Ötletroham a helyreállítás szimbolikus politikájához.

Többen vannak, kiket hidegen hagynak közterületeink elnevezései, ennek ellenére mikor megváltoztatásuk fölmerül, általában mindig a szokásos bagázs hőbörög, hogy minek ehhez hozzányúlni. Ilyenkor olyan propaganda-hadjárat is be tud indulni, melyet a Zsigmond utca esetében láttunk, mely sajnos így, lakói akaratának megfelelően maradt a vállalhatatlan Frankel Leó után elnevezve. Mert megszokták már. És úgyis mindegy. És pontosan ez a baj; benne maradtunk a posztkommunista brüggölőben, ahol áztatjuk a lábunkat és nem akarunk kimozdulni. A rendszerváltásnak pontosan ez volt az álságos és bukott kompromisszumos lózungja; csak nem mozdítani, csak nyugodtan, picit arrébb téve, ahogyan megszoktuk a dolgokat. És itt maradtak a nyakunkon a vállalhatatlan, de megszokott, megkopott, kiüresedett tartalommal bíró baloldali, kollaboráns vagy éppen hazaáruló hősök egész kis csoportja, és az elmúlt több évtized gennyes kis emlékezetpolitikájának romjai.

A régi is rossz, de az is, hogyha valaki változtatni akar; és bizony nem hagyják. Botrány, hogy egy csekély kis szobrot nem lehet állítani Donáth Györgynek, aki a nemzeti függetlenségért, a magyar állami szuverenitásért az életét adta. Egyoldalú és ezért szükségszerűen hamis véleményvezérek kimondták rá az ítéletet: rasszista, antiszemita (valójában: fajvédő) volt és minden más nem számít. Az sem, hogy a szintén fajvédő (is volt) Bajcsy-Zsilinszky Endre függetlenségi politikus is, akiről azonban – perverz módon – a kommunisták hamis legendái kapcsán fennmaradhattak utcanevek, szobrok is. Ugyanilyen botrány, hogy nincsen tisztességes (vagy bármilyen) szobra Hóman Bálintnak, gróf Teleki Pálnak, Horthy Miklósnak sem. Emellett a Hősök terén senkit sem aggaszt a Thököly Imre szobor, mondjuk III. Károly királyunk vagy Mária Terézia királynőnk szobrának a helyén. Annak a Thökölynek a szobra, aki semmivel nem volt jobb egy politikai kalandornál és elérte azt, hogy magyar csapatok harcoltak keresztény (köztük magyar) csapatok ellen, a török megszállók oldalán, amikor végre lehetőség nyílott 150 év után felszabadítani a hazánkat.

Igazságtalan kettős mérce, átkos posztkommunista emlékezetpolitika.

A szimbolikus politikát illik komolyan venni ebben az országban, és ez egyáltalán nem baj. Ahogyan a magyar választópolgárnak még mindig nem teljesen mindegy, hogy bal vagy jobb – hála Istennek! – addig az sem mindegy még teljesen, hogy milyen szobor mellett megy el és milyen utcába fordul be. Főleg akkor nem, hogyha ezt el is mondják neki. A baj az, hogy csak azon háborodik fel, amit a fejébe vesz, magyarul, amire megvan a tudása, hogy ezen fel kell háborodnia.

Minden politikai tettnek és intézménynek egyszerre van tárgyi és szimbolikus karaktere is, ezért a politika szimbolikus vizsgálata nélkül nem lehet teljes képünk társadalmi folyamatainkról sem. A szimbolikus politikának csak egy része, hogy mi van a köztereinken, miről nevezzük el közintézményeinket, de az is, hogy milyen történelmi filmeket támogat a kormány. (Tényleg mi van a Hunyadi János filmmel? A Hídember óta nem láttunk tisztességes történelmi filmet itthon.) A szimbolikus politikai jó és hasznos, mert értékelvű politikát feltételez, vagyis támogat – elvben. A szimbolikus politika azt feltételezi, hogy az ember nem szavazógép, hanem olyan lény, akinek a politikai véleményét, magatartását sok minden alakítja; elvont szavak, elvont nézetek, hitek, (hamis vagy valós alapú) mítoszok, vélemények, meggyőződések és vágyak, akaratok, célkitűzések, szerepelvárások, társadalmi normák. Minden, ami az életében fontos, a politikában is, a politikai szerepvállalásában is az lehet. Ezek összessége szimbólumokban, szimbolikus formában ölthetnek testet, így az ember szimbólumhasználó lényként is leírható. Ilyen minőségében pedig összeköti a politikai szféra egészét, döntésével, akaratával a politikai közösségéért tesz. Van önálló tudata.

A jól használt, jól táplált szimbolikus politika tehát helyre tehet, és megfelelő mederbe sorolhat fontos dolgokat; nem baj, ha az ország kormányfője a budai Királyi Várnegyedben van, mert mindig is ott volt – sok más kormányzati intézménnyel együtt – a helye. A baj az, hogy nem a Sándor palotában van, mert ott egy köztársasági elnök nevű ember van most, akit tudnánk mellőzni. Az állam fejének – az apostoli magyar királynak – a helye pedig budai Királyi Várpalotában van, mert a tudományt és a kultúrát szolgáló közintézmények (OSZK és társai) szinte bárhol lehetnek, de ő csak itt lehet. Mert az államigazgatási rendszer is egy szimbólum, egységes, egyértelmű és adja magát, jobb, ha nem magyarázzuk. Ne vegyük ezt el, mert szükségünk van ilyen igazságokra, amelyek önmagukon túl mutatnak, és az életünket befolyásolják, nap, mint nap.

A tömegek reakciói igenis számítanak, és a magyar tömegek reakcióit befolyásolják a mai napig politikai szimbólumaink. Legyünk erre büszkék, és tegyünk azért, hogy helyes szimbólumokat, azaz valós és igaz eszményeket állítsunk az állampolgárok elé! Annak idején a köztársaság és kommunista diktatúra tudatosan rombolta le az elitisztikus (tehát hierarchikus, felülre nyitott), de ugyanakkor organikus, a magyar politikai hagyományban gyökerező szimbolikus politikát, amely helyére radikális egalitarianizmust és hamis hősöket állított.

Így, ennek az igénytelenségnek köszönhetően – bár 2010 óta valamiért a kormányzat ad a szimbolikus politikára, ráadásul jó irányban (ld. Kossuth tér megfelelő rekonstrukciója) – maradt még hazánkban Benedikt Ottó utca, hiszen senki sem tudja, hogy ki is volt ő. Ám maradjunk is kicsit az 1930-ban Szent Imre-város (később: Szentimreváros) néven létrehozott XI. kerületnél, és nézzünk körül, hogy mi szorul még változtatásra.

Kezdjük egy olyan ténynél, ami talán nem egyértelmű mindenkinek: nem neveznénk mindent vissza 1945 előtti nevére, és nem csak azért, mert annyira nem adnánk a Hitler teret a Kodály körönd helyén, avagy Gömbös Gyula utat az Alkotás utca helyett, hanem mert például Csepel és Pestszenterzsébet (Erzsébetfalva, Pesterzsébet), két akkori előváros – ma kerület – határán éppen két Horthy Miklós út találkozott egymással. Ami azért – bármennyire is tiszteljük a kormányzó urat – talán kicsit túlzás.

Ennek jegyében kezdhetjük is a hidakkal: talán kevés dolog annál egyértelműbb, hogy a Szabadság-híd az csakis Ferenc József-híd lehet újra. Nem is hisszük, hogy van ember, aki erre a műalkotásra ránéz, és nem apostoli királyunk, hanem az 1945-ben nekünk keletről nagy kegyesen elhozott „szabadság” jut eszébe. A híres ezüstszöget sem lenne rossz visszahelyezni a híd budai oldalába, amelynek csak hűlt helye van meg, amióta a megszállás és a köztársaság kéz a kézben átvette a hatalmat a székesfővárosban. Ez a „szabadság” nem kell, de az apostoli király által felavatott gyönyörűség igen, ezért ez csakis Ferenc József-híd lehet. Lejjebb csorogva a Dunán, nyilvánvaló, hogy népi demokrata rendszerünk kis kedvence, forradalmár fűzfapoétánk sem lehet hídnak keresztapja. Ám, hogy névben ne tévelyegjünk távolra az 1937-ben átadott Horthy Miklós-híd esetében sem, a konszenzusos Hunyadi János-híd nevet ajánljuk; mégis csak ő volt első kormányzónk, neve pedig garancia is. Inkább az, mint Petőfié, akit megvertek a saját reményteli forradalmi választói 1848-ban.

Ha már hidak, akkor legyünk következetesek és példamutatóak: mivel senki sem emlékszik már arra, hogy kikről kapták a neveiket, segítsünk nekik. Használjuk teljes alakjában még meglévő és vállalható elnevezéseinket, például így: Szent Margit-híd, Szent Margit sziget, Erzsébet királyné hídja, Árpád vezér hídja. Kis nyomaték csodákat tesz, meglátják!

Ám, hogy ne érje szó a ház elejét, a Hunyadi János-híd budai hídfőjénél természetesen helyreállítanánk a cs. és kir. Haditengerészet emlékművét, és a szintén hihetetlenül vállalhatatlan (és tehetségtelen), „meglepő” módon szintén kommunista Goldmann Györgyről is visszaneveznénk a teret Vitézek terére (ehhez kellene persze egy megfelelő Vitézi Rend is, nemcsak műkedvelő egyesületek). Az itt létrehozni akart, ám soha meg nem valósított kormányzói negyedtől tulajdonképpen egy út vezet ki egészen a töltésig (ahol ma a kerületi rendőrkapitányság van), melynek viszont ma három neve van: Irinyi, Október huszonharmadika és Bocskai. Ne zavarjuk össze a kedves polgárokat három névvel, maradjon az egység, ezért javasoljuk, hogy legyen az Szent Korona útja végig. A kerületnévből fakadóan gondolom nem meglepő, hogy a Villányi út ismét Szent Imre herceg útja lesz. Keserűvíz-telepeink (talán még létezgetnek) is visszakaphatják a Ferenc József és Hunyadi János Keserűvíztelep neveket, ha már a mai napig jól csengő nevek ezek a palackokon.

Bartókot, Kosztolányit és Móricz Zsigmondot helyükön hagynánk, mondjuk tán „Buda Andrássy útja” külső része csak lehetne Horthy Miklós út, mint régen. Ám ezen túl –, hogy a kormányzó hívei se keseregjenek – a Kelenföldi pályaudvar előtt kaphatna egy közterületet Horthy. Az Etele tér úgy sem kicsi – ide is mehetne egy szép szoborkompozíció, Attilával, Réka asszonnyal és Csaba királyfival esetleg –, a pályaudvarhoz közeli részét lecsaphatnánk Horthy Miklós térként, melyre szépen mehetne egy – talán kicsit eklektikus – lovasszobor-csoport: középen Horthy, jobbján Lehár Antal báró, balján Prónay Pál vagy inkább Ostenburg-Morawek Gyula. Ki-ki találja meg a maga számára a legvonzóbb ellenforradalmárt, akik megteremtették az újrakezdés és a helyreállítás lehetőségét ebben a hazában. (Tervrajzokat várjuk a szerkesztőségbe!)

Ha már ellenforradalom (és kicsit északabbra kalandozva), természetesen nem maradhat meg Budán az „áruló tábornokok negyede” sem, amelynek három utcáját (Kiss, Nagy, Tartsay) 1945 előtt három mártír csendőrtisztről neveztek el, akiket a három utca találkozásánál található Tanítóképző pincéjében kínzott és vert halálra a vörösterrorista Cserny-különítmény 1919-ben. Fery Oszkár, Borhy Sándor és Menkina János természetesen megérdemli, hogy az emlékükre 1921-ben átnevezett utcák visszakapják nevüket. A Várkert rakpart is újra Zita királyné út lesz természetesen

Fájdalmas valóság, hogy néhány utcácskán kívül nem nagyon van elnevezve semmi sem ezeddig utolsó királyunkról, Boldog IV. Károlyról. A Megyeri híd talán megfelelő lehet erre, mint új építésű és modern darab, de vannak olyan terek, amelyek újak, tágasak és szépek. Méltóak lehetnek erre, azt gondoljuk. (Ötleteket kérjük megküldeni, akár kommentben is!)

Gondolataink most csak Budapesten kalandoztak, de nyílván nem állhatunk meg a székesfőváros határánál, hiszen olyan sok pocsék emberről van a mai napig elnevezve tér, utca, közintézmény és híd. Evidensnek tartjuk, hogy Tahitótfaluban például nem maradhat Tildy Zoltánról, a kollaboráns köztársasági elnökről elnevezve a híd. A Szentendrei-sziget varázslatos világát a szárazfölddel nem kötheti össze egy jellemgyenge politikus neve, még akkor sem, ha ott élt egy ideig. A szigetnek, rajta Kisoroszinak például, annyi jó királyunk – Könyves Kálmán király, I. (Nagy) Lajos, Zsigmond király, II. Ulászló és I. (Hunyadi) Mátyás király – biztosított kiváltságokat, nem muszáj ezért a legtehetségtelenebb érintettről elnevezni az egyetlen hídját!

A választék itt is, ahogyan más települések esetében is nagy, gondolkodjunk, keressük és találjuk meg valós és éltető hagyományainkat, melyek nagyságot és boldogulást hoztak hazánknak, településeinknek, kerületeinknek. Találjuk meg azokat, akikre joggal büszkék lehetünk, és legfőképpen teremtsük meg a lehetőséget arra, hogy mások is megismerjék életútjukat, nevüket, gondolataikat vagy azokat a cselekedeteiket, melyek a jelenhez fűzik őket.

Ha ez megtörtént, helyi szinten cselekvésbe is átmehet a dolog; önkormányzatokat, képviselő testületeket lehet nyaggatni az itt ragadt, Marx, „Felszabadulás”, Ötéves terv, Április 4, Május 1, Ságvári, Zalka Máté etc. közterületnevek eltörlésének szükségességével kapcsolatban. A kezdeményezésekkel kapcsolatos híreknek és információknak természetesen a Regnum! Portálon is helyet biztosítunk.

Hitvány emberek hagyatékát nem ápolhatjuk örökké, mert mi magunk is csak arra leszünk érdemesek akkor. Itt az ideje a cselekvésnek.

[Szerkesztőségi jegyzet – Regnum! Portál]

Mordet, ut sanet.

            A magyar emberek kevés dologban értenek egyet, de abban feltétlenül (legalábbis a túlnyomó többség feltétlenül), hogy a gonosz, ármánykodó Habsburgok évszázadokon keresztül elnyomóink és kizsákmányolóink voltak. Annak, hogy a négy évszázadon keresztül hazánk királyait adó uralkodó családról ilyen negatív kép él a magyar emberek tudatában alapvetően két oka van. Egyrészről az, hogy 1945 után az a történelemszemlélet vált kizárólagossá, amely a Habsburgok ellen felkelő „szabadsághősöket” illetve forradalmárokat (ez utóbbit idézőjel nélkül írhatjuk, viszont az előbbi idézőjelbe tétele sokak számára provokatív lehet) – Bocskaitól kezdve Kossuthtal bezárólag – tekinti a magyar nép érdekei kizárólagos képviselőinek. Ez a történelemszemléleti irányzat 1945 előtt is létezett, sőt talán a legnépszerűbb is volt, de nem volt kizárólagos. 1945 után viszont „az ősi ellenségünk a német hódítók” nézet pontosan összevágott a hatalmat kizárólagosan birtokló kommunista párt ideológiájával és szemléletével és így a történettudomány területén ez vált kizárólagossá.

Írta: Csizér Márton.

A másik ok, amely megmagyarázza a Habsburgokkal szembeni „ösztönös ellenszenvünket” az, hogy nagyon keveset tudunk róluk. A magyar történettudomány súlyos adóssága, hogy pl. sem a 38 évig uralkodó I. Ferdinándról (1526-1564.), sem a 48 évig uralkodó I. Lipótról (1657-1705.), sem a 43 évig uralkodó I. Ferencről (1792-1835.), sem I. Ferenc Józsefről (1848-1916.) nem készült magyar nyelvű, átfogó, tudományos igényű életrajz. Mária Teréziáról (1740-1780.) pedig még mindig Marczali Henrik több mint száz évvel ezelőtt készült munkája az etalon.

Már csak terjedelmi – és persze képességbeli – korlátok miatt nem lehet pótolni ebben a rövid írásban évtizedek mulasztását. Az alábbiakban a Habsburgok magyarországi uralmát csak főbb vonalaiban és a legfontosabb elemekre koncentrálva tekintjük át.

A mohácsi csatavesztést követően még 1526-ban trónra került I. Ferdinánd uralma több jogalappal bírt, mint vetélytársáé Szapolyai Jánosé: a korábbi évtizedekben az elődei által még Mátyás királlyal és II. Ulászlóval megkötött szerződéseken, az elhunyt király II. Lajossal fennálló rokoni kapcsolatán, az Árpád-házzal fennálló leányági leszármazáson illetve, legfontosabb tényezőként, a politikai realitásokon alapult. 1526-ra a kor szuperhatalmával, az Oszmán Birodalommal szemben Magyarország már nem képviselt komoly erőt. Olyan királyt kellett választani, aki más országok uralkodójaként képes olyan erőt felmutatni, amellyel a török további előrenyomulása megállítható. Ebből a szempontból I. Ferdinánd és utódai királlyá választása a legjobb döntésnek bizonyult. Az ország három részre szakadását követően a Habsburg uralom alatt álló „királyi” Magyarország csak egy önmaga megvédésére képtelen „országcsonk” volt, amelynek védelméről a Habsburg uralkodók más országaik (pénzügyi) erőforrásaira támaszkodva gondoskodtak. A török további terjeszkedését sikerült megállítani, de az ország felszabadítása csak 150 évvel később sikerült. Ennek a késedelemnek az oka nem a Habsburgok magyarellenes gonoszsága, hanem a törökök ereje és a kereszténység megosztottsága volt.

A „szabadságharcos” történelemszemlélet középpontjában nem a Habsburgoknak az ország megvédéséért végzett sokáig nem igazán sikeres, de szívós és meg nem alkuvó küzdelme, hanem az „önálló” és „szabad” Erdély fejedelmei által vezetett „szabadságharcok” állnak. Az idézőjelek teljesen indokoltak. Az Erdélyi Fejedelemség a török csatlósaként nem volt önálló, szuverén ország. Külpolitikája teljesen a török világpolitika függvénye volt. Továbbá Erdély nem volt „szabad” belső életét tekintve sem. Míg a Habsburgok Magyarországán a nemesség – idővel teljesen anakronisztikussá váló – kiváltságai, szabadságjogai erősen korlátozták a királyi hatalmat, addig Erdély valamennyi polgára ki volt szolgáltatva a mindenkori fejedelem abszolút hatalmának, aki brutális kegyetlenséggel számolt le minden elégedetlenkedővel. Amíg a Habsburgokat támogató személyek – akik nem egy esetben eredetileg jelentéktelenebb nemesi családból származtak – meggazdagodtak és több évszázados hatalmas főúri dinasztiák alapjait (Esterházyak, Széchenyiek, Pálffyak, Nádasdyak, Festeticsek) vetették meg ebben a korszakban, addig Erdélyben a nemesek minél gazdagabbak voltak, annál inkább retteghettek a fejedelem haragjától, féltékenységétől, annál inkább a fejedelmi önkény kiszolgáltatottjai voltak.

A XVII. század első felében Erdély Bocskai István (1604-1606.), Bethlen Gábor (1619-1621, 1623, 1625.) illetve I. Rákóczi György (1644-1645.) vezetésével ötször indított támadást a Habsburgok Magyarországa ellen. Ezen háborúknak lényegében semmilyen a magyarságra származó pozitív hatása nem volt. Bocskai támadása idején még zajlott a tizenöt éves háború, melynek célja a török kiűzése és az ország török uralom alóli felszabadítása volt. Bocskai felkelésével a háború sikeres befejezésének utolsó reménye is elszállt. Bethlen és Rákóczi György támadásai alatt zajlott a harmincéves háború: a Habsburg seregek más fronton való lekötöttsége jelentősen hozzájárult a támadások időleges sikeréhez. A távlati cél az ország keletről történő újraegyesítése volt. Ez azonban a nyugati/ Habsburg koncepcióval szemben már eleve két súlyos hátrányban szenvedett. Mivel Erdély török csatlós állam volt, az Erdélyből kiinduló újraegyesítés nyilván nem jelentette volna a hódoltsági területek felszabadítását, valamint az így egyesített ország török „védnökség” alá került volna. Ebből következően az „erdélyi koncepció” zsákutca volt. Ezt felismerve végül Bocskai is, Bethlen is, Rákóczi is kompromisszumos békekötéssel zárta le a maga háborúját. A támadások külpolitikai hatása minimális volt, ellenben a háború pusztításai hozzájárultak a magyarság országon belüli részarányának további csökkenéséhez.

Ma már nincs komolyan vehető magyar történész, aki azt állítaná, hogy a Wesselényi-összeesküvés résztvevői a helyes úton, az ország érdekeit képviselve jártak volna el. A török elleni háborút lezáró vasvári békével elégedetlen főurak éppen a törökökkel szövetséget kötve és újabb háborút kirobbantva akartak a törvényes uralkodótól megszabadulni. Mindeközben éppen az Udvartól való előnyszerzések érdekében Bécsben egymást is többször feljelentették. Nemcsak politikai terveik voltak eleve kudarcra ítélve, hanem tevékenységük jellemükre sem vet jó fényt.

Thököly fellépése és harcai meg az ország négy részre szakadását eredményezték. Thököly győzelme a török hatalom erősödéséhez járult volna hozzá. Szerencsétlen módon éppen akkor osztotta meg ismételten a magyarságot, amikor a török kiűzéséhez szükséges feltételeket sikerült biztosítani.

1683-ban Bécs sikertelen török ostromával kezdődött meg az a 16 évig tartó háború, melynek végeredményeként Habsburg királyunk I. Lipót, nem magyar pénzből és túlnyomórészt nem magyar katonákból felállított hadseregekkel, hatalmas nehézségek és küzdelmek árán – a Temesköz kivételével – felszabadította a 150 éven át török uralom alatt álló magyar területeket. A továbbra is török uralom alatt maradó Temesköz felszabadítására sem kellett sokat várni. Húsz évvel később, egy újabb török háborút követően arra is sor került. Mindez hatalmas fegyvertény, amelyet viszont éppen a magyar történészek (és ennek következtében a közvéleményünk sem) nem kezelnek értékének megfelelően. Ekkor nyilvánult meg őseink bölcsessége, amellyel Mohácsot követően a Habsburgokat választották.  Az ekkor uralkodó I. Lipót (1657-1705.) és fia III. Károly (1711-1740.) más országok uralkodóiként és szent római császárként a pápa (XIV. Ince) segítségével, idegen országok erőforrásait felhasználva (megcáfolva a „Nyugat sosem segített minket, sosem törődött velünk” sirámokat) felszabadították Magyarországot az oszmán uralom alól. Mivel ők egyben Magyarország királyai is voltak, hazánk érdekeit is szem előtt tartották, ezért nem kellett attól félni, hogy a felszabadítást újabb elnyomás követi (vö: az 1945-ös „felszabadulás”).

„Nemzeti sérelemként” szokás utalni az 1687-es országgyűlési döntésekre, amikor lemondtunk a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy nem lehet nemzeti sérelem az, amit a magyar Országgyűlés önkéntesen megszavaz. (Az 1687-es döntések sokkal kisebb „nyomás” alatt születtek, mint az 1707-es ónodi trónfosztó határozat.) Másrészről maguk a döntések is helyesek voltak. Az öröklődő (örökös) monarchia stabilabb, fejlettebb, mint a szabad királyválasztó, ami a királyság és a köztársasági államforma negatívumait egyesíti. A „híres” ellenállási záradék pedig egy tökéletlen jogszabály: nem szabályozza, hogy kik jogosultak annak megállapítására, hogy a király jogellenes döntést hozott. Nem is ismerünk történelmünkből olyan esetet, amelynél az „ellenállók” erre a jogszabályra hivatkoztak volna.

A török elleni felszabadító háborúk históriai félárnyékba kerülésének az is oka, hogy nem sokkal utána kitört a Rákóczi Ferenc vezette „szabadságharc”. Az újabb felkelés okai lényegében azokra a problémákra vezethetők vissza, amelyek a lezáruló török háború negatív következményeiből származnak. A török ellen még a Habsburgok sem tudtak áldozatok nélkül diadalmaskodni. A háború pusztításai nem kímélték az országot, a lakosság sokat szenvedett stb., de ezek kezelése békés építőmunkával lett volna megoldható és nem egy újabb pusztító háború kirobbantásával.

A szabadságharc alatt a kurucok egyetlen komoly ütközetben sem tudtak diadalmaskodni, jellemzően az első sortűz után szanaszét futottak. Hősiességük a portyázásokban, vagyis a harcterektől messze a békés polgári lakosság terrorizálásában merült ki. Jellemzően ez a felkelés is akkor tört ki, amikor a Habsburgok a spanyol örökösödési háború miatt más frontokon voltak lekötve. 1707-ben az ónodi gyűlésen sor került a Habsburg Ház trónfosztására, de ehhez szükség volt a Turóc vármegyei követek meggyilkolására illetve kivégzésére. (Négyszáz éves uralmuk alatt a Habsburgok hány országgyűlési követet végeztek ki az országgyűlés plénuma előtti véleményükért?). Ennek ellenére az országnak végül már annyira elege lett a Rákóczi féle szabadságból, hogy a fejedelem utasításai ellenére megkötötték a szatmári békét (1711.) és végre megkezdődhetett az ország békés újjáépítésének munkája.

Meg kell jegyezni még, azt a keserű, de szintén nem eléggé hangsúlyozott tényt, hogy a fentebb említett 1716-1719-es, a Temesköz felszabadítását eredményező háború során II. Rákóczi Ferenc a török oldalán lépett fel. Azért hagyta el Franciaországot és utazott Törökországba, hogy egy újabb véres háború árán, magyar területek ismételten török uralom alá vetése által szerezze vissza hatalmát.

Az 1711-1848-as időszak magyar történelem leghosszabb békés periódusa.  Leszámítva az 1717-es tatár betörést és az 1809-es győri csatát az ország területén nem volt háború. Megindulhatott a békés építőmunka és a fejlettebb nyugati régiókhoz történő felzárkózás.  

„A szabadságot akkor lehet megőrizni, ha olyannak vesszük az embereket amilyenek, és nem olyanoknak, amilyeneknek lenniük kellene.”
(John Adams)

Egedy Gergely, az angolszász gondolkodás, a politikaelmélet és politikatörténet kiváló kutatója, a brit konzervatív hagyomány alapos feltérképezése után [Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század). Századvég, Budapest, 2005.] legújabb könyvében az amerikai konzervatív hagyománnyal foglalkozik, mintegy 560 oldalon (Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban, Századvég, 2014). Az amerikai konzervatív gondolkodás történetéről már született magyar nyelven egy monográfia (Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom. Századvég, Budapest, 2008.), Egedy azonban Békéssel ellentétben a jelenlegi helyzet mintegy kétszáz éves előzményeire fókuszál: a konzervatív eszmeáramlatot a függetlenségi háborútól kezdve az 1970-es évekig követi végig. A kötet összesen huszonnégy fejezetre tagolódik, az Egyesült Államok politikai történetéhez lazán kapcsolódva, időrendben haladva mutatja be az egymástól olykor bizony igen élesen elütő amerikai konzervatívok nézeteit. Az elemzés a jelentősebb gondolkodók életpályájával és egyéniségével is megismertet minket, a szerkezet tehát hasonló a szerzőnek a brit konzervatívokat bemutató tíz évvel ezelőtt megjelent munkájához, most azonban a mintegy hétéves kutatómunka során még hatalmasabb anyagot dolgozott fel Egedy. Széles körképet kapunk a kötetbe felvett gondolkodók politikafilozófiai, szociológiai, gazdasági, történetfilozófiai vagy éppen teológiai és metafizikai nézeteiről is.

Írta: Pető Zoltán.

A vaskos és meglehetősen impozáns kivitelű kiadványnak már a borítója is sokat sejtet: egy XIX. századi brit városképet idéző, patinás épületsort láthatunk, a háttérben pedig modern felhőkarcolók sziluettje sejlik fel. Egyértelmű utalás ez a „finomkodó hagyomány” (genteel tradition) nagy spanyol-amerikai kritikusára, „a demokrácia nyelvén a demokrácia ellen érvelő”¹ Santayana-ra. A filozófus szerint „Amerika nem hely, hanem szellemi állapot”² amelyben két gondolkodási forma egyszerre van egyszerre jelen. A hagyományőrző polgári-kisvárosi kultúra, és az ipari-technikai kapitalizmus elidegenedett mamut-civilizációja, amellyel talán Amerikát felszínesen talán inkább azonosítani is szokás.

Kétségtelen, hogy a közgondolkodásban Amerikát sokkal inkább a korlátlan fejlődésbe vetett hittel, mintsem a hagyományőrzéssel szokás összekötni. De valóban minden amerikai osztja-e a fenti előítéleteket? – teszi fel a kérdést könyve legelején a szerző.³ Russell Kirk szerint – akinek az amerikai konzervatív hagyomány szintézisére törekvő meglátásait Egedy a kötet során többször használja kiindulópontként – a konzervativizmus nem ideológia, hanem annak az ellentéte. Amennyiben modernitás lényegét Kirk-kel együtt úgy értelmezzük, mint a hagyományos, alapvetően vallásos jellegű világképet felváltó a szekuláris ideológiák, utópiák uralmát,⁴ akkor azzal is egyet kell értenünk, hogy konzervatívok feladata nem elsősorban a status quo őrzése, hanem a modernitással szemben megfogalmazott kritika. Ha ez az állítás igaz, akkor talán ez lehet a „kályha” amelytől az egymástól olykor igen élesen különböző konzervatív gondolkodók elindulhattak és talán ennek a rövid, de fontos mondatnak a szerteágazó értelmezése az, amely kötetünk egész struktúráját meghatározza, összefogja.

Egedy „beleérző távolságtartással” megfogalmazott értékelései éppen annyira józanok és árnyaltak, hogy mielőtt még az olvasó túlzottan is azonosulna egy-egy szellemesebb szófordulattal (mert az amerikai konzervatívok megfogalmazásai bizony sokszor meglehetősen találóak), a következő oldalakon már egy olyan értékeléssel találkozzon szembe, amely esetleg egy teljesen új szemszögből és más megfogalmazással láttatja az elődök problémáit. Amellett, hogy az olvasás közben amerikai gondolkodásról vallott sztereotípiáinkat is nagyrészt felülíródnak, a könyv határozottan gondolkoztat: eszünkbe jutnak a párhuzamok a hazai konzervatív tradícióból, egyáltalán arról, hogy létezik-e (még) ilyesmi, és hogy vajon nem szorultak-e ki a világosan megfogalmazott értékek és eszmei alapelvek a politikai pragmatizmus és az értékrelativizmus tengerében. S miközben megtudjuk, hogyan gondolkoznak az amerikai konzervatívok az államról, a filozófiáról és a vallásról, a technikáról és a tudományról (de úgy is fogalmazhatnánk, az emberi szellem megnyilvánulási területeiről külön-külön s együttvéve), talán azon is elgondolkozunk, hogy a sekélyes és közhelyszerű politizálás mögött, vagy inkább „fölött” még az emberi szellem és kultúra milyen megnyilvánulásai, világai rejtőzhetnek.

Külön szeretnénk szólni a stílusról: erről az akkurátus, impozáns háttérműveltséget felvonultató, ugyanakkor irodalmi nívón megfogalmazott beszédmódról, amely precízen és árnyaltan elemez szellemtörténeti folyamatokat, véleményeket, érveket ütköztet, és a háttérből egy nyugodt, távlatos pozíciót felvéve értékel. Akár még Szerb Antal klasszikussá vált irodalomtörténete is az olvasó eszébe juthat. Egedy, Leo Strauss „szoros olvasat” módszerét szem előtt tartva nem törekszik arra, hogy túlságosan elszakadjon a tárgyalt művek narratív megközelítésétől, azonban olykor finom iróniával, olykor tömörebb, értékelő megjegyzésekkel mégis „kiszól” a szövegből, már az elején tisztázva, hogy nincsenek a rankei „abszolút objektivitással” kapcsolatos illúziói. („,[…]eszmetörténetet írni már önmagában politikai jellegű tevékenység. Még akkor is, ha a szerzőnek ez nem éppen kifejezett ambíciója…”)⁵

De milyen is a szerző szerint tulajdonképpeni témánk, a konzervativizmus Amerikában? Russel Kirk-nek az ideológiákat illető kultúrkritikai meglátása talán konzervatív gondolkodásmód ismerői, tanulmányozói, kutatói számára ismerősen cseng. Amerikában azonban mindez egy „sajátos amerikai életmód” megőrzése érdekében lett kifejtve. Nem csak Kirk, hanem más konzervatívok is egyetértettek abban, hogy az amerikai alkotmány kidolgozóinak célja (dacára a függetlenségi nyilatkozat írója, Thomas Jefferson által használt emberi jogi retorikának), nem az volt, hogy a francia forradalomhoz hasonló tabula rasa-ból kiindulva egy új világot, egy „tiszta demokráciát” teremtsenek. Ezzel éppen ellenkezőleg, a konzervatívok úgy látták, hogy az amerikai gyarmatoknak, a kontinensről jövő „felvilágosító” eszmék agressziójával szemben kellene megőrizniük organikusan kialakult életformájukat.

Különösen John Adams, illetve James Madison és Alexander Hamilton, az amerikai politikai gondolkodás egyik legismertebb dokumentuma, a Föderalista szerzői javasolták a tiszta demokrácia helyett egy, a brit „old whig” tradíció értelmezési keretében elhelyezkedő, és a „common law mind”– szerint már régóta bevett értelmezésnek számító – „vegyes kormányzat”, regimen mixtum megteremtését. A rájuk sűrűn hivatkozó konzervatív szerzők rendszerint azt a tézist szerették volna igazolni, hogy az amerikai intézmények, az amerikai életviszonyok és az amerikai gondolkodás nem képviseltek radikális újítást: ahogyan Egedy Clinton Rossiter-t idézve fogalmaz: „Az amerikai alkotmány működőképességét annak köszönhette, hogy nagyon kevés igazi újdonság volt benne.”⁶

A demokrácia kritikájával kapcsolatban a lényeg Egedy értelmezésében talán abban ragadható meg, hogy a konzervatívok egyfajta homogenizáló-nivelláló tendenciaként értelmezték az egyenlőséget-egyenlősítést: a társadalom átalakítására vonatkozó elképzeléseket pedig a felvilágosodás antropológiai optimizmusának irreális túlzásaival, egyfajta modern hübrisszel azonosították. A „kiegyensúlyozott kormányzat” eszméjének híveiként szerették volna elejét venni a hatalom túlzott koncentrációjának éppúgy, mint a tömegek mértéket nem ismerő politikai szerepvállalásának: a „fékek és ellensúlyok” elvét is azért hangsúlyozták olyan kiemelt helyen, hogy védelemül szolgáljanak a hirtelen és átgondolatlan politikai változtatásokkal szemben. John Adams, aki Kirk szerint az „igazi konzervativizmus megalapítója”⁷ elsősorban azért tartotta nagyra a „törvény uralmát”, mert az emberekben egyáltalán nem bízott, a tömegeket pedig a „szabadság legrosszabb őreinek” nevezte.⁸

A szerző a demokrácia kritikája mellett olyan politikai eszmék mellett is csoportosítja a kötetbe felvett gondolkodókat, mint például a kapitalizmussal kapcsolatos állásfoglalás (meglepő lehet, de éppúgy olvashatunk antikapitalista, mint kifejezetten, „laissez faire” konzervatívokról), a hagyományos Dél-Észak ellentét, a materializmus, a tömegtársadalom, a technika-technokrácia, vagy az állami központosítás gyakorlatának kritikája. Mindez Egedy meggyőző levezetése szerint összefüggésben van gondolkodásuk forrásaival, amelyek egyrészről a „lojalista tradíció” (toryzmus), másrészről pedig és puritán hagyomány voltak: az egyik a fensőbbség, az autoritás és a rend tiszteletét, a másik pedig az emberi természet pesszimista felfogását, az eredendő bűn hatásait: az ember, és a politikai intézmények javíthatóságával kapcsolatos szkepticizmust ültették el a brit gyarmatok lakóiban. „A hatalomnak való vak engedelmesség azonban éppúgy távol állt tőlük, mint a hatalom felmondhatóságának locke-i doktrínája .”⁹ Ezt például a „legjelentősebb protokonzervatív gondolkodó”, a szószékről általában töltött revolverrel prédikáló Jonathan Boucher teljes egészében elfogadhatatlannak is tartotta. A puritán szemlélet individualista volt ugyan, de semmi esetre sem egalitárius, az autonómiát hangsúlyozta és nem fogadta el a feudális előjogok rendszerét, de a kötelességek nagyobb hangsúlyt kaptak benne a jogoknál.¹⁰

Habár kétségtelen, hogy Amerika nem rendelkezett az Óvilághoz hasonló arisztokratikus tradícióval, a kötetből az is egyértelműen kiviláglik, hogy a konzervatív gondolkodók többsége számára egy „természetes arisztokrácia” szükségessége megkérdőjelezhetetlen volt. Ahogyan a nálunk inkább csak indiánregényeiről ismert, az „úriemberek általi kormányzáshoz” ragaszkodó James Fenimore Cooper is látta: a művelt és kifinomult emberek ne vessék alá magukat azoknak, akik ilyen erényekkel nem rendelkeznek,¹¹ hiszen az állapotbeli egyenlőség nem a civilizációra, hanem a barbárságra jellemző. Ahogyan Babitt-tal egyetértve mások is hangsúlyozták: a tömegnek a legjobban akkor szolgálunk, ha jó vezetőket biztosítunk neki. Általában abban is egyetértettek, hogy a természetes arisztokrácia kiválasztásának feladata a felsőoktatás célja volna: az önálló gondolkodásra képes, klasszikus műveltséggel rendelkező embereket kinevelő oktatásnak pedig klasszikus alapokon kellene nyugodnia: görög-latin stúdiumok, lényeglátás, fegyelmezett gondolkodás, áttekintő képesség. Ami azonban ezt a kiválasztási folyamatot fenyegeti, az éppen az egalitarizmus: a „diploma kötelezővé tétele” és a pragmatikus-racionalista szellemű tömegoktatás éppenséggel nem „szellemi arisztokratákat” hanem „félművelt tömegembereket”, „szakbarbárokat” hoz létre.¹²

Az arisztokratikus törekvések egyfajta megerősítést nyertek az „Dél eszméjéből”, amely sajátos színt visz az amerikai konzervativizmusba. Az északi és déli államokat elválasztó nevezetes Mason-Dixon vonal ugyanis Egedy szerint nemcsak az életmód, a morális és materiális kultúra, hanem a politikai gondolkodás tekintetében is kettéválasztotta az Egyesült Államokat. Itt maradt fenn az iparosodott Északkal szemben a nagybirtokosságra alapuló agrárius életforma mintegy meghosszabbítva egy szellemiség élettartamát, amely ezer szállal kötődött Európa letűnőben lévő ancien régime-jéhez. Az amerikai polgárháború, amelyhez a déli gondolkodók szerint végső soron a létezés e kétféle, nehezen összebékíthető szemlélete, és nem pedig a rabszolgaság problémája vezetett (és amelyhez, ahogyan Mark Twain írta: Sir Walter Scott regényei is hozzájárultak), az északi ipari szemléletű modernitás győzelmével a központosítást is elhozta a Dél számára. A Dél nézőpontjából ezzel Észak megsértette az unió alkotmányának eredeti szellemét, amely a tagállamok alapvető szuverenitásának megőrzése mellett elvileg az elszakadás jogát is biztosította (központosítás kontra decentralizáció az amerikai konzervativizmus egy máig fontos témája). A fehér déli férfi, „akinek univerzumának közepén saját udvarháza áll,”¹³ már eleve gyanakvással tekintett Washingtonra, mint a központosítást erőltető uniformizáló erőre, amely a helyi autonómiák eltörlésével saját ipari és kereskedelmi érdekeltségeit szerette volna ráerőltetni az Unió egészére.

A huszadik század második felére, az 50-es évekre tehető a tradicionalista (vagy Egedy szerint érték-)konzervativizmus reneszánsza: Richard M. Weaver, Peter Viereck, Eric Voegelin, Leo Strauss, Russell Kirk mind a „szekuláris fundamentalizmussá” váló modernitással való radikális szembefordulást választották, emellett többségükre jellemző volt a keresztény ortodoxiához való visszafordulás is (Weaver-nél és Stauss-nál a platonizmus), és a pozitivizmusba hanyatló modern tudományeszmény kritikája. A tradicionalista konzervatívok az „örök dolgokat” (Russell Kirk) vagy a „nagy hagyományt” (Leo Strauss) keresték. Ide köthető az olyan közép-európai társutasok megjelenése, mint az osztrák monarchista, „szélsőségesen konzervatív ős-liberális” Erik von Kuehnelt-Leddihn, vagy a magyar Molnár Tamás. Ahogyan Weaver fogalmazott: a filozófusnak a „valóság struktúráját” kell megértenie, és feltárnia a „dolgok esszenciális természetét” mert a nyugati civilizáció saját metafizikai alapjának aláásásával, azzal hogy az univerzáliák létezését tételező platonista hagyománnyal szembehelyezkedve elfogadta a nominalizmust, a valóság teljes félreértését valósította meg: ennek eredménye az empirizmus, pozitivizmus, materializmus diadala, vagyis Weaver olvasatában a szellem halála.

Molnár Tamás úgy fogalmazott, hogy a konzervatív erő legfontosabb terepe a kultúra és nem a politika.¹⁴ Úgy tűnik számunkra, hogy Egedy könyvének is valami ezzel egybehangzó értékelés lehetne a végkicsengése. Az amerikai konzervatívok jelentősége általánosságban nem a konkrét kormányzati döntések kivitelezésének vagy befolyásolásának tekintetében, hanem inkább a tradicionális kultúrértékek „metapolitikai” szintű konzervációjában, és az „örökkévaló dolgok” valóságának felmutatása terén volt nyilvánvaló. Ez az értékelés azonban korántsem jelent lebecsülést: ha megegyezünk abban, hogy a történelmet mindenekelőtt az eszmék és nem gazdaság viszonyai vagy a termelőerők tulajdonformái határozzák meg, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a kulturális hanyatlással, és a relativizmussal szemben egyedül az értékek felmutatása, a „jó és a rossz”, az „igaz és a hamis” közötti határozott választóvonal bátor meghúzása segíthet.

A szerzővel egyetértve mi is elmondhatjuk: „A konzervatív szerzők be tudták bizonyítani: Amerika nem olyan ország, amelytől szükségképpen idegen a konzervatív szellemiség.”¹⁵ A műből levonható lehetséges következtetések azonban bizonyára túl is mutatnak Amerikán – és hozzájárulnak a hazai konzervativizmus-kutatás gazdagításához is. Az itt bemutatott politikai gondolkodók nálunk alig-alig ismertek: nem csupán a konzervativizmus, az eszmetörténet, vagy a politikatudomány iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség számára, hanem még a témával hivatásszerűen foglalkozók számára is. A könyv egyik nagy erénye, hogy egyszerre szól mindkét réteghez: a téma kutatói, oktatói, egy nagyszabású elmélettörténeti áttekintésként használhatják: a kronologikus sorrendben tárgyalt gondolkodók főbb eszméinek összefoglalását egymástól jól elkülöníthető, világos tematikus blokkok keretében rendszerezte Egedy, amely mind a kutatás, mind a tanítás dolgát megkönnyíti. A téma iránt érdeklődő laikus olvasóközönség számára pedig a mű, egy eddig talán ismeretlen világba is bevezetést nyújthat.

Az amerikai konzervatív gondolkodás egyik legfontosabb, és az egész könyvön végigvonuló témája, az, hogy a korlátokat nem ismerő egyenlőség elnyomhatja a szabadságot a mai korban is érvényes üzenet lehet. A világi siker a pragmatizmus és a különböző haladáselméletek együtt járhatnak és a legtöbbször együtt is járnak a nem materiális értékek iránti közömbösséggel, a szépség és az igazság platonikus kettősége iránti érdektelenséggel. Ahogyan a szerző is írja: „Annak a konzervativizmusnak van esélye a sikerre, amely felismeri: a nyugati ember a kultúra és a művelődés terén szerezheti vissza elveszett örökségét.”¹⁶

A recenzió megjelent a Politikatudományi Szemlében. Itt a szerző személyes engedélyével közöljük újra.

1^ Egedy Gergely: Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban. John Adamstől Russel Kirkig, Századvég Kiadó, Budapest, 2014. 241. o.

2^ Uo.

3^ „Hogyan magyarázhatjuk (…) a konzervativizmus jelenségét a múlttal való szakítást hangsúlyozó, jövőorientált Újvilágban?” I.m. 11.o.

4^ Az ideológia Kirk szerint a „vallás és a metafizika pótléka”, „politikai fanatizmus”, „meggyőződés, miszerint a világunk megfelelő tervezéssel földi paradicsommá változtatható. Hasonlóan gondolkodott a kérdésről Eric Voegelin is, aki szerint az ideológia először immanentizálja, majd kifordítja a vallási eszméket. (I.m. 482. o.) Voegelin provokatív tézise szerint a liberalizmusnak, a marxizmusnak és a fasizmusnak közösek a gyökerei, mindez pedig összefügg a modernitás „Istengyilkosságával.” Szerinte, „a progresszív civilizáció legvégső formája a totalitarizmus”. ( I.m. 445.o.)

5^ I.m. 15. o.

6^ I.m. 35. o.

7^ I.m. 47. o.

8^ I.m. 50.o.

9^ I.m. 21. o.

10^ I.m. 21. o.

11^ I.m. 67. o.

12^ I.m. 211-213.o.

13^ I.m. 92. o.

14^ I.m. 503. o.

15^ I.m. 517. o.

16^ I.m. 378. o.

A balliberális, liberális és újbaloldali magyar közélet egyik kedvelt jelszava a köztársaság. Legutóbb éppen Göncz Árpád halála kapcsán írta le több publicistájuk is, hogy Magyarország nem köztársaság, de újra azzá kell tenni.  A kijelentéssel, miszerint – idézve Bródy János ezirányú dalocskáját – „lesz még egyszer magyar köztársaság“, két komoly baj van. Egyrészről hamis feltételezésből indul ki, másrészről semmi pozitívet nem mond.

Írta: Techet Péter.

Akik a köztársaságot akarják visszaállítani, bizonyosan úgy feltételezik, hogy Magyarország ma nem köztársaság. Ez azonban egy hamis feltevés, ugyanis elég belenézni az alkotmányba, megnézni az ország államformáját, politikai működését, és rögtön látható, hogy tévedés a köztársaságot temetni. Ha valahol az ország élén köztársasági elnök áll, akinek eleve korlátozott a hatalma, mert a politikaformálás központi szereplője a parlament és a tőle függő kormány, akkor nem nehéz kitalálni, hogy az adott ország köztársaság. Az, hogy Magyarországot 2012-töl nem Magyar Köztársaságnak hívják, e tekintetben formális kérdés, ugyanis egy ország államformája nem a nevétől függ. (Ettől persze még érthetetlen, miért volt fontos az ország nevét megváltoztatni.) Számos köztársaság van – Romániától Svájcon át az USA-ig –, amelyeknek neve nem tartalmazza a köztársaság szót. Persze ha a baloldali és liberális ellenzéknek annyi az ígérete a választók felé, hogy ha ő kerül hatalomra, Magyarországot újra Magyar Köztársaságnak fogják hívni, akkor ne nagyon csodálkozzék, miért veszíti el a választásokat. Az emberek valahogy nem szoktak annyira lázba jönni attól, hogy egy-egy országnak mi is a neve. És ezt jól teszik.

Annál is inkább jól teszik, mert a baloldali és liberális ellenzék jelszava, miszerint újra köztársasággá kell alakítani Magyarországot, nem csak hamis feltevésből – abból, hogy Magyarország ma ne lenne köztársaság – indul ki, de egyszerűen semmi pozitívet nem is jelent. Miért lenne ugyanis a köztársaság olyan kívánatos államforma? Netán jobb Szerbiában élni – csak mert ott köztársaság van, még az ország neve szerint is –, mint mondjuk Hollandiában, Belgiumban, Svédországban, Dániában, Norvégiában, Spanyolországban, Luxemburgban, Monacóban, Liechtensteinben vagy Nagy-Britanniában, azaz Európa alkotmányos monarchiáiban? Egy országról és az ottani életszínvonalról semmit sem mond el az, hogy köztársaság-e vagy királyság. (Bár tény, hogy Európa országai közül a monarchiákban átlagban magasabb az életszínvonal, mint a köztársaságokban.)

Hogy egy-egy országban melyik államformát tartják jobbnak, az nagyban függ az adott ország történelmétől. Márpedig éppen Magyarországon semmiféle pozitív tartalom a köztársasághoz és a köztársasági eszméhez nem kapcsolódik. Ráadásul a köztársaság-pártiak rendszeresen elfelejtik, hogy a magyar népnek sohasem adatott meg a lehetőség, hogy demokratikus módon döntsön arról, köztársaságban akar-e élni. Az első világháború után először a nép- majd tanácsköztársaság változtatta meg az ország államformáját a nép megkérdezése nélkül. Majd utána névlegesen visszaállt a királyság, de a román hadsereg és az antant hatalmak jóvoltából hatalomra került Horthy Miklós nem engedte vissza a törvényes magyar királyt a trónjára, hanem inkább kiszolgáltatta őt az antantnak. A történelmi legitimitás szempontjából nem tekinthető királyságnak az az állapot, amikor egy alföldi kisnemes ül a magyar trónon, miközben él a törvényes magyar király. (A király akadályoztatása esetén ugyanis a katolikus egyház feje lett volna jogosult öt helyettesíteni, nem pedig egy református, egykori ellen-tengernagy.) 1946-ban aztán, amikor Magyarország visszatérhetett volna egy valódi királysághoz és a valódi királyi családjához, a magyar parlament ismét a nép megkérdezése nélkül döntött a köztársaság mellett, ami így 1849 és 1918 után a harmadik illegitim és anti-demokratikus trónfosztás volt.

A rendszerváltás újabb alkalmat kínált volna arra, hogy Magyarországon visszaálljon a királyság. Spanyolország példája mutatta meg, hogy egy rendszerváltó, szembenálló táborokra szakadt országban mennyire fontos szerepe lehet egy olyan integratív szereplőnek, mint a királynak, aki a táborok felett képes állni. Habsburg Ottónak bizonyosan nagyobb belföldi tekintélye és külföldi ismertsége volt, mint bármely 1989 utáni magyar államfőnek, akik közül Sólyom László kivételével mindegyik pártkatonaként látta el a feladatát. Azonban a királyság gondolata valahogy mégsem merült fel 1989-ben sem komolyan, és a torgyáni FKGP részéről is csak egy kósza – a későbbi államfőket látva persze sajnálatosan nem megvalósult – javaslat volt, hogy Habsburg Ottó egyfajta kalapos királyként az ország köztársasági elnöke legyen.

1989-ben az alkotmányozók egyértelműen a köztársaság mellett döntöttek: erről és az államfő személyéről azonban nem kérdezték ki a nép véleményét. 1989-ben így ismét a nép feje felett született meg az a bizonyos nagyon fontos és demokratikus köztársaság.

A köztársaságok láthatóan félnek a néptől. Európa legtöbb országában a köztársaságokat nem a nép akaratából, hanem önmagukat a nép képviselőinek hitt marginális csoportok önkényével kiáltották ki. Azonban Magyarországon a köztársaság nem csupán azt jelenti, hogy a nép megkérdezése nélkül dönt egy csoport a nép sorsáról, hanem egyben olyan történelmi tévedéseket és kudarcokat is, amelyek miatt különösen nálunk semmiféle pozitív tartalma a köztársaságnak nincs. Netán 1849 törvénytelen trónfosztása és végül elbukott lázadása lenne példaértékű? (Elég szomorú az is, hogy Magyarország – amúgy éppen bizonyítva köztársasági mivoltát – nem az 1848-as áprilisi törvényeket ünnepli, holott azok jogszerűek és legitimek voltak, és a polgári társadalom, egy alkotmányos monarchia alapjait rakták le, hanem egy szűk csoportocska pesti lázongását.) Vagy az első világháború utáni káoszt kihasználó és végül a tanácsköztársaságba fulladt 1918-as népköztársaságra lenne okunk büszkének lenni? Vagy a törvényes uralkodó elűzésével létrejött Horthy-rendszerre? Netán a szovjet megszállás árnyékában 1946-ban újra kikiáltott köztársaságra? Esetleg az utolsó kommunista pártállami parlament által elfogadott és az egykori moszkvai nagykövet, Szűrös Mátyás által 1989-ben kikiáltott köztársaságra? Sem 1849, sem 1918, sem 1920, sem 1946, sem 1989 nem éppen azt mutatja, hogy Magyarországon a köztársaság sikeres és helyes államforma lenne.

Magyarországnak van egy törvényes uralkodó családja, amely szerencsére még nem halt ki, és amelynek ez az ország az elmúlt félezer évben nagyon sok mindent köszönhet – kezdve a török alóli felszabadítástól a Mária Terézia-féle reformokon át a kiegyezés teremtette fejlődésig. Ezzel szemben a köztársaság eszméjének történelmi mérlege igencsak negatív.

Az a baloldali és liberális oldal, amely köztársaságot követel teli torokból a jelenlegi hatalommal szemben, nem is sejti azonban, hogy mennyire ugyanazon szellemi gyökerekből táplálkozik mindkét tábor. A jelenlegi kormány is azon kurucos, kossuthiánus retorikát használja, amelyből a baloldali republikanizmus is egykoron kinőtt. Nem az a baj tehát, hogy Magyarország ma ne lenne köztársaság. Hanem hogy mindkét oldalon azok állnak, akik eszméiket – a nacionalista, függetlenségpárti republikanizmust – a történelem sikertelen fejezeteiből hozták újra vissza. Hűen elődeikhez: a nép megkérdezése nélkül, természetesen.

A cikk a 2015. november 30-i Magyar Nemzetben jelent meg. Itt a szerző személyes engedélyével közöltük újra.

A Regnum! Portál szerkesztői álláspontja:

1.      A „történelmi legitimitás szempontjából” is alkotmányos királyság volt Horthy Miklós kormányzósága, amelynek intézményét, de a kormányzó személyét is elfogadta Boldog IV. Károly királyunk (ez természetesen nem felmentés a kormányzó cselekedeteire, amelyeket a király restaurációs kísérletei kapcsán tett). Így nem helytálló a szerző megjegyzése, hogy erre a magyar hercegprímás volt ekkor jogosult (arra csak akkor, ha nem lett volna kormányzó, homo regius, helytartó sem, esetleg közvetlenül a király kijelölt volna mást), azért sem, mert a hercegprímás elfogadta a kormányzó személyét, intézményét is, ahogyan a király is.

2.     A királyság intézménye de facto fennállt 1946. februárig, így azt nem kellett volna akkor újra létrehozni, annak ellenére, hogy a jogfolytonosságot csúnyán megszakította a német-, a szovjet megszállás, és az ezt kísérő nyilas puccs, illetve a moszkvai irányítással létrehozott „ideiglenes kormány, ill. nemzetgyűlés”. Horthy kormányzó távozása után annak legitim képviselője Mindszenty József hercegprímás volt, aki ezt közjogi állapotot jelezte is, érseki kinevezése után, sajnos eredménytelenül.

A tegnap a gyászé volt, a mai nap a nyugodt gondolkodásé, a holnap azonban a cselekvésé kell, hogy legyen. Nem egymást kioktatni vagy bűnbakokat kell keresni, hanem változtatni. A gyilkosok és a bűnösök azok, akik öltek és azok, akik ezt újra megteszik majd. A mi feladatunk hogy ezt megelőzzük.

Európa vezetői elrontották. Európa veszélyben van, Európa nem tudja megvédeni magát és polgárait, Európa nem diktálhat már tagjainak, mert egy kiszolgáltatott jogszabálygyűjteménnyé vált. Európa segítségre szorul. 

Mi, magyarok magunkért vagyunk felelősek, családunkért, hazánkért. Meg kell védenünk őket, meg kell védenünk saját magunkat. Ehhez az első lépés, hogy bevalljuk félelmünket és aggodalmunkat és azt, hogy ennek legyőzéséhez erőre van szükségünk, erős szívre és erős karra. A védelem nemcsak fegyverek és technika kérdése, meglehet azé is és arra ugyanúgy szükségünk van. Ahogyan az ellenségnek most van mire hagyatkoznia, úgy nekünk is legyen! Ez nem teológiai kérdés, hanem rendvédelmi kérdés. Most nem szent iratokat kell néznünk, hanem annak híveit és azok cselekedeteit, és feltenni a kérdést:

Mi kihez és mihez vagyunk hívek? És mi az, ami megtart minket? 

Kívánjuk, hogy országunk megtalálja azt az erőt, amely segítette mindig is a megmaradásban, keresztény hitét és nemzetszeretetét. Képezzünk egységet a megmaradásban. Kívánjuk, hogy országunk vezetői felelősségteljesen, a nemzet és az állampolgárok biztonságát szem előtt tartva gondoskodjanak a belső és a külső biztonságról, így szabadságunk és boldogulásunk feltételeit megtartsák és biztosítsák. Kívánjuk, hogy mi legyünk újra igazi urai saját nemzetünknek és sorsunknak, mutassunk példát Európának, amelyet védtünk vérünkkel királyságunkban évszázadokon keresztül. Kívánjuk, hogy országunk legyen erős, biztonságos, olyan rendet követve, amely sajátosságainkon és hagyományainkon alapszik, nem külső direktívákon. Kívánjuk, hogy az ország vezetői és lakosai is elmondhassák királyaink esküszövegében foglaltakat nagy nyugalommal; „megteendjük mindazt, amit ezen országaink közjavára, dicsőségére és öregbítésére igazságosan megtehetünk.” Kevesebbel beérni, mulasztás, vétek, egymás ellen elkövetett bűn. Abból pedig pont elég volt már eddig. 

Változtatnunk kell, változnunk kell, ahhoz, hogy megmaradjunk.

A budaörsi csata (1921) kapcsán, 2015. október 23-án tartott megemlékezésen elhangzott beszéd szerkesztőnktől, Pető Zoltántól: 

1921 október 23-án zajlott az ú.n. „budaörsi csata.” Horthy Miklós kormányzó hazánk ősi államformáját ugyan helyreállította, sajnálatos módon azonban, legjobb lelkiismerete ellen cselekedve és rossz tanácsadóira hallgatva, lövetett hazánk utolsó királyának csapataira, megakadályozva ezzel az ország legitim uralkodójának visszatértét, aki a királyságról soha le nem mondott. 1956 október 23-án indult el egy olyan folyamat, amelyet valóban helyes lenne „ellenforradalomnak” nevezni – olyan értelemben, ahogyan Joseph de Maistre is értette e szót, vagyis a forradalom ellentétének értelmében.

Magyarországon az ellenséges megszálló hadsereg és hazai kollaboránsaik, a magyarországi baloldal által bevezetett „köztársaság” ugyanis valóban forradalom volt a felforgatás jegyében: a dolgok megszokott, normális és legitim rendjének felcserélése egy politikai ideológiára. A szuverenitás eszméjét egy olyan entitás kezébe helyezni („nép”) amely bármiféle demagógia által korlátlanul manipulálható finoman szólva is naivitás lenne, azok akik „demokráciáról” beszélnek elfelejtik, hogy a nép mint olyan soha nem uralkodik, mindig a nép nevében uralkodnak. Ezért van szükség egy független hatalmi centrumra, amely a szuverenitás valódi birtokosa, és amely nem függ semmilyen párttól és politikai nyomásgyakorló csoporttól, lobby-tól sem. Ez a hatalmi centrum normális esetben, a király. Az 1956-os ellenforradalom, élén a legitimista Mindszenty hercegprímással, a „régi Magyarország” egyik utolsó képviselőjével, nem csak a kommunizmus ellen irányult. Ekkor volt talán utoljára valamiféle igény a magyar emberekben arra, hogy gátat szabjanak a modern politikai ideológiáknak, hogy fellépjenek valaminek a védelmében, amely nem a francia forradalomból származó ideológia, (legyen az szocializmus, demokratizmus vagy „liberalizmus”) hanem egy legitim és saját politikai hagyomány, a Magyar Királyság politikai hagyománya. Úgy tűnik ez az igény azóta megszűnt.

A Német–Magyar Filozófiai Társaság és az Osztrák Kulturális Fórum 2015. szeptember 15-én tartott kerekasztal-beszélgetést ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában Dezső Tamás habilitált egyetemi docens, a Bölcsészettudományi Kar leköszönt dékánjának, Gerő András egyetemi tanár, a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék tanszékvezetőjének és Arno Strohmeyes, a Salzburgi Egyetem professzorának részvételével.

Írta: Fóris Ákos.

Dezső Tamás egy elsőre igen távolinak tűnő problémával, az Asszír Birodalom, mint birodalom bemutatásával kezdte a beszélgetést. Az Asszír Birodalomban minden birodalom archetípusát találhatjuk, ugyanis egyrészt ez az első birodalom, ami úgymond a semmiből – azaz nem más birodalmak romjaiból – építkezett, másrészt a legkorábbi birodalom, amiről elegendő forrás áll a rendelkezésünkre, végül ez a legkorábbi birodalom, ami megjelenik az európai kultúrkörben, még ha az Ószövetség igen negatív színben is tünteti fel. A Bölcsészettudományi Kar korábbi dékánja beszélt az isteni legitimáció kialakulásáról, ami pont abból fakad, hogy az Asszír Birodalom előtt ilyen államalakulat még nem létezett. Ez az isteni legitimáció tette lehetővé a birodalmak számára a hódítást, ugyanis nem csupán katonai-gazdasági érdekekről beszélhetünk, hanem arról is, hogy már korán megjelent birodalom missziós tudata. Ez missziós tudat abból indul ki, hogy a birodalom testesíti meg a rend világát, míg a birodalmon kívül álló világ (Barbaricum) a káoszt, a rendetlenséget. Tehát a birodalom hódítása a világ isteni rendjének kiterjesztését is jelenti. Kiemelte máig ható következményként, hogy a birodalomban való gondolkodás hozta létre a lineáris történelemszemléletet. Amint Dániel könyvének példáján bemutatta, birodalmak egymást követő sorában képzelték el a világ történetének folyását.

Az osztrák professzor arról beszélt, hogy milyen nehéz is meghatározni a birodalom fogalmát. Több lehetőséget is megvizsgálva az asztal körül ülő történészek Stephen Howe meghatározását fogadták el leginkább, ami szerint a birodalom „olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll.”[i]

Gerő András osztrák kollégájához kapcsolódva a Monarchia és a kolonizáció problémáját hozta fel. Az ELTE tanszékvezetője szerint a Monarchia alkalmas lett volna gyarmatosításra, ugyanis mind flottája – 18.000 fős legénységével a 6. volt Európában, világszinten pedig 8. –, mind kivándorló népessége – 1870 és 1914 között megközelítőleg 4-5 millió ember vándorolt ki a Monarchiából – meg lett volna, viszont a Monarchia vezetésében fel sem merült a kolonizáció. Gerő András szerint ez alapvetően meghatározta a Monarchia, mint birodalom létét. Egyrészt az Osztrák-Magyar Monarchia nem rendelkezett azzal a misszióstudattal mind akár Nagy-Britannia vagy akár még az 1830-ban megalakult Belgium is. Másrészt gyarmatok nélkül nem adatot meg az a lehetőség, hogy a Monarchia feszültségeit a gyarmatokra „exportálja”, értve egyrészt azt, hogy egy gyarmatbirodalom alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról és prosperitást hozzon, másrészt pedig lehetőséget ad arra is – amivel például a britek előszeretettel éltek is –, hogy a renitens népességet a birodalom külső területein helyezzék el. Ehhez adódott a Monarchia fennállása szempontjából végzetes közhangulat, miszerint a Monarchia népeinek politikai vezető rétege állandóan a Monarchia belső gyarmatosításától tartott, és állandóan ezt vélte felfedezni a Monarchia politikájában. Ebből is vezette le a Monarchia abbéli politikai kultúráját, miszerint „mindenki utál mindenkit”.

Dezső Tamás két ponton is vitatta Gerő állításait. Egyrészt beszélt arról, hogy a birodalmak terjeszkedésének határát – az akciórádiuszon túl – alapvetően az határozza meg, hogy mi az a távolság, ahol már a tartomány fenntartása nagyobb anyagi energiákat követel meg, mint amekkora haszna van belőle a birodalomnak. Tehát Dezső azt vetette fel, hogy inkább azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy egyáltalán megérte-e volna a Monarchiának egy gyarmatot megalapítani és fenntartani. Gerő válaszként ismételten megerősítette, hogy a Habsburg Birodalom vezetése nem is gondolkodott ebben az alternatívában, amelyet bemutatott Brazília példáján. Amikor Brazília 1822-ben elnyerte függetlenségét, a Habsburg Birodalom részéről fel sem merült, hogy bármilyen lépést is tegyen hatalmának kiterjesztésére, miközben a császárné Ferenc utolsó szent római császár és Magyarország királya lánya volt, akinek jelentőségét mutatja, hogy a brazil zászlóban lévő sárga az pont a Habsburg „schwarzgelb”-ből ered.

Az asszirológus másik ellenvetése Gerő „mindenki mindenkit utál” meghatározására vonatkozik. Dezső szerint egy birodalom igazgatásához szükségszerű, hogy a helyi elitek között érdekkonfliktus alakuljon ki. Ez a modell azzal számol, hogy a birodalomnak nem csupán egy centruma van, hanem a perifériáknak is megvannak a maguk lokális centrumai. Ezeknek a tényezőknek az ideális viszonya egymáshoz Dezső szerint az alábbi: birodalmi centrum elitje – lokális központ elitje: jó; lokális központ elitje – tartományi lakosság: rossz; egyik lokális központ elitje – másik lokális központ elitje: rossz. Ez biztosítja a centrum hatalmát, hiszen egyrészt ebben a helyzetben az adott tartomány lakossága csak a centrumtól várhat támogatást a saját elitjével szemben, másrészt a tartományok egymással nem képesek összefogni a centrummal szemben. Ez utóbbi különösen akkor érdekes, amikor egy birodalom központja az évszázadok során gazdasági-politikai központból egy adminisztratív központtá – „vízfejjé” – degradálódik, lásd például Róma esetét. Gerő viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a Monarchia azért volt érdekes, ugyanis maguk az uralkodónemzetek esetében sem sikerült fenntartani ezt a jó viszonyt és ezek az elitek is a birodalommal szemben álltak.

A beszélgetés során természetesen megjelent a birodalmak vesztét okozó nacionalizmusok kérdésköre is. A nacionalizmus alapvetően a birodalmak azon állapotához köthető, amikor a birodalom terjeszkedési határait elérve a belső területek – elsősorban jogi – homogenizációjára törekszik, mely konfliktusokat okoz. A közismert okokon és szempontokon kívül két érdekes megállapítás hangzott el a kerekasztal beszélgetésen. Egyrészt Gerő András szögezte le a Monarchia szétesésénél, hogy miközben a történésztársadalom számon tartja azokat a széthúzó tényezőket, amelyek miatt felbomlott ez az államszövetség, elfeledjük azt, hogy mennyi dologban sikeres volt a Monarchia „homogenizációja”, gondolva itt a bécsi szelet, a gulyás vagy éppen a sörfogyasztás elterjedésére a birodalmon belül. Másrészt Dezső Tamás megállapította, hogy jelentős különbség látható abban a középkorig létezett illetve a koraújkori és újkori birodalmak között, hogy mi történt a birodalom területén élő népekkel. Amíg az antik birodalmak esetében a birodalomba beolvasztott népek elvesztették identitásukat, s ez a birodalom összeomlásával sem éledt újjá (például a Nyugat-Római Birodalom megszűnésekor is az újonnan jövő germán törzsek hoztak létre „államokat”, s nem mondjuk a punok vagy a gallok), addig ez a homogenizáció az elmúlt évszázadokban nem sikerült.

A beszélgetés moderátora, Olay Csaba több alkalommal is próbálta elérni, hogy a birodalom kérdésének manapság is aktuális jelenségeiről beszéljenek a résztvevők, de a három történész alapvetően a történettudomány keretei között maradt. Gerő András első megszólalásakor beszélt arról, hogy azért nehéz beszélni az újkori birodalmakról – szemben mondjuk az Asszír Birodalommal –, ugyanis a társadalom emlékezetében még élénken jelen van, a diskurzus része, amiből nem tud kilépni a történész. Olay azon kérdésére, miszerint Amerika mennyiben értékelhető birodalomként úgy, hogy nem törekszik gyarmatosításra, Dezső Tamás úgy reagált egy francia filozófus nyomán, hogy az amerikai terjeszkedés legfőbb terepe jelenleg a világháló.

A Szekfű Gyula Könyvtárban másfél órán keresztül magas színvonalú kerekasztal-beszélgetésben lehetett része a hallgatóságnak. A három kiváló egyetemi oktató eszmecseréjének legkonstruktívabb elemét abban találhatjuk meg, hogy sikerült túllépni a birodalomról való közbeszédben általánosan bevett, a birodalmak bukásában részt vevő ideológiák magyarázati modelljein alapuló paneleken, mely alapvetően a birodalmakra csupán, mint elavult hatalomgyakorlási módokra tekint, mely a benne élő nemzetek és népek polgári jogait csorbítja. Rámutattak arra, hogy a birodalmi struktúrákban elsősorban ne egy megbukott modellt lássunk, hanem egy olyan modellt, mely évezredeken meghatározta a nyugati civilizáció gondolkodását önmagáról.

[i] Howe, Stephen: Birodalmak. Budapest, 2004. 40. p. 

Ha meg szeretnénk határozni az értelmiséget, számos, akár egymásnak ellentmondó fogalmat is alkalmazhatunk. Beszélhetünk például arról, hogy az értelmiségi „a kultúra főállású hivatalnoka”, ahogyan Peter Viereck tette, másrészről megfigyelhetjük, a megvetést, amelyet például Maurice Barrès táplált a Dreyfus-perben szerepet vállaló „értelmiségiekkel” szemben.[1] Kétségtelennek tűnik, hogy a valódi értelmiségi valamiképpen elszakad a dolgok pusztán pragmatikus felfogástól, – még akkor is, ha pozitivistaként vagy materialistaként gondolkozik, – meg kellene hogy jelenítsen valamit, ami egy homályosan megragadható „eszméhez” köti, ahogyan Malraux írja: „az értelmiségi olyan ember, aki életét egy eszme vonzáskörében éli.[2]”

Írta: Pető Zoltán

Az értelmiségi tehát semmiképpen nem egyszerűen kulturált ember, ahogyan az sem nevezhető minden további nélkül értelmiséginek, aki szabadidejében mondjuk Dosztojevszkíj-t olvas, vagy Beethoven-t hallgat. Egy újságíró vagy egy tanár nem okvetlenül értelmiségi. Egy „csak” tanult, vagy olvasott embert általában nem tartanánk értelmiséginek, és semmiképpen nem neveznénk így valakit, aki pusztán átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, ahogyan azt sem, aki valamilyen művészi alkotást hoz létre, festő, zenész vagy szobrász. De az értelmiség kifejezés két dologgal biztosan összekapcsolható, a „kultúrával” és a modernitással is. Habár a modernitást szokás összekötni a kultúra hanyatlásával, vagy a kultúrából a civilizációba való átmenettel, ahogyan Spengler tette A Nyugat alkonyában[3], az értelmiségi mégis elképzelhetetlen volna egy modernitást megelőző periódusban.

Persze az is igaznak tűnik, hogy minden emberi társadalom rendelkezett egy olyan réteggel, amelynek feladata a tudás fenntartása és továbbadása volt, mint amilyenek az indoeurópai törzsek szellemi elitje, a druidák vagy a brahmanok voltak, és ezzel párhuzamos jelenséget tapasztalunk a középkor papi rendjében, az Ordo Oratores– ben is. Mégis különös volna Platónt, Cicerót vagy Aquinói Szent Tamást értelmiséginek tekinteni, habár kétségtelen, hogy találhatunk itt egy homályos analógiát, hiszen ezek a filozófusok, államférfiak és teológusok hasonló funkciót töltöttek be saját koruk társadalmában, mint azt manapság az értelmiségtől várnánk. Egyfajta morális-intellektuális iránymutatást adtak a kor legégetőbb problémáival kapcsolatban, s egyben olyan személyek is voltak, akik az elérhető legmagasabb szinten tették magukévá, illetve szintetizálták magának a kornak a tudásra vonatkozó elképzeléseit. A tudás forrása azonban a modernitást megelőzően elsősorban nem az érzékszervi megismerés volt, hanem az „intellektuális intuíció”,[4] amely nem a mérésen és megfigyelésen, a mennyiségek összehasonlításán alapult, hanem egyfajta „innátizmuson,” amelyet Isten kegyelmi ajándékának, vagy a transzcendens alapokra helyezett kultúrát hordozó szellemi hagyományból, az anyagot meghatározó „formából” következőnek tekintettek. Azonban, ahogyan van különbség a tudás formái között, (ahogyan például Platón és követői különbséget tettek a „tudás”, „ismeret” és „vélemény” között), a modernitás is kialakította a maga, a korábban elfogadottaktól egészen eltérő koncepcióját a tudásról. Ennek kiindulópontja a karteziánus cogito és a dualizmus, amely egyrészt idegenné, homályossá, kiismerhetetlen objektivitássá változtatja a világot, másrészt absztrakttá és racionálissá is, az embert pedig saját szubjektumába zárja. A modern „entellektüel” lemond a világ önmagában való megismerhetőségéről és az igazság platonikus fogalmáról, és a keletkező űrt az „igazságosság” humanista koncepciójával szeretné pótolni. A paradigmatikus modern értelmiségi elsősorban a jog ismerője és védelmezője, gyakorlatias humanista, olyasféle karakter, aki megjelenhet akár egy reggeli show-műsorban is, nem pedig morálisan kiemelkedő egyén, misztikus beavatott, vagy a „szent hagyomány” és az „ősök bölcsességének” őrzője, (ahogy a modernitást megelőző korokban a szellemi tekintélyt értelmezték). Az értelmiség bizonyos tekintetben egy „művi osztály” amely a szellemi elit hagyományos funkcióját tölti be: Tocqueville is megfigyelte, hogy a hagyományos nemesség funkcióját Amerikában, ahol sohasem volt valóságos arisztokrácia a „jogászok arisztokráciája” helyettesíti: egy olyan konstruált osztály, amely jól illik a pragmatikus nemzethez, amely nem a transzcendensre irányuló bölcsesség, hanem a világi érvényesülés, a weberi „protestáns etika” szelleméből táplálkozik.[5]

A mai szóhasználatban az „értelmiségi” kifejezésnek kétségkívül van egy erőteljesen baloldali mellékzöngéje. A modernitást megelőzően nem létezett a hagyományos társadalmi osztályoktól és feladatoktól elválasztott „intellektuális osztály,” az ilyen funkciót ellátó személyek általában papok voltak, klerikusok vagy arisztokraták, akik nem az intellektusukból éltek, hanem a társadalomban ellátott funkcióikból adódó szerepeik mellett végeztek szellemi munkát. Természetesen kivételek itt is akadnak: elég, ha például a görög szofistákra gondolunk, akik a maguk idejében már megjelenítettek valami olyasmit, amely a modern értelmiségire emlékeztet. Azonban a szofista mozgalmat hamar elsöpörte a szókratészi-platonikus reakció, amely jelentős részben a szofisták által megjelenített morális-intellektuális-metafizikai relativizmus ellen irányult.

Molnár Tamás szerint az értelmiségit meg kell különböztetnünk a tudóstól és a filozófustól:

„Vajon elégségesen jellemezhetjük-e az értelmiségit azzal, ha azt mondjuk, hogy megfelel az «aszketikus életmód» szókratészi követelményeinek? Ha így állna a helyzet, az értelmiségi azonos lenne a filozófussal, a bölcsesség szerelmesével, s a bölcsesség gyakorlásával tenne szert maga filozófusi minőségére. Ebben az értelemben az értelmiségit nehéz lenne megkülönböztetni a tudóstól, a természettudóstól vagy a kutatótól. Ezzel szemben mindannyian érezzük, hogy az értelmiségi, noha lehet éppen filozófus, természettudós, filológus vagy akár diplomata, író vagy művész, pontosan mégsem azonos ezekkel.[6]”

Molnár szerint az értelmiségi karakterében már fellelhető valami, amely a társadalom hagyományos rendjének a széttörésére irányul.

„Némi bocsánatos, – és később megalapozandó – általánosítással azt is mondhatjuk, hogy az értelmiségi úgy bukkant fel, mint annak a tudásnak, kultúrának és terminológiának az ismerője, amely nélkül a hagyományos társadalom és világkép falai ellen rohamra induló középosztály nem érhette volna el forradalmi eredményeit. Ha más-más területen is, ám az értelmiségi és a polgár együtt munkálkodtak azon, hogy a feudális társadalom és az egyház elnyomó tekintélyével szembeszegülve fokozatosan kitágítsák a kor politikai, gazdasági és kulturális horizontját.[7]”

Úgy tűnik tehát, hogy az értelmiségi már kezdetben is valami ellenében lépett fel. Amit ma értelmiségnek tekintünk, nem véletlenül kötődik a baloldalhoz: az ész, amelyre hivatkozott összefüggésben áll a racionalizmussal, a modern értelmiségi – hangsúlyozottan megkülönböztetve a régi korok „értelmiségétől” Platóntól, Cicerótól és Szent Tamástól, – a világi kultúra főpapja, a harmadik rend lázadásának szimbóluma, intellektuális előkészítője és „láthatatlan hadoszlopa.” Tevékenysége során határozottan felismerhető az ideologikus elem, amely már megnyilvánult a francia philosophe-ok korában, és összekapcsolódik a tudás és az érték tradicionális felfogása ellenében viselt újkori hadjárattal.

A hagyományos uralkodó elit, a régi európai nemesség, amellyel szemben az értelmiségi egykor meghatározta önmagát, egy harcos előkelő réteg leszármazottja volt, ennek megfelelően az értékei is harcosi erények voltak: a becsület, a függetlenség, a parancsolás és a szabad engedelmesség, a kezdeményezőképesség, a rend, és a hierarchia tisztelete. Ezek az értékek éppúgy jelen voltak egykor Rómában, mint a Rómát meghódító népeknél: virilis, és bizonyos értelemben antihedonista és antieudaimonista erények, amelyek a szolgálat arisztokratikus eszményével is összefüggésben álltak, s érett formájukban jelentek meg a XI-XIV. században, amely megteremtette lovagság ethoszát, a gótika ég felé törekvő építészetét és a skolasztikus filozófia szellemét. Elkerülve azt, hogy a középkort utópikus karakterrel ruházzuk fel, rá kell irányítanunk a figyelmet, hogy mi az, ami a reneszánszban, később pedig a XVII-XVIII. század folyamán szembe került az uralomra törő polgárság egyre nyíltabb ökonomizmusra korlátozódó szellemével, amely az emberi közösség jólétét kizárólag külsődleges értelemben, mint materiális „kultúrát” és mennyiségi gyarapodást tudta elképzelni. Hozzá kell tennünk, a korábbi arisztokrácia nem csupán katonai volt, hanem egyszersmind metafizikus karakterű is, vagyis a világnak egy szellemileg meghatározott rendjébe illeszkedett, ahol mindazt, ami az élet „külső” aspektusa, alárendelték a „bensőnek,” az anyagot a szellemnek, a horizontálist a vertikális tengelynek. Ezzel szemben az uralomra törő polgári elit kultúrája még a legjobb esetben is csupán „műveltség” volt, amelynek egyik legjellemzőbb képviselője a racionalista, aki megtalálja a számításait a felvilágosodás laikus-analitikus-kriticista szellemében, de már nem ismeri a tett és a transzcendencia magasabb dimenzióját. Az értelmiségi, – ahogyan az a fiatal Egyesült Államokban is megmutatkozott, – egy új világ arisztokratája kívánt lenni, olyan szellemi tekintély, ami maga is tagadja a szellemi tekintélyt, amelyet a karteziánus ész princípiumaival helyettesít, miközben világ folytonosan megváltozó arculatának szellemi dimenzióját is felügyeli. 1797-ben Benjamin Constant azt mondta: „az új társadalomban, melyben a rang kiváltsága megszűnik, minden polgárnak minket, gondolkodókat, írókat, filozófusokat kell majd elsősorban tisztelnie.[8]” Kétségtelen, hogy észrevehető itt egy zsarnoki vonás, egy ellenőri szerepkör, valami, amely előkészíti a terepet a polgári „műveltség” mítosza számára, és azok számára is, akik meg akarják mondani, hogy ki fér bele ebbe a műveltségbe, és ki az aki nem, és melyek az emberiség haladását szolgáló „halhatatlan alapelvek,[9]” s mi a szabadságot veszélyeztető reakció osbkurantizmusa.

A polgár ethoszával szemben a nemesség éthosza a tett aktualitásában megnyilvánuló „kvalitatív szabadság” felé nyitott. Egy olyan szabadság felé, mely egy hierarchikus renden keresztül valósul meg, s nem egy „absztrakt szabadság” irányába, amely az atomista-materialista individualizmus mintájára, az emberi személyt is szükségszerűen atomként képzelte el, amelynek semmilyen valós kapcsolata nincs az egésszel, mint organizmussal. Annak idején a társadalom organikus felfogása a tudás organikus felfogásával függött össze, és ennek a keretnek a széttörésével mindaz, amit korábban másodlagosnak ítéltek és korlátoztak, vagyis az tisztán önmagára korlátozódó ökonómiai alapelv nyíltan a felszínre tört. Ahogyan Burke, a francia forradalommal kapcsolatosan keserűen írta:

„Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti nemeslelkű lojalitást, a büszke meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a magasztos szabadság szellemét. Oda az élet megvásárolhatatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája! Oly elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága, amely minden foltot sebesülésnek érzett, bátorságot ébresztett, miközben csillapította a hevességet, mely megnemesített mindent, amit megérintett, s melynek jelenlétében maga a bűn is levetkőzi otrombaságát, s a fele rossz kivész belőle.[10]”

Az „osztálytársadalom zsarnoksága” ellenében fellépő értelmiségi ideológiára jellemző volt a hagyománnyal szembeni ellenségesség (Bacon, Descartes) és az egyéni ész hatókörének túlértékelése. Ez részben abból következett, hogy általános meggyőződéssé vált a tabula rasa, melynek értelmében az új társadalom (ahogyan a baconi Novum Organon) nem vehet át semmit a régiből, a valóságot is egy központi terv, egy séma alapján szükséges konstruálni. A technokrata pragmatizmus szerint, amely összhangban állt a harmadik rend igényeivel, nem az emberi létező hierarchiában elfoglalt helyéből, hanem egy elvont racionális terv szerint konstruált általános emberből kellene kiindulni, amely az atomokhoz hasonlón egyenlő, és ennek megfelelően egy racionális tervnek megfelelő emberi cselekvést kialakítani, a központi hatalom hathatós támogatásával és segítségével.[11] Az anyagi jólétre való szinte kizárólagos törekvés fokozatosan kizárta az életből a szellemi dimenziót, s végül, a kapitalizmusban éppúgy mint a szocializmusban, a munka mint önmagért való érték dicsőítéséhez vezetett, ez pedig az élet általános ellaposodásához és elgépiesítéséhez, ahol a gazdasági bőség reménye maga alá gyűri a kiemelkedő szellemi teljesítményt. (Ilyen értelemben persze a történelemben nem is beszélhetünk valóságos haladásról, hiszen egy anyagi kritérium sohasem változik valóságosan magasabb kritériummá, ahogyan azt a marxista és a kapitalista haladás-koncepció egyaránt véli.)

A tudás modern felfogása végül életre hívja a knowledge industry-t,[12] amely az igazság keresése helyett a mindent elárasztó pragmatikus morál szolgálatában áll, és megfosztja méltóságától az oktatás hagyományos színterét, az egyetemet. A fiatal hallgató, még ha meg is található benne a megismerésre önmagáért irányuló szomj, knowledge industry ezt hamarosan társadalomba való minél sikeresebb beilleszkedés reményével helyettesíti. A leendő értelmiségi úgy érzi, hogy – ha még eddig nem tette volna – most alkalmazkodnia kell az éppen uralkodó ideológiákhoz, és azt tegye, amit elvárnak tőle.[13] Az elme üres lap, s csak rajtunk (a társadalmon, de még inkább az államon) múlik az, hogy éppenséggel mit írunk fel erre a lapra. Mindez persze csak határozottan antiplatonikus álláspontra helyezkedve, mindenféle innátizmust tagadva lehetséges. Ebből a meggyőződésből fakad a baloldali-progresszivista szemléletű rendszerekben az oktatásnak tulajdonított kiemelkedő jelentőség is, azonban az oktatás kiterjesztésének erőltetése nivellálást is jelent, azt hogy az oktatás inkább lesz mennyiségi, mint minőségi. Ugyanakkor ezzel egyértelműen elmondhatjuk, hogy nemcsak a tudásra, mint igazságra való törekvés eltűnésével számolhatunk, hanem bármiféle olyan tudás iránt való közömbösséggel, amely az élet szellemi dimenziójára irányul, a „gyakorlati materializmus” és az anyagi javak megszerzésének, mint az élet gyakorlati céljának igénye maga alá gyűri a tudás magasabb érvényét. A modern értelmiségi tudása mindig valamilyen gyakorlati alkalmazásra irányul, agnoszticizmusából, és metafizikai közömbösségéből kiindulóan eleve elveti a nem pusztán mennyiségi tudás lehetőségét. A valóban érvényes tudás azonban nem jelenthet sem morális, sem metafizikai relativizmust. Az agnosztikus számára az igazság vagy nem létezik, – jegyzi meg Kuehnelt-Leddihn, – vagy elérhetetlen, nincs „jó” és „rossz” vagy „igaz” és „hamis” csakis praktikus jelentésű mondatok elfogadhatóak. „Nekem igazam van a saját, és neked a saját nézőpontod szerint.[14]”

A szó nemesebb értelmében vett értelmiségre azonban kétségkívül a mai világban is szükség volna. De vajon hogyan lehetne a jelenlegi helyzetben e fogalomnak egy olyan értelmezést adni, amely elkerüli a modern, baloldali értelmiségnek a pusztán kriticista-relativista, vagy a knowledge industry által előállított zsákutcáit? Nem utópikus vállalkozás, vagy puszta romanticizmus-e egy olyan világállapot szembehelyezése a modernitással, amelyhez úgy tűnik, a létező emberi társadalomaknak nincsen többé köze? Nézetünk szerint a probléma megfelelő kezeléséhez mindenekelőtt egy olyan embertípus felfedezése szükséges, amely habár a jelenben él, lényege szerint mégsem modern.

Ezek az emberek talán még megpillanthatnak valami lényegeset a magunk mögött hagyott múltból és megérezhetnek valamit a feszültségből, amely a létezés kétféle értelmezése között keletkezik. Szemben a modernizmus szubsztanciátlanságával, a múlttal kapcsolatba kerülve ez az embertípus képes meglátni valamit, ami a jelenhez képest inherens értékkel bír. Mindez nem abból következik, ami pusztán régi, hanem abból ami örök, ami a dolgok időbeli rendjét felülmúló nem változóval van közvetlen kapcsolatban, mintegy abból származik, és azt jeleníti meg a változóba vetítve, s amelyet ők még képesek figyelembe venni.

Ennek a régi-új értelmiségnek a múlttal való viszonya azonban nem szentimentális, nem is merül ki egyfajta, nosztalgiában, „regényességben” (vagyis rosszul értett romantikában), amely lelki és feminin elvágyódás, vagy még inkább fetisizálás. Szemlélete nem jelent utópikus felszólítást a múlt „helyreállítására.” A múlttal értékei iránt érzett szimpátiája mögött nem is egy kudarc, a jelenben érzett sikertelenség, légvárépítés vagy menekülési vágy áll, azonban nem is merül ki egyfajta „tudomásul vételben” sem, amely ma némely úgynevezett konzervatívra jellemző.[15] Ez az embertípus egyáltalán nem szeretné otthon érezni magát a jelenben, a „jó közérzet” éppúgy idegen tőle, mint a kétségbeesés, s egyfajta „metafizikus realizmus” jegyében viszonyul saját magához. Szemlélete ugyanakkor nem is nietzschei értelemben véve „antikvárius.[16]” A múlttal való kapcsolat számára lényegileg nem hagyománytisztelet, – noha az is, – és nem pusztán valamiféle homályos „összetartozás-érzés” az ősökkel: organikus egység a családdal, törzzsel, nemzettel, hazával, nem csak vallás, kultúra és „szellemi életforma,” hanem mindenek előtt azzal kapcsolatos, amely ezeket a valóságokat hordozza, meghatározza és tartalmazza.

Azok számára, akik jelenkoriak, de nem modernek, akik úgy szeretnék megragadni a tudás tárgyát, hogy ahhoz mintegy lényünk gyökerében is kapcsolódnak, egy sajátos hozzáállás szükséges. Ki kell küszöbölniük, hogy a tudással kapcsolatos kezdeti intuíció megragadása, és az intuícióban való megmerítkezés helyett a tudás tárgya valamiféle halott objektivitássá váljon, amelytől távolságot kellene tartani, s amelyet úgy kell megérteni, hogy közben megmérjük és kiszámítjuk. Végső soron el kellene kerülniük, hogy a hagyományban fellelhető tudással kapcsolatba kerülve „muzeológusokká” vagy „régészekké” váljanak, hiszen a sírok úgynevezett feltárása, a múlt iránti pusztán „sebészi” érdeklődés már maga is deszakralizáció: a patológus érdeklődése a hulla állapota iránt, az orvosé, aki a boncolás után tanácstalanul tárja szét a kezét: „a lelket sajnálatos nem állt módomban kimutatni.” Ez az a pillanat, amikor különválik és magányában szinte megkövesedik a látó és a látott, és előáll a karteziánus szindróma, az objektummá merevedő szubjektum, a modern ember léthelyzete, amelynek meghaladása volna a legfontosabb.

Megjelent: Lámpást adott-e az Úr a kezünkbe?, 2015. szerk. Pogrányi Lovas Miklós.

[1] Idézi: Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya. Akadémiai Kiadó, Budapest. 44.

[2] Habár egy fanatikus marxista, aki kétségkívül „egy eszme vonzáskörzetében él” megint csak nem bizonyosan értelmiségi.

[3] Spengler szerint „a civilizáció visszavonhatatlan vég, amely benső szükségszerűségtől hatjva újra és újra beköszönt.” Minden kultúrának megvan a maga civilizációja, – vagyis modernitása – amikor az éltető szellem külsődlegessé válik, s ez a kultúrák organikusan felfogott ciklusában a végleges széthullás előtti megmerevedéssel állítható párhuzamba. Ez volt a görög-római antikvitás esetében a IV. század a „nyugati” (fausti) ciklus számára pedig a XIX. század. (Spengler a művet 1918-ban adta közre.) Vö. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. Európa Kiadó, Bp., 1995. 67-68.

[4] Vö. René Guénon: A modern világ válsága. Kvintesszencia Kiadó, 2008.

[5] Vö. Alexis de Tocqueville: A Demokrácia Amerikában. In. Újkori Társadalomfilozófia, Miskolc, 2000. 320.

[6] Molnár Tamás: I.m. 19.

[7] Uo.

[8] Idézi: Molnár Tamás: I.m. 128.

[9] Vö. a francia forradalom jól ismert hármas jelszavával, amit aztán a „progresszívek” többsége később a legnagyobb örömmel vallott magáénak.

[10] Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990. 167.

[11] Az absztrakt egyenlőség gondolata éppenséggel nem meggátolta, hanem lehetővé tette az államhatalom fokozatos kiterjeszthetőségét, egészen a modern totalitárius rendszerek megjelenéséig. Vö. Bertrand de Jouvenel: On Power, It’s nature and the history of it’s growth. Boston, 1949.

[12] Molnár Tamás: Én Symmachus/Lélek és gép. Európa Kiadó, Bp., 2000. 49.

[13] Mindez természetesen vonatkoztatható a „rendszerkitikus” értelmiségre is, amely nagyon jellemzően a túlfeszített rendszer „biztonsági szelepének” funkcióját tölti be. Amikor az ilyen szemléleteket képviselő értelmiségiek magukat „objektívnek” és „tudományosának” állítják be, éppúgy alávetik magukat az éppen aktuális Zeitgeist-nek, ahogyan ellenfeleik.

[14] Erik von Kuehnelt-Leddhin: Liberty or Equality. The challenge of our time. Idaho, 1952. 33.

[15] E konzervatívok a múlt bizonyos értékeinek figyelembe vétele mellett általános preferenciáik, gondolkozásuk, „szellemi életformájuk” szerint modernek, s számukra a múlt csupán valamiféle homályos örökség, amire úgymond „büszkék lehetnek”, de amellyel csak azért fontos behatóan foglalkoznunk, hogy a jelent építhessük, hogy berendezkedhessenek a jelenben.

[16] Vö. Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. In.: Uő.: Korszerűtlen elmélkedések. Atlantisz Kiadó, Bp. 2004.

Magyarországon a lovagrendekről legtöbbször a borfesztiválon felvonuló magukat önhatalmúan lovagoknak, lovagnőknek kikiáltó korosodó úriemberek passziója jut eszünkbe. A rendszerváltás óta gombamód elszaporodott rendek száma meghaladja már a 150-et. Vannak szikvízlovagok, kolbásztöltő lovagok, bor és pálinkalovagok. Csak reménykedni tudunk benne, hogy lesz egy olyan szabályozás majd, amely ezeket mind egy szálig egyesületté nyilvánítja, megtiltva a lovagrend név használatát. Teret hagyva a valódi, királyi, császári, avagy pápai alapítású lovagrendeknek. Mint például a lassan 800 éves Szent György lovarend, melynek salzburgi komtur-helyettesével, Lieli Gáborral a Rend magyarországi szervezése kapcsán Szávoszt-Vass Dániel beszélgetett.

Kedves Gábor, kérem árulja el ön milyen megfontolásból lett a Szent György Rend tagja? 

Én 2008 októberében, Károly főherceg által lettem a Rendbe felvéve. Az ajánlást Dr. Norbert van Handel báró adta, akihez már sok éve szoros barátság köt. Ő egyébként jelenleg a Rend prokurátora. Ez azt jelenti, hogy ő Károly magyar királyi herceg közvetlen megbízottja és helyettese a renden belül.

Csatlakozásom fő oka pedig az volt, hogy úgy gondolom, hogy egy a Habsburg-Lotharingiai-ház sok évszazados pozitív értékeire, tradiciójára épülő, liberál–konzervatív, pártsemleges európai szervezet hosszútávon, valódi alternatíva lehet a mai európai vezetés túlbüroktarizált, sokszor érthetetlen és értelmetlen – vagy mint az elmúlt hónapok eseményei (pl. migráció) is jól mutatták – tehetetlen politikájával szemben.

Nagyon fontos lenne, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia, azaz a közép-kelet európai országok szoros összefogásban, erős köteléket alkossanak a nagy európai országok (pl.: Németország, Franciaország) mellett. Hiszen csak így lehet hosszútávon Európán belül a kisebb országok érdekeit is érvényesíteni, valamint Európát a globális nagyhatalmaktól  politikailag és gazdaságilag jobban függetleníteni.

Kérem, mutassa be néhány szóval a Rend újraalakulásának körülményeit és ismertesse a legfontosabb célkitűzéseit! 

Az Európai Szent György Rend a legújabb kutatás szerint még Zsigmond és Henrik császár előtt létrejött és fennállása I. (Habsburg) Rudolf király koráig vezethető vissza! Régebben úgy tudtuk, hogy 1308-ban a luxemburgi házból származó VII. Henrik, szent római császár által alapított „A régi nemesség” későbbi nevén „a négy német-római császár” lovagrend volt a kezdet.

Ehhez a rendhez, Zsigmond szent római császár 1408-ban kiegészítésül alapította a „Sárkány Rend”-et. Ennek a rendnek csak 24 tagja volt, többek között Ödön osztrák herceg, II. Albrecht litván nagyherceg, Marsiglio Carrara a páduai-házból, Spalato hercege, Lazarevics István szerb fejedelem és Vlad Dracul vajda.

Az évszázadok során a Rend különböző átalakulásokon ment keresztül. 1768-ban Holstein-Limburg Fülöp Ferdinánd herceg reaktiválta a Rendet, mely 1839-ben kapott alkotmányt és nagytanácsot, brüsszeli központtal.

1926-ban ismét új alkotmánnyal, de továbbra is „a négy német-római császár rendje” néven, osztrák-magyar és további 4 német (Wendland, Alsó-Szászország, Rheinland-Wesztfália és Dél-Németország) tagozattal működött.

A náci Németország 1935-ben a megszüntette a német majd az Anschluss után 1938-ban az osztrák szervezetet is.

Az újraszervezés 2008. január 18-án történt. Az alapító tagok Dr. Habsburg-Lotaringiai Ottó főherceg, Dr. Vinzenz v.u.z. Liechtenstein herceg, Georg Mauthner von Markhof lovag és Dr. Norbert van Handel báró urak voltak.

2011. március 30-án kapott a rend ismét alkotmányt Habsburg-Lotaringiai Károly magyar királyi hercegtől, aki 2008-óta a rend nagymestere. Ekkortól az ESGO hivatalosan is a Habsburg ház védnöksége alatt a „St. Georgs-Orden – Ein europäischer Orden des Hauses Habsburg-Lothringen“ néven lett bejegyezve (röv. ESGO). Az ESGO „a négy német-római császár” valamint „A régi Szent György Rend” = „Sárkány Rend“ évszázados tradícióját és szellemiségét viszi tovább.

A Rend keresztény, karitatív, európai, érték-konzervatív, pártsemleges, a liberális gazdaságpolitikát támogató, és a régi többnemzetiségű osztrák állam elveit támogató,  főképpen a Közép- és Dél-európai államok közös együttműködést és az európai államok teljes katonai védelmét támogató, magát egy az érték-konzertvatív Európa-orientált hálózat részének tekintő, elit rend. Tehát egy főleg társadalompolitikával foglalkozó szervezet. Ez a legnagyobb különbség a többi történelmi rendhez képest, amelyek főképpen karitatív (Máltai Lovagrend) vagy egyházi (Szent Sír Lovagrend) rendek.

Magyarországon másfél évtizede gombamód megszaporodtak a „kabarérendek”, amelynek semmilyen legitimitásuk sincsen ugyan és egyszerű egyesületként működnek. Meglehet bármilyen rend – kivéve néhány egyházi lovagrendet – ma Magyarországon nehezen működik, tekintettel korábbi, de ma is érvényben lévő köztársasági szabályozásra (1947). Mi ezzel kapcsolatosan az álláspontjuk? 

Az európai Szent György Rend természetesen nem „kabarérend”. Az egykori Monarchia országaiban, azaz Közép-Európában jelenleg négy olyan Rend működik, amely vagy a Vatikán által vagy egy királyi ház által elismert és onnan alkotmánnyal rendelkezik: Szuverén Máltai Lovagrend, Aranygyapjas Rend, Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend és az ESGO. Úgy gondolom, hogy ez a tény azonnal eloszlat minden kételyt. Valódi értékeken álló, történelmi Rendeket vagy azok pozitív eredményeit pedig az évszázadok alatt, semmilyen rezsim, vagy szabályozás sem volt képes hosszú távon eltüntetni. Ez valószínűleg továbbra is így lesz, hiszen az emberek újra, egyre inkább a pozitív értékekre, gazdasági stabilitásra és biztonságra vágynak. Különösen a mai világban, ahol a terror és a bizonytalanság globálisan is rendkívül gyorsan terjed.

Magyarországra és a magyar tagokra számít a Rend, ahogyan említette korábban. Milyen feladatot tartana üdvösnek a magyar tagoknak?

Azt hiszem, elsődlegesen nagyon fontos lenne a Habsburg-Lotharingiai-ház és a monarchia (mint államforma) évszázados európai és természetesen  magyarországi szerepének objektív, tévhitektől és hazug ellenpropagandától mentes, általános megismertetése.

Magyarországon az elmúlt 25 év pártpolitikai harcai a társadalmat, több – mostani állapotában szinte kibékíthetetlennek tűnő – részre szakították.

Ezzel szemben a monarchikus államformájú európai országokban az uralkodó házak minden esetben kiegyenlítő, egyesítő szerepet játszanak és ha kell védelmet nyújtanak a sokszor megosztó és főleg a saját klientúrájának érdekeit szolgáló politikai pártokkal szemben.

(Theodore Roosevelt volt amerikai elnök 1910-es európai  látogatása alkalmával megkérdezte Ferenc József császárt, hogy miért van szükség a 20. században még a Monarchiára? Ferenc József császár erre azt válaszolta;  “…azért, hogy megvédje a népet a politikusoktól!”)

Pillanatnyilag hány magyar ill. magyar származású tagja van a Szent György Rendnek?

Jelenleg sajnos még csak néhány magyar származású tagja van a Rendnek. Ezért is szeretnénk, hogy 2016 tavaszán a magyarországi szervezet is megalakulhasson. Ennek a szervezetnek elsődlegesen az lesz a feladata, hogy a Rend programját, céljait megismertesse Magyarországon. Ez nyilván több lépcsőben és nagyon jól meggondolt stratégiával kell hogy történjen, ami persze nem lesz könnyű feladat. Először is meg kell ismertetni az emberekkel, hogy mit is jelent a valódi érték-konzervatív világnézet. Ami a mai Magyarországon konzervatív fogalomként ill. politikaként a köztudatban van, annak sajnos nem sok köze van a több évszázados európai érték-konzervativizmus szellemiségéhez.

Meg kell értetni az emberekkel, hogy az érték-konzertvativizmus nem más, mint mindazok a klasszikus, pozitív értékek, kultúra, gondolkodás, szellemiség amelyet Európa sok évszázad alatt felépített, és minden európai ember számára politikai és világnézeti,vallási különbségek ellenére vitathatatlanul jó és fontos értéket jelentenek. Ezen értékeket mindenképpen meg kell védenünk és őriznünk a következő generációk számára.

Hány országban van jelen a rend?

A Rend már több közép-európai országban, jelenleg összesen 250 aktív taggal működik: Ausztriában 6 „Komturei”= szervezet van (Bécsben 2, Salzburg-Felső-Ausztria, Alsó-Ausztria, Stájerország/Karintia, Tirol) ezekhez csatlakozik Bajorország, Nassau, Nemzetközi Komturei Wiesbaden, Dél-Tirol/Trentino, Olaszország, Horvátország Szlovénia és remélhetőleg jövőre Magyarország.

Hogyan épül fel a rend hierarchiája? Sajnos Magyarországon mostanában kizárólag egyetlen élő Habsburgot ismernek, Habsburg-Lotaringiai György főherceget, neki milyen szerepe van a renden belül? 

Ami a Rend felépítést illeti: az ESGO a Nagymester, a Prokurátor, a Kancellár valamint a rendi Nagytanács (Kapitel) vezetésével működik. György magyar királyi herceg pedig a magyarországi Protektor.

A helyi szervezeteket pedig a komtur és a komturhelyettes vezeti. Őket a Prokurátor javaslata alapján Károly magyar királyi herceg nevezi ki. Természetesen a komturok is a Nagytanács tagjai.

Milyen módon világítják át a rendbe jelentkezőket, vizsgálják-e valamilyen módon, hogy szélsőségesek, például ateista, kommunista, Habsburg-ellenes, esetleg szabadkőműves ne tudjon bekerülni?  

A Rendbe csak egy vagy több tag ajánlása alapján lehet felvételt nyerni. A személyes kapcsolatok és a felvételi kérelemmel benyújtandó életrajz alapján már eleve magállapítható, hogy valaki bekerülhet-e a Rendbe.

A jelentkezőknek pedig esküt kell arra tenni, hogy a benyújtott adatok a valóságnak megfelelnek. Ellenkező esetben ez azonnali kizárást vonna maga után. Erre azonban még szerencsére nem került sor.

A felvételre ezután a Rend vezetősége tesz ajánlást Károly magyar királyi herceg felé, ő természetesen vétójoggal rendelkezik.

A felvétel évente két-három alkalommal lehetséges a Rend éves találkozóinak keretein belül. Ezek nagyon ünnepélyes, misével és rendi gyűléssel szervezett napok, minden alkalommal egy a rendhez kötődő európai városban kerülnek sorra, 2015-ben Linzben és Milánóban, 2016 tavaszán pedig Bécsben.

A tagok felvételére a szentmise keretein belül, Károly főherceg általi lovaggá ütéssel kerül sor.

Mennyire monarchista szervezet a Szent György Rend abban a tekintetben, hogy tagjai támogatnának-e egy esetleges restaurációt az OMM egykori országaiban?

Abban természetesen mindannyian egyetértünk, hogy a monarchia – és erre mind a mai napig több európai ország jó példa – az ideális államformát jelenti. Ennek megvalósítására azonban jelenleg Kelet-Közép Európában nincs reális esély.

Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy olyan szervezetek, amelyek mögött befolyásos európai uralkodóházak állnak, a háttérből jó diplomáciával, és jól szervezett hálózatokkal, sokkal hatékonyabban tudnak dolgozni és befolyásra szert tenni, akár ennek érdekében is.

Ráadásul nincsenek a napi politikai reflektorfényben és így nem kerülhetnek olyan könnyen a média és különböző és ellenséges politikai szervezetek, illetve személyek célpontjává.

Így van például arra is lehetőség, hogy a különböző pártokhoz tartozó – de alapjaiban természetesen hasonlóan konzervatív beállítottságú – aktív és sokszor nagyon magas rangú és rendű politikai vagy gazdasági tisztviselők, a pártok szűk kereteitől függetlenül, a Renden belül tudnak egymással tárgyalni és közös eredményeket elérni.

Milyen a kapcsolatuk a többi valódi lovagrenddel? Kapcsolatban vannak-e olyan király-, császárpárti szervezetekkel, mint például a Regnum! Portál Magyarországon, a Schwarz-Gelbe Allianz Ausztriában, Ceska Koruna, Organizacja Monarchistów Polskich, stb?  

Természetesen minden tagországban arra törekszünk, hogy a Rend szellemiségéhez és a Habsburg-Lotharingiai-házhoz közel álló szervezeteket, személyeket a Rend hálózatához kapcsoljuk. Ezért is nagyon örülünk és nagyon fontosnak tartjuk a kooperációt a Regnum! Portállal.

A szimpatizáns, szövetséges és tradicionális szervezetek taglétszáma pedig csak Ausztriában több ezerre becsülhető. Ezek jelentős része szintén a Habsburg-Lotharingiai-ház védnöksége alatt van. Természetesen szoros kapcsolat és kooperáció fűzi a Rendet több más európai rendhez és szervezethez is. Például az Aranygyapjas Rend kancellárja – Dr. Alexander Pachta-Reyhofen gróf, Prof. Alfred Rákóczi de Tombor Tintera, az európai Borrendek Consul Primusa és Dott. Cav. Giuseppe Vianello, a velencei San Marco Lovagrend elnöke szintén a Rend tiszteletbeli tagjai.

A Rend politikai lobbitevékenysége mellett egy rendtag milyen gyakorlati munkát végez a rend keretein belül? 

A Rend fontos feladatai közé tartozik, különböző fontos társadalmi, politikai témákban – szakértők bevonásával – pozíciós anyagok szerkesztése és ezek eljuttatása a politikai döntéshozókhoz („Think Tank” módjára). Az elmúlt három év témái a következők voltak: Katonapolitika (2013), Családpolitika (2014), Emigrációspolitika (2015).

A tagszervezetek ezenkívül saját éves programokat (előadások, konferenciák, utazások, vitafórumok, kultúrális rendezvények, különböző történelmi és politikai kiadványok és könyvek írása, kiadása stb.) állítanak össze.

Ebben nagyon fontos szerepet kapnak a rendi tagok professzionális képességei, innovációs ötletei és kapcsolatai.

Említsen néhányat az újjáalakulás óta elért legjelentősebb eredmények közül!

A legjelentősebb eredmény az az, hogy a rend fejlődése 2008-óta rendkívül dinamikusan, szinte példátlan módon és főleg minőségét tekintve nagyon kedvezően alakul. A rend Európa-szerte már egyre ismertebb.

Szervezetileg pedig tulajdonképpen egyre inkább a legfelső, összefogó funkciót látja el, a már említett sok-sok Habsburg-Lotharingiai-házhoz közel álló szervezeteken keresztül. Erre a legjobb példa az hogy, nagyon sok a politikában, gazdsági és társadalami életben jelentős és befolyásos személyiség csatlakozott már a Rendhez. A rend  tagjai szakmájuk és összeköttetéseiket tekintve Európa, sőt sok esetben világszerte sikeres tevékenységet folytatnak.

Itt érdemes azonban arra is utalni, hogy a rend egy hosszútávon gondolkodó szervezet. A célok megvalósulásának sok esetben talán csak generációk múlva lesz eredménye. Ezek az eredmények azonban, reményeink szerint időtállóak és meghatározóak lehetnek.

Ez szöges ellentétben áll a pártokkal, amelyek mindent az újraválasztásnak, a hatalom megtartásának és e miatt inkább a rövid távú tervezésnek és gondolkodásnak rendelnek alá.

Mit takar a rend életében az „elitista” fogalom? 

Az elitista fogalom itt annyit jelent, hogy olyan személyek kerülnek felvételre, akik egyrészt a Rend alapértékeit a magukénak tekintik és e szerint élnek, másrészt a saját hatáskörükben, környezetükben valamilyen módon már az elithez tartoznak.

Az elit természetesen nem egy privilégiumokkal felruházott szűk baráti vagy még rosszabb esetben családi kört jelent. Hanem személyeket, akik emberi és szakmai életútjukkal már hosszútávon megmutatták, hogy önállóan, hatalommal rendelkező személyek támogatása nélkül is többre képesek mint az átlag és ez által pozitívan hatnak környezetükre. Ezeket az embereket szokták németül „Leistungsträger”-nek, angolosan kulcsembereknek hívni (magyarul legfeljebb körülírni lehet: olyan ember, aki többlet felelősséget vállal a közösségért).

Az elit rétegeknek pedig kötelességük újra aktívan résztvenni a politikában és a közéletben! Hiszen éppen a kelet-európai országok kommunista rezsim alatt elszenvedett évtizedei – de említhetnénk a hitleri náci rezsimet is – azok, amelyek megmutatták, hogy mi történik akkor, ha nem az elit rétegek kormányozzák az országokat.

Ugyanakkor mindenki számára ismertek a Habsburg-Lotharingiai-ház évszázados sikeres kormányzásának eredményei, értékei Európában. Meggyőződésem, hogy Ausztria mind a mai napig rengeteget profitál ebből!

Jövőre lesz az ezidáig utolsó magyar királykoronázás 100. évfordulója, készülnek-e bármilyen megemlékezéssel? Várható-e, hogy Károly főherceg ez alkalomból Magyarországra látogat és beszédet mond? 

Természetesen szeretnénk, ha 2016-ban több rendezvényre is sor kerülhetne Magyarországon az ESGO keretein belül, illetve kooperációban, magyar szervezetekkel. Erre jó alkalom lenne IV. Károly koronázásának 100. vagy akár I. Ferenc József halálának 100. évfordulója is. Ezért szeretnénk 2016 őszén egy konferenciát, Károly és György főhercegek részvételével szervezni Magyarországon is.
 

Vannak-e a Szent György Rendnek kiadványai, megjelenései, rendszeres hírlevelei, honlapja, facebook csoportja, ahol az átlagember elmélyülhet a rend munkásságával, történetével, felépítésével kapcsolatban?

A Rend saját honlappal (www.georgsorden.eu) és facebook oldallal rendelkezik. Sajnos egyelőre még csak német nyelven. Azonban már 2016/17 folyamán el fog készülni az angol nyelvű oldal is, valamint tervben van a tagországok saját nyelvű honlapjainak elkészítése is. Ezen kívül, a tagok természetesen rendszeresen kapnak hírlevelet a Rend programjairól és aktuális információkat a Rend tevékenységével kapcsolatban a Prokurátortól és Kancellártól.

Lieli Gábor 1969-ben született Budapesten, 1988 óta él Ausztriában mint klarinétművész és egyetemi tanár. Feleségével, aki ugyancsak zenész, (hárfaművész) a Salzburg melletti Neumarkt am Wallerseeben laknak. Hat gyermekük van. 2009 óta Lieli Gábor a Szent György lovagrend salzburgi komtur-helyettese.

Legutóbbi írásomban Hans-Hermann Hoppéval, az Osztrák Iskola egyik recens képviselőjével foglalkoztam. Most viszont e sajátos irányzatnak a talán legfontosabb és legismertebb személyiségét, az Osztrák–Magyar Monarchia szülöttjét, Ludwig Heinrich Edler von Misest szeretném egy kicsit jobban bemutatni kedves olvasóinknak, akinek életútja és munkássága nem csak a klasszikus liberális és konzervatív felfogás kedvelőjeként-kedvelőinek, hanem magyar monarchistáknak is tartogat kellemes meglepetéseket. Életrajzának ismertetése után pedig szeretnék megfogalmazni pár általánosabb gondolatot és eloszlatni pár tévhitet a kapitalizmus és libertarianizmus kapcsán, illetve rámutatni a konzervativizmussal való kapcsolatukra.

Írta: Bérces Ádám

Az Osztrák Iskola egy közgazdaságtani irányzat neve, amely már csak az elnevezése miatt is érdekes lehet számunkra. Illetve azon tények, miszerint pont a 19. és a 20. század fordulóján, Bécsből indult (hiszen ez a hely, ez az korszak amúgy is kedves számunkra), ráadásul a mai napig a tudományágy képviselői által egy némiképp megvetett irányzatról beszélhetünk még inkább arra sarkallnak, hogy kicsit részletesebben is elmélyedjünk a témában. Először tehát megkísérelnék egy általános jellemzést adni az Osztrák Iskoláról, csakis dióhéjban: az irányzat talán legszembetűnőbb tulajdonsága, amely egy teljesen egyedi hangot, látásmódot kölcsönöz az ide sorható gondolkodóknak; ez egy sajátos okfejtési, szubjektív, deduktív érvelésre épülő logikai módszer, amely alapján munkáik sokkal inkább nevezhetőek (politikai) filozófiai írásoknak, mintsem, hogy gazdaságtani elemzéseknek. Írásaikban – ellensúlyozván más irányzatok túlzott makro-ökonómiai általánosításait – a piacot elsősorban szereplői szemszögéből vizsgálják, akik nem mások, mint az egyének, ugyanis még a legfontosabb piaci döntéseket is végső soron emberek hozzák. Talán ezért is van, hogy ezek kifejezetten kellemes olvasmányok, amelyek képesek absztrakt, nagy gazdaságtani elméletek ismertetése helyett „emberivé” tenni ezt az érdekes tudományt. Kritizálóinak talán a legnagyobb problémájuk nem is a konkrétan kifejtett nézetekkel van, hanem azzal, hogy szerintük gazdaságtudományi szempontból ezek a művek nélkülözik a tudományosságot, nem használják például a közgazdászok által oly kedvelt statisztikai, matematikai módszereket. A konkrét alapelvek és ezen munkák legfontosabb témái pedig nevezetesen a magántulajdon, a vállalkozás és a szabad piac sokszor a végletekig is elmenő védelme, illetve igen gyakran ezen gazdasági szempontból liberális nézetekkel párhuzamosan kulturális és társadalmi szempontból viszont konzervatív nézetek melletti állásfoglalás (pl. a család, mint a társadalom alapegységének védelme vagy az egyenlőség elutasítása).

Ludwig von Mises 1881. szeptember 29-én született a Galíciai egyetemvárosban, Lembergben, amely a ma, ukrán fennhatóság alatt a Lviv nevet viseli. Egy tőkeerős, zsidó kisnemesi család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja, Arthur Edler von Mises egyike volt azon Monarchia-korabeli személyiségeknek, akinek a munkájának a mai napig haszonélvezői vagyunk: vállalkozóként és mérnökként az osztrák vasút építésében vett részt. A család nemesi oklevelét I. Ferenc József királyunktól kapta dédnagyapja, Mayer Rachmiel Mises, Ludwig születésének évében. Családi címerükben megjelenik a caduceus, a kereskedelem ősi szimbóluma, a Tízparancsolat két kőtáblája és a Dávid-csillag is.¹

Idealista, lázadó fiatalként szocialista, intervencionalista eszmékkel feltüzelve kezdte meg tanulmányait a Bécsi Egyetemen. Mígnem belefutott Carl Menger, az Osztrák Iskola egyik alapítójának tartott közgazdász alapművébe, a Grundsätze der Volkswirtschaftslehre (A közgazdaságtan alapjai) című könyvbe, amely azonnal ráébresztette addigi nézetei hamis voltára.

1906-ban doktorált, majd az első világháború alatt az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregében volt tüzér, illetve a hadügy gazdasági tanácsadója. A háború után az Osztrák Kereskedelmi és Iparkamarában is hasonló feladatokat látott el. 1934-ben a nácizmus előretörése miatt először Svájcba (ahol elvette az özvegy Herzfeld-Serény Margit színésznőt), majd 1940-ben az Egyesült Államokba menekült, ahol a New Yorki Egyetem oktatója lett, ahol élete végéig, 1973-ig dolgozott. Halála után 20 ezer oldalnyi, közte rengeteg publikálatlan munka kéziratát hagyta az utókorra.

Jelentőségét talán számunkra nem is mutathatnák jobban életének azon mozzanatai, amelyeknél fontos XX. századi személyiségekre is közvetlen hatással volt. Mises – az osztrák közigazgatásban betöltött pozícióinak köszönhetően – volt az egyik tanácsadója osztrák hivatásrendi állam kancellárjának, Engelbert Dolfußnak, a (nemzeti)szocializmus és a szociáldemokrácia kérlelhetetlen ellenségének. Továbbá – ami számunkra még fontosabb – II. Ottó trónörökösünk egyik közeli barátja volt. Egyike volt azoknak, akik még azután is következetesen „Császári felségednek” szólították Őt, miután a legtöbben már csak egy egykori, letűnt kor egyik utolsó maradványát és egy kereszténydemokrata politikust láttak, akartak látni személyében. A trónörökös visszatérésének reményét még a második világháború alatt sem adták fel, sőt, ebben az időszakban osztrák nemesek egy köre (pl. Heinrich von Degenfeld) komoly esélyt látott a Habsburg restaurációra. 1942 áprilisában II. Ottó összeállított egy nagyjából 50-60 kérdésből álló levelet, amelyet pár, hozzá igen közel álló bizalmasához juttatott el, akik ebből a körből kerültek ki. Ezzel a monarchia visszaállításának lehetőségeit kívánta megvizsgálni, nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati szinten. Ezért is szerepelt az akkor már elismert szakember, von Mises is a felkértek között. Mikor megkapta, minden más munkáját félredobva állt neki a kérdések megválaszolásának és egy héten belül vissza is küldte a trónörökösnek a válaszokat. Ebből – mivel természetesen egy szigorúan bizalmas irat volt – nem maradt fenn sok, de számunkra, így jó hetven év távlatából talán ennyi is elég: „Az osztrák kérdés legátgondoltabb és legkívánatosabb megoldása a monarchia, a Habsburg örökség hagyományával.” (New York, 1942. április 20.) ²

Mint a történelemből ismert, az országot a II. világháború után a szövetséges erők megszállták, egy esetleges restaurációnak a közelébe sem jutottak el. A két férfi barátsága és közös politikai pályafutása azonban ezzel nem ért véget. Mindketten tagjai voltak a Friedrich August von Hayek közgazdász, Mises tanítványa (akit szintén az Osztrák Iskola legfontosabb képviselői között emlegetnek) által alapított Mont Pèlerin Társaságnak, amelyet az azonos nevű svájci városban alapítottak 1947-ben. A társaság tulajdonképpen egy elit, klasszikus szabadelvű, libertárius szellemi műhely, amely célja, hogy összefogja a világ kiemelkedő személyiségeit (tudósokat, filozófusokat, üzletembereket, alapító tagjai között volt például a magyar polihisztor, Polányi Mihály kémikus-filozófus-közgazdász is). II. Ottó még Mises halála után is ápolta barátságukat, 1999. februárjában, Alabamában tartott előadást a tudós örökségét őrző amerikai Mises Intézet meghívására „A Mises, akit én ismertem” címmel. ³

Ludwig von Mises életrajza és az ahhoz kapcsolódó, számunkra is érdekes és értékes adalékok ismertetése után szeretnék megfogalmazni pár általánosabb gondolatot, válaszolván a hasonló témában írt, legutóbbi írásomat ért kritikákra is. A „Nekünk királyság kell! – És kapitalizmus?” című írásomra érkezett hozzászólások alapján úgy tűnt számomra, hogy sokan még a saját; gondolkodásában a napi politika fogalmait és kereteit – remélhetőleg – bőven meghaladó olvasóközönségünk körében sincsenek teljesen tisztában a „kapitalizmus” szó jelentésével és jelentőségével. Sokaknak ez nem más, mint egy szitokszó, amellyel a „liberálishoz” hasonlóan a nyugatot illetik, csak úgy, mint a rendszerváltozás előtti időkben. Ehhez gyakran kapcsolódnak különböző összeesküvés-elméletek, városi legendák a világot irányító nagy cégekről, akik szisztematikusan fertőzik, mérgezik, gyilkolják a szegény, kiszolgáltatott embereket. A szélsőjobboldali internetes bulváranyagokban különösen nagy számban találunk ilyesmivel foglalkozó, többnyire egy jó adag vulgárantiszemitizmussal is „megfűszerezett” anyagokat. Remélem nem kell külön hangsúlyozni, hogy ezen populista és sokszor teljesen alaptalan, rosszindulatú állításoknak nem igazán van helye komoly, konzervatív körökben. Egyrészt gyakran ezek egyedüli alapja a mindenkori „gazdagok” iránti általános ellenszenv, amelyet mindig is az irigység tüzelt, hiába próbálták meg a történelem során oly sokszor a szociális érzékenység és az emberszeretet álarca mögé bújtatni. Vagyis valakit csak azért ellenségnek tekinteni, mert vagyonos klasszikusan baloldali hozzáállás. Még a legnagyobb vállalatok sem a földből nőnek ki, gyakran ugyanúgy egy garázsból indultak, mint a kisebbek, csakhogy vezetőjük tehetségének köszönhetően növekedhettek, felvásárolhattak más cégeket, egyszóval rengeteg emberi munka van mögöttük, ami önmagában konzervatív körökben – remélem – nem számít botránykőnek.

Másrészt pedig a legnagyobb vállalatok is a vásárlóikból élnek, akik korántsem annyira kiszolgáltatottak, hiszen az, hogy mit vásárolnak meg saját, egyéni döntésük. Így ha a vállalatokat érő vádaknak akár csak a fele is igaz lenne, hamar kiszóródnának a piacról. Természetesen, mint az élet minden más területén, a piacon is vannak tisztességtelen emberek. És nem lehet szó nélkül elmenni amellett a némi igazságtartalommal bíró állítás mellet, hogy egyes vállalatok a reklámokon, a médián keresztül hogyan befolyásolják az embereket. A piac a  kereslet-kínálat elvén működik. Egy bizonyos termék létéért okolhatjuk az előállító vállalatot is, de igazából lehetetlen megmondani, hogy az iránta való igényt maga a termék léte teremtette meg vagy esetleg a termék előállítása már csak válasz korábbi igényekre, vagyis hogy elsősorban nem üzleti, hanem más, kulturális és egyéb társadalmi folyamatok miatt lett „szükségszerű” a megjelenése. Tehát itt is meglehetősen részrehajlóak azok a vélemények, amelyek egyedül a szabad piacgazdaságot okolják ezekért a folyamatokért, mint például magáért a fogyasztói társadalom, mint jelenség létezéséért. Nem is beszélve arról, hogy a kapitalista gondolkodás épp, hogy a tőkefelhalmozás okán sokszor a túlzott és értelmetlen fogyasztás ellen van, míg a gondoskodó állam által újraosztott pénzt azok, akik nem dolgoztak meg érte könnyebben, felelőtlenebbül költik el. A piac természetesen nem hibátlan, de sokszor olyan hibákért is a szabad piacot okolják, amelyeket az etatista kormányzatok is ugyanúgy elkövetnek. Ott van példának okáért a szerencsejáték, amely állami monopólium, illetve az állam úgymond megvédi az embereket az “illegálisan”, vagyis engedély nélkül szervezett játékoktól, hiszen tudjuk, hogy ezek többek között a szervezett bűnözés melegágyai is (talán pont azért, mert be van tiltva?). Miközben az állami cég által szervezett játékokra manipulatív reklámokkal és TV show-val csalogatják be emberek ezreit a súlyos lelki problémákat okozó, családokat tönkretevő játékokra. Úgy gondolom, hogy a kapitalizmus sok hibáját hazánkban is pont az állami beavatkozás okozza, amelytől a piac vélt vagy valós diszkfunkcióinak kompenzálását várnánk. Az állam gondoskodásában bízva ugyanis az emberek nincsenek tudatában, hogy ők is a piac teljes jogú szereplői és hogy minden vásárlás alkalmával piaci döntéseket hoznak, piaci folyamatokat befolyásolnak. Ennek a fajta paternalizmusnak az utóbbi hónapokban egészen extrém, szinte felfoghatatlan példáját láthattuk, amikor egy magánkézben lévő befektetőcég magánbefektetőit állami pénzből kívánták kártalanítani. Az ilyen és ehhez hasonló mértékű gondoskodás egy teljesen kifordult fogyasztási kultúrát termelt ki magából, ahol a fogyasztó nem érez semmilyen felelősséget a piaci döntéseiért és nem hajlandó számolni azzal, hogy ezen döntések mindig kockázatot rejtenek magukban – ha problémája van, majd az illetékes hatóság megoldja helyette. Így nem csoda, ha valahol belül kiszolgáltatottnak, kihasználtnak érzi magát az ember.

Mindezzel csupán arra kívánok rávilágítani, hogy egy alapjában véve jó rendszert nem lehet elítélni egyes szereplőinek vélt vagy valós negatív viselkedése miatt, csak úgy, ahogyan pár korrumpálódott pap miatt nem támadhatjuk az egész Egyházat sem. A legnagyobb hiba tehát, amit a kapitalizmus megítélésekor elkövethetünk az az, ha túlgondoljuk a jelentését, akár negatív, akár pozitív irányba. Az egész lényege egész egyszerűen a magántulajdonhoz való, mindenkitől elidegeníthetetlen jog védelme; annak állítása, hogy úgy az igazságos, ha mindenkinek az jár, amiért megdolgozott; továbbá hogy az így megkeresett javakat mindenki saját tetszése szerint használhassa fel, élve annak előnyivel, de a ezzel járó felelősséggel is. A magántulajdon igénye márpedig egy természetes, velünk született igény: a közgazdászok, akik mellette kardoskodtak igazából csak „újra felfedezték” ezt a tényt, illetve alkalmazták egy adott, történelmi, gazdaságpolitikai közegben. (Maga a tudományág is így született meg, mikor Adam Smith elítélte a merkantilizmust, korának azon gyakorlatát, hogy az állam görcsösen ragaszkodott az arany határainak belül tartásán. Rámutattatott, hogy minden szereplőjének ösztönzőbb, ha a piac természetes folyamatait hagyják, hadd menjenek a maguk útján és nem akadályozzák meg a pénz szabad mozgását.) A kapitalizmus tehát bárhogyan is vesszük nem több mint egy gazdaságpolitikai megoldás, egy gyakorlati kérdésre adott gyakorlati válasz, amely így önmagában nem feltételez mást, mellette szinte bármilyen államforma vagy például kultúr- és valláspolitika stb. megférhet. Ezért is mondjuk, ahogyan azt előző írásunkban is megfogalmaztuk, hogy önmagában a kapitalizmusra viszont nem lehet felépíteni egy teljes világnézetet sem, ugyanis az óhatatlanul elmerülne a materializmusban, az anyagiak iránti végletes vonzódásban.

 „A »kapitalizmus« név nem a tőkés rendszer valamelyik barátjától származik, hanem éppenséggel attól az embertől, aki a kapitalizmust a történelem létező legrosszabb társadalmi rendjének tekintette. A legszörnyűbb dolognak, ami csak az emberiséggel történhetett. Ez az ember pedig Karl Marx. Mindazonáltal nincs ok visszautasítani a marxi elnevezést, amennyiben az világosan rámutat a tőkés rendszer által véghezvitt nagy társadalmi fejlődés forrására: a tőkefelhalmozásra. A társadalmi haladás ui. azon alapul, hogy az emberek nem fogyasztják el mindazt, amit megtermeltek, hanem annak egy részét megtakarítják és befektetik. […]

A kapitalizmust illetően gyakran mellőzött tény, hogy a megtakarítás egyaránt javára van a termelőknek és a bérből élőknek. Ha valaki kezén felgyűlik egy bizonyos nagyságú pénzösszeg, mondjuk 1000 dollár, aki ahelyett, hogy ezt a pénzt elköltené, inkább egy takarékbankra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor az a pénz végül egy vállalkozóhoz, egy üzletemberhez kerül, aki így képessé válik belekezdeni egy olyan beruházásba, amire – szükséges tőke híján – előzőleg nem volt módja.

És hát mit fog csinálni az üzletember e többlet tőkével? Az első dolog, hogy a fejlesztés érdekében embereket alkalmaz és nyersanyagokat vásárol, azaz további keresletet támaszt munkaerőre és nyersanyagra, ezzel egyúttal növelve a béreket, valamint a nyersanyagok árát. Vagyis már jóval az előtt, hogy a megtakarító ember vagy a vállalkozó bármiféle haszonhoz jutott volna, a munkanélküli, a nyersanyaggyártó, a farmer és a bérből élő már részesült a megtakarítás áldomásából. Vagyis miközben a munkások és a nyersanyaggyártók haszna azonnali, addig a vállalkozónak a beruházásból származó haszna a piac jövőbeni állapotától függ, pontosabban attól, hogy mennyire volt képes vállalkozóként helyesen előre látni a piacot. […]

A kapitalizmusnak az a fajta dehonesztáló ábrázolása tehát, miszerint a rendszer célja pusztán az, hogy a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé tegye, teljességgel téves. Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló tézise is azon a feltevésen alapult, hogy a munkások egyre csak szegényednek, a nép meg csak egyre elnyomorodik, miközben a vagyon végül néhány ember (vagy akár egyetlen ember) kezében központosul. És akkor a munkások tömege úgymond fellázad és kisajátítja a gazdag emberek tulajdonát. És e marxi tan szerint egyáltalán nincs mód a munkások életfeltételeinek javítására a kapitalista rendszer keretein belül. […]

Ám ha megvizsgáljuk a világtörténelmet, és különösen Anglia történetét 1865 óta, akkor rájövünk, hogy Marx minden tekintetben tévedett. Nincs olyan nyugati, kapitalista ország, ahol a tömegek életfeltételei ne javultak volna nagyon jelentős mértékben. Az elmúlt nyolcvan-kilencven év fejlődése teljességgel ellentmond a marxi próféciának. A marxista szocialisták úgy vélték, hogy a munkások életkörülményei soha sem javulhatnak: hittek a híres-hírhedt »vasbértörvény« téves teóriájában, mely szerint a kapitalizmusban a munkások bére nem haladhatja meg a létfenntartáshoz szükséges minimumot, ami épp csak arra elegendő, hogy az ember, mint puszta munkaerő termelje újra magát.

A marxisták így okoskodtak: ha a munkások bére növekedésbe kezd, és átlépi az egyszerű létfenntartáshoz szükséges szintet, akkor a munkások több gyermeket vállalnak, amely gyerekek viszont idővel belépnek a munkaerőpiacra, ami olyannyira megnöveli a munkaerő-kínálatot, hogy a bérek visszaesnek a létfenntartáshoz szükséges szintre, ami épp csak arra elegendő, hogy a lakosság ki ne haljon.

Ámde ez a marxi gondolat, miként a szocialista gondolat általában, úgy tekint a dolgozó emberre, mint az állatra. Épp ahogy a biológus (egyébként helyesen) a maga kutatásának a tárgyára, a fehér patkányra. Ha növeled az állatok (vagy a mikrobák) táplálékát, akkor több fog túlélni, ha csökkented, több pusztul el. De az ember mégsem állat. A munkásoknak egyéb igényeik is vannak, mint táplálkozni és szaporodni, még ha ezt a marxisták esetleg nem is érik fel ésszel. A reálbérek emelkedése nem csak a populáció növekedésében nyilvánul meg, hanem mindenekelőtt az átlagos életszínvonal emelkedésében. Ezért magasabb ma az életszínvonal Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint a fejlődő nemzetek (pl. Afrika) esetében.” ⁴

Jó kérdés lehet azonban továbbra is, hogy mindennek mi köze van hozzánk, illetve általánosságban a konzervatív gondolkodáshoz? Jogos lehet a kérdés, hogy míg gyakran az egyének szabadságát korlátozhatónak látja, miért ragaszkodik mégis (legalábbis bizonyos irányzatai) a piac szabadságához, vagyis a gazdasági liberalizmushoz? Kezdjük talán ezen utolsó fogalommal, amely – mint már fentebb említettem – szintén egyfajta szitokszó jobboldali körökben (csak úgy, mint a fasiszta a baloldalon), amivel felelőtlenül lehet dobálózni a napi kommunikációban anélkül, hogy sokan tisztában lennének a szó mélyebb jelentésével. Korábban már magunk is megkíséreltük egy írásunkkal, a nagy konzervatív, monarchista gondolkodó Erik von Kuehnelt-Leddihnt segítségül hívva árnyalni ennek a fogalomnak a jelentését, védelmére kelvén azon irányoknak, amelyek számunkra szimpatikusak. Ebben az írásban különösen tetszett nekem az a momentum, amelyben a szó etimológiáját vizsgálva a szerző a liberalizmust, eredeti jelentése alapján (bőkezű) egyenesen arisztokratikus erénynek nevezte. A még a szabad piacgazdaságot az alább idézett írásában kritikával illető, illetve köztudottan más kérdésekben is jóval radikálisabban gondolkodó Julius Evola (akinek szintén foglalkozunk egy, a témában született írásával) is elismerte a klasszikus liberalizmus arisztokratikus voltát, az angol whigekről írta: „Azt kell mondanunk, hogy a korai angol liberalizmusnak arisztokratikus karaktere volt: gentleman-liberalizmus volt, egy osztály liberalizmusa. Nem olyan szabadságokban gondolkoztak, amelyeket bárki egyenlőként követelhetne magának. Manapság még mindig él Angliában a liberalizmusnak ez a józan és apolitikus aspektusa: a liberalizmus, nem mint egy politikai-szociális ideológia, hanem mint egy követelmény amely szerint, függetlenül a politikai rendszer formájától, az egyén a legnagyobb szabadságot élvezheti, elismerik a privát szféráját, a magánéletét, és ezek mentesek maradnak egy külső és kollektív erő benyomulásától.”

És valóban, az elmúlt nagyjából 150 évben igazából teljesen kifordult magából mindaz, amit eredetileg e nemes eszme jelentett: a legpozitívabb értelemben vett politikai szabadságot. A 19. századi magyar politikai életben a reformkor igazán nagy személyiségei mind liberálisként („szabadelvűként”) fémjelezték magukat. Azonban aligha lehetne őket összefüggésbe hozni bármely mai „liberális” politikussal: az olyan kiváló magyar államférfiak, hazafiak, mint például Deák Ferenc, báró Eötvös József vagy gróf Széchenyi István a katolikus nemesség tagjaiként az országot a Habsburg dinasztiával tudták csak elképzelni és mind az udvarral való kiegyezést és a mérsékelt politizálást, a „fontolva haladást” támogatták a radikális forradalmisággal szemben. Az ő szabadelvűségük a Birodalom nemzetiségei és vallásai iránti türelmet jelentett, amely mindig is a Kárpát-térség és a Habsburg Birodalom sajátsága volt, ők csupán kiterjesztették, kiteljesítették ezt, pl. a kulturális és gazdasági életben fontos szerepet játszó zsidóság emancipációjával. Az Angliát megjárt Széchenyi, aki találkozott, sőt jól ismerte Adam Smith munkáit is (ifj. Iványi-Grünwald Béla, a gróf és a Hitel egyik legnagyobb kutatója is már kimutatta a kapcsolatot a közgazdaságtan atyja, és a mű között),⁵ híres könyveiben a szabad piacgazdaság mellett érvelt, mivel a legnagyobb magyar is ebben látta a haladást és a nemzet jövőjét. „Dolgoznánk-e oly verítékkel másoknak, mint magunknak? Tegyük csak személyünket más helyibe, mert csak úgy ítélhetünk józanon, igazságosan, s ne gondoljuk, hogy az embert ki lehessen természetébűl s gyarlóságibúl vetkeztetni. […] Azonban végezzük a szakaszt ezen jó szándékú kis tanáccsal; hogy ki-ki, ha praktikus jó gazda nevét méltán akarja viselni, jövedelménél kevesebbet költsön. Legyen egyébaránt akár váltó, akár háromkalkatúrás, méneses vagy birkás gazda, velem akár kezet fogjon, akár ellenem keljen ki – az egyetértést, hitelt, legelők osztását hiábavalóságoknak, a céheket, limitatiót, robotot, dézsmát ellenben igen fontosnak tartsa is – mindegy; mert valódi nyereség a gazdaság filozófiája.”⁶ (Vegyük észre Adam Smith morálfilozófiájának hatását az önérdekről és az ember esendőségéről!)

A „liberalizmus” alatt ma azonban sajnos valóban csak a társadalom legalapvetőbb értékeit romboló populista irányzatot érthetünk, amely a szabadságot az egyén végletes felmagasztalásával,  társadalmi normák fölé emelésével, a szabadossággal azonosítja, ahol a rombolás öncélú, önigazoló visszacsatolásként szolgál az egyén számára: „megteszem, csak mert megtehetem”.

A „szabadság” tehát önmagában korántsem áll ellentétben a konzervatívok rendhez és hagyományokhoz való ragaszkodásával, épp ellenkezőleg. A szónak önmagában valóban nagyon is pozitív jelentése van, amelyről már a Szentírás is biztosíthat minket, hiába próbálták meg a forradalmi eszmék és rendszerek korrumpálni azt (gondolok itt például a francia forradalom hírhedt jelszóhármasára). Jóllehet sok múlik azon, hogy pontosan a szabadság alatt mire való szabadságot értünk, csak úgy, ahogy a konzervativizmus definiáláskor sem mindegy, hogy mit akarunk konzerválni, mit értünk a status quo, a fennálló rend alatt, az ancien régime-t vagy mondjuk etatista polgári demokráciát. A kortárs, akadémista politikafilozófus Nyíri Kristóf Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig c. tanulmányában (amelyben érintőlegesen az Osztrák Iskolával is foglalkozik) a konzervativizmust olyan eszmeként kísérli meg definiálni, mint amely a felvilágosodott enciklopédisták mindent átható racionalitására építő progresszívek és a baloldaliak  „social engineering-jére”, azaz központi tervezésére, társadalommérnökösködésre épülő társadalomképével szemben a spontán struktúrák megtartását kívánja.⁷ És valóban. Ki tudja ugyanis megmondani, hogy kik voltak az első emberek, akik rájöttek, hogy egy egészséges társadalom alapja a család, amely egy férfi és egy nő kizárólagos kapcsolatára épül? Mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy ki volt az első, aki valamely saját maga által megszerzett javat saját, kizárólagos tulajdonának kívánt tekinteni, amelyből származó hasznokat – mint hogy ő küzdött meg érte – ő maga kívánta élvezni. Azt sem tudjuk, hogy kik voltak az első emberek, akik rájöttek, hogy ha valamihez különös tehetségük van és azt a saját és közösségük szolgálatába állítva valamely mesterséget választanak, amellyel egyszersmind biztosíthatják a közösségnek valamely áru vagy szolgáltatás iránti igényének kielégítését és az ezért kapott ellenértékkel pedig saját és családjuk megélhetését. És azt sem tudjuk, hogy a világtörténelemben mikor és hol volt először olyan, hogy valakik rájöttek, hogy az ő tehetségük nem a kezükben, hanem a fejükben rejlik, és hogy arra kaptak talentumokat, hogy másokat vezessenek és hogy segítségükkel egy adott föld népe fokozatosan egy élő, lélegző egésszé, hierarchiára, uralkodó elitre épülő társadalommá kovácsolódhasson. Persze mindezt sosem fogjuk megtudni, hiszen az ilyen kérdésekre sem a régészeti ásatások, sem a történettudomány nem fog választ adni – talán, sőt valószínű, hogy ezek teremtésünk óta létező igényeink. Ellenben viszont azt, hogy ki, hol és mikor ágált ezen organikus struktúrák ellen azt nagyon is pontosan tudjuk, és hogy hogy rombolták le egy szemvillanásnyi idő alatt a 18–20. század forradalmai sok ezer év társadalmi fejlődésének eredményeit.

Mindebből következik, hogy a konzervativizmus nem egyfajta rigid hagyományértelmezést jelent, nem veti el ugyanis a haladást,  amennyiben az nem forradalmi jelleggel, egyik pillanatról a másikra történik, ahogyan azt a baloldal szereti, hanem fontolva és persze megőrizve (konzerválva) a már említett organikus struktúrákat. A technikai, ipari fejlődés és a gazdasági folyamatok megváltozása ugyanis önmagmában ezekkel nem áll szemben. Sőt, valamiféle „tradicionalizmus” nevében, fixa ideákhoz köthető görcsös haladás- vagy például technikaellenesség ugyanúgy árulkodhat egyfajta mesterkélt racionalitásról, így ugyanúgy lehet ez alapján ellentétes a konzervatív gondolkodással, mint mondjuk a tudományos és technikai fejlettségünkbe vetett túlzott bizalom is. De hogyan is lehetnénk a haladás és a fejlődés ellenségei, hiszen a természetben teljesen egyedülálló módon egyedül az ember kapott a Teremtőtől fantáziát, az új kitalálásának lehetőségét, amelynek köszönhetően képesek vagyunk minderre. Egy atyától hallottam egyszer egy prédikációban, hogy sokan nem értik, miért nem kapunk ma is olyan csodákat, mint a régiek miközben nem látják, hogy ma a csoda maga az ember és az általa elért technikai fejlettség, amely mindenütt ott van. Valóban, amíg akár a tudomány, akár gazdaság területén elért eredményeink az ember, a családjaink jólétét, az egyre jobb életszínvonalát, sőt akár még kényelmét is szolgálják addig nincs okunk azt mondani, hogy mindez rossz lenne csak azért, mert régen mondjuk régen az emberek szerényebb körülmények közt éltek. És azt hiszem el is jutottunk oda, ahová el akartunk jutni, hogy kimondjuk: ahogyan a konzervatív gondolkodó művinek, mesterségesnek érzi például a házasság és a család önkényes, polgári törvényekkel való újradefiniálását, vagy több ezer éves, tekintélyre és rendre épülő hatalmi struktúrák az egyenlőség és a szabadság nevében való lebontását, ugyanúgy megzavarja az is, ha a magántulajdont a vélt vagy valós közjó érdekében korlátozzák vagy ha a természetes piaci folyamatok, vagyis az emberek közötti különböző javak cseréje fölött egy központi hatalom túlzott befolyással bír. Nem idealista, nem tagadja, hogy a szabad piacnak vannak hibái, de belátja, hogy ha beleavatkoznak az olyan következményekkel jár, amely megzavarja annak természetes voltát. Mises így írt a Planned chaos című munkájában, amelyben a kétféle, azaz a szovjet mintájú kommunista és a német nemzeti szocializmus ellen érvelt: „A kérdés végül mindig ugyanaz: a piac vagy az állam. Nem létezik harmadik út.” ⁸

A legutóbbi írásra érkezett hozzászólások között volt egy olvasónk által megfogalmazott megjegyzés, amely további gondolkodásra sarkallt ezzel kapcsolatosan: a kapitalizmus és a szocializmus mellett harmadik lehetőségként a feudalizmust vetette fel. A nagybirtokok rendszeréből a tőkés rendszerbe való átmenet összefüggött a gazdaság szerkezetének megváltozásával, amely teljesen más volt a középkorban, mint napjainkban. A mezőgazdasági szektor gyakorlatilag egyeduralkodó volt, az ipari termékeket pedig sokszor „háznál” állították elő, amelyek aztán szintén a mezőgazdasági termelést szolgálták. A feudalizmus természetesen  egyáltalán nem volt rossz rendszer és kiemelten fontos lenne az arisztokrácia, a történelmi családok rehabilitációja, jóvátétele, jogos birtokaik visszaszolgáltatása és szimbolikus és/vagy akár tényleges szerepének visszaállítása is.

Csakhogy egy mai vállalkozást nem lehetne feudális alapon működtetni, ahogyan nem lehetne autókat, mobiltelefonokat, számítógépeket sem manufaktúrában készíteni. Sőt, ha a nemességet kártalanítanánk tulajdonképpen ők is a „gyűlölt” tőkés rendszer részei lennének és biztos vagyok benne, hogy ma, 2015-ben sokan nem a földjükből akarnának élni: ismerek kis áttétellel személyesen is egy igazi sikertörténetet, amely egy német nagyhercegről szól, akinek a nulláról sikerült visszavásárolnia ősei birtokainak jó részét – mellette Európa legnagyobb médiacégének tulajdonosa is, sőt ebből a vállalkozásából tudta visszaszereznie földjeit.

Sajnos némely libertáriusok, anarcho-kapitalisták – az ellene szóló felvilágosodás-korabeli pozitivista érveket hajtogatva – a kapitalizmust megelőző időszakot a szabadságjogokat korlátozó rendszerként jellemzik. Holott sokaknak bizonyára inkább kedvükre lenne az akkori világ: különösen a feudalizmus legklasszikusabb időszakában az államok még jóval szervezetlenebbek voltak, szinte egyáltalán nem volt bürokrácia. Egy állam akkora területet fedett le, amekkorát hadserege ellenőrzés alatt tudott tartani. Adók persze ugyanúgy voltak, de lássuk be, hogy adóra szükség van egy ország fenntartásához, ma sem önmagában a létünkkel, hanem mértékükkel és felhasználásukkal van baj. Sőt, az adók akkori felhasználása is még meglepően közel állt ahhoz a koncepcióhoz, amit Adam Smith is felvet  nagy hatású alapművében.⁹ A jobbágyoktól beszedett adóért cserébe a földesúr katonai védelmet és igazságszolgáltatást nyújtott nekik. Szalai Ákos (a Katolikus Egyetem és a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa, akik hazánkban egyedülálló módon keresztény szemszögből vizsgálják és népszerűsítik a kapitalizmus erényeit) rámutat, hogy a kapitalizmus több intézménye a középkorra vezethető vissza: „…azoknak az intézményeknek a nagy része, amit mi ma kapitalistaként ismerünk (például a bank vagy a korlátolt felelősség) a katolikus, reneszánsz Itáliában jöttek létre. A jogi személyiséget pedig a középkori egyetemek teremtették meg. Másrészt tudni kell, hogy a kapitalizmus alapja nem csak a tőkefelhalmozás, ahogy Weber tanítja, hanem az innováció is. Ez viszont – vélhetően teológiai okok miatt is – a katolikusok között erősebb volt. Weber fő tévedése szerintem az, hogy a protestantizmus (pontosabban egyes protestáns felekezetek) tanítása azért fontos, mert a megtakarítást és a munkát önértékké tették. Tisztában van azzal ő is, hogy a középkori Európában, vagy a reneszánsz Itáliában is találunk „tőkefelmalmozókat”. De őket azért nem tekinti „kapitalistának”, mert a felhalmozás célja nem az volt, hogy több pénzük legyen, hanem valamit el akartak érni ezzel a pénzzel. Fel akartak emelkedni a társadalomban, nemesi rangot akartak vásárolni, stb. Szerinte ez változik meg a protestantizmussal – innentől az embereket önmagában a vagyonfelhalmozás hajtja, és nem más célok elérése érdekében keresnek pénzt. De ez tévedés. Szerintem ma sincs olyan ember, akinek a pénz lenne a cél – a leggazdagabbak is valamire használni akarják a pénzünket. Ha másra nem, utódaiknak akarnak biztonságot teremteni.” ¹⁰

A tőkés és a birtokos rendszer is egyformán a magántulajdonra épült, ami persze nem szabad, hogy meglepő legyen,  hiszen mint már megfogalmaztuk ez az emberi lét és együttélés egyik legalapvetőbb fundamentuma is. Bár a szocialisták próbálkoztak egyfajta saját történetírással, amelyben próbálták saját ideáikat minél korábbi időkre visszavezetni, például sokáig tényként kezelték azt az elgondolást, miszerint az ősközösségek szocialisztikus alapon működtek, de erre semmilyen bizonyíték nincs: az első írásos emlékek már mind monarchikus berendezésű kultúrákból származnak, az írást megelőző korokból pedig kereskedelem létére utaló régészeti leletek állnak rendelkezésre,  amelyek szintén feltételezik a magántulajdon fogalmának ismeretét. Sőt, ha kissé sarkítani akarunk, a magántulajdon még az állatvilágban is létezik (ahogyan a monarchia is), így semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy ezek ne tartoztak volna hozzá az emberi civilizáció legősibb intézményeihez. A szocialista rendszerek (mint például a kommunizmus vagy akár szociáldemokrácia is) előtt nem is volt olyan abszurditásokra képes berendezkedés, amely a társadalmi problémákat úgy kívánta volna megoldani, hogy korlátozta volna a magántulajdont. A szocializmus az olyan, alapvetően pozitív, emberi cselekedeteket, mint a szegényebbek felé való fordulást, vagyis a szolidaritást egy kényszerű, államgépezet által irányított automatizmussá silányítja le. Az egyenlőség és az igazságosság pedig egész egyszerűen kizárják egymást: ha mindenkinek annyi jut, mint amennyire szüksége van és annyi, amennyit „megérdemel” (az egyenlőség erőltetése miatt ez valószínűleg mindenkinek ugyanannyi), az minden, csak nem igazságos, ráadásul kiöli az emberekből az ösztönzést arra, hogy több, jobb munkával javítsunk saját és családunk életkörülményein. Mises ezért a szocializmust egyenesen pusztítónak nevezte:  „A szocializmus közel sem az, mint aminek mutatja magát. Nem a szebb és jobb világ úttörője, csak kihasználja mindazt, amit több ezer év civilizációja létrehozott. Nem épít, hanem pusztít. Mivel a lényege a pusztítás. Nem termel semmit, csak feléli azt, amit a magántulajdonra épülő társadalom termelőeszközeivel létrehozott.”¹¹

Sajnálatos, hogy a baloldal még a kereszténységet is megpróbálta hírbe hozni. Ma is, sajnos még keresztények, katolikusok körében is él az a közhelyszerű, mindennemű forráskritikát nélkülöző állítás, miszerint Jézus Krisztus és az ősegyház szocialista volt. Úgy gondolom, ezért is utasítja el sok keresztény is a kapitalizmust és áll ki egy szerintük „igazságos” rendszer mellett – anélkül, hogy jobban elmélyedne a témában, akár csak olyan szinten is, hogy például mit írnak minderről akár csak az utóbbi pár évtizedben a különböző egyházi dokumentumok, amelyek a kérdést jobban górcső alá vették. VI. Pál pápa például Octogesima Adveniens kezdetű apostoli levelében így ír: „Túl gyakran fordul elő, hogy a keresztények a szocializmus idealizálása felé tendálnak, minden egyéb körülménytől eltekintve, általánosítva a kérdést: az igazságosság, a szolidaritás és az egyenlőség nevében. Nem hajlandóak elismerni a történelemből ismert szocialista mozgalmak korlátoltságát, amelyek továbbra is azokból az ideológiákból táplálkoznak, amelyből származnak.” ¹² Szent II. János Pál pápa enciklikájában, a Centesimus Annus kezdetűben pedig alaposan helyre teszi a kapitalizmus kérdését: amíg a kapitalizmus a jólétet szolgálja, és nem válik ideológiává, addig nincs okunk elutasítani. „Térjünk vissza most az eredeti kérdéshez: mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadik világ azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik? A válasz természetesen összetett. Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról” beszélni. De ha a „kapitalizmus” alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem”.” ¹³
 

Elképzelések állam szerepéről. Bár az ábra leginkább az angolszász viszonyokra érvényes, de jól látható az egyes nézetek álláspontja, amely a legtöbb esetben egészségtelen méretékű beavatkozást jelent. A mai magyar politikai pártok leginkább a második legnagyobb körnek feleltethetőek meg.

Nem nehéz belátni, hogy hazánkban a kapitalizmusnak nincs igazán kultúrája. Ez több, mint 40 év kommunista diktatúra után nem is csoda, de a mostani rendszer sem igazán kedvező ebből a szempontból (sem). A magyar ember hozzászokott ahhoz, hogy az állam gondoskodik róla. „Ingyenes” egészségügyi ellátást kap (ami ugye olyan, amilyen, igazából a magyarok rettegnek attól, hogy valaha is az állami kórházba kelljen kerülniük, ha viszont akár elméleti szinten is előkerül a privatizáció vagy a kötelező társadalombiztosítás eltörlése azt mondják, hogy „akkor mindenki meghalna, aki megbetegszik” – logikus). Elvárja, hogy még a felsőoktatási képzését is mások fizessék úgy is, ha az egyetemi éveit inkább szórakozással tölti, majd ha emiatt majd nem kap munkát, igazából akkor sem kell aggódnia annyira a napi betevő falatok miatt. A nyugdíjrendszer, amellyel elöregedett társadalmunkban mindig túl óvatosan bánnak mindig többet és többet akar: egyre csökkenő, újabban már 40 éves nyugdíjkorhatárt (vagyis hogy az ember életének második felét tétlenségben élje és mindezt az állam finanszírozza), illetve olyan abszurditásokat, mint 13. havi nyugdíj, amely olyan, a teremtés rendjéből adódó csillagászati állandót kíván megerőszakolni, mint hogy a Föld bolygón 12 hónap van egy évben. Mindeközben a tömegdemokráciában a népszavazások nyújtotta illúzió (hogy mi irányítunk) mindenkit önjelölt politikai és gazdasági szakemberré tesz, akinek határozott elképzelése van a tökéletes országról és természetesen lázadunk a magas adók miatt úgy, hogy persze szeretnénk, ha az állam még több, még jobb ellátást biztosítson mindenkinek. Tulajdonképpen a baloldaltól a középen át a jobboldalig, sőt szélsőjobbig (ők gyakran különösen is!) minden hazai párt – bár nem vegytisztán, de döntően – baloldali gazdaságpolitikát folytat, folytatott. Ami persze nem csoda, megszorításokkal nem is lehetne kampányolni még akkor sem, hogy ha nem is lenne olyan nehéz belátni, hogy hosszabb távon, növekedést hoznának. Ironikus, hogy még pont a magát szocialistának nevező párt egyes időszakainak voltak (neo)liberális jellegű gazdaságpolitikai lépései (bár nyilvánvalóan nem ideológiai meggondolásból ugyebár), míg a jobbközép gazdaságpolitikája az államosításokkal és különadókkal sokkal inkább szocialista vonásokat mutat, a mérsékelten konzervatív kultúrpolitika ellenére. Magyarországon arányaiban is mennyiségét tekintve is egészségtelenül sok pénzt osztunk újra, átlagosan fizetésünknek 70%-a kerül vissza az államhoz. A redisztribúció morális és erkölcsi problematikájával és a konzervativizmussal való összeférhetetlenségéről már Hoppe kapcsán írtunk, így ettől most eltekintenénk, bármennyire is ide kívánkozna. Mises talán leggyakrabban idézett mondásával így gondolkodott a kérdésről: „A kormány senkit sem tehet gazdaggá, szegényebbé viszont igen.”

Úgy gondolom, hogy egy, a magántulajdont tiszteletben tartó, erényes gazdasági rendszer épp úgy hozzátartozik egy erkölcsös társadalomhoz és ezért ugyanúgy fontos, mint az államforma kérdése. Egy ilyen társadalomban – a piaci folyamatokhoz hasonlóan – a szegények, az elesettek megsegítése is önkéntes alapon történik, ugyanis ha ezt állami szinten kötelezővé tesszük, vagyis kizárjuk a segítségnyújtás aktusából a szabad akaratot, akkor azzal kizárjuk belőle a szeretetet is. Továbbá XVI. Benedek pápa figyelmeztet rá, hogy sokszor a szegényeknek elsősorban nem is anyagiakra lenne szüksége és rámutat arra, hogy mennyire ördögi, materialista emberképet rejt az jelenlegi gyakorlat, mely szerint az „ember csak kenyérből él”. ¹⁴ Az állam célja egy keret megteremtése lenne, ahol lakóinak életét és tulajdonát az állampolgárok és persze maga az állam is kölcsönösen tiszteletben tartja. A jólét nem alapvető emberi jog, hanem felelősség és kötelesség kérdése. Az állam feladata pedig nem az, hogy megteremtse mindenki számára a jólétet, hanem hogy lehetőséget adjon mindenkinek a jólét megteremtéséhez.

Irodalom:

1. Mises Institute: Who is Ludwig von Mises?

2. Jörg Guideo Hülsmann: Mises: The Last Knight of Liberalism (2007)

3. Otto von Habsburg: The Mises I knew (1999)

4. Ludwig von Mises: Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow (1979; 1959-ben tartott előadások gyűjteménye)

5. Ifj Iványi-Grünwald Béla: Gróf Széchenyi István Hitel című munkája. Történeti bevezetés (Az 1930-as Hitel kiadás előszava)

6. Széchenyi István: Hitel, 5. fejezet: A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasb virágzásra (1830)

7. Nyíri Kristóf: Európa szélén – Eszmetörténeti vázlatok, 1. fejezet: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig (1986)

8. Ludwig von Mises: Planned Chaos (1947)

9. Adam Smith: An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, Book V: Of the Revenue of the Sovereign or Commonwealth (1776)

10. Szalai Ákos: Túl kell lépni a társadalmi igazságosságon (2011)

11. Ludwig von Mises: Socialism: An Economic and Sociological Analysis (1922)

12. VI. Pál papa: Octogesima Adveniens (1971)

13. II. János Pál papa: Centesimus annus (1991)

14. XVI. Benedek papa: Deus Caritas Est (2005)