úgymond döntésre abszolút képtelennek lehetne tekinteni. Teljességgel kiszámíthatatlan azonban, hogy a képességek hogyan oszlanak meg a társadalomban – és azt végeredményben nem az oktatás, nem a nevelés, nem a szociális helyzet, nem a genetikailag kódolt adottságok, nem a környezet, nem a kultúra és nem földrajzi tér dönti el, csak ezek rendkívül komplex összjátéka. Valamilyenfajta adottsággal természetesen szinte minden ember rendelkezik, és szinte lehetetlenség volna olyasvalakit találnunk, akinek semmiféle képessége ne lenne. Azonban az emberek különböző adottságai nem feltétlenül ugyanarra és nem mindenre predesztinálják az illetőt.

[14] A legkézenfekvőbb példaként arra, hogy „a több szem többet lát” elv mennyire bizonytalan talajon áll, talán utalhatnánk arra a keresztény kultúrkörben viszonylag jól ismert, Jézus perével kapcsolatos evangéliumi jelenetre, ami sokat elárul a nép „befolyásolhatatlanságról”, amely nép – megfelelő előkészítés után – a „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (Mk 15,14) felkiáltással válaszolt Pilátus kérdésére. Az említett esetben senki sem állíthatja, hogy nem egy teljesen „népi” és teljesen „többségi” döntés folyt le.

[15] René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2006. 14. o. „Az uniformitás megvalósítása olyan lényeket feltételez, amelyek híján vannak minden kvalitásnak, vagyis merő numerikus „egységek”, további következménye pedig az, hogy az ilyen uniformitás mindaddig megvalósíthatatlan, ameddig azok a törekvések, amelyek – legalábbis az emberi renden belül – ennek megvalósítására irányulnak, csak kisebb-nagyobb mértékben (…) így téve őket a lehetőségekhez képest hasonlatossá a puszta gépekhez; és pontosan a gépek – a modern világ e tipikus produktumai – azok, amelyek a mennyiségnek a minőség fölött elért mind ez ideig legnagyobb diadalát képviselik.” (Uo. 59.o.)

[16] Az ógörög κόσμος kifejezés jelentésmezeje, a világ és az univerzum mellett, magában foglalja a rend, a törvényes irányítás, az uralkodó, ugyanakkor a dekoráció, a szépség eszméjét is. Etimológiai rokonai, a latin cēnseō a mérésre, és a becslésere utal, a szanszkrit शंसति ‎(śaṃsati) pedig kifejezetten, a parancsra, az irányításra.

[17] Meg kell jegyeznünk itt, hogy a hierarchia, amelyben optimális esetben az autoritásnak meg kellene nyilvánulnia, kifejezetten egy olyan uralomra utal, amely szakrális, és nem világi karakterrel bír. Az ógörögben ἱεραρχία ‎(hierarkhía, „egy főpap uralma”), a ἱεράρχης ‎(hierárkhēs) a ἱερός ‎(hierós, „szent”) and ἄρχω ‎(árkhō, „uralkodom”) szóösszetétel az eredete. Ebben az értelemben az olyan uralmat, amelynek semmiféle megszenteltsége nincs, nem is nevezhetnénk hierarchiának, hanem inkább álhierarchiának kellene tartanunk.

[18] Talán nem felesleges a szó etimológiáját végigkövetnünk. Az utópia egy olyan „jó hely” amely ugyanakkor egy „nemlétező hely” is, – ahogyan a szó eredeti görög etimológiája is kétféle módon olvasható, és két értelmet is implikál. Az egyik ezek közül az οὐ (tagadószó) és a τéόπος („hely”) összetétellel a másik pedig a εὖ („jó” vagy „jól”) and τόπος („hely”) összeolvasásából következik. Kritikusai szerint az utópia egy olyan „nemlétező helyre” utal, amelyet sehol sem találhatunk meg a valóságban, így a tökéletes társadalmak realitása, amelyekben „az emberiség összes problémája megoldásra kerül”, csak az utópisztikus irányultságú gondolkodók elméjében létezhet, és nem a külvilágban.

[19] Idézi: Erik von Kuehnelt-Leddihn: Leftism: From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse. AIIRLINGTON HOUSE·PUBLISHERS, New York, 1974. 126. o.

[20] Vö. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza.

[21] Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. Európa Kiadó, Budapest, 1997. 183. o.

[22] Ahogyan például Joseph Canning írja a kora középkori germán monarchiák joganyagát vizsgálva: „E barbár törvénykönyvek jellege mégis azt mutatta, hogy a teokratikus király korlátok között működött. Ha törvényeket adott is ki, átdolgozhatta elődei törvényeit, olyan jogi hagyomány keretei között tette ezt, ami végső soron javarészt a szokásjogon alapult. Létezett egy erős közfelfogás, amely szerint ő maga is engedelmességgel tartozott a már meghozott törvényeknek, ezt a nézetet már Ágoston és Izidor is kifejtette. A germán és – amint láttuk – a római hagyomány is szembefordult az uralkodó mindenféle önkényével, a király egy jogi rendszer keretei között kormányzott (…) egy mélyebb szinten az uralkodó és a nép között együttműködés van.” (Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.)

[23] Virág László: Királyság, Dinaszticitás, Habsburg-Legitimitás. Sacrum Imperium, VIII. szám.
2001. szeptember.

[24] Vö. March Bloch: Gyógyító királyok.

[25] Rudolf Otto: A Szent. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 23. o.

[26] Uo. 48. o.

[27] Egy ortodox teológus, Alexander Schmemann szerint: „A Biblia különleges kinyilatkoztatása az, hogy a „királyság” – mielőtt az emberek különleges hatalmává lett volna – az emberé magáé volt, hivatásként és méltóságként. (…) az emberre vonatkozó második lelki igazság pedig az, hogy az ember bukott király.” (Vízből és Szentlélekből, 115.o.)

2011-ben találkoztam először József herceggel, a magyar királyi család nádori ágának fejével, 1977 óta a Vitézi Rend Főkapitányával. Családi történetek mesélése során derült ki, és levéltári kutatások során vált egyértelművé, hogy ükapám után jogosult vagyok a vitézi címre. Ükapám, Mihalik János a 16. honvéd gyalogezred katonájaként 1916-ban halt hősi halált a déli fronton, Horthy kormányzó 1929-ben posztumusz avatta vitézzé, amit 1930-ban fia, dédapám, az immár névmagyarosításon átesett Maros Mihály legénységi vitézzé avatása követett. 2011 nyarán jómagam álltam az alcsútdobozi arborétum romos kápolnájában, a nádori ház volt birtokán, várva, hogy József és István nádorok és vitéz József Ágost m. kir. herceg egyenes ági leszármazottja, aki a Rend főkapitányi posztját a háborús hős vitéz kisbarnaki Farkas Ferenctől vette át, a hatalmas pallost vállamra helyezve vitézzé avasson.

Írta: vitéz Uhel Péter Ágoston.

József herceget áthatotta az a közvetlenséggel és egyszerűséggel párosuló nemes magasrendűség, melyet a királyi család többi tagjaiban és még megmaradt főnemeseinkben is felismer az egyszeri alattvaló, és amelynek a legvadabb forradalmár sem tudott ellenállni, ha egyszer megismer egy ilyen kvalitásokkal rendelkező személyt. Származás és jellem kérdése ez, melyet a legpénzesebb sznob sem fog tudni utánozni soha. Kedves volt mindenkivel, bárkivel szívesen eltársalgott, úgy, hogy közben fel nem merült, hogy egyenlő lenne beszélgetőpartnerével. Szerény volt, de személyes autoritása belengte a helyiséget, ahol tartózkodott és hatást gyakorolt a közelében tartózkodókra. Minden adottsága megvolt arra, hogy államférfi legyen belőle, sorsa, a nemesi hagyaték is erre kötelezte volna, a történelem kereke azonban máshova helyezte őt. Mégis minden alkalommal, amikor az ember találkozott vele érezte az idoneitas erejét, azt, amit a legjobbaknak a tulajdonsága, azt, amit nem lehet tanulni: karizmát és kötelességtudatot, amely közvetlenséggel párosult minden esetben. Különös súllyal bír ez a gondolat, hogyha megnézzük, hogy nemcsak trónörökösünk, Ottó herceg, hanem lehetséges nádora is, József Árpád herceg is különösen magas kort élt meg, gyakorlatilag az egész XX. században és még azon is túl velünk volt, mégsem foglalhatták el a maguk helyét életükben. Elveszett a kegyelem ereje a kegyetlen évszázad eseményei alatt.

Szeretett családjáról és a Magyarországon töltött gyermekkoráról beszélni, és bár igen régóta Portugáliában élt, tökéletesen beszélt magyarul. Rendszeres, nem pusztán formális, protokolláris kapcsolatokat ápolt az európai királyi dinasztiákkal, testvérével Mihály herceggel együttesen, emellett kiemelten jó kapcsolatban volt a magyar királyi dinasztia tagjaival, Ottó herceggel, Károly és György hercegekkel. Az avatásokon mondott beszédei mindig erőt, hivatástudatot és keresztény eltökéltséget sugároztak. Sajnos, autoritását sokan nem tartották tiszteletben. Az 1990 után bekövetkezett szakadásokkal nem tudott mit kezdeni, a Renden belüli valódi problémák megismerésétől közvetlen beosztottjai szándékosan távol tartották. Főkapitányi kötelezettségeinek ellátását méltósággal viselt súlyos betegsége, bőrrákja, kezdte akadályozni élete vége felé. A legutóbbi pár Vitézavatáson már csupán közvetítő útján vett részt. Halála előtt nem sokkal egyik lábát is amputálni kellett. Egész életében a vitézi férfieszmény, a hazához való hűség és a magyar nemzethez való szeretetteljes ragaszkodás jellemezte, mint felmenőit. József Árpád magyar királyi herceg 2017. április 30-án, vasárnap visszaadta lelkét Teremtőjének. Utódja és elsőszülött fia, vitéz József Károly m. kir. herceg, testvére Mihály herceg valamint az egész Habsburg-Lotaringiai dinasztia gyászában osztozik a magyarországi királyságpárti közösség valamint az egész magyar nemzet.

Requiescat in pace.

1848, de sokkal inkább 1849 megítélése kapcsán, még ha arra törekszünk is, hogy lehetőség szerint a háttérbe szorítsuk a politikai-ideológiai tényezőt – és elsősorban jogelméletileg vizsgálódjunk –, félretéve az eseményeket övező kötelező pátoszt, amelyet főként a baloldali-liberális történelemszemléletnek köszönhetünk, szembe kell néznünk néhány igen súlyos ténnyel és kérdéssel.

„Ki a törvényes korlátokat lerombolja, vagy az azókróli fogalmakat elcsavarja, mert személyes nézeteinek útjában állnak, az az individualismus és önhittség tanácsára hallgat; a boni civis officium abban áll, hogy mérsékelni tudjuk békétlenségünket, s nézeteinknek sikerét bármelly buzgón ohajtjuk is, soha máskép, mint törvényes úton kivívni ne iparkodjunk.”

cserneki és tarkeői gróf Dessewffy Aurél

Vizsgálódásainkat mindenesetre érdemes egy tágasabb eszmetörténeti perspektívából megkezdeni. Mi történik? Létezik egy egyre erősödő hullám a kortárs Európában (az 1830-as 40-es évekre gondolunk), amelyet nevezhetünk akár forradalmi-demokratikus érzületnek az egyik oldalról, vagy akár hierarchia-ellenes lázadásnak a másik oldalról. Ebben az időben ez az érzület a társadalom egy jelentős hányadát meghódítja.

Írta: Pető Zoltán.

A francia forradalom által elindított forradalmi hullám – az egyre aktívabb szabadkőművesség hathatós támogatásával – egyre inkább terjed. Ez a szellemiség már megnyilvánult korábban az angol polgárháborúban (mely igen kevéssé tekinthető azonban forradalomnak), az 1789-es és az 1830-as francia forradalmakban, és megnyilvánult éppígy az 1848-as nemzetközi forradalmak során is. Nevezzük a korabeli szóhasználattal egybehangzóan liberálisoknak azokat, akik e mögé a hullám mögé beállnak. Ám sok indokoltsága van a baloldali, sőt a szélsőbaloldali jelzőnek is e folyamatokkal kapcsolatosan. A liberálisoknak sajátos elképzeléseik vannak az emberi természetről, a politikai viszonyok mibenlétéről, az Egyház és az állam viszonyáról, a szuverenitásról, a legitimitásról, a parlament feladatairól és a monarchiáról. Olyan elképzelések, amelyek legalábbis kihívják az eddigieket, s úgy tűnik, hogy a kettő, az államélet kérdéseiről való klasszikus gondolkodás és az erről való liberális gondolkodás egymással inkompatibilis. Azok, akik nem liberálisok, vagy kevéssé befolyásoltak az ilyen jellegű eszmék által nyilvánvalóan ellent fognak állni a liberális hullámnak. Az is magától értetődő, hogy a bécsi udvar körei, például Metternich herceg, nem repestek az örömtől, hogy Magyarországon a liberális ellenzék ennyire hangos, és nyilvánvaló az is, hogy az uralkodó, V. Ferdinánd sem osztotta a liberalizmus sajátos elképzeléseit. Azzal viszont, hogy Magyarországra így begyűrűzött a liberális mozgalom kellett valamit kezdeni. Emellett közben szerte Európában forradalmak törtek ki, melyeket főként ez az ideológia mozgatott. Bécsben is forradalom volt, ami azért meglehetősen ijesztően hatott, még akkor is, ha nem sok vér folyt. Nyilvánvaló, hogy az udvar konszenzusra törekedett, többek között egy liberális vezetésű kormány kinevezésével kapcsolatban is.

A gróf Batthyány-kormányt az uralkodó megbízására és egyetértésével a nádor nevezte ki, vagyis e kormány kinevezését – még akkor is, ha az udvar részéről nem volt egészen örömteli és egy forradalmi fenyegetettség árnyékában történt – elfogadhatjuk legitim lépésnek. Nyilván ennek a kormánynak a politikájában számos olyan elem volt, amellyel a liberálisok ellenzéke, az 1846-ban, gróf Dessewffy Emil vezetésével párttá alakult magyar konzervatívok nem érthettek egyet. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a liberálisok programja, amellett hogy a tartalmazott néhány szükséges javaslatot a közlekedés fejlesztésével vagy a vármegyei közigazgatás korszerűsítésével kapcsolatosan, korlátozni szerette volna az uralkodó jogkörét, illetve a nemesség eltörlését is szerette volna elérni, sőt, mindezeket – legalábbis formálisan – végre is hajtotta. A kinevezés azonban megtörtént, és csak az uralkodónak volt joga kinevezni kormányt Magyarországon.  Ezt a lépést pedig az uralkodó megtette.

A Habsburg-Lotaringiai ház magyarországi uralma teljesen legitim volt és semmiféle zsarnokság vagy elnyomás esete nem állt fenn – szemben azzal, amit a baloldali és „kuruc” történelemszemlélet is szeret állítani. Nem egy vak legitimizmus mondatja ezt ki velünk, hanem az, hogy Habsburg-Lotaringiai uralkodóink olyan államközi szerződések alapján uralkodtak Magyarországon, amelyek egyrészt korábbi királyaink (pl. Hunyadi I. Mátyás) kötöttek, másrészt pedig a magyar rendi országgyűlés is több ízben megerősített.

Nyilvánvaló, hogy önmagában még ez sem jelentené azt, hogy az uralkodóház uralma legitim. Lehetségesek olyan esetek, hogy egy király (vagy akár egy királyi ház) zsarnokká (tyrannus) válik, vagyis a király személye látványosan nem felel meg az általa megtestesíteni hivatott minőségnek. Ilyenkor – összhangban a középkori és antik jogi és politikai gondolkodással – nem nevezhető többé már királynak, törvényes uralkodónak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a parlamentnek vagy az arisztokráciának vagy a „népnek” bármiféle jogalapja volna eltávolítani azt a királyt, akit valakik zsarnoknak neveztek. A trónfosztás mindig egy carl schmitt-i értelemben vett „kivételes állapot”-ot hoz létre, és ilyesmire az európai történelem folyamán alig volt példa – eltekintve néhány vitatható esettől, melyek főként bizonyos antik római uralkodók ilyetén eltávolításával kapcsolatosak, vagy az angliai „rózsák harcának” szélsőséges példáitól.

Nem egy vak legitimizmus mondatja ki tehát velünk azt, hogy a Habsburg uralkodóinkat legitimekként fogadjuk el.  Történelmi vizsgálódásaink során egyszerűen nem látunk olyan szintű túlkapásokat, melyek alapján a Habsburg illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóinkat zsarnokokként kellene kezelni. Komoly alkotmányos problémáról csak esetleg egyetlen uralkodó, II. József kapcsán lehet beszélni, meglehet ezt meg is kell tennünk Magyarország történeti alkotmányának elkötelezett híveként. Az esetleges túlkapások, vagy az időszakosan nem teljesen kielégítő kormányzási gyakorlat mellett is erőltetett volna azt mondani, hogy a Habsburg-Lotaringiai ház az országot ’elnyomta’ volna, vagy akár azt, hogy itt valamiféle ’felvilágosult önkényuralom’ volt, ahogyan az jelenleg például ma is szerepel Mária Terézia királynőnk kapcsán még az általános- vagy középiskolai tankönyvekben is. Több mint túlzás azt állítani, hogy a politikai magyar nemzet (lényegében a reformkor végéig a nemesség) jogait itt a sárba tiporták. A jobbágyság vagy a polgárság jogait sem tiporták sárba uralkodóink.

Sajnos a magyar történetírásban az 1848-as Batthyány-kabinet felállítása utáni időknek is egy egyoldalúan kurucos (jelentsen ez a szó bármit is manapság már) beállítása van jelen, anélkül, hogy egyáltalán hajlandóak volnának megvizsgálni a másik oldal szempontjait. Ezrek olvassák például tényként a „Szabadságharc hadtörténete” c. jegyzetet a Wikipédián, ami ehhez hasonló (poszt)marxista lózungokat állít: „1848 nyarán az udvar elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországon is visszaállítsa teljhatalmát (az olasz fronton elért győzelmeknek köszönhetően, a „hátországgal” is volt módjuk foglalkozni). A nyár vége felé felgyorsultak az események.” – Elfelejtik megemlíteni, hogy 1848. április 5-én, a kormány elutasította a király kérelmét, melyben V. Ferdinánd újoncokat kért az Itáliában harcoló cs. kir. Hadsereg számára. Ekkor a magyar kormány nem teljesítette kötelességét és nem küldött katonákat az uralkodó számára a fellázadt olasz tartományok ellen. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt leszavazta a forradalmi ellenzék. Kik is pontosan? A radikális forradalmárok, a márciusi ifjak, a Kossuth-féle szélsőbaloldali klikk, amely mintegy „forradalmi szolidaritásból” azt szerette volna, ha a ’Habsburg-birodalom’ (jelentsen ez megint bármit is számukra) szétesik, sőt azt is, ha a monarchiák, mint olyanok megszűnnek, mert akkor már a monarchiákban az emberiség, a szabadság, a „demokrácia” ellenségét látták. A Madarász-testvérek „Népelem” c. lapja például nyíltan uszított a monarchia elpusztítására. A lap a július 4-i számban közölte az Egyenlőségi Társulat 1848. június 26-ára keltezett programját:

„A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek.”

„Sőt inkább a külön kaszták merészebben ütik fel fejeiket napról napra.”

„A marczius 15-én Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki sajtótörvényei által megbuktatá…”

„A marczius 15-én Pesten kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsoni nemesek gyűlése az emberi méltósággal ellenkező census felállítása által kijátszá, és a népnek országgyűléseni képviseltetését megbuktatá.”

„A marczius 15-én Pesten kikiáltott és életbe léptetett testvériség elvét ugyanazon nemesek gyűlése a különféle osztálycategoriák fönhagyása által paralizálta.”

„A művelt Europa újjá alakulásának alapeszméi tehát, mellyeket a franczia nemzet februári forradalmakor kimondott és mi a pesti eszmeforradalomban magunkévá tettünk, a szabadság, egyenlőség, testvériség nálunk mind máig csak név, de nem valóság.”

„Az osztályuralkodás mai napig fönállván a nép folyvást politikai proletariusságban tengődik.”
 

Ez a túlzó, szélsőséges hangulat ragadt át a parlamenti többségre és ezért kellett lemondania az uralkodó által kinevezett magyar kormánynak is. Ezzel pedig nem csak a liberális ábrándok vesztek oda, hanem meghiúsult a fontolva haladás, a reformkori országgyűlések korszerűsítő eredményeinek beépítése is. Ezért kellett lemondania Batthyány grófnak, és ezért kellett elmenekülnie Eötvösnek, ezért borult el az elméje Széchenyi grófnak, ezért hagyta ott a közéletet Deák Ferenc 1848 után. Ezek a jelentős liberális politikusok – habár az irányvonalukkal szemben lehetnek fenntartásaink – nem vállaltak közösséget mindazzal, ahová a kossuthiánusok forradalmi tébolya vezetett. Eötvös báró konkrétan látta azt, ahogyan Lamberg grófot meglincseli a pesti forradalmi csürhe és utána hagyta el az országot.

Az uralkodó ezt követően feloszlatta az országgyűlést, és innentől kezdve a hatályos törvények értelmében (amelyet a Batthyány-kormány is elfogadott) semmi, ami az országban történt a király ellenében, az nem lehetett legitim. Főként nem lehetett elfogadható az uralkodó elleni fegyveres harc. Az Országos Honvédelmi Bizottmány lényegében egy diktatórikus szerv volt, amelynek legitimitását legkésőbb 1848 októberétől semmi sem indokolta, semmi sem garantálta, önmagát fenntartó, önmagát szentesítő végrehajtó hatalom volt, bármilyen kontroll nélkül, a forradalmi tébolyt szolgálta ki és a polgárháborús állapotok fenntartásában volt érdekelt, nem a stabilizálásban. Az intergubernális állapotból a törvényen kívüli állapotba süllyedt az ország, amelyet csak tovább súlyosbított V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József kijelölése utódjának. Ezt lehetne persze úgy értelmezni, hogy mindez az udvar rosszindulata miatt történt, úgy, hogy az udvar sem tartott be mindent, amit ígért, vagy leginkább úgy, hogy semmit sem tartott be: ahogyan a kuruc és a baloldali-liberális irányultságú történetírás többnyire értelmezi is. Ezzel kapcsolatban lehet akadémikus vitát folytatni. Mindenesetre itt egy illegitim állapot állt fent és lehetett volna ezt békés úton is rendezni, úgy, hogy a feloszlatott országgyülés befejezi működését. Kossuth Lajos és köre azonban ezt nem akarta, mert bízott a „világforradalomban” és abban, hogy a „régi rend” hamarosan elvész.

Az, hogy az uralkodóházat egy, az ország történeti alkotmánya értelmében érvénytelen országgyűlésen egyoldalúan megfosszák a hatalomtól, minden magyar jogértelmezés szerint elfogadhatatlan. Az, hogy miután a Kossuth-féle lázadókat leverték, megtorlások voltak, úgy gondoljuk érthető. A bíróságok legálisan jártak el: azok a tábornokok, akik Kossuth mellé álltak felségárulást követtek el (V. Ferdinánd ellen is és egy trónfosztó kormányt szolgálva is), ilyen cselekedetet mindenhol a világon halállal büntették akkor. Ám nyilvánvaló, hogy az ellenkező oldal is követett el hibákat és úgy véljük, hogy sem a megtorló intézkedések, sem a Magyarországot sújtó jogfosztás, az egész országra kiterjedő kollektív büntetés nem volt indokolt, hiszen nem állt mindenki Kossuth-pártján, sokan kivonultak a közéletből, mások pedig Ferenc József trónörökös/örökös király mellé álltak.

I. Ferenc Józsefet 1848. december 2-ától – tekintettel arra, hogy V. Ferdinánd lemondása törvényes volt, még ha azt a magyar kormány, valamint országgyűlés ellenjegyezni nem is tudta, hiszen legitim országgyűlési szerv nem volt ekkor az országban[1] –, hívhatjuk ’örökös királynak’, akinek viszont jogkörei a magyar történeti alkotmány szerint nem terjedtek ki arra, hogy halálos ítéleteket hozzon.

Kétséges, hogy mindaz, ami talán a szükségtelenül szigorú megtorlásokban – és itt nem is a lázadók megbüntetésére gondolunk elsősorban, hanem az ország jogfosztására – megnyilvánult, arra szüksége volt-e az az adott pillanatban. Biztosak lehetünk benne, hogy nem, tekintettel arra is, hogy az ellenforradalmi győzelem intervencióval valósult csak meg, ami az ország szuverenitását sértette, ezt akkor is ki lehet mondani, hogyha megszállás nem történt. Emellett súlyos hiba volt például gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése is, aki soha sem fordult az uralkodó ellen tettleg, lemondott, amikor azt a nádor is megtette. Batthyány, habár a liberális eszmék mellett állt, a siralomházban is elfogadta az uralkodói jogosultságát Ferenc Józsefnek, s hozzá írt kegyelmi kérvényt. A megtorlások helyett talán az udvar részéről is gyümölcsözőbb lett volna egy III. Károly király által a Rákóczi-féle felkelés idején foganatosított helyreállítási protokoll.

Érdemes volna a forradalmi mítoszon is elgondolkodni, ami a mai napig oly népszerű. Sokan elmélkednek például arról, hogy Petőfi Sándor csak egy „költő volt”, nem pedig politikus vagy politikai ideológus. Ám Petőfi mégiscsak megtestesített egy tendenciát. Lamberg Ferenc Fülöp gróf meggyilkolása nem azért történt, mert a Petőfi által képviselt politikai radikalizmus annyira súlytalan lett volna. 

„Lamberg szívében kés, Latour nyakán 
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! 
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat! -” 

írta éppenséggel Lamberg gróf meggyilkolása kapcsán Petőfi Sándor, azzal az éllel, ahogyan vérgőzös jakobinusok írtak a francia forradalom idején. Hogyan történhetett ez? Lamberg gróf meggyilkolása után Batthyány gróf (többször is) lemondott, de csak október 2-án adja be írásban lemondását a királynak. Úgy tűnik, hogy az események ezen a ponton lépték át azt a bizonyos Rubicont, amelytől fogva visszafordíthatatlanná váltak. Olyan elemek kerülnek a magyar politika fő sodrásába, amilyenekre korábban nem volt példa.  Kik voltak például az ú.n. „flamingók”? Róluk nem sok szó esik a hivatalos emlékezetpolitika szempontjából, pedig érdemes ide idézni a forradalommal egyébként szimpatizáló Jókai Mór visszaemlékezését:

„Következnek a flamingók.

Ó, e párt igen mulatságos népekből volt összeszerkesztve! Nevét úgy szerezte: hogy prozelitái vörös tollat viseltek kalapjuk mellett, s merő tollrokonságnál fogva elneveztettek flamingóknak, mint amely maradarak szinte vörös tollat viselnek.

Sem az enthuziasták, sem a republikánusok pártjával nem akarom őket összezavarni, az enthuziastákat Kossuth személye iránti ragaszkodás tevé a forradalom résztvevőivé, a republikánusokat elvbeli meggyőződés, a flamingókat dicsvágy, haszonlesés. Az első párt föláldozta az önvagyonát – vezéreért, – a másik hazáját – elveiért, – ez a harmadik pedig iparkodott hasznát venni az áldozatoknak. Az első párt szilárd, hű támasza, – a másik alkalmatlan ellenőre, – a harmadik hűtelen szolgája a fennálló hatalomnak.

Lássuk őket közelebbről.

Ama képviselő, ki az országgyűlésen filippikát mond azon kollégák ellen, kik akadályok miatt el nem jöhettek Debrecenbe, s kinek zsebjében háromféle külföldi passzus fülel, s lakása udvarán éjjel felszerszámozva állnak a lovak, ha valami fenyegető hír nesze érzik… Ez a flamingó.

Azon terrorista, ki szüntelen guillotinról, akasztófáról, véleménykiirtásról beszél, s mikor egy követtársa által, kit jellemében megsértett, párbajra hívatik, azt feleli: hogy „neki nem elve a párbaj” s cravaillt csináltat a kihívó ellen. … Ez a flamingó.

Azon kormánybiztos, ki enorm összegeket kezel s nem számol rólok, vígan, bánat nélkül éli világát, úszik mindennemű bőségben, s mikor az előrehaladó hadsereg háta mögött egy-egy város elmarad, előveszi a hivatalnokokat érte: hogy miért maradtak meg hivatalaikban a császáriak alatt? S midőn valamelyik azzal találja magát menteni: hogy családja, gyermekei vannak, kiknek kenyeret kellett adnia, azt feleli rá nagy mérgesen: „ment volna koldulni!” éppen csak hogy azt nem teszi hozzá: „valamint én” … Ez is flamingó.

Azon hivatalnok, ki dühös dikciókat tart a hivatali inkompatibilitás ellen, s nem engedi meg: hogy egy ember két hivatalt viseljen, s mikor figyelmeztetik rá: hogy ő éppen hármat visel; „hja, annak úgy kell lenni” felel rá mosolyogva… Ez is flamingó.

Azon katona, kit ha beszélni hall az ember, azt hiszi: hogy ez mindig vérben fürdik, s kit, valahányszor ezrede csatába megy, mindig Debrecenben látni. …

Azon főtiszt, ki már negyedik rangbeli előléptetését sürgeti, s ki a csatát rendesen szekere mellől nézi…

Azon csapatvezér, ki erőnek erejével csatát kezd olyan népekkel, melyek már félig kibékültek, s mikor azok megrohanják, maga elfut, csapatját ott hagyja veszni mind… Ezek mind flamingók.

Azon demagóg, kinek világért sem az a hivatása: hogy a népet halálos ellentállásra hívja fel, hanem csupán azon ártatlan cél elérése, miszerint valamely publikus egyéniségnek, aki által valamely személyes ügyben rövidséget szenvedett, magához hasonló derék emberek által, kik sokan egy rakáson, setét éjjel és ahol semmi veszedelem nincs, mind igen bátor egyéniségek, – macskazenét adasson… Ez is flamingó.

Azon újságíró, ki rettenetes hadat indít egész Európa ellen, alkotmányokat készít a föld minden népeinek; csatarendbe állít minden addig született és még meg nem halt férfit, nyílt leveleket ír minden uralkodó fejedelemhez, bámulatos lélekjelenléttel hirdet soha meg nem történt dolgokat, egy tollvonással semmivé teszi a haza és külföld legnagyobb embereit, peremptorius izeneteket küld a hadseregre, lemennydörgi az országgyűlést és ír sok más egyéb nagyszerű dolgokat, melyeket mind – senki sem olvas… Ez is flamingó.

És végre: ama miniszter, ki előtt sok ideig senki sem jó hazafi, senki sem becsületes ember, senki sem tiszta karakter, ki vele nem egyenlő, s kire utoljára oly tények sülnek ki, miként az országgyűlés határozatából a megyei fiskus Ulászló király büntető törvénye azon cikkét kívánja rá alkalmazni, mely az ily vétkek büntetéseül karóbahúzatást rendelte.

…Ez már aztán a flamingó király.”

 
Mindez előrevetíti azt a kártékony politikusi típust, amelytől nem is olyan sokára a magyarság olyan sokat fog szenvedni, a hivatalos forradalmárét. Ugyancsak Jókai írja:

„Legterjedelmesebb volt ezek között azon párt, mely mindenhez, ami Kossuthtól származott, föltétlen pártolásával járult, melynek egyetlen politikai nézete, egyetlen hitágazata, meggyőződése, jellemegysége ez volt: „mindent mit Kossuth mond, tesz, ír és gondol, föltétlenül pártolni, és benne megnyugodni.” Előttük kánon volt Kossuthnak minden állítása, mely ellen argumentumokat felhozni herézisnek, hazaárulásnak tartatott.
Ezen enthuziáltaknak nagyon hízelgett az, midőn őket Kossuth apostolainak nevezték. Ezen cím mellett minden politikai nézet, minden státustani tudomány, minden kombináció háttérbe szorulhat, ide nem kell egyéb, mint hőn ragaszkodni a kimondott új tanokhoz, azokhoz egy betűt sem tenni, azokból egy betűt el nem engedni, azokat hirdetni a halálveszély közepett, s ha kell, azoknak mártírjává lenni s a vértanú kínhalált eksztázissal, gyönyörrel fogadni el.”

Akik azzal érvelnek az udvar 1848-as magatartása ellen, hogy „nem tartotta be azt, amit ígért” elgondolkozhatnánk azon, hogy milyen a politika természete a valóságban. Nyilvánvaló, hogy amint a nemzetközi forradalmi mozgalmak ereje csökken, az udvar mindent meg fog tenni azért, hogy a liberálisokat háttérbe szorítsa. Miért lenne kötelessége mindenkinek elfogadnia a liberális ideológiát? Itt nem egy „haladó-reakciós” ellentétről van szó, vagy a „történelem elkerülhetetlen irányáról.” Mi ilyenekben kevéssé hiszünk, ahogyan az ú.n. „whig történelemszemléletet” is kevéssé írja le a lényeget. Az bizonyos, hogy elsősorban egy ideológiai konfliktusról volt szó, és éppen ehhez adalék például maga a nacionalizmus akkori jelensége is, amely a liberalizmus, a forradalmak mentén jelenik meg ekkor, mint társutas jelenség.  Mindkét fél a saját érdekeit követi – nyilvánvalóan –, mindkét fél azt szeretné elérni, hogy gyengítse a másikat. A legradikálisabbak pedig azt szeretnék elérni, hogy a monarchia megszűnjön vagy legalábbis a monarchikus elv veszítse el az igazi érvényét. Kossuth nacionalista (több elemében: soviniszta) demokrata volt, nem liberális, ez később megmutatkozott, és voltak még mások is, akik ebbe az irányba tendáltak, vagy, ami rosszabb, innen indultak el és még radikálisabb nézeteket vallottak. Említettük már például a Madarász-testvéreket. Nyilvánvaló, hogy ezt látta az udvar is, mint ahogyan azt is, hogy a demokrácia inkompatibilis azzal, amit ők képviselnek. Látták ezt a „kormányemberek” (ahogyan Dessewffy is hívta magát) is. Nem kellett volna liberális alapokon álló, de egyre inkább baloldali-demokrata jelleget felvevő forradalmat kirobbantani itthon (1848. március 15.). Akkor nem lett volna később abszolutizmus sem, és nyilvánvalóan nem lettek volna megtorlások sem. Egyik sem kellett volna, egyik sem volt indokolt. A reformfolyamatok lezajlottak volna március 15-e nélkül is, ezt még Kossuth is elismerte. Fontos, hogy ne legyünk naivak, természetesen mindkét fél követett el hibákat és mind a két fél arra törekedett, hogy a másikat megsemmisítse, nem pedig kompromisszumra. Ez általában így van, ezen nincs mit szépíteni. Lehet, hogy Batthyány nem, vagy Széchenyi nem, Deák vagy Eötvös nem, ők valóban nem akarták eltörölni a monarchiát, de – éppen úgy, mint más forradalmaknál is – e „girondisták” mögött már ott voltak a jakobinusaik. Lásd például Kossuthot és a tőle balra állókat. Ezek valóban „fel akarták akasztani a királyokat”. Amennyiben az uralkodó kegyet gyakorolt, és megengedte azt, hogy a szuverenitásának egy részét átruházza a magyar kormányra, a kormánynak nem szabadott volna megtűrnie olyan elemeket, mint ők. Érdemes megnézni hogyan emlékezik vissza később Eötvös báró, aki 1848-ban kormánytag volt, és az ellenzék végig támadta Eötvöst, aki az uralkodóházzal való megegyezést pártolta. Ha a liberális kormány annyira tartotta volna magát a kompromisszumos politikához, akkor vajon miért volt arra szükség, hogy támadják őt? Voltak Magyarországon kompetens, felelős politikai erők is, például a gróf Dessewffy Emil és gróf Szécsen Antal féle „fontolva haladók”, akik nem akartak semmiféle forradalmat. Úgy véljük, hogy a következményekért viselnie kell a felelősséget annak a liberális kormányzatnak, amely elvállalta a kormányzás felelősségét, még akkor is, hogyha nem a forradalmak mellett, de annak segítségével jött létre. Azért is viselnie kell a felelősséget az akkori magyar politikai elitnek, hogy hagyta magát radikalizálódni (emlékezzünk báró Kemény intelmeire, a forradalom és szabadságharc után). Az uralkodóval szembeni fegyveres ellenállást semmilyen akkor fennálló törvény alapján nem lehetett és nem is szabad igazolni, ez egy veszélyes logika, ami 1918-hoz és 1919-hez vezetett. Egyetlen alapon lehetett igazolni ugyanis: ha lényegileg tagadjuk az uralkodó szuverenitását és a népszuverenitás talajára állunk, és a forradalmi kormányzat ezt tette, leginkább a diktatórikus jegyeket hordozó Kossuth-féle bizottmány.

Kossuthot sokan tartották fantaszta felforgató elemnek, illetve demagógnak. Az (ó)konzervatívoknak ez volt a véleménye, és bizonyos liberálisoknak, pl. Széchenyinek is, de később Dessewffynek is vagy Wesselényinek is. Felesleges és torz is az a kép, amely őt a magyar nép vezéreként láttatja, aki mögött egység volt. Lehetséges, hogy sokan lelkesedtek azért, amit tett és mondott, de az ébredés a forradalmi mákony okozta álomból nagyon fájdalmas volt a nemzetnek.

[1] Magyarországon akkor nem volt olyan intézmény, aki az utódlást egyáltalán ellenjegyezhette volna, mert a Kossuth-kormányzat és annak ’parlamentje’ egy illegitim gyülekezet volt mind a magyar mind a birodalmi törvények értelmében.

A reformkor, avagy nemzeti sérelmeink elsősorban nem a magyar történelemben, hanem csak a magyar történetírásban léteznek

A reformkor nehezen értelmezhető korszaka a magyar történelemnek. Az eseménytörténete eléggé közismert (legalábbis az a része, amely a nemzeti öntudatnak hízeleg), de egyelőre még az sem világos, hogy a reformkor lényege és célja az volt, hogy ne legyen forradalom és „szabadságharc”, vagy éppen ellenkezőleg azt készítette elő. Ha az előbbi, akkor kudarcot vallott, hiszen a forradalom kitört, ha az utóbbi, akkor szintén kudarcot vallott: a várva várt forradalom olyan eseménysor megindítója lett, amely elkerülhetetlenül nemzeti katasztrófában végződött. Éppen ezért sokkal kritikusabbnak kellene lennünk a korszak nemzeti hőseivel szemben, illetve meg kellene ismernünk azon nemzeti nagyjainkat is, akik teljesen kiestek a történelmi köztudatból, akik szemben álltak „nemzeti hőseinkkel”, de akik politikája nagyobb eséllyel, sokkal tartósabb eredményeket hozhattak volna.

Írta: Csizér Márton.

             Habsburg-Lotaringiai uralkodónk, I. Ferenc király megnövekedett tekintéllyel került ki a napóleoni háborúk forgatagából. Sok kudarc után győztesen sikerült befejeznie a háborút, az új Európa rendjét meghatározó kongresszus helyszínéül nem véletlenül választották Bécset. Napóleon apósaként egy francia dominanciájú – Napóleon irányítása alatt álló – Európában is biztosítani tudta volna birodalma stabilitását, de végül azért fordult a franciák császára ellen, mert a nagyhatalmak erőegyensúlya és a tartós béke sokkal előnyösebb volt számára, mint veje túlzó ambícióinak kiszolgálása. A bécsi kongresszuson összegyűlt Európa nagyurainak, uralkodóinak, minisztereinek színe-virága. Még az utca embere is gyakran találkozhatott velük, az akkori „celebekről” szóló pletykák – pl. sokan már eleve szeretőikkel együtt érkeztek – alaposan aláásták a döntéshozók tekintélyét. A frivol hangulatban – amihez persze a hosszú háború befejeződésével együtt járó megkönnyebbülés és felszabaduló életöröm is hozzájárult – lezajló kongresszus alaposan rávilágított a távolról nézve tiszteletre méltó politikusok emberi gyengeségeire.  Gyakorlatilag egyedül a házigazda, Ferenc császár és király tudta csorbítatlanul megőrizni tekintélyét és éppen azon tulajdonságaival, amelyért az utókor annyira lenézi: a méltóságteljes távolságtartásával, a kiszámítható viselkedésével és azzal, hogy nem tartott szeretőket. Összességében Ferenc a háborúk alatt, a kongresszuson és az utána következő évtizedekben is az európai stabilitás oszlopának bizonyult, ami szép teljesítmény lenne egy kiemelkedő géniusztól is nemhogy egy „közismerten” buta és tehetségtelen uralkodótól.

            A Szent Szövetség abból a célból született, hogy sose ismétlődhessen meg a nagy francia forradalom. Se az ne fordulhasson elő, hogy úgynevezett forradalmárok akármelyik országot ismételten káoszba taszítsák, miközben, természetesen a haladás nevében, tömeggyilkosságokat követnek el, se az, hogy bármely ország a „forradalom exportja” címén ismét az egész kontinenst háborúba rántsa. Figyelemmel arra, hogy az 1815-öt megelőző bő két évtizedben nemcsak Franciaország, hanem egész Európa kollektív „mészárszékké” változott, bármely ideológiai nézőpontból tekintünk a XIX. század első felének eseménytörténetére, csak üdvözölni tudjuk a Szent Szövetség célkitűzését. Lényegében a reformkor magyar arisztokráciájának legkiemelkedőbb alakjai (gróf Széchényi István, báró Eötvös József, gróf Dessewffy Aurél, gróf Apponyi György) ezen alap elfogadása mellett politizáltak.

            Egyértelműen kijelenthetjük, hogy az 1848. előtti évtizedek hazánk történetének szellemi és gazdasági téren is emelkedő periódusa. Gazdasági tekintetben megállapíthatjuk, hogy „minden kezdet nehéz”, de a későbbi időszakok gazdasági fejlődését ezekben az évtizedekben alapozták meg. Ez az állítás a szellemi/tudományos területre vonatkoztatva is megállja a helyét, de itt ebben a korszakban már fontosabb eredmények is születtek: a magyar irodalom aranykora (Vörösmarty, Petőfi, Arany), fontos természettudományi eredmények (Jedlik Ányos), építészet (Hild, Pollack), Pest városának fejlődése és a sort még hosszan folytathatnánk. Történelmünk szomorú fordulata, hogy ez a korszak 1848-ban – és éppen miattunk – befejeződött. Olyan korszak zárult le a forradalom kitörésével, amelyre már pár évvel később is (és nem évtizedekkel később, mint Mátyás király esetében), mint aranykorra emlékeztek vissza.

            Ferenc tragikus balesetben meghalt öccsét, Sándor Lipótot követően 1796-tól egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig az uralkodó másik öccse József m. kir. herceg volt az ország nádora. Több mint fél évszázadon keresztül tudott bölcsen és eredményesen egyensúlyozni az Udvar elvárásai és az ország valós érdekei között. Mindent támogatott és előmozdított, ami az ország békés eszközökkel történő fejlődéséhez hozzájárult és mindent akadályozott, ami nem. Hosszú ideig volt nádor, de mégis túl korán halt meg, ha csak 1-2 évvel tovább él, elég nagy bizonyossággal állíthatjuk, ’48-49 eseményei teljesen máshogy zajlottak volna le: meglehet, hogy kevésbé színpadiasan, de több eredménnyel és kevesebb tragédiával.

            A birodalom legbefolyásosabb politikai személyisége a teljes korszakban Klemens Lothar von Metternich herceg volt (1773-1859.). A Rajna-vidék szülöttjeként aligha lehetett előre sejteni a rá váró páratlan karriert, de jött a forradalom, majd Napóleon, és az egész világ a feje tetejére állt. Amikor 1809-ben kancellár (külügyminiszter) lett, a kinevezése már nem volt meglepő, de az, hogy pozícióját majd négy évtizeden keresztül meg is őrzi, az utókor számára annál inkább az lehet. Konzervatív volt, de csak a jót akarta konzerválni. Elutasította a forradalmakat, de sosem akadályozta a jó irányba vezető változásokat (Kossuth Metternichnek köszönhetően kapta meg a Pesti Hírlapot, bár ez végül nem vezetett jó irányba). Elutasította Franciaország európai dominanciáját, de ha a soknemzetiségű birodalom népeinek békéjét biztosítva látta volna, Napóleonnal is együtt tudott volna működni. Elutasította a diadalmasnak tűnő új eszmét, a nacionalizmust, de nemcsak a magyar nacionalizmust, hanem – és erről mindig elfeledkezünk – a magyar elleneset is. Ezért örült mindenki, amikor megbukott. Minden nemzetiség és mi magyarok is azt hittük, hogy felszabadultunk, pedig csak az árvizet akadályozó erős gát dőlt le. Az ellene irányuló rosszindulat annyira erős, hogy még most is időnként felbukkan az a vád, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy I. Ferenc utódja V. Ferdinánd legyen, mert így – ha egy uralkodásra kevésbé alkalmas személy viseli a koronát – biztosabban megőrizhette pozícióját és befolyását. Erre azonban nincs semmi komoly bizonyíték. Akár Ferenc Károly, akár más főherceg utódlása esetén is egész biztosra mondhatjuk, hogy nem változott volna a helyzete. A Habsburgok sosem bocsátották el hűséges, bevált embereiket csak azért, mert már „régiek” és már unják. A hűséget mindig jutalmazták. Éppen ezért tudtak olyan sokáig hatalmon maradni.

            A napóleoni háborúk forgatagában gróf Széchenyi István (1791-1860.) még katonai karrierről álmodott. Nem is indult rosszul. 1809-től kezdve több előléptetést követően, a lipcsei csatában fontos futárszolgálatot végrehajtva, eljut a századosi rendfokozatig. A továbblépés azonban már nem sikerült, sosem lett belőle tábornok, de még őrnagy sem. Egyes történelmi művek kimondatlanul (nem nyíltan, hiszen erre nincs semmilyen bizonyíték) is a Habsburg rosszindulatnak tulajdonítják Széchenyi katonai pályafutásának megtörését. Mindebben azonban nincs semmi rendkívüli, a háborús időszak befejeződésével a katonai előmenetel is lelassult, meg talán érezhető is volt, hogy Széchenyi rendkívül aktív, céltudatos és kiemelkedően okos, de egyben bizonytalan és borúlátó személyiségéhez nem a katonai pálya való. Ha akaratlanul is, de I. Ferenc nagy szolgálatot tett nemzetünknek azzal, hogy nem hagyta Széchenyinek eredetileg a katonai pályán kibontakozó ambícióinak érvényesülését. Katonák vezénylése helyett egy egész nemzetet kellett felráznia és fejlődési pályára állítania. Utólag saját szerepét „végzetesnek” látta, úgy érezte, hogy ő indította olyan útra a magyarságot, amelynek a végén a testvérháború, „vér és vér mindenütt”, politikai és katonai katasztrófa, az ország pusztulása várt. Az önkritika indokolatlan. Mi már tisztán láthatjuk, ha hosszabb ideig követtük volna Széchenyit és nem jutott volna Kossuth olyan mértékben vezető szerephez az 1840-es évek elejétől, mint amennyire jutott, akkor az ország történelme sokkal békésebb és sikeresebb lett volna.

            Széchenyi két alapvető jellemvonásban különbözött nemcsak Kossuthtól, hanem szinte mindegyik kortárs forradalmi és „szabadságharcos” személyiségtől. Az egyik a propaganda megvetése. Széchenyi mindig a saját útját járta, a saját népszerűségének növelése érdekében sosem lett volna képes az ország jövőjét kockára tenni.

            A másik jellemvonás, ami Széchenyit megkülönbözteti szinte valamennyi magyar politikus kortársától az a gyakorlati érzék volt. Ellentétben a romantikus álmodozóktól, a nagy terveket szövő, aztán nagyot „koppanó” egyéniségektől, akiknek tervei akkor sem szolgáltak volna az ország javára, ha megvalósulnak (pl. Védegylet), amit kigondolt, az hasznos volt és meg is tudta valósítani. Szinte felsorolni is nehéz a Széchenyinek köszönhető alkotásokat.

 1825: Fiatalok Kaszinója a pozsonyi országgyűlésen, az első magyar tűzbiztosító-társaság, lóverseny Pozsonyban, „Magyar Tudós Társaság” (Akadémia);

1827: a pesti Nemzeti Kaszinó, pesti lóversenyek;

1828: bejárja a Buda-Fiume útvonalat, tárgyalásokat folytat a kereskedelmi forgalom növelése érdekében;

1830: a lóversenyekből kinő az Állattenyésztő Társaság, dunai expedíció;

1832: a Budapesti Hídegyesülés megalakítása, angliai útján a hídépítés lehetőségeinek tanulmányozása;

1833: az al-dunai folyamszabályozás és a kapcsolódó „parti út” kiépítésének kezdete (királyi biztosként);

1834: Duna-gőzhajózás megszervezésének kezdete, szervezni kezdi az óbudai hajójavító dokk építését;

1835: elkészíti a pesti kikötő tervét;

1836: szervezni kezdi a híd-részvénytársaságot;

1837: az első magyar Hengermalom-egyesülés;

1840: az első magyar kereskedelmi bank Pesten, megalakítja a Sopron-Vasi Szederegyletet, selyemhernyó-tenyésztés, testgyakorló egyesület Pesten;

1843: az első magyar ipartanoda létesítése Pesten;

1844: részt vesz a Gyáralapító Társaság megszervezésében;

1845: hozzákezd a balatoni gőzhajózás megszervezéséhez.

            Meglehet, ezt így egyszerre elolvasni is fárasztó. Látnunk kell, hogy Széchenyi működésének a fentebbi lista a lényege. Az, hogy Kossuthtal is vitába bonyolódott, számára egy nem kívánatos mellékvágány volt. Mivel ebben a vitában sem a „népszerűségre” törekedett, hanem csak logikusan érvelt, szükségszerűen alul kellett maradnia. Azt, hogy neki volt igaza, már a kortársak is láthatták volna, ha egy kicsit tárgyilagosabbak és képesek lettek volna nemcsak Kossuth és Széchenyi szavait, de tetteiket is mérlegre tenni. De azért mert akkor a többség nem Széchenyinek adott igazat, nem menti fel az utókort, hogy látva mire vezetett Kossuth politikája, le ne vonja a szükségszerű következtetést: egy nagyformátumú, gyakorlati eredményeket felmutató, a jövő veszélyeit helyesen látó politikust szorítottunk háttérbe, egy csak a pillanatnyi népszerűséget szem előtt tartó és annak megfelelően cselekvő szónok-agitátorral szembe.

               A fentiekből is látható, hogy Széchenyi nem volt „pártvezérnek” való, viszont a fájdalmasan korán elhunyt, de még így is kiemelkedő gróf Dessewffy Aurél (1804-1842.) viszont igen. Dessewffyben minden meg volt, ami Széchenyiből hiányzott. Egyrészről Széchenyinél konzervatívabb volt, legalábbis esetenként nem értett egyet az általa rapszodikusnak, kiszámíthatatlannak tartott gazdasági tervekkel, másrészről viszont sokkal jobban szót értett és hatékonyabban tudott (volna) fellépni Kossuthtal és a még nála is radikálisabb irányzatokkal szemben. Ő volt a vezetője a „fontolva haladók” csoportjának. Sokan még ma is gúnyosan utalnak e névre, mintha a megfontoltság negatív tulajdonság lenne. Ebből a csoportból alakult meg, már Dessewffy halála után, 1846-ban a Konzervatív Párt.

            A korszak legjelentősebb kormánypárti politikusa gróf Apponyi György (1808-1899.) főkancellár szintén a magyar történelem jelentős, de elfeledett politikusai közé tartozik. A fia Albert (1846-1933.) sokkal híresebb, pedig főkancellárként György volt a jelentősebb politikus. Magas állását 1848. március 15-nek köszönhetően vesztette le. Úgyis mondhatnánk, hogy „ellene tört ki” a forradalom. Ha ellene tört ki, akkor „nyilván” ő volt minden rossz megtestesítője, gondolhatnánk. Hogy mennyire tévednénk, ha így gondolnánk, arra éppen Apponyi György elfeledettsége a bizonyíték. Ha legalább tényleg a magyar érdekekkel ellentétben politizált volna, akkor tankönyveink leírnák, hogy mennyire rossz és mennyire a haza ellensége volt. Akkor legalább hírhedettségében híres és ismert lenne. Csak „sajnos” hazafias történészeink és tankönyvíróink még nagyítóval sem találnak említésre méltó foltot jellemében vagy a történettudomány által is komolyan vehető negatívumot politikájában. Így történelmi szerepének részletes bemutatása magától értetődően megkérdőjelezné az 1848. előtti ellenzéki politika és magának a forradalomnak az okszerűségét és célszerűségét is. Viszont kimondani, hogy ’48-49-re nem is lett volna szükség és nem is szolgálta az ország javát (már csak azért sem szolgálhatta, mert vereséget szenvedett) „szentségtörés” lenne. Így viszont történetírásunk nem is járhat el „okosabban” és „bölcsebben” annál, mint hogy elhallgatja Apponyi György történelmi szerepét. Így persze nem is tudunk tanulni példájából.

            Két lényeges közös pont volt Dessewffy, Széchenyi és Apponyi politikájában. Semmit sem akartak Béccsel szembeszegülve elérni. Belátták, hogy Magyarország biztonságát és védelmét csak a Habsburg-Lotaringiai ház által irányított közös birodalom tudja biztosítani. Minden komolyabb konfliktus és Béccsel szembeni politikai kezdeményezés a birodalom stabilitását, ezáltal pedig Szent István Magyarországának egységét veszélyeztetné.        Másrészről, de ezzel szoros összefüggésben nem akarták provokálni a nemzetiségeket. Nyilvánvaló volt számukra, hogy egy polgárháború esetén a nemzetiségek szövetsége Béccsel magától értetődő lenne. A nemzeti ébredések korszakában nem volt szükség semmilyen Bécsből induló magyarellenes kezdeményezésre ahhoz, hogy a nemzetiségek öntudata erősödjön. Nemcsak a Madarászok, Petőfi és Kossuth nyert inspirációt a nagy francia forradalom történetéből, a nacionalizmus nemcsak rájuk hatott, hanem az ekkor formálódó nemzetiségi értelmiségre is. Csak számukra nem Bécs volt az „elnyomó”, hanem a vármegyerendszer, vagyis mi, magyarok. Mindezt erősítette az Oroszországtól is támogatott pánszláv öntudat és a cár, mint az ortodoxok védője a románok önbizalmát is erősítette. Ilyen környezetben egy önálló Magyarországnak nem lett volna esélye a fennmaradásra. Teljes függetlenségünk következménye országunk megcsonkítása lett volna, már a XIX. században. Éppen ezért az előrelátóbb gondolkodók, persze nem szegültek szembe, de nem is támogatták a magyar államnyelv programját. Azzal, hogy 1844-ben a latint leváltottuk és a magyar lett az ország hivatalos nyelve, automatikusan ellenségeinkké tettük legelőször a horvátokat, de a többi nemzetiséget is. Ez nyilvánvaló következménye volt annak, hogy egy nagy hagyományú, de mindenki által „tanult”, semleges közvetítő nyelv helyett egy olyan nyelv lett hivatalos és ezzel együtt „kötelező”, amelyet csak az ország lakosságának kevesebb, mint a fele beszélt anyanyelvként. A latinnal ellentétben a magyar nyelv ebben a helyzetben nem összekötött, hanem egymás ellen fordított. Természetesen ez a konfliktus valamilyen szinten elkerülhetetlen volt, mivel a „holt” latint nyilván nem lehetett az idők végezetéig megtartani hivatalos nyelvként. 1790-től kezdődően, amikor a német helyett ismét a latin lett az adminisztráció nyelve, a magyar nyelv pozíciói fokozatosan erősödtek. Nem hivatalosan már 1844 előtt is a magyar volt a „hivatalos”. Éppen ezért viszont szükségtelen volt az a lelkesedésnek gondolt agresszivitás, amellyel nyelvünket türelmetlenül, minden bölcsességet mellőzve, jogi eszközökkel is az előtérbe toltuk.

            I. Ferenc fiáról, a vizsgált időszak másik Habsburg-Lotaringiai uralkodójáról, V. Ferdinándról (1835-1848.) történészeink többségének véleménye még rosszabb, mint I. Ferencről. Látszólag rá még jobban illik a Hermann Róbert által használt, általunk korábban már idézett „genetikai csőd” kifejezés. Azért csak látszólag, mert V. Ferdinánd nem volt elmebeteg vagy gyengeelméjű, mivel akkor nem tudott volna 4-5 nyelven folyékonyan beszélni, nem foglalkozhatott volna oly sikeresen címertannal és zenével és nem lett volna sikeres gazdasági szakember: lemondása után a nővérétől, Napóleon császár második feleségétől, Mária Lujzától örökölt elhanyagolt birtokokat virágzó gazdaságokká tette. Valójában epilepsziában szenvedett, amely ideiglenesen és visszatérően akadályozta uralkodói feladatai ellátásában és a rohamok közötti időszakokban is bizonytalanná tették mérlegelési és döntéshozatali képességeit. Általános egészségi állapota egyáltalán nem volt rossz (magas kort élt meg, 1875-ben, 83 éves korában végelgyengülésben halt meg), de betegségére való tekintettel I. Ferenc komolyan fontolgatta, hogy ne ő, a legidősebb fiú, hanem a fiatalabb Ferenc Károly (Ferenc József apja) legyen az utódja. Végül azonban a legitimitás elve győzött. Ferdinándot még apja életében 1830-ban magyar királlyá koronázták. I. Ferenc a halála előtt egy államügyeket vivő „államkonferenciát” rendelt fia mellé, amelynek tagjai voltak a legfontosabb miniszterek és több Habsburg főherceg is. A helyzetből adódóan az államkonferencia feladata nemcsak a tanácsadás volt, hanem esetenként az uralkodó, illetve az uralkodó hiányzó képességeinek pótlása is. Ezen döntéseknek, valamint a már a kisgyermekkorától a betegségére való tekintettel alkalmazott különleges és gondos nevelésnek köszönhetően, uralkodásának eseményeit vizsgálva meg kell állapítanunk (persze csak akkor, ha nem elfogultak, hanem tárgyilagosak vagyunk), hogy V. Ferdinánd sem bizonyult rossz uralkodónak.  Még 1848-ban sem.

            Vizsgáljuk meg ezen korszak Habsburg „bűneit”. Az I. Ferenc által a napóleoni háborúk utolsó szakaszában végrehajtott devalvációt, ma már, ismerve a modern kor pénzügyi „trükkjeit”,  megmosolyogtató a Habsburgok bűnei közé számítani. (A „kamara hasznát” sem tekintjük az Árpád-házi királyaink bűnének). A Birodalom nehéz anyagi helyzete tette szükségessé ezt a lépést, amely sikeresnek is bizonyult.

            A cenzúra működése kiemelt „bűn”, annak eltörlése alapvető forradalmi követelés volt. A cenzúra megértéséhez látnunk kell, hogy I. Ferenc cselekedeteit nem olyan elvont fogalmak irányították, mint liberalizmus, „haladás” (progresszió), „szabadság”, hanem sokkal földhözragadtabb módon a népei jólétéhez szükséges békés fejlődés kereteit akarta biztosítani. Már az előző részben is utaltam a francia forradalom eszméivel szembeni ideológiai háborúra. A cenzúra olyan mértékben akadályozta a forradalmi eszmék terjedését, amennyire szükségesnek látta az abból származó lehetséges véres konfliktusok elkerülése érdekében. Akadályozta a túlzott magyar nacionalista megnyilvánulásokat, de egyben akadályozta a nemzetiségek magyarellenes propagandáját és a pánszlávizmus terjedését is, mindeközben viszont nem akadályozta irodalmunk kifejlődését, fontos gazdasági munkák megjelenését, pezsgő közéleti viták lefolytatását, Kossuth Pesti Hírlapban kifejtett propagandáját. Semmi olyan mű megjelenését nem akadályozta, amely az emberek épülésére szolgált vagy ebből a szempontból legalább közömbös volt. Csak a rosszat akadályozta, de azt is csak a szükséges mértékben.

             I. Ferenc 1812-1825 között nem hívta össze az országgyűlést. Ez valóban formális alkotmánysértés volt, de ebből semmiféle különösebb kár nem származott. A rendi országgyűléseink sosem kormányzó testületek voltak, hanem – ahogy országgyűlésnek illik – jogszabályalkotó, törvényhozó szervek. Ha a jogi- gazdasági életviszonyok területén nem merült fel olyan probléma, amelyet törvényalkotással volt célszerű szabályozni, akkor az országgyűlés összehívására sem volt szükség. A modern országgyűléseknek a jogalkotás mellett komoly ellenőrzési funkciójuk is van, ez azonban a rendi országgyűlések tekintetében sokkal kevésbé merült fel. A miniszterek nem a parlamentnek feleltek, hanem az uralkodó által kiválasztott és általa bármikor el is bocsátható „szolgák” (szó szerint miniszterek) voltak. Lényegében nem is volt olyan országos hatáskörű szerv, amely felett az országgyűlés ellenőrzési jogot gyakorolhatott volna. Ami az országgyűlés összehívásának elmulasztása miatt elmaradhatott, az az éppen aktuális „sérelmek” országos szintű megvitatása volt. Ezek ilyenkor valóban elmaradtak, de figyelembe véve a francia forradalom és az éppen lezáródó napóleoni háborúk kaotikus viszonyait, folyamatos harcait és az ezzel együtt járó állandó nyugtalanságot, talán nem is baj, hogy legalább pár évre szünetelt a „sérelmi politizálás”. Ami persze nem is szünetelt, hiszen ha nem is országos szinten, de a megyék akár külön, akár több megye együtt továbbra is „felírhatott” az uralkodónak, ha bármiben is „megrövidítve” érezték magukat.  

            Nem igaz az a gyakran felbukkanó megállapítás, hogy ezen időszakban az uralkodó abszolutista módon kormányzott volna vagy – finomabban fogalmazva – abszolutizmus kiépítésére törekedett. A magyar állam alkotmányos felépítése, amely a megyék nagyfokú önállóságára – szinte már túlzott függetlenségére épült – ezt nem is tette volna lehetővé. Bármilyen abszolutista kormányzati kísérlethez szükség lett volna a megyék önkormányzati jogának csorbítására. Ezt próbálta meg – sikertelenül – a „legokosabb Habsburg” II. József és egyébként a báró Eötvös József által vezetett centristáknak is ez volt a legfőbb céljuk: önálló megyék helyett központosított unitárius állam. 1825-től kezdve pedig I. Ferenc és V. Ferdinánd hibátlanul, mindig az aktuális határidőn belül, a kellő időben összehívták az országgyűlést.

            Kossuth Lajos (1802-1894.) a harmincas évek elején vált országosan ismert személyiséggé. Mint távollévő követ képviselője vett részt az 1832-1836-os országgyűlésen, majd azért, hogy a politikai élet középpontjába kerülhessen és egyben saját megélhetéséről gondoskodhasson, elkezdte írni és terjeszteni az Országgyűlési Tudósítások című időszakos lapját, amellyel a közvéleményt „tájékoztatta” az országgyűlés eseményeiről. A lap elsősorban propaganda célokat szolgált. Nem tárgyilagos tudósításokat tartalmazott, hanem a „reformellenzék” céljait szolgálta. A neki tetsző felszólalásokat Kossuth részletesen ismertette, a nem tetszőkről csak röviden és eltorzítva tájékoztatott. Mivel az Országgyűléseken szólásszabadság volt, mint távollévő követ képviselője ekkor Kossuth is azt írt, amit akart. A király kormányzata nem akadályozta Kossuth egyoldalú propagandáját, ami a valóság eltorzítása miatt nem szolgált, nem is szolgálhatott a közvélemény épülésére, ezért jobb lett volna akadályozni. Az egyetlen „nemzeti” sérelem ebben az esetben az volt, hogy mivel „lapja” nem rendelkezett engedéllyel, ezért kőnyomatát a hatóság – árának megtérítése mellett (!) – elkobozta. Ez azonban nem akadályozta a Tudósítások további megjelenését: felfogadott írnokok segítségével, kézírással sokszorosították. „Hősies” és „önfeláldozó” magatartásával Kossuth országosan ismert személyiséggé vált. Népszerűségét persze az országgyűlés lezáródása után is meg akarta őrizni, így munkáját „Törvényhatósági Tudósítások” címmel tovább folytatta: a vármegyei élet és a megyegyűlések vitáiról tájékoztatta (félre) az olvasóit. Ekkor azonban már nem állott védettség alatt és mivel munkáját többszöri figyelmeztetés után sem hagyta abba (és tudósításainak hangnemén sem változtatott), végül letartoztatták és négyéves börtönbüntetésre ítélték. Kossuth és vele egy időben az országgyűlési ifjak (Lovassy és társai) letartóztatása, valamint a báró Wesselényi Miklós (1796-1850.) ellen lezajlott per ezen korszak súlyos vádpontjai  a Habsburgok ellen.   Valamennyi eljárás teljesen törvényes volt. Lovassyékat nyíltan forradalmi magatartásuk miatt ítélték el. Az ifjakhoz hasonlóan Wesselényi is erőszakos és egzaltált személyiség volt. Ellene a fő vád az 1834 decemberében Nagykárolyban a megyegyűlésen elhangzott – a vád tárgya szerinti – felségsértő beszéde volt. Azonban a pert, ügyes ügyvédjei (Kölcsey, Deák) segítségével éveken keresztül el tudta húzni. Bár végül három év börtönbüntetésre ítélték, de büntetése megkezdését követően, pár hét elteltével, külföldre távozhatott, hogy szembetegségét kezeltethesse.  Az elítélése előtt az 1838. évi nagy pesti árvíz során valóban hősies magatartást tanúsított („árvízi hajós”), jellemző azonban, hogy ezzel csak ő vált népszerűvé. A mentésben való részvételük alapján sokkal többen (pl. Landerer Lajos nyomdász, vagy József nádor fia István m. kir. herceg) kiérdemelték (kiérdemelhették volna) a „nemzet háláját”, csak éppen ők nem voltak Habsburg ellenesek, így tevékenységük nem volt megfelelő nyersanyag az elfogult „nemzeti” propaganda számára. Talán kevés annyira ellentétes személyiség található történelmünkben, mint Wesselényi és Széchenyi. Az egyikük inkább a robosztus őserő és szenvedély, a másik a gyakorlati érzék és az állandó önreflexió. Ehhez képest meglepőnek is tűnhet, a 20-as években kibontakozó barátságuk. Együtt utazzák be Európát és úgy tűnik a barátság mellett politikai szövetségesek is lesznek. A későbbi években viszont már eltávolodnak egymástól. Kossuthtal szemben Wesselényi már nem áll Széchenyi mellé. Széchenyi viszont a pere idején még az általa rendkívül tisztelt Metternich előtt is (egykor volt?) barátja védelmére kel. Eltérő politikai nézeteik miatt személyesen is eltávolodnak egymástól. Wesselényi éppen úgy nem lesz forradalmár, mint Széchenyi, de betegsége miatt az igazán válságos idők eljövetelekor még nála is kevésbé tudja befolyásolni az események menetét.

            Elsősorban gróf Apponyi György főkancellár nevéhez fűződik a vármegyéket irányító adminisztrátori rendszer kiépítése. A „vádak” alapján a főispánok helyére kinevezett adminisztrátorok feladata a megyék önkormányzatának felszámolása, a szabadelvű ellenzék háttérbeszorítása, a választások befolyásolása stb. volt. Valójában a közigazgatási reformnak sokkal földhözragadtabb célja volt: azt akarták elérni, hogy Magyarország ténylegesen államként működjön. Manapság az, hogy egy a területi hatályát tekintve országos kormányzati döntést a „végeken” (megyékben, városokban) is végrehajtják annyira magától értetődő, hogy eszünkbe sem jut, a XIX. század első felében ez még mennyire nem volt magától értetődő. Az akkori alkotmányos berendezkedés alapján a megyéket ténylegesen a honos nemesség választotta alispán irányította. Az alispán tehát nem a kormány embere volt. Még ha szimpatizált volna is a távoli országos hatalmasságokkal, karrierje, népszerűsége a helyiek bizalmától függött. A helyi szinten a központi hatalmat a főispán képviselte, de csak elvileg. Jó pár megyében „örökös” főispánok voltak: mindig ugyanaz a főúri család adta a főispánt, akik kinevezése így nem függött a hatalom bizalmától. Másrészt viszont így előfordulhatott, hogy a főispán még csak kisgyerek volt, vagy már öregember, politikailag még vagy már nem aktív. Más megyékben meg a helyi katolikus püspök volt a főispán, aki jellemzően, amennyire lehetett, távol tartotta magát a politikai küzdelmektől. Ebből következően viszont évszázadokon keresztül semmi sem biztosította megfelelően az országos szintű határozatok (ideértve még a törvényeket is) helyi szintű végrehajtását. A mindenkori központi kormányzat döntéseiből a megyék csak annyit hajtottak végre, amennyit célszerűnek tartottak illetve amennyivel egyetértettek. Világos, hogy hosszabb távon egy állam így nem működhet (feltéve persze, hogy továbbra is állam akar maradni). Azzal, hogy a szinte csak formális hatalommal rendelkező főispánok helyett a megyék élére Apponyi a kormányzat által kinevezett és fizetett hivatásos közigazgatási tisztviselőket állított, nagy szolgálatot tett Magyarország egységének és stabilitásának. Csak a legelfogultabb és rosszindulatú propaganda volt képes ebből is „nemzeti sérelmet” gyártani, amely ismételten csak az indulatok gerjesztésére és az erőszak előkészítésére volt alkalmas.

            Ennyi. Amikor 1847 novemberében összeült az utolsó rendi országgyűlés a „sérelmek” rovatba mindössze ezeket a tételeket lehetett feljegyezni. Semmilyen ésszerű oka nem volt és semmilyen jel nem mutatott arra, hogy néhány hónapon belül feltétlenül ki kell törnie a forradalomnak és utána pár hónappal meg már „élethalál harcát” fogja vívni a nemzet.

            Apponyi főkancellár, mint a konzervatívok vezetője egész sor reformjavaslattal érkezett az Országgyűlésre (közteherviselés, úrbériség eltörlése stb.) és politikája sikeresnek látszott: ellentétben Kossuthtal nem kiélezni akarta a konfliktusokat, hanem az ország fejlődése előtt álló akadályokat akarta elmozdítani békés eszközökkel és az uralkodóval együttműködve. Hónapokon keresztül úgy tűnt, hogy Kossuth „verve” van. 1848. február 5-én egy úgynevezett kerületi ülésen vitatták meg az adminisztrátori rendszerrel kapcsolatos uralkodói leiratot.  Kossuth és párthívei a leirat éles elutasítása, míg az ellentábor, akiket ez alkalommal a korábbi években már rutint szerző, de még mindig nagyon fiatal, Kossuthhoz képest zöldfülű Lónyay Menyhért vezetett, annak elfogadása mellett szálltak síkra. Lónyayék javaslata egy szavazattal győzött. Csattanós válasz a „nemzeti” propagandában annyira sérelmesnek tartott üggyel kapcsolatban. A kor közhangulatára és Kossuthék erőszakosságára jellemző, hogy ezt követően Lónyay vált a gyűlölet céltáblájává, a türelmetlen, de erőszakos kisebbség üldözöttjévé.  „Lónyay Menyus, mint Holocaust (sic!). Támogatni fogom, ha kell a véremmel.” – írta a naplójába Széchenyi. Kossuth hiába indulatoskodott („Ám vessenek számot magokkal, kinek tetszett a dolgot így állítani; e szavazat következtében az országgyűlésen béke többé nem lehet, hanem lesz harc az utolsó percig.”) kiderült, hogy támogatottsága még az ellenzékiek között sem egyértelmű (a kerületi üléseket éppen azért tartották, hogy a kormány befolyása az országgyűlésen a lehető legkevésbé érvényesüljön) és vele szemben még egy huszonéves ifjú is többséget tud szerezni. Ha nincs februárban a párizsi forradalom és utána a „népek tavasza”, Kossuth visszatérhetett volna eredeti szakmájához és lehetett volna egy jól kereső ügyvéd, esetleg alispán valamelyik vele szimpatizáló megyében. Elmaradt volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, de elmaradtak volna az erdélyi és délvidéki magyarirtások is. Nem lett volna világosi fegyverletétel és nem lettek volna aradi vértanúk sem. Így viszont a nemzet kapott egy újabb teljes vereséggel végződő pusztító háborút, cserébe viszont Kossuth négy hónapig „kormányzó-elnök” lehetett. Elképzelni sem tudok rosszabb üzletet. 

Pont ilyen lehetett az idő száz éve, legalábbis ebben az órában – tíz óra van, állunk a budai királykoronázó Boldogasszony Templom előtt, és éppen kisütött az első komolyabb napsugár a december végi fagyban. 1916-ban december 30-án, ezeddig utolsó királyunk koronázásának napján nem jól kezdődött a nap; latyakos, borongós, havas esős volt az időjárás, de amire a koronázás elkezdődött a napsugarak átjárták a Budai Királyi Vár egész területét. Ennek ellenére a sok, dús prémekkel, nehéz szövetekből készült díszmagyar jól jöhetett, a tollforgós prémes süvegekről nem is beszélve. A visszaemlékezések szerint néhány magyar arisztokrata szalonnát tett a zsebébe, hogy bírja a több órás ceremóniát, helytálljon kirendelt feladatában, vagy éppen csak kísérje az apostoli magyar királyt kellő alázattal, a világháborús tehertől nyögő ország akkori politikai elitjét képviselve.

Nekem csak a kesztyűm van a zsebemben, de nem is várok hosszabb ceremóniát a mai napra, meg nem biztos, hogy jólesősen fogyasztanám el az ételt a történelmi falak és a szent liturgia közepette. Centenáriumi, hálaadó szentmisére gyűltünk össze 2016. december 30-án a királykoronázó templomba, pontosan akkor és ott, ahol száz éve Boldog IV. Károly királyunkat megkoronázták. A dér és a jéghártya vékonyan bevonja az utat, ami a templomhoz vezet. A beléptetés, az ültetésrend pörgő protokoll szerint történik, csak meghívóval lehet bejönni, de mivel marad hátul hely még kb. ötven meghívó nélküli érdeklődőt is beengednek a templomba.

Száz évvel ezelőtt a koronázó szentmisén megjelenítették az országot, a politikai nemzetet egyszerre mindazok, akik jelen voltak. A koronázás egyszerre volt akkor vallási, beavatási rítus és a nemzeti konszenzust jelképező, ugyanakkor meg is teremtő politikai aktus. Szüksége volt rá akkor az országnak, ezt Károly király is tudta, ragaszkodott ezért hozzá, gyorsította az előkészületeket is, emellett pedig mély vallási buzgalommal, közjogi ismereteit megismételve, még jobban elmélyítve készült fel lélekben a koronázásra, amelyen minden résztvevő szerint áhítattal vett részt, feleségével, Zita királynéval együtt.

Történész kollégám meséli, hogy a szervezők szerették volna az ülésrendben követni az száz évvel ezelőtti eseményeket most is, ezért tőle kértek tanácsot, hogy ezt hogyan tegyék meg. Óvatosan jelezte, hogy ez nem lehetséges már, de mivel a kérdést sokadszorra is feltették, kategorikus választ adott; ez csak akkor lehetne lehetséges, hogyha helyreállítanák a királyságot.

Nos, ez még sajnos nem történt meg, de egyfajta rekonstrukciós erőfeszítés vagy éppen igyekezet tapasztalható volt a reprezentációban. Az oltár bal oldalán, a stallumokban kaptak helyet a Habsburg-Lotaringiai dinasztia képviselői, leginkább György és Károly magyar királyi hercegek, illetve családjuk. A szentmisén Mihály herceg képviselte a dinasztia magyar, ún. nádori ágát. A magyar állam jelenlegi államfője, a köztársasági elnök velük szemben ül, mintegy süvítő paradoxonként mutatva a jelent Károly királyunk unokáinak. A miniszterelnök-helyettes, a miniszterelnökséget vezető miniszter, az emberi erőforrás minisztere van jelen még, illetve a főváros főpolgármestere, reprezentatívan leképezve a jelenlegi politikai status quo-t, ugyanakkor magas szinten képviselve is azt. De itt van a volt köztársasági elnök és a jelenlegi amerikai nagykövetasszony is.

Az őszinteség megköveteli, hogy elmondjuk, mindez a szervezettség és reprezentáció egy korábbi, más pártárnyalatú kurzusban egészen biztos, hogy elképzelhetetlen lenne. A zárójelbe került köztársaság időszakában azonban megvalósulhatott.

Ami a folytonosságot egyedüli módon hitelesen képviseli az a prímás jelenléte, aki az egész szentmisét méltósággal, mégis meglehetősen nagy dinamizmussal celebrálja le. Erdő Péter Magyarország prímása, bíboros, esztergomi érseknek nemcsak a szentbeszéde, jelenléte, hanem apróbb gesztusai is főpapiak voltak ezen a szentmisén. Nagyon profánul fogalmazva, kihozta a maximumot a helyzetből, pontosan tudva, érezve a realitásokat, a protokolláris lehetőségeket. Az ember eljátszott néha a gondolattal, hogy mi lenne, hogyha a prímás ugyanazt a szerepet kapná a történelemtől, mint elődje Csernoch János. Ezzel leginkább akkor játszik el, amikor kettős keresztes ’prímási trónusán’ ül, nagy nyugalommal. Ez a szentmise volt az is, amelyen Magyarország hivatalban lévő minisztere nyilvánosan a beszédében ’királyi fenségeknek’ nevezte – helyesen – a magyar királyi dinasztia tagjait, kicsit meghajolva ennél a résznél. A szentmisén jelen voltak szép számmal a hagyományőrzők is, egyházi lovagrendek és a dinasztia rendjének tagjai is.

Itt vagyunk tehát megannyian, lényegében betöltve az egész templomot, áhítattal, lélekkel, emlékekkel és talán elvárásokkal eltelve. Leginkább azonban hálát éreztem a szentmise alatt. Hálát az elmúlt idők nagyszerűsége okán és azért is, hogy minderre most mód van, a lehetőségekhez mérten méltóan megemlékeznünk. Az egész ceremónia alatt ez a szókapcsolat jutott a legtöbbször eszembe; ’a lehetőségekhez mérten’. Nem volt bennem elvágyódás, semmilyen politikai nosztalgia, semmi, ami eleve kudarcra ítélte volna azt, hogy az esemény teljessége szerint jelen legyen.

Az érdekelt csak, hogy most jelenleg mennyire vagyunk képesek.

Hiszen, egy királykoronázás nemcsak a pompáról szól, az aprólékos ceremóniának az a lényege, hogy a tökéletességet megközelítsük a saját és egy univerzális mérce szerint. A magyar királykoronázásokra ez különösen igaz. Jól tudom, hogy a szabad királyválasztók, aztán a köztársaságpártiak például mennyire törekedtek arra, hogy elterjesszék, hogy Károly király alkalmatlan volt a szerepére. Ilyenkor illik ugyanis mindennek tökéletesnek lennie, mert ha nem, akkor a legapróbb rossz jel is árnyékot vonhat az ország későbbi sorsára. Ez nem egyszerűen ’politikai babona’, sokkal inkább kollektív felelősségtudat, valami olyasminek az érzete, amit nem kell kimondani, de mégis összeköt. Ezért fontos, hogy kimondjuk, a királyságunk (köz)érzelmi kérdés is, a szó eredeti, nemes értelmében.

Persze nem tudom megfogalmazni azt, hogy a magyarok mire képesek most, őseikhez mérten száz esztendővel, de korrekt gesztusokra úgy látszik mindenképpen, amelyek a folytonosság lehetőségét felvillantják, úgy látszik. Ilyen volt az, amikor a tizenöt éves Zsófia hercegkisasszony volt az első szentírás lektora, vagy amikor a dinasztia tagjait zengő himnusz fogadta a szentmise után annál a szobornál, ahol Boldog Károly király elmondta esküjét száz éve. György rögtönzött, két nyelven is elmondott beszéde a feszes vigyázban álló hagyományőrző honvédek, vasasok előtt, birodalmi lobogóktól kísérve a napfényben, remek záróképnek sikerült. Szokásos tört magyarsága sem rontott az összképen, ellenkezőleg. Károly herceg (német nyelvű) beszéde józan, intelligens volt. Az emberi erőforrás miniszter (a programban nem jelzett) beszéde, pedig az egyszerű főhajtása miatt volt helyénvaló, aktuálpolitikai tartalma mellett.

A szentmise alatt nem annyira a száz évvel ezelőtti eseményeket sikerült rekonstruálni – ez cél nem is lehetett – hanem az igényt sikerült meghozni talán egyesekben, hogy a nemzet lehetőségeiről másképpen gondolkodjon. A hálaadásnak és a hála érzésének talán ez is az egyik formája. A templom mindenesetre most valóban élt, nemcsak a turisták töltötték be, hanem rendeltetésének nemes célzata éltette.

Pár másodperc erejéig felvillanhatott a huszadik századi nemzeti kerékbetöretésünk uchroniája is néhányunkban. A lehetőségek nem múltak el, ahogyan a nyomorúságunk nyomai sem nyomtalanul.

Ahogy a templomból kijöttem a jéghártya, a dér teljesen eltűnt. Sálra, sapkára sem volt nagyon szükség, a Nap jólesően melegített az év utolsóelőtti napján. Szaporára vettem a lépteimet, mert várt még egy Boldog Károly királyunkról szóló megemlékezés, néhány lelkes ismerőssel.

Nem jó érzés lett volna elkésni.

[PHJ]

***

Károly m. kir. herceg beszéde

Boldog IV. Károly királyunk koronázásának 100. évfordulójára bemutatott szentmisén

Budapest, 2016. december 30.

2016. december 30-a különleges centenáriumot jelöl: száz éve annak, hogy I. Károly ausztriai császárt IV. Károly néven magyar királlyá koronázták.

Az idei évet a történelem felől szemlélve beárnyékolta Ferenc József császár halálának 100. évfordulója. Kiállítások, könyvek, televíziós dokumentumfilmek mutatják be az uralkodó életét, akinek hosszú országlása 3 nemzedék életét is alakította. Sokkal kevesebb fórumon emlékeznek meg a Ferenc Józsefet a trónon követő Károly császár és király személyéről. Ennek oka bizonyára mindenekelőtt regnálása rövidségében keresendő, amely Ferenc József 68 esztendős uralkodásával ellentétben mindössze 1916-tól 1918-ig tartott. Ezen felül Ferenc József jelentős propagandagépezetet is tudhatott maga mögött, amely évtizedeken át formálta az idős, jóságos uralkodó képét. Károly király ezzel szemben az I. világháború hadi propagandájának volt kiszolgáltatva, miközben gyakran saját országának „hasznos idiótái” is ellenséges szólamokat szajkóztak, különös tekintettel a Zita királyné elleni uszító tevékenységre.

Károly királynak a trónra kerülés után elsőként számos, az előző évekből származó mulasztást kellett rendeznie. Ferenc József császár uralkodásának utolsó éveit inkább statikus személyügyi politika jellemezte, amiért Károlynak először egész sor személycserét kellett végrehajtania, különösen a hadsereg főparancsnokságán belül annak biztosítása érdekében, hogy politikája minden területen érvényesüljön.

A családi emlékezet ugyanakkor megőrizte azt a mély szimpátiát, amellyel Károly király Magyarország és a magyarok iránt viseltetett. Ebben az érzelemben kétség kívül osztozik valamennyi leszármazottja is. Pontosan ennek a vonzalomnak volt végül köszönhető, hogy a Ferenc József császár halála utáni egyetlen koronázási ünnepségre a háború viszontagságai ellenére is Budapesten, Szent István koronájával került sor, hiszen Károly király az állam egyeduralkodójaként tisztában volt Szent István koronájának szerepével. A közvéleményben kialakult képhez lényegesen hozzájárult az a körülmény, hogy Károly teljes uralkodása az I. világháború idejére esett. A sajtójelentések legfőképpen a háborús eseményekről szóltak, ami természetesen alapvetően befolyásolta az uralkodóról alkotott képet.

II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta IV. Károly királyt. Az ezt megelőző eljárás, amint az lenni szokott, évtizedekig elhúzódott, s ennek során minden elképzelhető oldalról megvizsgálták az uralkodó életét. A korabeli történeti dokumentumok mellett még számos szemtanú is élt, akik ismerték a királyt. A közreműködő történészek rendre kiemelték vallásos meggyőződését, állhatatosságát, személyes bátorságát, de mindenekelőtt azon elszánt törekvését, hogy a kegyetlen háborúnak, amely annyi szenvedést okozott, minél előbb véget kell vetni.

A vizsgálatok során újból és újból hangsúlyt kapott, milyen kiteljesedett személyiség jellemezte Károlyt élete mindhárom nagy területén: mint családapát, mint katonát és mint politikust.

Gyakran vetették Károly király szemére, hogy nem rendelkezett kész politikai koncepcióval, amikor Ferenc József örökébe lépett. Sokszor elfelejtik, hogy Károly csak a szarajevói merénylet következtében került a közvetlen trónörökös szerepébe, és ily módon – elődjétől, Ferenc Ferdinándtól eltérően – nem volt lehetősége arra, hogy munkatársak népes csapatától támogatva különböző koncepciókat dolgozzon ki békeidőben – békeidőkre. A világháború kellős közepén lépett trónra, és elképzeléseit a mindenkori háborús helyzethez kellett igazítania. Átfogó terv híján kénytelen volt alapelveit irányadónak tekinteni a cselekvésben.

Az a tény, hogy a prágai egyetemen két évig magántanulóként jogot hallgatott, bizonyára nagy szerepet játszott a jogállamiság elvével kapcsolatos meggyőződésében. De nemcsak a háborús körülmények késztették arra, hogy mindaddig példátlan mértékben szorgalmazza a szociális törvényhozást. A hadiözvegyek és árvák jogaiért érzett aggodalma, az élelmezésre és készletezésre való törekvése, a népegészségügy iránti általános elkötelezettsége eredményeképpen erősödött meg az ország első szociális minisztériuma.

Károly király azonban a birodalmi eszme, mint nemzetek fölötti jogrend koncepcióját is messzemenőkig magáévá tette. Világos volt számára, hogy mindez nem működhet a szubszidiaritás elvének mellőzésével. Nagyon is tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amelyek az 1905-ös morva kiegyezéshez vezettek. A németek és csehek közötti konfliktus e megoldása elképzelhetetlen lett volna a szubszidiaritás elve nélkül.

Az olyan személyes értékek, mint az integritás és lojalitás, különös fontossággal bírtak a mélyen vallásos király számára. Mindezek, valamint politikai beállítottsága, szociális meggyőződése ma is vezérelvként szolgálhat mindannyiunk számára a közös Európa megteremtése során.

IV. Károlyt 2004-ben boldoggá avatták. A boldogok mindenekelőtt példaképeink kell, hogy legyenek. Ez a megemlékezés ismét lehetőséget teremt, hogy elismeréssel szemléljük IV. Károly király elvhűségét, kiemelkedő jellemét, és esetleg magunk számára is következtetéseket vonjunk le belőle.

***

Dr. Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Magyarország prímása szentbeszéde

Boldog IV. Károly királyunk koronázásának 100. évfordulójára bemutatott szentmisén

Budapest, 2016. december 30.

Igen tisztelt Köztársasági Elnök úr! Hazánk felelős vezetői, a Habsburg-Lotaringiai család megjelent tagjai! Krisztusban kedves testvérek!

1. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28) – olvastuk az imént Szent Pál szavait. „Az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,30) – hallottuk a jézusi mondást a Máté evangéliumból. Ez az ellentét az emberileg tragikus helyzet és az isteni Gondviselés örömet sugárzó ereje között végigkísérte Boldog IV. Károly király életét.

Ez a kettősség lenyűgözően mutatkozik meg Károly király koronázásában, a békéért végzett fáradozásaiban és száműzetése idején.

2. Száz esztendővel ezelőtt, 1916. december 30-án került sor IV. Károly, Magyarország apostoli királya megkoronázására itt, a Mátyás-templomban. Az új király, aki ekkor még csak 29 éves volt, már megismerte a háború borzalmait, szolgált a galíciai és az erdélyi fronton. November 21-én lépett trónra. A felgyorsult események forgatagában szinte későinek érezzük a december végi budai koronázást. Igaz, a szertartás gondos előkészületeket igényelt. Díszruhák készültek, ünnepi kiadványok láttak napvilágot. Szorgalmasan dolgoztak a művészek és a zenészek, a ceremónia minden részletét bonyolult protokoll határozta meg. Az előkelő családok tagjai és a politikai vezetők egymás között kínos pontossággal rögzítették, hogy kinek mi a feladata, mi a rangsor, hogyan alakítsák ki a legapróbb részleteket is. Ha ma az előkészületek leírását olvassuk, szinte fáj a feszültség a háborúba sodródott ország végső erőfeszítései és az előkészületek túlérett cicomája között (Vö. MACZÓ Ferenc, Az utolsó magyar királykoronázás. IV. Károly király és Zita királyné koronázási ünnepsége Budapesten 1916. december végén, Budapest 2016.). Vita volt arról, hogy ki hordozza a menetben az apostoli keresztet (Uo. 86.). Akinek nem jutott szerep, annak számára új feladatokat találtak ki, csakhogy ő is kiemelkedhessen az ünneplők közül (Uo. 89.). A hagyomány szerint a királyt a prímás és a nádor együttesen koronázta. Tisza István azonban „annyira erőteljesen ragadta meg a koronát, hogy sokaknak úgy tűnt, mintha Csernoch érsek alig érintette volna” (Uo. 96.). Szemtanútól hallottam, aki újságíróként vett részt az eseményen, hogy ennek kapcsán szóváltás is történt a prímás és a miniszterelnök között.

De hogyan élte át mindezt Károly király? Ő is érzelgős módon rabja volt a részleteknek? – Ennek az ellenkezője látszik az ünnepi ebéd történetéből. A pohárköszöntők elhangzása után a király véget vetett az ebédnek, a meg sem kezdett ételeket pedig a város kórházaiba küldte a sebesült katonák számára (Uo. 127.). Az ő szívében együttérző szeretet élt. Talán jobban látta a dolgok lényegét, mint bárki más az ünneplők közül. A versengés és a pompa mögött már ott rejtőzött a szomorúság és a tragédia. Károly király éleslátásában és szeretetében pedig már felcsillant Isten emberének bölcsessége.

3. A másik nagy folyamat, amelyben Boldog Károly király személye körül a feszültség világossá válik, a béke ügye. Uralkodásának kezdetétől fogva a béke híve volt. 1917-ben titkos béketárgyalásokat kezdeményezett az Antant vezetőivel. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik nem politikai számításból vagy hatalmi érdekből, hanem őszinte lelkiismereti meggyőződésből törekedtek a békére. Amikor 1918. november 2-án megérkeztek a fegyverszüneti feltételek, összehívta az Államtanácsot. Ekkor a szocialista Victor Adler felkiáltott: „Nem mi akartuk a háborút.” Erre a császár azt válaszolta: „Én sem” (GIUSEPPE DALLA TORRE, Carlo D’Austria. Ritratto siprituale, Milano 2004, 68.). Ezután az uralkodó maga döntött arról, hogy nem húzza tovább az időt. November 4-én hajnalban elfogadta a feltételeket és kápolnájába vonult vissza, hogy hálaadó szentmisén vegyen részt (Uo. 69.). Ha a birodalmi érdek vagy a politikai siker vágya hajtotta volna, biztosan nem a hálaadás érzése lett volna az első a szívében. De abban, ami a külső szemlélő számára a legnagyobb tragédia volt, meglátta az emberszerető Isten bölcsességét. Ebben sem a külső látszatot nézte, hanem átérezte az emberek nyomorúságát, és a béke elfogadásában meglátta annak lehetőségét, hogy megmentsék emberek millióinak életét.

4. A külső tragédia és a belső világosság feszültsége jellemzi Károly király száműzetésének éveit is. Mélyen átérezte a felelősséget, amely a királykoronázás és a krizmával való felkenés (Vö. MACZÓ, 95.) vallási szertartása révén a vállára került. Az eskü is a vallási kötelesség tudatát erősítette az uralkodó lelkében (Szövegét lásd uo. 108.). Ezért nem fogadta el Károly azt az ajánlatot, hogy mondjon le a trónról és ennek árán mentse meg családi vagyonát. „Sohasem fogok a pénz kedvéért lemondani azokról a jogokról, amelyeket Isten kötelesség gyanánt ruházott rám” – mondta (DALLA TORRE, 71.). Ez a döntése anyagi szükséget és száműzetést hozott számára. 1919. március 23-án hagyta el Ausztriát családjával együtt. Nem fájt a szíve a hatalom és a dicsőség után. A hit és a remény mélyreható tekintetével meglátta az eseményekben az isteni Gondviselés titokzatos tervének bontakozását (Vö. Uo. 72.). Ugyanakkor élt benne a kötelesség és az Isten előtt vállalt felelősség érzete. A koronázáskor rábízott népek atyjának érezte magát. Aggódott a békéért, az egyház szabadságáért, a társadalmi harmóniáért a forradalmaktól és hatalmi törekvésektől tépázott nehéz időkben. Tudta ugyan, hogy nem sokat használ vele, mégis sokszor közbenjárt a győztes hatalmak és a semleges országok kormányainál. Segítséget kért a egykori birodalom kiéhezett, szenvedő népe számára. Megmaradt személyes értékeit is pénzzé tette, hogy hajdani országainak szükséget szenvedő népét segítse (Vö. Uo. 73.). Magyarországi visszatérési kísérletében is, éppúgy mint annak kudarcában az isteni Gondviselés művét látta. Mielőtt Magyarországról végleg távozni kényszerült, meglátogatta őt Lorenzo Schioppa, a budapesti apostoli nuncius. A találkozásról ezt írta: „Károly király és Zita királyné… bibliai nagyságú személyiségek. Sok mindent láttam életemben, de sohasem fogom elfelejteni a királyi pár távozását. Papi lelkem épült és gazdagodott ezzel az élménnyel. Meg kellett állapítanom, hogy vannak még nagy lelkek, akik valóban keresztények. A király emberfeletti nyugalommal fogadta sorsát, és amikor együttérzésemet akartam kifejezni, ő vígasztalt engem mondván: Isten akarta, hogy így legyen” (Uo. 76.).

5. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Hogyan válhat népünk javára az eltelt száz év története? Bűnök és szenvedések, sikerek és kudarcok jellemezték a magyar nép életét. Voltak, akik az önbecsülés, az összetartás, a reménység feladásáról beszéltek. Mások úgy látták, beletörődtünk, hogy nem mi alakítjuk a sorsunkat. Kiveszni látszott a felelősség a közösség iránt. Sokan azt mondták: ha nem tőlünk függ a népünk sorsa, miért vállalnánk érte áldozatot? Érjük be azzal, hogy igyekszünk nyugodtabbá, gazdagabbá tenni a magunk egyéni életét. Boldog Károly király életének példája azonban éppen arra tanít, hogy minden emberi látszat ellenére is bízzunk Istenben. Akkor emlékezünk méltón utolsó apostoli királyunk koronázására, ha megújítjuk magunkban a közösségért vállalt felelősséget és a bizalmat a gondviselő Istenben, aki a mi életünket is az örök boldogság távlatában szemléli.

Boldog Károly király, könyörögj értünk!

Képes riport a Magyar Kuríron itt: http://www.magyarkurir.hu/hirek/unnepi-szentmise-matyas-templomban-boldog-iv-karoly-kiraly-koronazasanak-centenariuman

Kísérlet a kereszténység és a demokrácia elvi összehasonlítására.

Írta: Almásy Gergely.

Bevezető

     Jelen dolgozat arra vállalkozik, hogy a kereszténység és a demokrácia elvi szintű összehasonlítását – a teljesség igénye nélkül – elvégezze. A kereszténység a mai világban ugyanis már nem egy mindent átható valóságként jelenik meg, mint ami választ ad az élet nagy kérdéseire, hanem csupán partikulárisan van jelen, lealacsonyítva a vallás, mint magánügy területére. A polgári társadalomban a döntő kérdésekben nem lehet hivatkozni keresztény válaszokra, mert az nem minősül mérvadónak. A liberális demokrácia fenntartja azt az elvet, hogy a világnak világi eszközökkel, világias látásmóddal kell megoldania a felmerülő problémákat. A hit maradjon csak az ember magánügye. Azzal viszont, hogy kivonja a világot a hit valóságának egyetemes áthatottságából, megfosztja az embert és a világot saját teremtett és teleologikus mivoltától. Így minden céltalanná és oktalanná válik. Más szavakkal nincs a Létnek, létezésnek stabilitása. Amikor ettől a szilárdságtól megfosztjuk a világot, csak akkor támadhat fel a demokrácia a maga szabadságeszményével és világnézetével. A jelen, a kijelentett abszolút igazságok helyett, a relatív vélemények kora, ahol a lényegi kérdések szubjektív tudáson alapulnak. Így egyedül az válik lényegessé, hogy a különböző vélemények szabadon áramolhassanak a világ dolgairól. Nem fontos, hogy a vélemény igaz vagy hamis. A vita formálja a végleges álláspontot. Egy demokráciában a kereszténység tehát átlényegül. Elveszíti egyetemességét és egyszerű véleménnyé változik. A jelen dolgozat célja így közelebbről az, hogy a kereszténység elvi sajátosságait mérlegelje a demokrácia elveivel.

Témánkat különböző nézőpontokból közelítjük meg. Elsősorban filozófiai-történelmi, morális, végül a szabadságeszme szempontjából. 

Kereszténység és demokrácia

     A mai demokrácia eredete a Krisztus előtti görög világhoz köthető. Ez alatt azonban nem feltétlenül csak – konkrétan – az athéni demokrácia értendő, s jelen dolgozat nem is az athéni demokrácia mibenlétével kíván foglalkozni, hanem elsősorban azzal a gondolati szabadsággal, ami a Peloponnészoszi-félszigetet meghatározta a Krisztus előtti 400-500 évben. Itt ugyanis egy olyan világ bontakozott ki, ahol a különböző filozófiai iskolák és a különböző filozófiai tételek kigondolói és képviselői, szabadon hirdethették meggyőződéseiket és álláspontjaikat a világ dolgairól, az nélkül, hogy valaki ez miatt elítélte volna őket. Így a görög gondolkodás világában egy olyan demokratikus légkör alakult ki, ahol békésen megfért egymás mellett a milétoszi, eleati, szofista, sztoikus stb. létszemlélet. Nem harcoltak egymás ellen fegyverrel a különböző filozófiai tételek hirdetői, nem volt vérre menő harc a kizárólagosságért, éppen azért, mert nem tulajdonított senki megdönthetetlen igazságot saját filozófiai álláspontjának, egy másik állásponttal szemben. Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába c. munkájában jól világítja meg azt a problémát, hogy a filozófia jelentése nem a bölcsesség, a sophia birtoklását jelenti, hanem csupán annak szeretetét. Ebben a szellemiségben filozofáltak. A kettő között (szeretet és birtoklás) óriási különbség van. Mikor Heraikleitoszt megkérdezték, hogy mi végre a bölcsesség, azt válaszolta, hogy nem tudja, de mindenesetre szereti a bölcsességet. Éppen ezért arra a megállapításra juthatunk, hogy egyik görög filozófiai iskola sem birtokolta a sophiát (tehát egy abszolút, megdönthetetlen bölcsességet), mert ha ez így lenne, nem lehetne megcáfolni, megdönteni egy másik filozófiai álláspont tételével. Minden oldalról igaznak kéne lennie. Gondoljunk itt csak arra, hogy a legtöbb görög filozófus az arkhé-t (őselvet, ősprincípiumot) másnak tételezte. Thálész a vizet jelölte meg az őselvnek, Anaximandrosz a végtelent (aperion), Anaximenész a levegőt stb. A lényeg az – s ez legyen végül a konklúzió –, hogy mivel a görög filozófusok az értelemre támaszkodtak, így a sophia szükségszerűen mindig csak személyes lehet. Nincs általános érvénye, s éppen ezért nem áll fenn tárgyilagosan. A görög bölcsesség mindig csak a tudáson alapul, ami pedig az értelem konstrukciója. Azonban ne felejtsük el, hogy itt a tudás (gnosis) még nem úgy jön létre (legalábbis nem minden esetben), mint a keresztény világban, ahol egyfajta kettőségből (objektum-szubjektum, alany-tárgy) következik, hanem itt a tudás, – a legtöbb esetben – önmagában áll. Ez alatt az értendő, amit Hegel „szubjektív különösségként” definiált. Hogy ez közelebbről mit jelent, annak bemutatására a jelen dolgozat most nem vállalkozik, mert tárgyától eltérne.[1]

     Tovább menve a gondolattal, határozzuk meg pontosabban a demokrácia elvi kapcsolatát a filozófiával. A demokráciában és a filozófiában az a közös, hogy egyiknek sincs tárgyilagos és megdönthetetlen kiindulópontja. Nem áll szilárd talajon, s nem a stabilitásból, a végső kérdésből adódó végső és egyetlen megdönthetetlen feleletből indul ki, mert azt természeténél fogva nem ismerheti. Felteszi ugyan a nagy kérdést, de nem tudhatja rá a választ, mert a válasz soha sem lesz végleges és változatlan, hanem mindig relatív marad. A kérdést a jövőben mindig újra válaszolják, amiben ugyan megsemmisül, de mint egy főnixmadár, saját hamujából újjászületve, tovább szárnyal újra az ismeretlen jövő felé. Mondhatnánk ugyan, hogy a demokrácia stabil talaja a szabadság, ám éppen ez a vélekedés lehetetleníti el azt, hogy az egyetlen Igazság megismerhető legyen. Ez az akadálya annak, hogy az ember a kérdéseire kielégítő választ kapjon. Ahogy Joós Ernő, kiváló Nietzsche kommentátor megjegyzi: „Mi az Élet? Sem logika, sem psichológia, sem a tiszta ész kritikája nem ad erre választ. De tudjuk, hogy létezik, tudjuk, hogy élünk, még akkor is, ha nem tudjuk ésszel megragadni ennek a fogalomnak a tartalmát.”[2] A demokráciából hiányzik a Lét stabilitása. Mivel hiányzik, ezért a Létre vonatkozóan csak végtelen számú kérdést képes megfogalmazni.

     A demokrácia és a filozófia elvi tekintetben tehát soha nem válik szét, mert a nem-tudásban közösséget alkotnak. A modern világban ez az elv gyakorlati tekintetben úgy működik, hogy egy (parlamenti) párt világnézete, véleménye (még ha akármennyire is jó) nem nyomhatja el egy másik (ellenzéki) párt világnézetét. Nem tarthatja fenn a kizárólagosságot, mert akkor totalitarizmusra, diktatúrára törne. Egy párttömörülés éppen azt fejezi ki, hogy más világnézete van az egyeduralomra törni akaró párttal szemben. Így mivel az uralkodó párt világnézetétől eltér a véleménye és gondolkodása, az uralkodó párt „bölcsessége” és igazsága nem lehet objektív és adekvát. Hiszen ahogyan kifejtettük, egy igazi demokráciának az alapja az, hogy senki nem bírja az igazságot, mert azt senki nem ismerheti. Minden párt függetlenül és önállóan gondolkodik, s maga hozza létre szubjektív képességei révén a saját igazságát, ami mindig csak pártigazság lesz, s nem objektív igazság. Az utóbbi a demokráciában nem létezik. Ennek érvényét úgy gondoljuk a fenn említettekben kellőképpen megvilágítottuk.

     Szükséges még rámutatni arra, mielőtt rátérnénk a kereszténységre és a demokrácia kapcsolatára, hogy pártvilágnézeten a tényleges világnézetet értjük, amiből a párt a törekvéseit meríti. Nem arról van itt szó, hogy mondjuk az egyes pártok képviselői hogyan vélekednek a kenyér, üzemanyag áráról, vagy éppen az adók mértékéről. Sokkal inkább az egyes pártok konkrét sajátosságairól van itt szó. Más szóval, hogy mi a párt valóságfelfogása, mi az amiből kiindul. Milyenek az alapelvei. Például vannak pártok, akik erősen materialista beállítottságúak, mások liberálisok, konzervatívak stb. Mind-mind feloldhatatlan eszmei különbségekkel állnak egymás előtt, akiknek igazságuk csak szubjektív lehet, hiszen mindannyian eltérő filozófiai állásponton vannak a világgal kapcsolatban.

     Rátérve tehát a kereszténység és a demokrácia kapcsolatára, mindenekelőtt szükséges rávilágítanunk arra, hogy a kereszténység lényegét tekintve nem filozófia. Szigorú értelemben ugyanis a filozófia a természetből indul ki, a kereszténység a természetfelettiből. Így mivel nem természeti igazságról van szó, ezért nem lehet más-más oldalról szemlélni, hanem csakis egy objektív oldala van, ami mindenki számára azonos formával rendelkezik. Míg egyazon (természeti) dolgot lehet százféleképpen látni (mert kiindulópontja a konkrét szubjektum), addig Isten Kinyilatkoztatása csak egyféleképpen nyilatkozik meg. Meghaladja az értelem területét, mert nem relatív és szubjektív, hanem magában foglalja a teljes objektivitást, amihez a szubjektum utólagosan odafordulhat. Az egyetlen igazságot tehát a tárgyilagosan fennálló, mindenki számára adott Kinyilatkoztatás abszolutizálja. Ez jelenti a stabil talajt, amin a keresztény létszemlélet megvalósul.

     Egy kis kitérőt téve, vizsgáljuk meg az elmondottak fényében, hogy miért nem volt szüksége a demokráciára a középkori Európának, mikor még a kereszténység volt a domináns létszemlélet. A demokrácia fenntartja, hogy mindig több válasz van egy adott kérdésre, attól függően, hogy a rátekintés honnan valósul meg. Ám mivel több válasz lehetséges, így egyik sem lehet teljes mértékig adekvát, mert, ahogy azt már kifejtettük, más oldalról más feleletet kapunk. Így a demokrácia az abszolút választ nem ismeri. Amit ismer, az egyedül a konszenzus lehet. A kereszténység azonban a kizárólagosság jogán egy választ tud elfogadni. Ezt azért teheti meg, mert a teljesen objektívból indul ki, amit (abszolút) hittel és nem (relatív) tudással fogad el. Egy olyan világban, ahol a Kinyilatkoztatás még nem volt ismert, helye van a vitának a létezés minden területét érintő lényegi kérdésről. Legyen az akár etikai, morális vagy éppen ontológiai. Ez a világ azonban Krisztus eljövetele után meghalt és elveszett, mert az egyetlen igazság beteljesült és átadatott. Ha tehát a keresztény középkorban létezhetett volna demokrácia s ebből következően független filozófia – akkor fenntartotta volna magának azt az elvi jogot, hogy a keresztény létszemlélet is csak egy álláspont a többi közül, ami természeténél fogva ad absurdum megegyezik egy másik, homlokegyenest különböző állásponttal. Így a keresztény igazság is csak szubjektív lenne, s nem objektív. Ennek a veszélye pedig közelebbről az, hogy nem lehet átfogóan igaz. Más szóval nem válhat egyetemessé. A középkori Dei gratia rex, – Isten kegyelméből való uralkodás – valósága is azt tükrözi, hogy az állam vezetése alávetett az egyetlen objektívan fennálló Igazságnak. A középkor számára a minta, amit követni kell, transzcendens. Maga a hit transzcendálta a (teremtett) Létet. A középkori Európában a független (filozófiai) kérdezés ezért nem létezhetett, mert Isten kegyelméből fel sem merült a kérdezés lehetősége. Nem volt mit megkérdezni. A Kinyilatkoztatás minden felmerülő lényegi kérdést megsemmisített, mert egyetemességénél fogva a hit megelőzte a tudást.[3] A középkor így csak transzcendens kijelentéseket és nem immanens válaszokat ismert. Hiba lenne azt megállapítani, hogy a középkor Igazsága a mai világra nézve érvénytelen lenne, mert tudományosan meghaladottá vált. A haladás (progresszió) a profán tudományosság tétele. A kora újkortól fogva ugyanis egyre inkább kezdett kilépni Európa a keresztény Igazság egyetemessége alól, s a tudomány talaján a függetlenített természetet kezdte el tanulmányozni. Ebből vezette le – s vezeti le ma is – a saját valóságfelfogását. Így elvágta a világ metafizikai gyökérzetét. A haladás ilyen kontextusban kilábalás az ún. „sötét középkorból”, s szisztematikus előre vonulás az ész uralma felé. A kettő valóságfelfogása tehát teljesen más.

     Nézzük meg, hogy a mai világi demokráciában miképpen működik a kereszténység. Napjainkban gyakran emlegetik, hogy a modern demokrácia a görög, római és keresztény hagyományra épül. A görög és római hatás elvitathatatlan. De bátran kérdezhetnénk, hogy hol jelenik meg a keresztény hagyomány? A kereszténység ugyanis mára a demokratikus közegben, nem túlzás azt mondani, hogy ad absurdum filozófiai állásponttá lett. Szimpla vélekedés, egyfajta hozzáállás a felmerülő kérdésekhez. A keresztény álláspont, ma már nem ér többet, a materialista, ateista, liberális álláspontnál.

     Ha a kereszténység be is kerül a parlamentbe egyes pártok világnézeteként, el kell fogadnia a demokrácia kizárólagosságellenes elvét. El kell fogadnia azokat a játékszabályokat, hogy saját keresztény álláspontjának egyedül szubjektíven (magára nézve) és nem objektíven, egyetemesen van igaza. Meg kell ugyanis hajolnia a véleményszabadság előtt, ami lényegesebb az igaz tartalomnál. Teret kell engednie más léttel, valósággal kapcsolatos elképzeléseknek. Vissza kell húzódnia a nem-tudás világába. Ugyan a kereszténység a Kinyilatkoztatás révén kijelenti az igazságot a világról és az életről, az állam még sem ennek veti magát alá, hanem a jövőben keresi a haladás, fejlődés képében az igazságot és a tökéletességet. Más szavakkal, a modern demokrácia ott keresi a jólét és az igazság birodalmát, ahol a kereszténység a véget, avagy az ítélet napját látja.

     Sokan mondják, hogy ha a létszemlélet nem is, de a keresztény morál jelen van valamiképpen a demokráciában. Nézzük meg közelebbről ezt az állítást keresztény szemszögből. Azok a morális tényezők, amelyek megtalálhatóak a demokráciában, nem a kereszténységből következnek, hanem a természetből. Hogy mit is értünk közelebbről ez alatt? Ha ledobunk egy tollat a földre, az azért esik le, mert a gravitáció törvénye ezt lehetővé teszi. Ha egy A test hat egy B testre, akkor B is ugyanakkora és ellentétes irányú erővel hat A-ra. Ez Newton második törvénye. Ha a vizet egy külső felületi erő által létrehozott nyomás éri, akkor a folyadékban minden irányba tovább terjed. Ezt teszi lehetővé Pascal törvénye. A demokratikus törvények pedig azt teszik lehetővé, hogy a polgárok ne öljenek, ne lopjanak, ne raboljanak, ne erőszakoskodjanak. Ha nem létezne gravitációs törvény, nem esne le semmi. Ha nem létezne Newton törvénye, nem hatnának egymásra a testek. Ha nem létezne Pascal törvénye, a folyadék nyomásra nem terjedne szét. Ha pedig nem léteznének demokratikus törvények, a polgárok halomra ölnék és rabolnák egymást. A keresztény morál és etika, éppen ebből a hideg természeti törvényszerűségből emeli ki az embert. Az Evangélium ugyanis fenntartja azt az elvet, hogy nem a külső törvényeken van a hangsúly, hanem a benső, valóban emberi törvényeken, ami önmagában már nem is minősül törvénynek, hanem szabad, független akaratnak. Az embernek rezisztensnek kell lennie a külső hatások ellen. Ki kell vonnia magát hatalmuk alól. Nem azért kell az alapvető morális törvényeket betartani, mert az külsődlegesen kötelező, hanem azért, mert ez tartozik hozzá az ember legbensőbb természetéhez. Itt nyilatkozik meg az igazi emberi akarat.

    Legyünk őszinték. Ha eltörölnék a büntetést azért, ha valaki embert öl, vagy ha egy ember valakit meglop, hányan lennének azok, akik benső, emberi lényegüknél – tehát akaratuknál – fogva nem tennék meg ezeket a bűnöket? Ekkor tudnánk meg nyíltan, hogy ki minősül kereszténynek és ki természeti lénynek. Krisztus tanítása nem arról szól, hogy engedelmeskedjünk a bűnös emberi természetnek (hajlamoknak, vágyaknak, szenvedélyeknek stb.), hanem hogy mindezek felett uralkodjunk. Csak így vagyunk méltóak fejünkön hordani a teremtés fényes koronáját. Ez ad létünknek stabilitást. A demokrácia ezzel ellentétben a kényelmes életet biztosítja. Nem kell semmilyen erőfeszítést tennie az embernek saját irányába, elég, ha rabszolga módjára aláveti magát a külsődleges törvényeknek, elvégre ezek szabályozzák és határozzák meg azt, hogy kik is vagyunk. Nem mi magunk, mert abba nincs beleszólásunk. Ha a törvény engedi: támogatjuk az abortuszt, ha engedi, elfogadjuk a homoszexualitást, a szodómiát, az erőszakot, az ateizmust, a butaságot, a hazugságot. Ennek értelmében akkor valósítjuk meg az emberi jóság legmagasabb fokát, ha minden bűnnel szemben toleránsak vagyunk. A törvényes bűn, így nem bűnné, hanem erénnyé válik. Ha a demokratikus tömeg egyszer úgy döntene, hogy neki szüksége van arra, hogy a törvény biztosítsa az emberölést, s ha a parlament törvényerőre emelné a kérésüket, akkor ez után az az egyén, aki embert öl, erényes lenne? S aki nem öl embert, mondjuk minden pénteken délután kettőkor, az bűnt követne el? Abszurd, de egyben nehéz kérdés. Mert ha azt mondjuk, hogy ezáltal erényes ember lenne, akkor az emberölést beemeltük az erkölcsi kódexünkbe, ha viszont azt mondjuk, hogy nem válik erényessé, akkor a törvényeket betartó polgár minősül erénytelennek. Ez egy szélsőséges példa, de jól mutatja azt a dilemmát, hogy a külsődleges törvények lehetnek öncélúak is, mert nincs semmi magasabb erő, ami szabályozná őket. Más szavakkal nincs rá szükség, hogy megegyezzenek az ember benső morális törvényeivel. Elég, ha az ész szabályozza őket.

     Mindezeket figyelembe véve az tehát a konklúzió, hogy kereszténység nélkül nem teremtett lények vagyunk, független akarattal és hatalommal, hanem természeti lények, akik csak szolga módjára, a világ zajának engedelmeskednek. Feltételezzük, hogy a külső morális törvények minden esetben jók, s magát az embert is erényessé teszik, ha betartja őket. De ha nem tartana az ember a büntetéstől? Honnan tudnánk meg ki az őszinte? A törvények az elmúló élet próbáját kiállják. De mi van azon túl? Vajon az örök halál próbáját is kiállják? Életünk során elrejtőzhetünk törvényekbe, mint a színészek a színpadi díszletekbe. Viszont az előadás végén álarcunkat kénytelenek vagyunk levenni, s marad az ember önmagában, mezítelenül. Ekkor derül ki, hogy volt-e valami megfogható az álarc mögött, ami élő és őszinte, „mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz.” (Mt. 7:14)

     Végül vessünk egy pillantást a demokrácia szabadságeszményére. Mikor a 18. század végén a franciák feltalálták a szabadságot, az volt a céljuk, hogy a hatalmat a nép kezébe (vissza)helyezzék. Ezzel az ancien régime-nek, a régi rendnek vetettek véget. Azt akarták, hogy a nép maga döntsön arról, hogy mit akar. Ha viszont fenntartjuk azt, hogy a népet az egyes ember alkotja, akkor a demokráciában az akarat meglehetősen szokatlanul nyilvánul meg. Hogy miért? Elsősorban azért, mert sokszor nem az történik, amit az egyes ember akar. Ha egy ember valamit jónak lát, s ezen elképzelése megegyezik egy pártéval, a kijelölt pártra szavaz. Ha viszont az emberek tömege mást lát jónak, akkor a többség elve alapján a megszavazott párt kerül hatalomra. Aki nem arra szavazott, annak akarata nem teljesedett be. Így az egyéni akaratnak a hatalom nem tett eleget, csupán az akarat megvalósulásának lehetőségét kínálta fel. Másodsorban nézzük meg, hogy ha az ember akarata meg is valósul (tehát a megszavazott párt hatalomra kerül, így az ember elképzelései – tegyük fel – megvalósulnak), milyen értelemben minősül az akarat szabadnak? A mai ún. választópolgárok minden esetben azt a pártot választják a felkínáltak közül, amelyik a legnagyobb hatást képes gyakorolni rájuk. Úgy tűnik, mintha a választó határozná meg – szabad akarata szerint – saját döntését, hogy kire akar szavazni. Hogy ez miért nincs így, azt a következő példával szemléltetnénk. Tegyük fel, hogy valaki el szeretne menni kirándulni. Szabadon dönthet, hogy Mallorcára vagy Máltára. A döntés előtt mérlegeli azt, hogy mit lehet megnézni az egyik vagy a másik helyen, melyik mennyibe kerül, s végül arról dönt, amit a legmegfelelőbbnek lát. De tényleg ő jutott el a döntésig? Vagy csak a különböző hatások, amelyek az egyik vagy a másik lehetőségből következtek, meggyőzték őt, s ezzel létrehozták, jobban mondva kialakították a választást. Az ember a végleges döntést így csak elszenvedte, mert a választott lehetőség olyan nagy hatással volt rá, hogy kénytelen volt akaratát feladni, s meghajolni a döntés előtt, amit nem is ő hozott meg. Így működik ez a demokráciában is. A választásnál soha nem a szabad akarat nyilvánul meg, mert az akarat abban a pillanatban megsemmisül, amint a pártokból következő hatások megnyilvánulnak. A valódi, szabad akaratból következő döntés abból áll, ha az ember nem szenvedi el a külső hatások által meghatározott befolyásokat, hanem ellenáll azoknak. Ebben az ellenállásban nyilatkozik meg az igazi akarat. Minden más csak megkötött akarat, ami rabszolgaságnak minősül.

A demokrácia a népből, az egyes emberek közösségéből, tömeget csinált. Más szóval számot és mennyiséget, ami súlyt ad egy véleménynek. Így általános igazsággá csak az válhat, amit a tömeg annak tart. Már Szókratész is felismerte saját korának hiányosságait, mikor úgy bölcselkedett, hogy a tömeg soha sem tesz rosszat, de jót sem. Mindig azt teszi, amit a pillanatnyi állapota éppen diktál. Legyen az jó vagy rossz dolog, a tömeg természeténél fogva nem lehet egyik sem. A külsődleges hatások azok, amiben megbotlik. Soha nem magától tesz valamit, mert jobban bízik a világban, mint saját magában. A kereszténység az embernek méltóságot ad, önállóságot, valamint fényes fegyvert, amivel a világ felett győzedelmeskedni tud. Nem kell szolgálnia a múlandó dolgoknak, mivel egyedül csak az örökkévaló előtt képes térdre borulni. Ahogy Krisztus tanította: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.”(Mt 10,34)

Konklúzió

     Summa summarum elmondható, hogy a demokrácia megteremtette a szekuláris világot, amiben az egyének különálló individuumokká váltak. Az emberek közös pontja egyedül a nyelv maradt. De nehogy azt gondoljuk, hogy a nyelv valamiféle minőséget hordoz magában. Ugyanazokat a romokat találjuk más földeken is, mindegy, hogy milyen nyelven szólalnak meg. A különálló individuumok között nincsenek különbségek. Mindannyian alávetik magukat a jóléti társadalom játékszabályainak. Elsődlegesen mindig a saját érdekük a fontos, majd jön minden más. Ráérnek saját jellemük megteremtésére. Először filmsztárnak, táncosnak kell lenni, vagy éppen ügyvédnek, igazgatónak, értelmiséginek, az elvetemültebbek politikussá válnak. Ezek után, ha „megharcolták az életet”, lehet jelleme az embernek. Előbb nem. Addig meglehet maradni a fogyasztásban és szórakozásban, magában az ún. józan jelenben. A jövő hozza majd magával a jellemet. Csak hátradőlve ki kell várni.

     A dolgozatban felvázolt világhoz van ma igazítva a kereszténység. Lehet beszélni a különálló individuumok „közösségéről” önzés nélkül? Mert az önzésben a saját cél van az első helyen, s nem a közös cél. A modern ember megbotránkozik azokon, akik még valamiképpen a régi elvekhez ragaszkodnak, akik nem tudnak különálló, atomizálódott individuumokban gondolkodni. Semmi sem ellentétesebb a krisztusi szellemiségtől, mint az egyedüllét, amiben az ember nem ismeri fel saját szerepét és felelősségét. Mindenki a saját igazát tartja helyesnek, s nem a közös Igazságot. Ma ugyanis lehet vallani akármit. A demokrácia lehetővé teszi a vallás szabadságát (legyen az gondolat-, sajtó-, vélemény szabadság), de a hit szabadságát nem teszi lehetővé, mert az megköveteli a kizárólagosságot, ami közösséget teremt. Így semmi sem ellentétesebb a demokrácia elveitől, mint a közösség.

[1] Ld.: Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Vallásfilozófiai előadások. Atlantisz Könyvkiadó, 2000, Budapest, 120-131. pp.

[2] Joós Ernő: Isten és Lét. Körséta Heidegger, Kirkegaard, Nietzsche és más filozófusok társaságában. PallWest Kiadó, Budapest, 1991, 35. p.

[3] Aquinói Szent Tamás a középkori gondolkodás meghatározó alakja is annak bemutatására törekedett, hogy a hit milyen módon érthető meg. Ennek ékes példája az istenbizonyításának öt tétele. 

Sokszor a magányos meg nem értettség állapotában vannak azok a világban, akik királyságpártinak, monarchistának vallják magukat. Ez egy reménytelibb pillanatban is a magányosság menetelése, ami erőt és éberséget adhat bizonyos helyzetekben az embernek és egy közösségnek is, de ugyanakkor képes egyedi koncepciók, világok és rendszerek megalkotására is ösztönözni azokat, akik erre amúgy is hajlamosak. Sokszor elmondtuk már, a monarchizmust – amelyet a megvalósítás igénye és nem egyedi (pre)koncepciók határoznak meg – nem kell újra kitalálni, tekintettel arra, hogy nem egy politikai ideológia, hanem inkább aktualizálni kell. 

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Idehaza is azt kell helyreállítani, ami egykoron már megvolt; az alkotmányos királyságunkat. Ezzel a helyreállító folyamattal – amely gyakorlati, össztársadalmi és politikai tett is egyszerre! – kapcsolatos viszonyrendszerünket fejezi ki az, amit ma monarchizmusnak vagy monarchistának hívhatunk Magyarországon, anélkül, hogy belemennénk olyan részletkérdésekbe, mint például a szabad királyválasztás, a legitimizmus vagy a király személyének kérdése, melyek népszerű vitatémák, de legjobb esetben is csak másodlagosak. A viszonyrendszert persze megszabják a monarchisták eszközei is, ezek eléggé behatároltak jelenleg és legtöbbször a gondolatokhoz van közük. De ettől még nem kell (mert nem is lehet), hogy egy eszmerendszerré álljanak ezek össze, és arról sem beszélhetünk, hogy a monarchizmus egy filozófia lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy a (politikai) filozófia sokban segítség lehet a helyreállítás (restauráció) szellemi megalapozásában, érvrendszerünk megszilárdításában. 

A helyreállítás szempontjából ugyanis kívánatos, hogy a gondolatot cselekedet is kövesse. Van erre saját példánk is, a győztes magyar ellenforradalom (1918-1920), amely helyreállította királyságunkat (ha nem is teljes egészében) szinte semmilyen filozófiával nem rendelkezett, eszmeisége is nagyobbrészt lelkesítő szónoklatokból és aktualizált politikai-közjogi nézetekből, de semmiképpen sem politikai filozófiából állt. Elkötelezett, kombattáns gyakorlat azonban annál jobban jellemezte a résztvevőit, egy korábban, de később is alig tapasztalt egység mellett. Amire akkor lehetőség volt, manapság persze ugyanolyan formában már nincs esély, hiszen királyságunk emléke és gyakorlata sokkal jobban szertefoszlott azóta, de az alapállás, amiért valaki magyar monarchista lesz nem változott azóta sem.

Természetesen a gondolat kifejezése, a beszéd, az írás is sokszor önmagában politikai tett, persze csak akkor, ha ezt megfelelő politikai térben és időben, egy jól pozícionált politikai aktor teszi meg. Semmi esetre sem akarjuk leértékelni tehát a gondolat termékenyítő erejét, már csak azért sem, mert jelenleg sokkal többre nem vagyunk képesek magyar monarchistaként és ennek a hatása is felemelő. 

Csak gondolatokból nem lesz a magyaroknak apostoli királyuk, de királyságuk sem, sőt a restauráció is csak vágyálom marad pedig végső soron ez az, amit akarunk. Ezért nem lehet megfeledkezni arról, hogy a gondolat nem minden, nem a teljesség és legfőképpen nem menedék és nem indok a mentegetőzésre. A gondolat lehet tápláló eledel, de nem lesz kard és nem lesz pajzs sem, és nem lesz belőle sem uralom, sem hatalom.

Persze könnyű itt, a gondolatnál megállni, tekintettel a körülményeinkre és a szegényes lehetőségeinkre. Tény, hogy jelenleg mindenki szeretne királyi módon élni, vagy éppen ’király lenni’, bármit is jelentsen ez. Van, akinek ez talmi hírnevet és gazdagságot jelent, kicsikart politikai vagy gazdasági hatalmat, de van, aki ezt (élet)filozófiának és egyfajta szellemi azilumnak tartja, ezért a királyságot és a „királyiságot” tudatállapotnak tekinti, amely egy belső kvalitásrendszeren alapul, az egyén szellemi kondícióival kapcsolatos feltételekhez kötődik.

Mindez valahol érthető, magam is hajlok arra, hogy legyen a királyaink minősége, szavaik, cselekedeteik, műveik, emlékezetük inkább a mércénk, mint a jelenlegi másodperc-emberkék dolgai. De ennek a gyakorlatnak a hajszolása, hovatovább filozófiai kifejtése azonban inkább altat, szellemi bebábozódásra késztet, mint felráz és a gyakorlati tettek mezejére vezet. Arról nem is beszélve, hogy mindez érdek- és dacszövetséget alakíthat ki azok között, akik saját mellőzöttségükben, kívülállóságukban eredményesen képesek egymásra hangolódni, és a népszerűtlenségből saját maguknak erényt akarnak fabrikálni.

Ez azonban csalfa ábránd és önámítás, és nem esik nagyon messze egy szellemi hübrisz csapdájától sem, pedig csak egy minden ízében modern félreértésen alapszik. Ugyanis mindenkinek, sőt sokaknak sem kell „királyinak” lenni, egyszerűen erre nincsen szükség és nem is lehetséges a természet törvényei szerint sem, sőt hosszútávon ez ellentétes mindazzal, amin az uralom és az uralkodás alapszik. De ennél nagyobb veszély is van ebben, mert ez a gondolkodásmód rejtett módon kiegyezik a modernek egyik legveszedelmesebb tanával, az egalitarizmussal. Ha ugyanis sokan meg tudják valósítani a ’királyi’ tudatállapotot és minőséget, akkor mindenki egyenlő nemcsak születésében, hanem lehetőségeiben és feladataiban is, ez pedig egy hierarchiában nem támogatott állapot és ellentétes azzal, hogy a királyok inkább születnek és e mellett még kiválasztódnak egy ország, egy nép illetve egy nemzet számára. 

Itt most nem arról van szó, hogy a király ne legyen minta, mert legyen az, sőt példaértékűnek kell lennie személyében és cselekedeteiben is. De mihez kezdünk a ’királyi minőség benső, személyes kialakításánál’, akkor, amikor a felkent, megkoronázott király Isten kegyelméből származó uralmára gondolunk?

Az állításunk egyszerű: királyságra nincsen azoknak szükségük most, akiknek van már egy uralkodójuk ’belül’. Biztosan léteztek ilyen személyek korábban is, nemcsak most, akár tudatosan, akár ösztönösen, de rendelkeztek vele. Azonban ők mindig is nagyon kevesen voltak és nem kell ezen változtatni, nem is érdemes, mert akkor a helyreállításra sincsen szükség. Úgy meg főleg nincsen erre szükség, hogy uralkodónk jelenleg nincsen ’kívül’. Eltéríthet célunktól, ha csak egy fajta képlékeny szellemi pozíció a királyság, mert ha valaki ezt valójában vagy képzelt módon megvalósítja, akkor nem lesz igénye egy tényleges, létező monarchiára, amelyben élhet. Vagy ami még rosszabb, ha be is következne egy restauráció, akkor azt a saját ’benső monarchiájához’ mérné, ami gyakorlatilag a fikció non plus ultrája lenne. Manapság az ilyen személy lenne az, aki azon mélázna, hogy milyen ember lett a király, kiknek a királysága ez, és egyáltalán micsoda képtelen helyzet ez az egész, nem is így kellene lennie.

„A királyság egy rendezett és magasrendű tudati világ szimbolikus kivetülése és megjelenése a földi világban […] annak, akinek önmagában, önmagával kapcsolatban szellemi céljai vannak, aki emelkedettebb, és nem pusztán az evilágiság és a földi világ körében megragadható, semmitmondó életcélok jegyében próbálja az életét leélni, annak számára egy benső, szellemi monarchia kialakítása vagy helyreállítása elengedhetetlen. […] A királyság teljesen elképzelhetetlen és botrányos egy olyan ember számára, aki mindenféle gondolatfoszlányoknak és uralatlan emócióknak korlátlanul és öntudatlanul odadobva magát a spontán asszociációk, tudati örvénylések, áramlások és infernális ösztönök valamint általa nem is sejtett eredetű szuggesztiók kaotikus világában él.” – írta Baranyi Tibor Imre például nem is olyan régen[1], jellemezve a „benső monarchiát”, miközben kijelentette, hogy a helyreállítási lehetősége gyakorlatilag megszűnt mindenhol a királyságnak.

A fentebbi írás jól mutatja azt a szubjektív idealista ismeretelméleten nyugvó gondolatiságot, mely abból indul ki, hogy a szubjektumtól függ az objektum, vagyis a mindenkori „külső” az a mindenkori „bensőnek” a reprezentációja. Ez a gondolat józan és logikus is lehet önmagába zártan, mert azt állítja esetünkben, hogy a király mintegy akkor jelenik meg a külső világban is, amikor az ember olyan minőséggel bír, hogy ennek a társadalmi valóságban a király felel meg. Mindez inverzben indokolja meg a világunk süllyedésének, zuhanásának szükségszerűségét, ami persze sántít, hiszen erre pontosan fordítva lehet szükségünk. De emellett a zuhanás, a világ romlása ma már nemhogy tény, hanem közhely is, amellett, hogy mindezt nem biztos, hogy tudatosítottuk magunkban, a temérdek gondolkodó figyelmeztetése ellenére, akik már legalább háromszáz éve folyamatosan megteszik a maguk jelzését a témában.

Mindemellett nem releváns egy egyéni szinten konstruált aranykor sem, amikor az emberek elméletben olyan szellemi nívón álltak, hogy mondjuk egy királyság meg tudott valósulni, akár számunkra, magyaroknak is. Ugyanis ha az uralkodókról, elitekről valamit tudunk is (korántsem mindent és nem mindig a legfontosabbat!), azokról szinte semmit sem, akik egyszerűen a király alattvalói voltak, rang, cím és bármilyen kiváltság vagy különösebb perspektíva nélkül. Ők éltek a királyságban, ők voltak a királyság teste, és ma pontosan olyan emberek volnának ehhez a szinthez a legközelebb, akik pusztán a királyságban test lennének, gyomor és kéz és láb. Ezért a fenti gondolatsor azt gondolom nem releváns a mai időszakra, mert a tömegembernek nem lesz meg a belső uralkodója sohasem, ahogyan korábban a többségnek sem volt meg. A helyzet logikája ugyanis azt diktálta, hogy amije nincsen meg belül (és könnyen meglehet: soha nem is lesz), azt megkaphatja kívül majd, és ezáltal is gazdagabb és teljesebb lesz az élete.

Ha a „benső királyság” mai koncepciójának volna érvénye, akkor az alattvalók jelentős része mindig is birtokolta ezt a magasrendűséget. Ha azonban ez így volna (véleményünk szerint nincsen), akkor is felvetődhet a kérdés, hogy mindezt érdemes és lehetséges-e rekonstruálni egy posztmodern korszak tömegemberében? Mi lenne az, az ezzel elérhető reményteli eredmény a királyság szempontjából, amiért ezt támogatnunk kellene?

Mindez absztrakt politikai konstrukciókat von maga után, amelyek pontosan azoknak a sajátja, akik mindig is a monarchia lerombolására törekedtek, a moderneknek, a progresszíveknek, a felbomlás forradalmi erőinek. Ez az út benső, azaz gondolati vagy éppen gyakorlati utópiákhoz vezet csak, a filozófiai örök eretnekségekhez, ahogyan arra például Molnár Tamás többször rávilágított írásaiban. De legenyhébb esetben is egy egyéni hübrisz tápláléka lesz egy ilyen szellemi praxis, melyet a nagy kétségbeesés, a megvetés és az önsajnálat követhet majd.

Metafizikai, és általában véve is, ismeretelméleti problémákat ugyanis nem lehet alkalmazni azonnal gyakorlati, társadalmi- és politikai síkon, mert mindez eljárásában és végeredményében több mint kontraproduktív és hipotetikus. A kettőt nem lehet elválasztani teljesen, nemcsak nem elegáns és alapvetően prekoncepciózusan torz mindez, hanem a megvalósítástól eltávolít. A tett politikájába nem szerencsés, vagy inkább káros belekeverni tisztán ismeretelméleti problémákat és azokat megoldásként, magyarázatként tálalni. De fogalmazhatunk gyakorlatiasabban is: mégis hány kereső, intelligens és nyitott, értelmes embernek kell a metafizikát tényleges mélységében értenie, mondjuk egy helyes államszerkezet megállapításához vagy a jó kormányzás gyakorlatához? És mi lesz azokkal, akik még nem ilyenek és nem is lesznek soha? És mi lesz akkor, hogyha a politikai értelemben vett nemzet döntő többsége sem lesz ilyen? Le kell, hogy mondjunk minden tervünkről és nemzetünk boldogulásáról és várni, amíg a gödör fenekére érünk és a Sátán unottan kinyitja bűzös pofáját megromlott lelkünkért?

Akaratra és igényre van szükségünk egyéni szinten inkább. Akaratra a küzdelemért, igényre azért, hogy másra is képesek vagyunk, mint a materiális jólétünk. Mind a kettőre azért, hogy önmagunkat képesek lehetünk meghaladni, jelenlegi állapotunkban.

A királyságra pontosan azért volt és van szükség, mer tökéletlenek, bűnösök és esendők és sokszor gondolatainkban és tetteinkben is infernális ösztönöktől vezéreltek vagyunk. Az ember ugyanis tökéletlen lény, nem tud tökéleteset létrehozni. Sokszor nem is látjuk, nem is érezzük, vagy ami még rosszabb és nem is ritka, élvezzük ösztöneink megélését és pontosan arra törekszünk, hogy ezeket vakon kiélhessük, azt gondolva mindez jár nekünk és még ennél több is. Nem érdekel minket más nyomora, úszunk az anyagelvűségben, hatalmas, saját szemétdombot szeretnénk, élvezzük a hús bűneit és csaholva imádunk egy demagógot, akinek a kedvéért rátaposunk felebarátunkra is, ha kell. Nem ismerünk mértéket, mércét és korlátokat, nincsenek jó mintáink és mindent megteszünk az egónk növelésére és elismertetésére. Mindemellett – nem kisebbítve ezzel saját felelősségünket – vezetőink, sugalmazóink mindezt folyamatosan táplálják bennünk és gondoskodnak arról is, hogy soha ne felejtsük el ezeket és, hogy mindez a világ legtermészetesebb dolga.

Kell ezért valaki és valami, ami ezzel szembe helyezkedik idea szinten és a gyakorlatban is, kell valami, ami (nemcsak) abból szerzi meg a legitimitását, amik most vagyunk, és hatalma van e felett. Igazi, elvitathatatlan hatalma van felettünk, amit jóra használ. Aki képes változtatni és mégis a folytonosságot és az egységet, a stabilitást jelképezi. Aki a részünk, de mégis felettünk áll. Rendet ad, a rendet jelképezi és az arra irányuló igényünket, amire minden körülmények között törekednünk kell.

A rend hiányában nem rejlik ugyanis szabadság, csak a káosz gyakorlata. A tömeg nem hordoz magában minőséget, egyenlőség pedig soha nem is létezett, csak Isten előtt. Kell valaki, aki egyedül szuverén, aki a rend lehetőségét magában hordozza, így pedig a szabadságunk megélésére is lehetőségünk van.

Ennek a valakinek, aki a királyunk, léteznie kell, nemcsak a ’minőségét’ kell megvalósítani bennünk – főleg nem nélküle.

Általános értelemben most uralom és hatalom nélküli az életünk, és elveink hierarchia- és autoritás ellenesek. Önmagunkhoz sem vagyunk hűek, nemhogy uralkodónkhoz hűek tudnánk lenni. De, mégis egy igazán elveszett pillanatban felvetődhet a kérdés majd, teljes érvényével; valóban nem akarunk és nem is tudunk hűek lenni rendelt uralkodónkhoz, aki önmagunk meghaladásért, boldogulásunkért, Isten kegyelméből uralkodna országunkban? Ez a szabadságunkhoz való hűségünk biztosítéka is lehetne egyben.

Ma, a modernségen túl, újra lehet definiálni magunkat, a híres platóni tanítás alapján is. A görög filozófus az államról értekezve ugyanis megjegyzi, hogy akinek nincsen belső királya, jó, ha legalább van egy külső. Ma igény sincsen egy belső uralkodóra, nemhogy lehetőség. A külső uralkodó és uralma azonban meghozhatja ezt, de csak akkor, ha lesz rá újra igényünk, vagy ha már semmi más nem segíthet majd rajtunk.

(Köszönet Pető Zoltánnak.)

Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita.           

A magyar történelmi köztudatban a Rákóczi szabadságharc (amelyet a közbeszéd és a történetírásunk is másfél évszázadig csak Rákóczi-ribilliónak hívott) befejezésétől a reformkor kezdetéig tartó időszak országunk történetének talán a legkevésbé ismert időszaka. Kevés pátosz és romantikus felbuzdulás, sehol népszerűséget hajhászó politikusok, de annál több büszkeség és férfias öntudat. Az 1711-es szatmári békével Magyarország történelmének legbékésebb és leghosszabb ideig tartó felemelkedő korszaka köszöntött be. Ez volt a Ludas Matyi és az Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita korszaka. A magyar büszkeség és öntudat, a nagyobb viharok nélküli csendes gyarapodás időszaka ez.

Írta: Csizér Márton.

            Az 1711-es szatmári kompromisszumos béke megkötésében főszerepet játszó két személy báró (1712-től gróf) Károlyi Sándor (1668-1743.) és gróf Pálffy János (1663-1751.) hosszú ideig történelmünk megvetett figurái voltak. Károlyi neve (Görgey előtt) az áruló szinonimájává vált és az ellene folytatott propaganda annyira hatékonynak bizonyult, hogy még kései leszármazottja a „vörös gróf” Károlyi Mihály is azt írja emlékirataiban, hogy elődje a család hatalmas birtokait a Habsburgoktól kapta jutalmul a béke megkötéséért. Értsd: Rákóczi elárulásáért. Ezzel szemben az igazság az, hogy Károlyi Sándor a grófi címen kívül az uralkodótól semmilyen birtokadományban nem részesült, de a Rákóczi felkelésben részt vevő más nemesekhez hasonlóan a fejedelemtől kapott birtokokat megtarthatta.

            Pálffy János talán még rosszabbul járt, mint Károlyi. Az uralkodójához mindig hűséges kitűnő katonát, hadvezért és politikust az 1945 előtt nagy népszerűségnek örvendő Thaly Kálmán féle függetlenségi irányzat éppúgy árulónak tekintette, mint a ’45 utáni osztályharcos kommunista „történettudósok”. Élete a mai napig nincs tudományosan feldolgozva. Ferenc József személyes ajándékát, a Kodály köröndön felállított mellszobrát az új urak habozás nélkül eltávolították. Visszaállítása még csak a tervekben sem szerepel.

            III. Károly az utolsó férfiági Habsburg uralkodó már trónra kerülése előtt megismerte az élet árnyékosabb oldalát. Lipót császár kisebbik fiaként, mivel a család spanyol ágának kihalása – a beteg II. Károly spanyol király gyermektelensége miatt – már elkerülhetetlen volt, apja őt szánta a spanyol trónra. A spanyol örökösödési háború (1701-1714.) kitörését követően Spanyolországba utazott és az elkövetkezendő évei szakadatlan harcok között telt el. Bár Savoyai Jenő herceg és Marlborough hercege győzelmek egész sorozatát aratták a főhadiszintéren, magában Spanyolországban a francia ellenes koalíciónak sokkal nehezebb dolga volt. Károly bár egy időre Madridot is sikerült elfoglalnia (1706), Katalóniába visszaszorulva, Barcelonából irányítva folytatta a háborút: csökkenő esélyekkel, de elszántan és megalkuvás nélkül. A bátyja I. József halálakor formailag a spanyol és az osztrák birtokok egy kézben egyesültek. Ennek lehetőségét azonban még Károly legerősebb szövetségesei az angolok és a hollandok is nagyobb veszélynek tekintették, mint a francia király, XIV. Lajos unokájának, Fülöpnek spanyol trónra kerülését. Szövetségesei elhagyták, de ez sem tudta elcsüggeszteni. Károly még évekig folytatta a háborút és végül előnyös békét tudott kötni: a spanyol trón Fülöpnek jutott ugyan, de a korábbi spanyol birtokok közül Nápolyt, Milánót, Szardíniát és Németalföldet Ausztria kapta meg (1714).

            A fegyverek azonban nem sokáig pihenhettek. 1716-ban kitört az újabb török háború, amely Savoyai Jenő herceg vezetésével, hatalmas győzelemmel végződött: a Temesköz felszabadításával sikerült visszaállítani az „ezeréves határokat”. Az akkor már a magyar nyelvben is inkább Belgrádnak nevezett Nándorfehérvárt és további szerb illetve román területeket is sikerült felszabadítani, de ezek a hódítások nem bizonyultak tartósnak.

            A felszabadított Bánság egy szinte teljesen elpusztult, lakatlan, mocsaras, gazdasági értékkel nem bíró terület volt, de az uralkodó által kinevezett Mercy tábornagy kormányzása alatt gyors fejlődésnek indult. Alig pár évtizeddel később már Magyarország „éléskamrája” lett. III. Károly országlása alatt különösen sok történt az ipar és a kereskedelem fejlődésének előmozdítása érdekében. Hazánk újabb, egyvégtében haladó és csaknem két évszázadig tartó fejlődésének alapjait ő vetette meg.

            III. Károly élete utolsó percéig reménykedett, hogy idővel fia születik. Két lány (Mária Terézia és Mária Anna) apjaként azonban fel kellett készülnie arra is, hogy leány fogja követni a trónon. Idővel ez vált legfőbb uralkodói törekvésévé: minden európai hatalommal elfogadtatni a Habsburgok leányági örökösödését. A magyar országgyűlés komolyabb ellenvetés nélkül 1723-ban elfogadta a leányági örökösödést és a birodalom közös ügyeinek kezelését szabályozó Pragmatica Sanctiót. Az elfogadás abból a szempontból is meglepő lehet, mert II. Rákóczi Ferenc féle propagandában a felkelés egyik fő oka a Habsburgok fiági örökösödésének „kényszerű” elfogadása volt. Most már a leányág elfogadása is gond nélkül megtörtént. Más országokkal szemben viszont III. Károly komoly engedményekre is hajlandó volt, hogy Mária Terézia trónöröklését biztosíthassa. Az általa alapított és tíz éven keresztül nyereségesen működő Oostendse Compagnie (Osztrák Kelet-indiai Társaság) tevékenysége sértette a franciák elleni hagyományos szövetségesek, a „tengeri hatalmak”, Nagy-Britannia és Hollandia érdekeit. Rájuk való tekintettel III. Károly megszüntette a Társaságot. A francia király XV. Lajos támogatásáért cserébe Mária Terézia vőlegénye, Lotaringiai Ferenc, lemondott ősei földjéről, Lotaringiáról.

            Mellékes eseménynek tűnik, de III. Károly jellemének megítélése szempontjából fontos epizód, hogy az apja (Nagy Péter, orosz cár 1689-1725) szigora elől menekülő orosz trónörökös Alekszej cárevicsnek ő nyújtott menedéket és hónapokon keresztül szabályosan bújtatta.

            Uralkodása utolsó évei nem voltak sikeresek. Már a lengyel örökösödési háború (1733-1735.) is területi veszteséggel zárult, de az Oszmán Birodalom ellen viselt újabb háború (1736-1739.) teljes vereséggel végződött. A húsz évvel korábban felszabadított román és szerb területek Belgráddal együtt ismét török uralom alá kerültek.  Ez a vereség rávilágított a Birodalom gyengeségeire és a korábbi évek valamennyi diplomáciai eredményét is megkérdőjelezte. Amikor röviddel a török háború befejezését követően III. Károly 1740 októberében egy magyarországi vadászatot követően elhunyt, senki sem tudta megítélni, hogy vajon mennyit fognak érni a Mária Terézia trónörökösödését elfogadtató szerződések. Mint hamarosan kiderült, nem sokat.

            A világtörténelemben kevés uralkodó lépett nehezebb körülmények között trónra, mint Mária Terézia. Poroszország elfoglalta Sziléziát, a bajor-francia szövetséges csapatok meg Csehországot és közvetlenül Bécset fenyegették.  Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kérte Mária Terézia a magyar rendek segítségét. Őseink a kért támogatást megadták: új hadseregeket állítottunk fel, amellyel nemcsak Csehországot sikerült visszafoglalni, hanem még a királynő legfőbb riválisát a császárrá választott VII. Károlyt a saját királyságából, Bajorországból is sikerült elkergetni.  Később csapataink a Rajnán is átkeltek és Franciaországot támadták. A rendek meggyőzésében „régi ismerőseink” – a szatmári béke kovácsai, gróf Károlyi Sándor és gróf Pálffy János – is főszerepet játszottak. Az utóbbit, aki 1741-től már nádor volt, magának a királynőnek kellett lebeszélnie, hogy 80 évesen személyesen hadba vonuljon. Francia oldalról kifejezetten számították rá, hogy Magyarország Mária Terézia ellen fog fordulni. Gróf Bercsényi László (Bercsényi Miklós, Rákóczi főemberének fia, ekkor már francia altábornagy) ebből a célból írt levelet Pálffy Jánosnak, aki viszont ezt a levelet felbontatlanul továbbította a királynőnek.

            Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748.) sikerült megvédeni a trónt. Mária Terézia és a Birodalom helyreállított tekintéllyel került ki a konfliktusból, de Szilézia porosz uralom alatt maradt. Az elveszett terület visszaszerzéséért, hosszas diplomáciai előkészítést követően, immár francia és orosz szövetségben, 1756-ban tört ki a később hétévesnek nevezett háború. II. Frigyes minden katonai zsenialitása ellenére teljes vereséget szenvedett volna és csak nagy szerencsével, Erzsébet orosz cárnő halálának és az utód – a fél év után megbuktatott – III. Péter cár porosz imádatának köszönhetően tudta megmenteni országát és Sziléziát.

             Magyar történészek munkáiban még ma is gyakran felbukkanó – és elsősorban erre a két háborúra utaló – kitétel, hogy ezekhez a háborúkhoz nekünk, magyaroknak úgymond „semmi közünk sem volt”. Tehát, pl. gróf Hadik András (1710-1790) aki nemcsak a magyar hadtörténet egyik legnagyobb géniusza, hanem „mellesleg” egyik legtisztább jelleme is volt, tulajdonképpen nem is magyar, hanem idegen érdekekért harcolt. A legnagyobb fokú szűklátókörűség ilyet állítani. Ki kellett állnunk a dinasztia mellett, mert egyrészről erre kötelezett minket a magyar országgyűlés által is elfogadott törvény a már említett Pragmatica Sanctio, másrészről viszont a törvénytől függetlenül saját önérdekünk is ezt parancsolta. Éppen a fentebb említett, még III. Károly idejében lezajlott és teljes vereséggel végződött török háború mutatott rá arra, hogy az Oszmán Birodalom akkor még nem volt „Európa beteg embere”. Ha a Habsburg Birodalom teljes erejével így tudtak elbánni, akkor egy független Magyarországnak mennyi esélye volna ellenük? Rövid időn belül egy újabb hódoltság köszöntött volna be. Őseink 1740-ben belátták, hogy a teljes függetlenség rövid időn belül az ország bukásához vezetne. Bármennyire is provokatív lehet az állítás, de még a függetlenség sem olyan eszme, amelyért érdemes lenne az ország érdekeit kockáztatni. (A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy mennyit ért az 1918-ban megszerzett függetlenségünk.)

             A hétéves háború befejeződésével Mária Terézia nekiláthatott országai újjászervezésének és modernizálásának munkájához. Ezzel kapcsolatban követte el a királynő leginkább közismert magyarellenes „bűnét”, a számunkra kedvezőtlen vámrendszer bevezetését. A XVIII. század második felére már mind az osztrák, mind a cseh nemesek fizettek adót, a magyar nemesek viszont még nem. A modernizálás legfontosabb lépése ezen elavult nemesi kiváltság eltörlése lett volna. Ezt azonban csak a magyar országgyűlés (egy gyarmatnak külön országgyűlése van?) tehette volna meg. Nem tették meg, nem szavazták meg. Ragaszkodtak a nemesség adómentességéhez. Mária Terézia az országgyűlés elutasító magatartásával szemben semmit sem tehetett, de az állam modernizálásához szüksége volt pótlólagos bevételekre. Mit tehetett ebben a helyzetbe? Alkotmányosan nálunk semmit sem, de uralkodó osztrák főhercegnőként Ausztriában teljesen jogszerűen vezethette be a számunkra kedvezőtlen vámrendszert. Amit a magyar nemes nem akart megfizetni adóban, azt megfizette vámban. A cseh és osztrák nemeseket nem sújtotta vám, de ők meg fizettek adót. A vámrendszer számunkra kedvezőtlen volt, de az adórendszer meg nekünk kedvezett. Ha nincs védővám, az azt jelentette volna, hogy Mária Terézia kifejezetten nekünk kedvez osztrák alattvalóival szemben. A vámrendszerre éppen az egyenlő bánásmód és igazság érvényesülése érdekében volt szükség. Azért sem tekinthetjük ezt különleges „nemzeti sérelemnek” mert ha akkor Magyarország és Ausztria két teljesen különálló független állam lett volna, Ausztria akkor is vámmal védte volna ipari termelését, nyilvánvalóan legalább akkor vagy magasabb vámokkal, mint amelyeket Mária Terézia alkalmazott, aki, mivel a mi királynőnk volt, nyilvánvalóan csak a szükséges mértékű vámtételeket alkalmazta. Ahogy nem kedvezhetett egyoldalúan nekünk, ugyanúgy nem kedvezhetett és nem is kedvezett egyoldalúan Ausztriának sem. Ezzel megválaszoltuk az „ország gyarmatként kezelésének” vádját is: egy gyarmatnak nincs olyan országgyűlése, amelynek beleegyezése nélkül nem lehet adót kivetni. Egy gyarmaton pont nem a „bennszülöttek” jómódú rétege adómentes.

            Mária Terézia belpolitikai szempontból is kiemelkedő uralkodónak bizonyult. Mivel a magyar országgyűlés támogatására nem számíthatott céljait „királyi” hatalmából kibocsátott rendeletekkel volt kénytelen megvalósítani, amelyek hazánkban is kifejtették pozitív hatásukat, de éppen a rendeleti forma miatt végrehajthatóságuk egyes elemeiben megkérdőjeleződött.  Persze mivel alkotmányunk egyik fontos sarokköve a megyék széleskörű önkormányzata volt, ezért sokszor még az országgyűlési törvények végrehajtása sem tükrözte teljes mértékben megalkotóik elsődleges szándékát. Ez a gyakorlat egy modern állam esetében elképzelhetetlen, nem is lehetünk büszkék rá. A népnevelés rendszeresítése, a tortúra eltörlése és a jobbágyság sorsának könnyítése az ő érdeme (úrbéri rendelet). A Jezsuita Rend – Mária Terézia számára kényszerű és fájdalmas – eltörlését, a rosszat, igyekezett jó irányba fordítani: a rend vagyonából teremtette meg azt a tanulmányi alapot, amelyből az ország oktatásügyének átszervezését lehetett finanszírozni (Ratio Educationis). A nagyszombati és immár nem jezsuita egyetemet áthelyezte Budára (majd később II. József Pestre) és ezzel nagy lendületet nyert a főváros fejlődése.

            Másik „vádpont” Mária Teréziával szemben az, hogy Bécsbe „csábította” és ezzel „elnemzetietlenítette” a magyar főnemességet. Ez a kritika ma már talán megmosolyogtató. A XVIII. században a magyarok sokkal jelentősebb részt vállaltak a Birodalom irányításában, mint a korábbi évszázadban. Emiatt huzamosabb ideig Bécsben tartózkodtak, gyermekeik is ott éltek, tanultak. Mária Terézia létrehozta a magyar nemesi testőrséget, mely természetesen külön is sok magyar ifjút az osztrák fővárosba csábított. Kétségtelen tény, hogy a XVIII. században a magyar főnemesség magyar nyelv használata háttérbe szorult, de a legfontosabb idegen nyelv nem a német, hanem a francia lett. Viszont ez nem a Habsburg gonoszságnak betudható egyedi magyar jelenség, hanem az egész európai elitet érintette. Még a porosz II. Frigyes és az orosz (de német származású) II. Katalin cárnő is szívesebben beszélt és írt franciául, mint akármilyen más nyelven. A magyar ifjak így ismerkedtek meg a nyugati kulturális vívmányokkal. Ha pedig a testőr-írókra (pl. Bessenyei) gondolunk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy közvetve még a modern magyar irodalom megteremtése is Mária Teréziának köszönhető. (Az pedig, hogy a testőr-írók közül sokan szabadkőművesek is lettek, egyszerre utal Bécs akkori szellemi nyitottságára és arra is, hogy a „nyitottságnak” nem csak pozitívumai vannak.)

            Súlyosabb vád – nemcsak Mária Teréziával szemben, hanem valamennyi XVIII. századi Habsburg uralkodóval kapcsolatban –, hogy tudatosan azért telepítettek volna be idegeneket a felszabadított, de a török hódoltság időszakában elnéptelenedett területekre, hogy a magyarság kisebbségbe kerüljön saját országában és a nemzetiségeket a rebellis magyarok ellen fel lehessen használni. A helyzet megítéléséhez tudnunk kell azt, hogy míg 1526 előtt hazánkban a magyarság létszáma a teljes népesség kb. 80%-át tette ki, addig ez az érték a török kiűzésének időszakára kb. 40%-ra csökkent. A török hódoltság pusztító hatása éppen az ország középső részén elhelyezkedő magyarságot érintette a legnagyobb mértékben. 1711-re az Alföld és a Dél-Dunántúl egyes részei teljesen elnéptelenedtek. A feladat a terület újranépesítése volt. Ebben azonban a magyarság nem játszhatott fontos szerepet. Külhoni magyarság nem létezett. A magyar népesség legfeljebb csak az ország egyik területéről tudott volna átköltözni a másikba. Ebben az esetben, ahová költöztek ott növekedett a magyarság részaránya, ahonnan elköltöztek ott viszont csökkent. Ezzel szemben a románok nagy tömegben telepedtek le Erdélyben, viszont ez már egy több évszázados folyamat spontán módon zajló folytatása volt. A Habsburgok ebben semmilyen szerepet sem játszottak, de az olcsó munkaerőt kereső erdélyi magyar földbirtokosok annál inkább. A szerbek betelepülése pedig a török háború következménye volt. Tudatos betelepítési politikáról kizárólag a svábok esetében beszélhetünk. Érdekes módon a XVIII. században betelepített sváb népesség jelentős része hamar elmagyarosodott illetve szimpatizált a magyarsággal, de pl. az Árpádok alatt kiváltságokkal betelepített erdélyi szászok még ekkora sem olvadtak be a magyarságba, sőt még különösebb szimpátiát sem éreztek irántunk.

            Mária Terézia tisztában volt vele, hogy uralkodása kezdetén a magyarság hűsége mentette meg a trónját. Nem is bizonyult hálátlannak, a fentebb már kifejteteken kívül neki köszönhetjük a még Zsigmond király által elzálogosított szepesi városok visszaszerzését, Fiume és a tengermellék Magyarországhoz csatolását, a magyar nemesi testőrség megszervezését, a Szent István Rend megalapítását és a sort még hosszan folytathatnánk.

            Mária Terézia halála rendkívüli történelmi esemény volt: kihalt a Habsburg ház. Rendkívüli és mégis jelentéktelen. Az utódai, férje révén, Lotaringiaiak lettek, de a hivatalos Habsburg- Lotharingiai családnév alatt elvileg is tovább vitték a dinasztiát. Az pedig már a történelmi gyökerek (a Habsburgok sikeres politikájának) erejét mutatja, hogy nem hivatalosan, de gyakorlatilag (uralkodói elvek, katolikus vallásosságuk stb.) ők is Habsburgok maradtak. 

            II. József (1780-1790.) uralkodásának megítélése ellentmondásos. Egyrészt, mint a „legtehetségesebb Habsburg” már trónra léptekor kiérlelt reformprogram megvalósításának tervével rendelkezett. Előremutató pozitív céljait azonban túl gyorsan és türelmetlenül akarta megvalósítani. Egy olyan központosított országban, mint Poroszország vagy Franciaország, sikeres uralkodó lehetett volna. A Habsburgok decentralizált soknemzetiségű birodalmában, ahol minden döntésnél számos partikuláris részérdeket kellett egyeztetni, nem sikerült megteremtenie reformjainak támogató hátországát. Egyedül maradt, amit a „nevezetes tollvonáskor” (a halálos ágyán rendeleteinek visszavonásakor) maga is belátott. Kivételképpen a Magyarországon kevés gyakorlati hatást kiváltó jobbágyrendelete és a vallásügyet szabályozó türelmi rendelete maradt hatályban. Magyar szempontból külön kiemelendő, hogy nem koronázta meg magát („kalapos király”), a történeti alkotmány megkerülésével illetve semmibevételével kormányzott. Mentségére szólva viszont meg kell jegyeznünk, hogy azon rendeletét, amely a németet tette egész birodalma – és így Magyarország – hivatalos nyelvévé sem maradt hatályban, és különben sem a magyar nyelv kárára született, mivel a hivatalos nyelv státuszában nem a magyart, hanem a latint váltotta fel. Visszavonása után ismét a latin lett az ország hivatalos nyelve.   

            II. Lipót (1790-1792) rövid uralkodása alatt rendkívül jó benyomást tett a magyar közvéleményre. Sikeresen lezárta az elődje által elindított újabb, a században immár harmadik török háborút, visszahozta a külföldre vitt Szent Koronát és „mellesleg” ő nem akart „kalapos király” lenni: idejében sor került a koronázásra.

            Néhány évvel ezelőtt egy a Magyar Nemzet hasábjain kibontakozott „Habsburg- vitához” kapcsolódóan a neves történész Hermann Róbert a dinasztia II. Lipótot követő tagjaira vonatkozóan a „genetikai csőd” kifejezést használta. II. Lipót fia I. Ferenc (1792-1835., a Szent Római Birodalom császáraként II. Ferenc) sosem tett jó benyomást a történészekre. Jellemzően leszólják intellektusát, maradiságát, kishivatalnoki uralkodói stílusát, kortársaihoz képest szürke egyéniségét. A francia forradalom és a Napóleoni háborúk időszaka a katonai és politikai tehetségek érvényesülése előtt a származástól függetlenül nyitotta meg az utat. Hozzájuk viszonyítva Ferenc kétségtelenül nem volt sem zseniális hadvezér, sem ravasz diplomata vagy hatalmas törvényalkotó, de ha a tényeket nézzük, be kell látnunk, hogy mint uralkodó egyáltalán nem vallott kudarcot.

            Az 1792-es év némileg párhuzamba állítható 1740-nel, Mária Terézia trónra lépésének évével. Ferenc alig tudott megmelegedni a trónon, az új Francia Köztársaság parlamentje, a „Nemzeti Konvent” hadat üzent „Magyarország és Csehország királyának”. Ferencnek azonban nem csak a csatamezőn kellett megküzdenie a franciákkal, hanem szellemi téren is. A katonai háború mellett, egy ideológia háború is zajlott: a „forradalom exportja”. A francia forradalom ideológiája, bármennyire is a racionalizmuson alapult, minden volt, csak nem a józanész diadala. A forradalommal együtt járó káosz és tömeggyilkosságok elkerülésének szándéka magyarázza nálunk a cenzúrát és a titkosrendőrség kiépítését.

            Hasonlóan a Wesselényi-féle összeesküvéshez a magyar jakobinusok Martinovics Ignác vezette szervezkedésének „hősiességét”, „becsületességét” és „hazafiságát” történetírásunk, jelentősen leértékelve, nagyjából a helyére tett. A kétes jellemű Martinovics sokkal inkább volt saját nagyravágyásának áldozata, mint a Habsburg „elnyomásnak”.

            Ferenc az ideológiai háborúban meg tudta védeni országait, de katonai téren egyik vereség jött a másik után. Elvesztek az itáliai birtokok, aztán Tirol. A Habsburg Birodalom kiszorult a német területekről, ahol Napóleon vette át az irányítást („Rajnai Szövetség”). Vereségét bölcsen belátva Ferenc felvette az ausztriai császár címét (1804-bern, arra a hírre, hogy Napóleon is császár lesz) és 1806-ban megszűntnek nyilvánította a Német Nemzet Szent Római Birodalmát.

            1809-ben Ferenc császár öccse Károly főherceg hiába győzött Aspernnél, a wagrami vereség eldöntötte a háború sorsát. Újabb területi veszteség: Horvátország Száván túli részéből (vagyis immár a Szent Korona területét megcsonkítva) Napóleon létrehozta Illiriát, egy új francia csatlósállamot.

            A háború hosszú évei alatt a magyar nemzet végig támogatta uralkodóját. 1809-ben Napóleon az Ausztriától történő elszakadásra szólította fel a nemzetet, de felhívásának semmilyen hatása nem volt. Ostobán elszalasztottuk volna a függetlenség lehetőségét? Ellenkezőleg, bölcsen döntöttünk. A magyar függetlenség – tekintettel Napóleon néhány év múlva bekövetkező bukására – igencsak rövid életű lett volna: végül vagy komoly arcvesztéssel lettünk volna kénytelenek visszatérni a „közös akolba” vagy pedig egy véres és biztos vereséggel járó háború taszította volna jó időre, a gödör mélyére országunkat.

            Napóleon „elnyerte” Ferenc lányának, Mária Lujzának kezét. Az előbbinek, mint felkapaszkodott parvenünek szüksége volt igazi uralkodócsaládból származó feleségre, az utóbbi meg ezzel biztosított néhány évre békét országai számára.

            1812-ben a Napóleon súlyos kudarcával járó orosz hadjáratot követően Ferenc császár kulcsszereplővé lépett elő. 1813 tavaszán még mindig Napóleon volt az erősebb: a franciák le tudták győzni az egyesült porosz-orosz hadsereget. Ferenc császár és új külügyminisztere a kiváló Metternich herceg egy sikertelen közvetítő kísérletet követően, annak ellenére fordultak a franciák ellen, hogy Napóleon a korábban elvesztett Sziléziát ajánlotta fel. A francia dominancia elfogadásával szemben azonban még Szilézia sem volt megfelelő cserealap. A végeredmény a lipcsei „népek csatája” volt, ahol az osztrák Schwarzenberg herceg főparancsnoksága alatt sikerült döntő vereséget mérni Napóleonra. Alig fél évvel a csata után Napóleon megbukott és csak a „száz napra” tudott visszatérni.

            Az 1809-es győri csatában került először „tűzbe” a következő korszak legnagyobb alakja, a „legnagyobb magyar” gróf Széchenyi István (1791-1860.), aki a következő évek harcaiban is részt vett, a lipcsei csatában fontos futárszolgálatot végzett. A korszak kiemelkedő magyar katonája báró Simonyi János (1771-1832) „óbester” 1789-ben kezdte pályafutását még a török ellen harcolva és az elkövetkezendő 26 év minden Magyarországot érintő háborújában részt vett. Szolgálatai jutalma a báró cím és egy előnyös házasság lett. Simonyi kiemelkedően bátor huszártiszt volt, de brutális jellemű is. A harcokban ez a brutalitás is táplálta bátorságát, de békeidőben bukását okozta: súlyos fegyelemsértés miatt börtönbe került és ott is halt meg.

            A kiemelkedő tehetségű „testőr-író” Bessenyei György 1811-ben úgy halt meg, hogy hosszú háborút és csendes esőt kívánt az országnak. 1711-től nagy utat tett meg az ország: A török háborúkat és Rákóczit követően az ország elpusztított, elnéptelenedett állapota nem ígért fényes jövőt. Ebben a korszakban elmaradtak a „dicsőséges” szabadságharcok, cserébe viszont helyreállítottuk országunk integritását, gazdagodtunk, a magyarság létszámban gyarapodott, az ország fejlődött. Erőnk gyarapodásával párhuzamosan a Habsburg Birodalmon belül is egyre nagyobb lett a szavunk: pl. 1740-41-es válságos időszakban vagy II. Lipót uralkodása alatt kifejezetten döntő szerepet játszottunk.

            Mindeközben az „átlag” magyar nemes, ha nem éppen a megyegyűlésen járt, vagy ha nem választották meg országgyűlési követté békésen pipázgathatott a tornácon. Ilyen Habsburg (illetve Habsburg-Lotaringiai) uralkodók alatt és olyan miniszterek mellett, mint Kaunitz vagy Metternich, minden magyar nyugodtan aludhatott. Biztos lehetett benne, hogy az ország egyetlen négyzetcentimétert sem fog veszíteni, sőt inkább gyarapodik. Milyen kár, hogy a „nemzeti ébredések” véget vetettek ennek a korszaknak. Nemcsak az ország és az uralkodó közötti összhangot zavarták meg, de a nemzetiségek harcával hazánkat is a pusztulás szélére sodorták.

„A lovagi eszmény spiritualizálódott” – írja egy helyütt a Szent Sír Lovagrend egyik magyarországi vezetője. Valóban, a lovagrendek modern kori történelme már csak marginálisan vagy egyáltalán nem kapcsolódik a „lovag” vagy a „lovagrend” szavak hallatán az átlagemberben felbukkanó sztereotípiákhoz: eredeti lényegük, eszmeiségük, spiritualitásuk megőrzése mellett ma már elsősorban a jószolgálati munkából, az Egyház védelméből, a keresztény szellemiség megőrzéséből, vagy éppen egy-egy uralkodóház szolgálatából-támogatásából veszik ki a részüket.

Írta: dr. Némethy Zsolt.

A rendszerváltás után felerősödő és a történelmi gyökerekhez, illetve a kommunista hatalom által erőszakkal megszakított hagyományokhoz való visszatérés hazánkban is meghozta a lovagrendek új reneszánszát. A Szuverén Máltai Lovagrend, a Johannita Lovagrend, valamint a Szent Sír Lovagrend újjáéledése az elmúlt két és fél évtizedben méltó útjelzői voltak ennek a folyamatnak. Azonban a valós történelmi-jogi megalapozottsággal rendelkező egyházi és világi lovagrendek mellett viharos gyorsasággal jelentek meg a magukat lovagrendi attribútumokkal felruházó, külsőségeikben a lovagrendi megjelenést és hierarchiát leképező, ám lényegüket tekintve mégiscsak egyszerű társadalmi egyesületként működő civil szervezetek. Nem vitatva ezen szervezetek gyakran számottevő aktivitását a karitatív munka terén, az ilyen pszeudo-lovagrendek valamennyien alulról építkező – és ezzel egyidejűleg az Egyház vagy az európai uralkodóházak, mint szuverén jogforrások elismerését nélkülöző – kezdeményezések, amelyből csak hazánkban mintegy másfélszáz létezik.

Amikor lovagrendekről beszélünk, Magyarországon az átlagembernek mindenekelőtt a Szuverén Máltai Lovagrend jut az eszébe. Az egyházi lovagrendek mellett azonban nem feledkezhetünk meg azokról a világi lovagrendekről sem, amelyek a XIV. század eleje óta valamely európai uralkodóház alapítása révén jöttek létre, így létükben és küldetésük okán az adott uralkodócsaládhoz kötődnek. Az ilyen dinasztikus rendek számára az az egykor vagy ma is regnáló európai uralkodóház szolgál fons honorum-ként, amelynek patronátusa alatt állnak (elég, ha csak az angol Térdszalagrendre vagy a Habsburg-házhoz kötődő Aranygyapjas Rendre gondolnunk, de több tucat más ilyen dinasztikus rendet is fel lehetne sorolni). Mivel ezek a szervezetek Magyarországon jelenleg nem vagy alig képviseltetik magukat a közéletben, a Habsburg-Lotaringiai ház irányítása alatt álló Szent György Rend (St. Georgs-Orden – Ein europäischer Orden des Hauses Habsburg-Lothringen, röviden ESGO, amelyről korábbi írásunkban már bővebben tájékozódhattak olvasóink) magyar alapszervezetének ez év áprilisában történt megalakulása mindenképpen mérföldkőnek tekinthető.

A Rend életében a tavasszal és ősszel rendszeresen megszervezett rendi napok (Ordenstag) különleges jelentőséggel bírnak: a lovagok többségének felvételén túl a legmagasabb szintű belső fórumra, a rendi konventre is itt kerül sor, lehetőség szerint a Rend nagymestere, Habsburg-Lotaringiai Károly főherceg, a Habsburg-ház feje jelenlétében és vezetésével. Az idei tavaszi Ordenstag előtti péntek, április 15-e további súlyt adott az eseménynek: ekkor történt meg az ESGO Bécs belvárosában, a Rennweg 10. szám alatt található új központjának felszentelése is. Az épület a város történelmi centrumában, a Belvedere és a Botanikus Kert közötti exkluzív épületegyüttesben található. A mintegy 250 vendég jelenlétében lezajlott eseményt a Prof. Wolfgang J. Bandion által az ingatlanról, annak történetéről és nevezetességeiről tartott bemutató nyitotta meg, amelyet Karl Schrittwieser püspöki helynök áldása, majd Károly főherceg és Norbert van Handel báró, a Rend prokurátorának szavai követtek. A történelmi épületegyüttesben nem csupán a diplomáciai élet és a Rend igényeit minden szempontból kielégítő patinás belső tér, hanem a szalézi rend kápolnája is megtalálható, amely mostantól egyúttal az ESGO szakrális központjául is szolgál.

A Szent György Rend magyar alapszervezete másnap, 2016. április 15-én alakult meg. A regionális munka kereteit biztosító nemzeti alapegység (komturia) megalapításához az alkotmány értelmében minimum 12 rendlovag szükséges. Noha már régóta találunk magyar rendtagokat az ESGO különböző komturiáiban, önálló hazai szervezetet eddig még nem sikerült létrehozni. Több évig tartó előkészítő munka eredményeképpen valósulhatott meg az, hogy a Bécsben szervezett Ordenstag-on számos olyan magyar lovag invesztitúrájára is sor került, amely egyben az önálló magyar komturia megalapítását is lehetővé tette.

Az egyik népszerű osztrák napilap másnapi számának némileg szarkasztikus megfogalmazásában a bécsiek nem akármit láthattak szombat reggel a Stephansplatz környékén. A modern ember a grandiózus és felemelő – ez esetben az éjfekete lovagrendi köpenyek, a Doppeladler-t ábrázoló lobogók, a hagyományőrző zenekar és a szinte már-már kézzelfogható „békebeli” életérzés – láttán-tapasztaltán gyakran összezavarodik és nem képes az események puszta külsőségein túl a lényegre fókuszálni. A Stephansdom előtti téren gyülekező mintegy 350 résztvevő (a Szent György Rend tiszteletbeli– és rendlovagjai és dámái máltai kereszttel díszített fekete palástjaikban, a felvételre váró posztulánsok és vendégek tömege, a ritkán látott előkelőségek Károly főherceggel, a Rend nagymesterével, valamint György herceggel az élen, valamint a látványos katonazenekar) természetesen turisztikai szempontból sem voltak elhanyagolható látvány, ám a dolog igazi jelentősége másutt keresendő. A Szent György Rend a Habsburg-Lotaringiai ház köré gyűlő (a szó igaz és jó értelmében vett) elit közössége, amely a saját hagyományaira támaszkodó, azokra szervesen építő társadalompolitikai szervezetként nem csupán egyfajta regionális „think tank”, hanem mindenekelőtt a Közép-európai integrációt és a volt Osztrák–Magyar Monarchia tagállamainak az EU-n belüli mind nagyobb súllyal való részvételét igyekszik előmozdítani. Ebben az értelemben a magyar tagszervezet megalakulása szerves részét képezi annak a hosszú és átgondolt folyamatnak, amely a Rend 2008-as újjászervezése óta a térségben zajlik.

A gyülekezőt követően a Rend tagjai, jelöltjei, valamint a megjelent vendégek a történelmi belvároson keresztül a Graben-en át bevonultak a Kirche am Hof-ba, ahol több, mint 50 új lovag szentmise keretében történő invesztitúrájára került sor. A karddal való megérintés, a Rend nagymesterével való kézfogás, a jelölt beöltöztetése a Rend ceremoniális öltözékébe (fehér–arany mellkereszt, valamint máltai kereszttel díszített fekete palást) mind-mind a régi idők lovagavatási ceremóniáit idézték. A felemelő ünnep folytatásaként a Rend régi és újonnan befogadott tagjai, valamint a vendégek átvonultak a bécsi Városházára, ahol Johann Gudenus, Bécs alpolgármestere (szintén ESGO tag) köszöntötte Károly főherceget és az egybegyűlteket. A délután a rendi konvent jegyében telt el, ahol a Rendet érintő aktuális témák megvitatásán túl Károly főherceg ratifikálta a magyar komturia megalapítását, valamint kinevezte annak funkcionáriusait, köztük Boldizsár Gábort, a magyar komturia vezetőjét is. Az Ordenstag-ot a Hilton szállóban tartott díszvacsora zárta le.

Az ilyen mérföldkőnek tekinthető alkalmak után mindig felmerül a kérdés: merre tovább? Monarchista szemszögből értékelve az eseményeket, a Szent György Rend társadalompolitikai törekvései túlmutatnak az államforma kérdéskörén. Ugyanakkor a Habsburg-Lotaringiai ház történelemben betöltött szerepe, kapcsolatai, tevékenysége, valamint az általa képviselt szellemiség révén egy olyan európai szintű hálózat középpontját képezi, amely hatékonyan képes fellépni az egykori Monarchia tagországainak érdekében a különböző nagypolitikai és társadalmi platformokon. A Szent György Rend, mint a Habsburg-Lotaringiai ház lovagrendje ennek a kapcsolati hálónak egy fontos fókuszpontját képezi, amely mostantól számunkra is lehetőséget biztosít a Dinasztia által koordinált tevékenységekbe és folyamatokba való aktív bekapcsolódásra.