Az alábbiakban Schlachta Margit példaértékű felszólalását közöljük arra emlékezve, hogy éppen hatvankét éve volt a „vitája” annak, hogy Magyarország milyen államformát vegyen fel a II. világháború után. Szinte közhely, de azért megismételjük, az államforma kérdéséről egy olyan Nemzetgyűlés döntött ekkor, amelynek erre nem volt felhatalmazása a néptől (ami azért is érdekes, mert a köztársasági törvényben rögzítették a népszuverenitás elvét), és bár többen felvetették, népszavazással sem akarta eldönteni az államforma kérdését, ezt a jogot magának vindikálta.

Az alábbiakban Schlachta (máshol: Slachta) Margit példaértékű felszólalását közöljük arra emlékezve, hogy éppen hatvankét éve volt a „vitája” annak, hogy Magyarország milyen államformát vegyen fel a II. világháború után. Szinte közhely, de azért megismételjük, az államforma kérdéséről egy olyan Nemzetgyűlés döntött ekkor, amelynek erre nem volt felhatalmazása a néptől (ami azért is érdekes, mert a köztársasági törvényben rögzítették a népszuverenitás elvét), és bár többen felvetették, népszavazással sem akarta eldönteni az államforma kérdését, ezt a jogot magának vindikálta. „Vitának” nem lehet nevezni mindazt, ami ekkor történt, hiszen egymáson túllicitálva bizonygatták a képviselők a köztársaság melletti érveket, melyek közül az első szégyenszemre egy volt legitimista politikus volt, Sulyok Dezső (Kisgazdapárt). A magyar monarchia álláspontját egyetlen – egyébként lengyel nemesi származású – ember védte meg, Schlachta Margit képviselőnő (a Polgári Demokrata Párt listáján került be, de független képviselő volt, leginkább azonban a Szociális Testvérek Társaságában elvégzett alapítói munkája kapcsán ismert itthon), akinek az akkori magatartása, álláspontja ma is alapvetés minden monarchista számára, aki a köztársaságban védi az istenkegyelmiség, a transzcendens alapokon nyugvó, ősi magyar alkotmány, és a Szentkorona-tan érvényességét az országban. Magyarul; mindent, amit valaha is a Magyar Királyság alapvetően jelentett és amit mindig is jelenteni fog.

Tanulságosnak tartjuk azt is, hogy a közbeszólások – amelyek közül kiemelnénk Marosán György ordas személyét, de figyelemre méltó olyan nagyra tartott ‘demokraták’ közbeszólásai is, mint Tildy Zoltáné, Sulyok Dezsőé, vagy Kéthly Annáé is – milyen stílusban és milyen érvekkel próbáltak érvényt szerezni a maguk igazának, a republikánus eszmének, egy képviselőnő ellenében, aki egymaga állt ezer év után egy országos döntéshozó intézménnyel szemben és sem az észérveit, sem a történelmi-jogi érveit nem hallgatták meg, durva közbekiabálásokkal próbálták lesöpörni. Meg kell jegyezni a dokumentum végi Rákosi-Schlachta „beszélgetést”, amely egy dühös vita volt valójában, amelyben – más forrásokból dokumentálhatóan tudjuk – a magyar kommunista vezér megfenyegette Schlachta Margitot a beszédéért.

Az anyag tehát magáért beszél, nem is akarjuk túlkommentálni; az újjak azonban garantáltan ökölbe szorulnak, a vér pedig feltolul a fejbe olvasásakor. A sors fintora, hogy a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelében részesült 1995-ben posztumusz módon Schlachta Margit, jóllehet a legbátrabban és legkövetkezetesebben kiállt a köztársaság ellenében annak újboli létrehozásakor, Tiszteletreméltó Mindszenty József hercegprímásunk mellett, aki ugyanazon az állásponton volt, mint a képviselőnő.

Schlachta Margit – az egyetlen férfi a Parlamentben, az egyetlen fénysugár a sötétségben, de leginkább a bárány a farkasok között, egy oroszlánt meghazudtoló bátorsággal küzdött királyságunkért. Örökké emlékezni kell rá mindenkinek, akinek a magyarok apostoli királysága fontos volt, marad és lesz!

(Az anyagot a Politikatörténeti Intézet Köztársasági Adattárából vettük, a lábjegyzetek számozást is meghagytuk az ottaniak szerint, miként az Intézet lábjegyzeteinek a tartalmát is. Köszönet érte, rendkívül tanulságos volt.)

***

A nemzetgyűlés 12. ülése

1946. évi január hó 31-én, csütörtökön,

Nagy Ferenc, Kéthly Anna és Kossa István

elnöklete alatt

Tárgyai:

A Magyarország államformájáról szóló

törvényjavaslat tárgyalásának folytatása

Elnök: T. Nemzetgyűlés! Az ülést megnyitom. A mai ülés jegyzőkönyvének vezetésére Futó József, az egyéb jegyzői teendők végzésére pedig Hegyesi János jegyző urakat kérem fel.

A napirend szerint következik a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása. Szólásra következik?

Futó József jegyző: Slachta Margit!

Elnök: Slachta Margit képviselőtársunkat illeti a szó. (Rövid szünet után) Kérem képviselőtársamat beszédének megkezdésére.

Slachta Margit (pk): T. Nemzetgyűlés! Mostanáig az egyik szempontból hallottuk megvilágítani a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot. Én a másik szempontból szeretnék hozzászólni. Higyjék el t. Képviselőtársaim, hogy tiszta meggyőződés alapján beszélek és hogy nem kérek magamnak semmit, csak azt, hogy szolgálhassam a hazát. Éppen ezért nagyon hálás leszek, ha olyan szívesek lesznek, hogy meghallgatják teljes tárgyilagosságra törekvő hozzászólásomat.

A tegnapi felszólalók többsége megemlítette, hogy magában véve a királyság vagy a köztársaság nem jelent a demokráciával szemben ellentétet, mert lehet jó az egyik és lehet jó a másik is. (Felkiáltások a kommunistapárt oldalán: Csak a köztársaság jó!) Attól függ, milyen tartalommal töltik meg azok, akik a hatalmat kezelik. A magam részéről azt kívánom ehhez hozzátenni, hogy nekem is ez a meggyőződésem és nem azt mondom, hogy az egyik önmagában véve rossz, a másik önmagában véve jó, hanem azt mondom, hogy az alkotmányforma csak akkor jó, ha transzcendentális alapon áll, vagyis ha a nép is és a főhatalom hordozói is tudják és vallják, hogy felelősséggel viselik a hatalmat és hogy ezzel a felelősséggel az Úristennek tartoznak. (Felkiáltások a kommunista párton és a szociáldemokrata párton: A népnek is tartoznak!) De nem végelemzésben, mert végelemzésben a nép is az Úristennek tartozik felelősséggel (Vas Zoltán [kp]: És Mindszentynek!) azért a hatalomért, mellyel rendelkezik, aki úgy alkotta meg az emberiség törvényeit, hogy a közösségnek hatalmat adott, végeredményben Ő minden hatalom forrása. (Szirmai István [kp]: Miért hozza kapcsolatba a nagybirtokosok érdekeit az Úristennel?)

Jónak találom a köztársaságot is – éppen úgy, mint a királyságot – ha úgy ismeri el az alattvalók természetjogát – tehát az élethez, a megélhetéshez, a lelkiismereti szabadsághoz, az önrendelkezéshez, stb.-hez való jogot – mint, amelyet az Úristen adott nekik és amelyhez nyúlni nem szabad mindaddig, amíg azt valaki el nem játszotta. (Vas Zoltán [kp]: Amíg az Úristen vagy Mindszenty meg nem engedi![42] – Zaj a kommunista párt soraiban.)

Elnök: Csendet kérek képviselő urak! (Juhász István [szd]: Mi van a bottal?[43])

Slachta Margit (pk): Nagyon szívesen válaszolok erre máskor, de most egy sokkal döntőbb dologról van szó. (Juhász István [szd]: 25 vagy 50? Egyezzünk meg!) Kérem, éppen önök nem beszélhetnek erről, mert önök a rádióban és a sajtóban is állandóan halálbüntetést kértek az árdrágítókra. (Felkiáltások a szociáldemokrata párt soraiban: A fasisztákra az kellene! – Egy hang a szociáldemokrata párton: Inkább lett volna halálbüntetés, nem lett volna akkor második világháború! – Felkiáltások a kisgazdapárt soraiban: Halljuk a szónokot! – Marosán György [szd]: Csak nem akarja itt a gyilkosokat megvédeni?)Azonban a mi esetünkben nem egyszerűen arról van szó, hogy válasszunk a királyság és a köztársaság között, hanem arról van szó, hogy egy ezeréves királyságtól megválunk és átmegyünk a másik alkotmányformába, (Szirmai István [kp]: A köztársasági ezerévbe!) éspedig éppen azon a lényeges ponton fogunk eltérni a királyságtól, amelyet az előbb igen hangsúlyoztam, hogy tudniillik a vallásos alapon álló világnézettől távolabb kerülünk. (Marosán György [szd]: Ne sajátítsák ki a vallást!)

Ha elolvassuk Szent István intelmeit fiához, Szent Imre herceghez, abból láthatjuk, milyen nagyon mélyen vallásos alapra volt állítva és van állítva a magyar királyság államformája. Azt mondja például: „A király tündököljön minden erényben, de különösen legyen kegyes és irgalmas. A kegyetlen és gonosz király bitorolja a király nevet: joggal nevezik inkább zsarnoknak.

Azért, szerelmes fiam, szívem gyönyörűsége, reménységes magzatom, kérlek és parancsolom, hogy mindenütt és mindenben a kegyesség támogassa lépteidet. Ne csak atyádfiait és rokonaidat, a hercegeket és gazdagokat, szomszédaidat és hazádfiait vedd kegyes oltalmadba, hanem a külföldieket s a hozzád betérő idegeneket is. A kegyesség jócselekedetei vezérelnek téged a legnagyobb boldogságra.

Ne csak a gazdagok érezzék türelmed jóságát, hanem a védtelen gyöngék is. Azután lény erős, hogy a siker el ne szédítsen, a szerencsétlenség össze ne törjön. De lény alázatos is, hogy Isten fölmagasztaljon itt és a másvilágon. Légy mértéktartó, kelleténél jobban senkit se büntess és ne is kárhoztass. Légy szelíd, hogy szántszándékkal soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy kikerüld a halál fullánkját: az érzékiség fertőjét. Ezeket az erényeket szedegettem össze számodra. Ezekből fond királyi koronádat. Nélkülük sem a földön nem uralkodhatik senki, sem az örökkévalóság országába be nem mehet.” (Közbeszólás a parasztpárt oldaláról: Azoknak kellett volna elmondani ezt! – Marosán György [szd]: Csak azok nem fogadták meg ezt a tanácsot! – Egy hang a kommunista párton: Ez bibliaóra?)

Elnök: Csendet kérek képviselő urak. Méltóztassanak a közbeszólásoktól tartózkodni.

Slachta Margit [pk]: Ha tehát most nézem a köztársasági alkotmányformára vonatkozó törvényjavaslatot, akkor éppen az ettől a szellemtől való eltérést kell megállapítanom, amennyiben a javaslatban inkább a Rousseau-féle mentalitás uralkodik és az eddigi tradicionális magyar mentalitás nem fejeződik ki benne. Pedig akár ilyen az államforma, akár olyan, a magyar nép lelkéből kell fakadnia (Élénk felkiáltások a kommunista párt soraiban: Abból is fakad!) és magába kell vennie a magyar nép lelkét, szellemét és a történelmi fejlődésen kell nyugodnia. (Marosán György [szd] – gúnyosan: Ferenc Jóska tele volt magyar mentalitással!)

Talán azt mondja valaki, hogy Szent István intelmeinek a kormányzáshoz nincs sok közük. Nagy tévedés, mert aki a hatalom hordozója, az lelkiismerete szerint érvényesíti azt és ha ilyen vallásos meggyőződéssel, tehát Isten iránti felelősséggel cselekszik, akkor egészen máskép fogja ezt tenni, mintha hitetlenül nem lát polgártársaiban mást, mint egyszerűen hatalmának eszközeit.

Éppen ezért szeretnék erre vonatkozóan Mária Terézia intézkedéseiből valamit felolvasni, annyival is inkább, mert az előadó úr tegnap kitért II. József intézkedéseire, amelyekkel a jobbágyság sorsát akarta enyhíteni. Megjegyzendő, nemcsak II. József, hanem a Habsburg-királyok egész sora cselekedte ezt. Mária Terézia pedig vallásos indoklással tette, mint dr. Éber Antal � (Zaj a kommunista- és szociáldemokrata párt oldalán. – Halljuk! Halljuk! A kisgazdapárton. – Marosán György [szd]: Kérdezze meg a magyar vidéken, hogy mi a vélemény a Habsburg királyokról! Kérdezze meg a magyar parasztot!)

Elnök: Csendet kérek!

Slachta Margit (pk):  „Széchenyi gazdaságpolitikája” című művének 61. oldalán olvassuk (Marosán György [szd]: Akkor nem cselekedtek volna négyszáz évig a magyarság ellen! – Perr Viktor [kg]: Nem magára vagyok kíváncsi, hanem a szónokra. – Zaj.)

Elnök: Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): … hogy Mária Terézia akart lelkiismereti indoklással a jobbágyság sorsán segíteni, azonban (Közbeszólás a parasztpárt oldalán: Nem segített!) a rendekkel nem tudott zöldágra jutni. Ennek ellenére nem ejtette el tervét, hogy tudniillik a jobbágyok során enyhítsen és az 1764-65. évi országgyűlésen újból igyekezett a jobbágyreformot a rendek közreműködésével megvalósítani. Amikor törekvése ezúttal is hajótörést szenvedett, elhatározta, hogy az országgyűlés nélkül lép közbe, mert mint mondotta: – és ezen van most a hangsúly – „nem akarok egypár mágnás és nemes miatt elkárhozni”. Itt van az a lelkiismereti motívum, mely miatt végtelenül fontos, hogy az alkotmány vallásos alapokon nyugodjék. Azt mondja a királynő: „nem akarok egypár mágnás és nemes miatt elkárhozni”. Az országgyűlés berekesztése után tehát megbízást adott gróf Festetich Pálnak, a kamara alelnökének, hogy pontos adatgyűjtés útján írassa össze községenként az összes jobbágybirtokokat és a rajtuk nyugvó teherrel a kötelezettségeket is. Az úrbér elkészítése nagy munka volt. 217 017 egész telket vettek fel. Az urbáriumot 1767-ig elvégezték és kihirdették.[44] Jelentősége nemcsak abban állott, hogy tisztázta a jogi viszonyokat és kötelmeket, hanem megállapította ezen túlmenőleg a minimumokat is, amelyekből többé a jobbágyoktól elvenni semmit sem szabad.

Ennek a rendelkezésnek nemcsak az a szociális szempont volt az alapja, hogy a jobbágy megélhetését biztosítsa, hanem az a mezőgazdasági érdek is, hogy a jobbágynak legyen elég földje a háromnyomású gazdálkodásra való áttérésre. (Zaj a kommunista párt soraiban.) Én itt tulajdonképpen a vallásos motívumot akartam kiemelni.

Minthogy az előadó úr hivatkozott II. Józsefre, engedjék meg, hogy röviden felolvassam azt is, ami annak a megjegyzésnek a tartalma. II. József, mint tudjuk, haladó gondolkodású ember volt és itt a történelemnek olyan rendkívüli esetével állunk szemben, amikor az uralkodó a „forradalmár” a nemzettel szemben s amikor (Kondor Imre [pp]: Szálasi is forradalmár volt a nemzettel szemben! – Nagy zaj a kommunista párt és a szociáldemokrata párt soraiban.) a mostani köztársasági alkotmányra vonatkozó törvényjavaslat „négyszáz éves küzdelmet” említ az uralkodóház és a nemzet közt. (Kondor Imre [pp]: Nemzetellenes forradalomra nincs szükség! – Zaj.) Ennek a küzdelemnek nagy részét a jobbágyság felszabadításáért folyó küzdelem képezte. Ha tárgyilagosak vagyunk, tudomásul kell vennünk, hogy a Habsburg királyok a jobbágyság mellett állottak a nemességgel szemben. (Zaj a kommunista- és a szociáldemokrata párt soraiban!)

II. József jól ismerte a magyar alkotmányt, de mivel jellemes ember volt, a jobbágyáson is feltétlenül segíteni akart, több más reformot is valósítani akart, azért nem koronáztatta meg magát, hanem rendeletekkel kormányzott s ez okozta azt, hogy az ország annyira ellene volt. Amikor haláloságyán feküdt, minden rendeletét visszavonta, egyesegyedül a jobbágyokra vonatkozót hagyta meg.[45] Méltó és igazságos tehát, – éppen a kisgazdapárt vezérszónokának felszólalásával kapcsolatban mondom -, hogy a kisgazdapárt ezt a történelmi igazságot el ne felejtse. (Zaj a kommunista- és a szociáldemokratapárt oldalán. – Egy hang a kommunistapárt soraiban: Szép szándék, semmi cselekedet!) II. József 1875. augusztus 21-i rendeletének tárgya a következő (olvassa): „A jobbágy nevet és a személyes függés fogalmát megszünteti, a szabad költözködést helyreállítja, a jobbágy fiainak szabad pályaválasztást enged, ingó vagyonáról szabad rendelkezést biztosít, megvédi őt attól, hogy úrbéri telkéből ok nélkül kivessék és a földesúr elleni védelemmel az úriszék helyett az újonnan szervezett alispáni hivatalt bízza meg. Az egész jobbágyvédelemnek az a sarkpontja, hogy a vármegye ne legyen többé a földesurak szervezete�” (Andrássy Dániel [kg]: Négyszáz éves szenvedés után nem lehet Habsburg-propagandát csinálni itt a parlamentben! – Lelkes taps a kommunista- és a szociáldemokrata párt soraiban. – Andrássy Dániel [kg]: Minden magyarnak vannak ősei, akik azért pusztultak el, mert a Habsburg-dinasztia uralkodott itt! – Zaj.)

Elnök: Csenedet kérek!

Slachta Margit (pk): És a jobbágyoknak még több leszármazottja van, a nép fiai, akiket ezek a törvények szabadítottak fel. (Ortutay Gyula [kg]: 1849. október 6-a is volt! – Andrássy Dániel [kg]: Hát felejtsük el Aradot? – Zaj.) Most készül a köztársasági törvény, amely szólásszabadságot biztosít mindenkinek. (Felkiáltások a kommunista párton: De nem a reakciónak! – Zaj. – Egy hang a kisgazdapárton: De nem a propagandának! – Az elnök csenget.) Ha önöknek szólásszabadságuk van, képviselő urak, akkor nekem is van! (Andrássy Dániel [kg]: Elismerem, demokrácia van, de ez mégis csak abszurdum!)

Demokrácia annak számára, aki azt teszi, amit önök akarnak, de nem annak számára, aki mást gondol. (Zaj és felkiáltások a szociáldemokrata- és a kommunista párton: Elég volt! – Halljuk! Halljuk!) Tehát folytatom. „hanem az állam képviselete, amely inkább a jobbágy érdekeit tartja szem előtt, semmint a földesurakéit.” (Zaj és ellentmondások a kommunista párton.) „A másik sarkpont, a nemesi földnek adókötelezettsége volt, minek következtében a jobbágy állami terhei tetemesen csökkenthetők lettek.” (Egy hang a kommunista párt soraiban: Tiszta Habsburg-agitáció.)

A másik megjegyzésem az, hogy az alkotmányozásnál az organikus fejlődés rendkívül fontos, mert ha törés következik be, (Felkiáltások a parasztpárton: Összetört az ország! – Egy hang a szociáldemokrata párt oldalán: Nem törés, mert négyszáz év elég volt arra, hogy tanuljunk! – Zaj.) az előző alkotmánnyal szemben, akkor az mindig rázkódással jár. (Zaj a szociáldemokrata- és a kommunista párt oldalán. – Egy hang a szociáldemokrata párton: A rázkódás olyan nagy, hogy romokban hever az ország!) Rendkívül nagy történelmi és fejlődésismeretet tételez fel, és rendkívül nagy felelősséggel jár egy ilyen átvágás eszközlése, különösen olyan kimondhatatlanul nehéz időkben, mint amilyenek a mai idők. (Felkiáltások a kisgazdapárton: Vállaljuk!)

A továbbiakban az az észrevételem (Fülöp József [kp]: Hogy nem kell köztársaság! – Zaj és derültség.) a köztársaságra vonatkozó törvényjavaslattal szemben, hogy a Szent Koronára vonatkozólag nem tartalmaz semminemű intézkedést. (Zaj és felkiáltások a szociáldemokrata- és a kommunista párton: Múzeumba kell tenni!) Mi ugyan kicsiny ország vagyunk, de van egy páratlan értékünk, a Szent Korona. Ez a Szent Korona ezeréves és talán az egész földön nincs egy másik ilyen régi korona, amelyhez annyi történelem és annyi tradíció fűződik. (Egy hang a parasztpárton: Szép muzeális érték! – Marosán György [szd]: Az fáj, hogy nem koronázhatnak többé Magyarországon! Az fáj! Hát nem fognak koronázni! – Zaj.) Amikor a Szent István-évben itt volt Pacelli államtitkár, a mostani Szent Atyánk, akkor látni kívánta a Szent Koronát, amelyet meghatva nézvén, letérdelt előtte.[46] Nincs a világnak egy másik ilyen koronája, ha még olyan értékes is, (Egy hang a szociáldemokrata párton: Jobban kellett volna rá vigyázni!) hogy egy országot lehet rajta venni, vagy pedig ha olyan is, mint a napóleoni korona, amelyet nem ékkövek, hanem Napóleon hadvezéreinek arcképei díszítenek, amely előtt valakinek is eszébe jutna letérdelni. Amikor Pacelli bíboros elhagyta az országot, a határhoz érve finom célzattal ilyen kezdetű sürgönnyel köszönte meg a vendéglátást: „A magyar királyság határáról köszönöm a páratlan vendéglátást.” (Fülöp József [kp]: Esti altatómese! – Zaj.) Nekünk tehát egy olyan koronánk van, amelyre vonatkozóan Magyarországon – mivel a magyarnak erős jogi érzéke van – egészen külön tan fejlődött ki, a Szent Korona tana. Igaz, hogy tegnap Kéthly képviselőtársunk felszólalásában azt hallottuk, hogy a Szent Korona tana csak „fikció”, (Ratkó Anna [kp]: Úgy is van! – Felkiáltások: Éljen Kéthly! – Taps a szociáldemokrata- és a kommunista párton.) vagyis egy kitétel, egy gondolat, amelynek azonban tartalma nincs. (Egy hang a szociáldemokrata párton: De mennyire nincs!)

Miután a Szent Korona tanának van tartalma, legyen szabad röviden összefoglalnom, hogy miben áll tulajdonképpen a Szent Koronára vonatkozó rész. (Felkiáltások: Tudjuk! – Kondor Imre [pp]: Nem iskola ez! – Marosán György [szd]: Adják vissza a koronát, veszünk érte búzát!) A Szent Korona (Egy hang a kisgazdapárton: Ezer holdakkal körítve!) nem a király jelképe csupán, hanem a magyar nemzeté. (Zaj.) Az egész világon csak a magyar koronának van meg az a jellegzetessége, hogy az a királyt és a nemzetet összefogja; amikor a királyt koronázzák, a nemzetet is koronázzák. (Zaj a kommunista párt oldalán.) A magyar szent Korona nem a király jelvénye, hanem az ország jelvénye. (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: A reakció jelvénye!) A magyar Szent Korona mindnyájunkat egybefoglal. Mi koronázott nemzet vagyunk. (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: Voltunk!) Nagy igénye van – talán csak volt, de talán még lesz is a magyar nemzetnek – aziránt, hogy a jogelviség, mintegy megszemélyesítve és a királytól függetlenül is ott álljon a nemzet számára, miért is mintegy személyiséggel ruházta fel a Szent Koronát. Magyarország a Szent Korona országa. (Jékely László [kg]: Kossuth országa! A magyar nép országa! – Zaj.) A magyar föld a Szent Korona földje, (Nánási László [pp]: A magyar nép földje!) a Szent Korona minden jognak a gyökere. (Zaj. – Felkiáltások a szociáldemokrata párt oldalán: Ázsiából hozták azt a koronát?)

Amikor a köztársasági alaptörvény ettől az ősi gyökértől elszakítja az alkotmányt, (Felkiáltások a szociáldemokrata párt oldalán: Talajgyökértől! – Ratkó Anna [kp]: A bottól! A botütéstől, nem a gyökértől! – Zaj. – Az elnök csenget.) akkor az alapokmánynak erről intézkednie kell, nem hallgathatja el egyszerűen a magyar Szent Koronát, mintha nem léteznék. (Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Szép régiség!) A Szent Korona tana nem fikció, ilyet állítani igen nagy tévedés. A Szent Korona tana nem fikció, ilyet állítani igen nagy tévedés. A Szent Korona ugyanis ebben a felfogásban állandóan inti a hatalom két hordozóját a nemzetet és a királyt a jogelviségre. Most, hogy ettől időnkint elsiklás történik, az más kérdés.

Mindig csak azt beszéljük és azt halljuk, hogy mi rossz a királyságban. (Egy hang a kisgazdapárton: Azért voltak közjogi viták!) Úgy állítjuk be, mintha a köztársasági formában nem történhetnék semmi visszaélés. Csodálatos logikátlanság ez, hiszen most Európának nagy szerencsétlenségét a legmodernebb vonalvezetés okozta, ami nem a királyságok idején történt, hanem köztársasági keretek közt. (Jékely László [kg]: A diktatúrák idejében! – Ratkó Anna [kp]: Hogy Vilmos császár üdvözölte Hitlert, arról nem beszélünk! – Zaj.) És mégis a tárgyilagosságtól eltérve arról soha nem beszélünk, hogyha a köztársasági formákra térünk át, akkor is ugyanúgy lehetségesek bajok, visszaélések és vívódások, sőt még inkább. (Fülöp József [kp]: Unalmas Habsburg-agitáció, amit csinál!)

A magyar Szent Koronát nagy tiszteletben tartotta a nemzet (Felkiáltások a kisgazdapárt soraiból: Mi is tiszteletben tartjuk!) és miután így megszemélyesítve látta maga előtt, külön koronaőröket rendelt mellé és testőrséget szervezett. (Nánási László [pp]: Azoknak a naplopását is a magyar parasztnak kellett megfizetni!) Azt mondaná valaki, hogy ez hiábavaló formaság, mert amikor a testőr ott áll a királyi palotában festői öltözetében, (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: Ahá! Ez az! – Marosán György [szd]: Ez még nem teszi boldoggá az országot! – Egy hang a kisgazdapárt soraiból: És kiszöktették a Koronát az országból. – Zaj. – Az elnök csenget.) áll mozdulatlanul, művészileg cizellált alabárdját tartva, azzal nemcsak azt fejezi ki, hogy ott őrködik a király, vagy a Szent Korona mellett, (Marosán György [szd]: A koronára vigyázzon, ne a királyra!) hanem azt is kifejezi, hogy a nemzet önmagát ilyen nagynak, ilyen nemesnek, ilyen magasrendűnek tartja. Mert ne felejtsük el, hogy amilyen alapvető alkotmányforma érvényes az országban, azzal a nemzet önmagát fejezi ki. (Marosán György [szd]: Úgy van! – Jékely László [kg]: Éljen a köztársaság! – Éljenzés és taps a kommunista-, a szociáldemokrata- és a parasztpárton, valamint a kisgazdapárt oldalán. – Ratkó Anna [kp]: Hallgasson a Slachta Margit!) Nem mindegy tehát, hogy azt az illetőt, aki a nemzetet képviseli és megszemélyesíti, vagy a Szent Koronát, amely a hatalom főhordozóját és a nemzet minden fiát egybefoglalja, milyen módon tiszteli és ezen tiszteletét hogyan fejezi ki a nemzet, mert minél nagyobb tisztelettel, minél nagyobb ünnepélyességgel áll őrt az őt kifejező hatalom mellett – most a Szent Koronáról beszélek -, annál magasabb rendűnek vallja önmagát. (Andrássy Dániel [kg]: Hát mi szenvedjük meg, mint 1919-ben, hogy húsz év múlva megint romokban legyen az ország? Ezt akarja a szónok? – Zaj a Ház minden oldalán.)

Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. (Egy hang a kommunista párt soraiból: 1914-ben is a Koronával vitték a nemzetet a szerencsétlenségbe! – Juhász István [szd]: Mindent meggondoltam – mondá József bá![47] – Egy hang a kommunista párt oldalán: Hogy nem unta már meg! – Derültség. – Egy hang a kommunista párt soraiból: Éljen a köztársaság! – Éljenzés és taps a kommunista- és a szociáldemokrata párton. – Nánási László [pp]: A koronából csak egy jutott a parasztnak: a Dózsa György koronája!) Csendet kérek. (Marosán György [szd]: De erről nem beszélnek ilyen szépen! Csak a királyságról! Eladták az országot!)

Csendet kérek! Marosán képviselő urat kérem, maradjon csendben. (Egy hang a kommunista párt oldalán: Történelmi lecke a parlament tagjainak!) Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): Nagyon olcsó dolog demagógiával dolgozni: én tárgyi okokat hozok fel. Nekünk tehát tudatába kell lennünk annak, hogy amikor kimondjuk a köztársaságot, ezzel nemcsak a király fejéről, hanem saját fejünkről is levesszük a koronát. (Vas Zoltán [kp]: Levesszük! Kibírjuk! – Samu László [kg]: Dózsa fejéről beszéljen! Dózsáéról! – Piatrik János [kg]: Elég lesz nekünk a kalap is, nem kell a korona! – Egy hang a kommunistapárt oldalán: A koronát levesszük, ha szabadságot kapunk! – Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Hozzá kell számítani a gyapjasakat, az aranygyapjasakat is! – Egy hang a kisgazdapárt oldalán: A szolgabírót is!) Azt mondtam, hogy kár nekünk itt a nemzetgyűlés Házában – különösen, amikor a nemzetgyűlés egy ezeréves múltjától készül elválasztani az országot – olcsó demagógiával dolgozni. (Ellentmondások a kommunista párt oldalán. – Marosán György [szd]: Ez a demagógia! – Faragó László [szd]: Kossuth is benne van az ezer évben!) Mit akadályozta az országot a Szent Korona az elmúlt huszonöt év alatt, amikor birtokosa nem volt itthon? Semmit! (Nánási László [pp]: Az előbb azt mondta, hogy a nemzeté a Korona! – Zaj.)

Elnök: Csendet kérek! (Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Az nem családi tulajdon! – Piatrik János [kg]: Elmúltak már azok az idők!)

Slachta Margit (pk): További megjegyzésem az, hogy amikor majd intézkedés történik arról, mi legyen a Szent Koronával és esetleg elhatározzák, hogy betegyék a múzeumba, (Juhász István [szd]: Mondjuk, egy református királynak tesszük a fejére!) a detronizált Szent Korona már egy halott korona lesz, nem élő személyiség, mint most, mikor élő jelkép és élő jogforrás. Olyan lesz mint egy drága halott, kit beteszünk a koporsóba és tudatunk van arról, hogy csak holtteste van itt. Másként mondhatta a magyarság magáénak Apponyit, amikor Genfben a Nemzetek Szövetsége előtt harcolt a szegény letiport Magyarország jogaiért (Marosán György [szd]: De nem a királyságért! Kötelessége volt!) mint most, amikor őseinek kriptájában alussza örök álmát. (Jékely László [kg]: Jogforrás a magyar nemzet! – Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Éppen azért nem tudott elérni eredményeket! A feudális Magyarország miatt!)

A Magyarország címerében levő korona éppen úgy, mint a Budapest székesfőváros címerében levő korona az élő koronát jelenti. Amikor tehát a Szent Koronát eltemetjük, nagy hiány, hogy az alapokmány a magyar címerről nem rendelkezik. Valóban ellentmondás volna a magyar koronát a címerben hagyni akkor, amikor a szentistváni szellemet, tradíciót és a Szent Koronát el akarjuk helyezni a múzeumban. (Marosán György [szd]: Hát valami csak történt Szent István óta Magyarországon! Nem?) A címer változatlan használata ugyanolyan volna, mintha egy élelmiszerüzlet kirakatába ékszereket tennének ki. (Zaj a kommunista- és a szociáldemokrata párt oldalán. – Közbeszólás a szociáldemokrata párt oldalán: Zálogban is volt!) Ha belső logikával dolgozunk, igazabbak vagyunk, ha letöröljük a főváros és az ország címeréről is a Szent Koronát. (Juhász István [szd]: Ki ad többet érte?)

Most néhány részletkérdésre térek át a javaslattal kapcsolatban. (Közbeszólás a szociáldemokrata párt oldalán: Nincs ideje, letelt!)

Sokat hallottunk arról, hogy nagyon sürgős ez a törvény most a békekötés miatt, mert a békét létrehozó hatalmak szívesen vennék, ha mi már köztársaság lennénk, akkor, amikor a békekötés megtörténik. Ez indokolná a sürgősséget. Legyen szabad azt mondanom, hogy szerintem az élelmezési probléma és a közbiztonság megoldása, a gazdasági újjáépítés és a béke feltételeinek előkészítése ennél sokkal sürgősebb. (Kovács István [kp]: De ez összefügg azokkal! – Marosán György [szd]: Megcsináljuk a béke előkészítést úgyis!) De vajon mit értünk azon, hogy „szívesen vennék”. (Marosán György [szd]: Még nem láttunk téglahordó királyt!) Bizonyára anyagi előnyöknek kell lenni a mögött, amit úgy szoktunk fogalmazni, hogy „az ország érdeke”. (Piatrik János [kg]: A király sem tudja megcsinálni!)

A kisgazdapárt választási plakátjain olvastam azt a jelszót, amely tehát programszerű (Halljuk! Halljuk!) hogy: „Jólétünknél előbbre való a becsületünk”. (Felkiáltások: Az igaz! – Samu László [kg]: Éppen azért! – Bereczky Albert [kg] államtitkár: Igaz! Helyes! – Kiss Gergely [kg]: De mit csináljunk a koronával? – Hódy György [kg]: Sajnos az erkölcs nagyon keveset kamatozott! – Sulyok Dezső [kg] előadó – a szónok felé: De mi köze a becsülethez ennek, amit ön mond?! – Taps a Ház minden oldalán. – Marosán György [szd]: Az előadónak szabad közbeszólni? – Derültség.) Nem becsület a váltóasztalra dobni a Szent Koronát anyagi előnyök reményében, ami iránt nagyon kevés érzéke van a mai kormánynak. (Zaj a kisgazdapárt oldalán. – Andrássy Dániel [kg]: Ez a beszéd azért jó, mert mutatja milyen egységes a nemzetgyűlés! – Taps a Ház minden oldalán.) Ez a beszéd azért jó, (Felkiáltások: Semmiért!) hogy hangot adjon azok meggyőződésének is, (Közbeszólás a kommunista párt oldalán: Akik nem mernek kiállni!) akiknek nem adatott mód arra, hogy itt megmondják, hogy hívek akarnak maradni a szentistváni tradíciókhoz. (Samu László [kg]: Azért jó, hogy eltussolja Dózsa tüzes trónját a Szent Koronával! – Zaj. – Az elnök csenget. – Ortutay Gyula [kg]: Kossuth Lajost követjük és nem Ferenc Józsefet!)

Ez a mottó lényegében azt akarja kifejezni, hogy az erkölcsi értékek előbbre valók, mint az anyagi érdekek, és végelemzésben a nemzetnek nagyobb érdeke, hogy erkölcsi tőkéje legyen, mint pillanatnyi előnye, mert végeredményben az erkölcsi tőke hozza meg az anyagi jólétet is. (Mozgás a kommunista párt soraiban. – Piatrik János [kg]: A munka hozza meg! A munka!) Mi teljesen tönkrementünk, gazdasági újjáépítésünk csak a belső erőkre támaszkodva lehetetlen. Minél nagyobb az erkölcsi tőkénk, annál inkább támaszkodhatunk a külföld tőkéjére, amelynek azonban erkölcsi garanciákra van szüksége. (Közbeszólás a kisgazdapárt oldalán: Azért jó a köztársaság!) De kérdezem mélyen t. Nemzetgyűlés, vajon egy egységes, ezeréves vagy egy évezredből kinövő organikus fejlődés ad-e nagyobb garanciát a külföldnek arra, hogy az itt befektetett tőkéjét visszakapja, vagy pedig az egynéhányhetes köztársaság? (Samu László [kg]: A köztársaság erkölcstelen? – Zöld Sándor [kp]: Hol a Ludas Matyi gyorsírója?) Akkor még csak néhányhetes lesz a köztársaság, amikor a békét meg fogják kötni. (Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Elég baj az!)

Ha tovább nézem annak az állításnak tulajdonképpeni alapját, hogy szívesen vennék a békekötő felek, ha mi köztársaság volnánk, (Közbeszólás a kisgazdapárt oldalán: Van ízlésük!) akkor kérdezem, hogy kik vennék szívesen? Anglia, amely királyság? Amerika, amely mellett oly kicsinyek vagyunk, hogy ezzel a kérdéssel az Egyesült Államok valóban nem törődnek, (Közbeszólás a kisgazdapárt oldalán: Ilyent nem lehet mondani!) vagy pedig talán a Szovjetunió, amikor Sztálin nemrégen küldött a román királynak győzelmi rendjelet? Tehát akkor a békét kötő, a békéről tárgyaló felek közül melyiknek olyan fontos hogy mi köztársaság legyünk? (Felkiáltások: Sajátmagunknak! – Egy hang a kommunista párt oldalán: Éljen Sztálin! – Marosán György [szd] – a szónok felé: Nyugodjon meg, mindig kevesebb király lesz Európában! – Folytonos zaj.)

Elnök: Csendet kérek, képviselő urak!

Slachta Margit (pk): Az alkotmányváltoztatás második indoklása az szokott lenni, hogy körülöttünk már mindenütt köztársaságok vannak, (Zajos felkiáltások a szociáldemokrata- és a kommunista párt oldalán: Úgy van! Ez a helyes!) vagyis hogy utánozzuk azt, amit a többiek tesznek. (Felkiáltások a kommunista párt oldalán: Nem utánozzuk! 1848-at állítjuk helyre! Azt, amit Kossuth tett! – Fülöp József [kp]: Nem hiszi, hogy a magyar nép kívánsága ez? – Folytonos zaj.)

Aki visszalapoz a történelemben, (Egy hang a kommunistapárt oldalán: Mi előre nézünk! – Közbeszólás a szociáldemokrata párt oldalán: Múltadban nincs öröm![48] – Zaj.) az láthatja, hogy vesztett háborúk után mindig be szokott következni a tragédia utolsó fejezeteként az, hogy ami addig volt, azt felborítják. Logika ugyan nincs benne, (Marosán György [szd]: A királyságban nincs logika, az biztos!) különösen a mostani időben, amikor nem királyságok döntötték romba Európát. Tény azonban, hogy a vesztett háborúk után a nyomor és a gond összezavarja a lelkeket, aminthogy a magánéletben is, ha egy családban nagy küzdelmek vannak, akkor ahelyett, hogy összefognának a család tagjai, egymásnak mennek. (Fülöp József [kp]: Összefog a magyar nép! – Élénk helyeslés és taps a kisgazdapárt, a szociáldemokrata párt és a kommunista párt oldalán. – Közbeszólás a kommunista párt oldalán: A Habsburgokkal nem fogunk össze! – Marosán György [szd]: Albrechtnek[49] nem lesz módja még egyszer, hogy politikai mozgalmat pénzeljen Magyarországon! – Folytonos zaj.)

Elnök: Csendet kérek, képviselő urak!

Slachta Margit (kp) A köztársasági államformánál egész Európa példájára hivatkoznak. Ami Európában alkotmányok tekintetében bekövetkezett, az történelmi szükségszerűségi folyamat. Gondoljunk azonban Telekinek szavaira, aki azt mondotta: „Csak annak a nemzetnek van jövője, amelyik nemzeti eszméit a történelem viharai között sem hagyja el”. (Erdei István [szd]: A mi tradíciónk Dózsa György trónja! – Közbeszólás a kommunista párt oldalán: De Dózsáról nem beszél! – Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Dózsának vaskoronája volt! – Zaj.)

Elnök: Csendet kérek képviselő urak!

Slachta Margit (pk): Ez a történelmi sodrat a legkisebb részletekig jelentkezik nálunk is. Azt akarjuk, hogy most minden más legyen, mint volt: a Sas utca nevének megváltoztatásától, attól kezdve, hogy a vezérszónokokat, akik a pártok megbízásából beszélnek most kijelölt szónokoknak nevezzük, az alkotmány felforgatásáig. (Egy hang a kisgazdapárt oldalán: Csak ami rossz volt!) Ez történik a körülöttünk levő többi országokban is, ami az utánzási ösztönt is felkelti. De a történelmi szükségszerűség ellenére is mi szabadon határozhatunk. (Marosán György [szd]: Azért ragaszkodunk a köztársasághoz, mert szabadok vagyunk! – Közbeszólás a kisgazdapárt oldalán: Ennek alá vagyunk rendelve!)

Elnök: Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): Külön nagy érték van abban, ha egy meginduló hömpölygő folyamatban nem úszunk az árral csak azért, hogy vele ússzunk, hanem megállunk, magunkat függetlenítjük, a legkomolyabb vizsgálat alá vesszük motívumainkat és megkérdezzük lelkiismeretünket: (Sári Ignác [kg] államtitkár: Megtörtént!) van-e állásfoglalásunkban logika? Ha csupán a királyok okozták volna Európa mostani borzalmas helyzetét, akkor érteném ezt a viharos nemzetgyűlést. (Vas Zoltán [kp]: Miért fordít hátat a munkáspártoknak? Ide is beszéljen! – Zaj.) De így nem értem meg másként, mint azon az alapon, hogy a vesztett háborúk ilyen pszichotikus hatással vannak a tömegekre. Csakhogy mi nem vagyunk tömegek, (Ratkó Anna [kp]: Ez igaz!) mi a népnek felelős képviselői vagyunk, mi a tömegek vezetésére vagyunk hivatva, nekünk meg kell állítanunk az esztelen rohanást, mely a történelmi szükségszerűség hömpölygésének következménye. (Marosán György [szd]: A második nagybeszéd! Először botot kért, most királyt kér! Ez ellenforradalmi beszéd! Beszéljen arról mi történt 1919-ben és 1920-ban! – Mozgás és zaj a szociáldemokrata- és a kommunista párton.)

Elnök: Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): � hogy a köztársaság is lehet arisztokratikus, sőt átmehet parancsuralomba, és a királyság nem ellentétes a demokráciával, mint ahogyan itt van Dánia, vagy itt van Anglia példája. (Nánási László [pp]: De Magyarországon rossz!) A köztársasági forma nem jelent ugyanolyan fokú demokráciát. (Zaj a kommunista párton.) Az Egyesült Államok ugyan köztársaság, de az Egyesült Államok elnöknek sokkal nagyobb hatalma van, mint az angol királynak. (Egy hang a kisgazdapárton: Az helyes, de csak négy évig!) Azonkívül miből nőtt ki Napóleon, a diktátor? A köztársaságból. (Sulyok Dezső [kp] előadó: Azt hiszem a bölcsőből! – Malasits Géza [szd]: Miből nőtt ki Mussolini diktátorsága?) Platon a köztársaságról beszélt már Krisztus előtt, – nincs új a nap alatt – s azt mondta, a köztársaságban háromféle ember van: a módosok, akik munkával okosan szereztek maguknak tőkét, (Marosán György [szd]: Maga azokat védi! A gazdagokat! Nem a szegényeket!) azután vannak a nincstelenek, akik magukhoz ragadják a hatalmat, és vannak azután kevesen, talán néhány százan, akik hízelegnek a népnek mindenféle ígéretekkel (Marosán György [szd]: A mostani reakció! – Ratkó Anna [kp] – a szónok felé: Azok közé tartozik maga!) és a gazdagokat a néppel szembeállítják, és azzal fejezik be, hogy „ezen százból nő ki a zsarnok”. Éppen a mai korunk ad jó példákat arra, hogy maga a köztársasági forma még nem védte meg az országokat attól, hogy abból ne nőjenek ki diktátorok.[50] (Marosán György [szd]: Nem fog kinőni, gondoskodunk róla! – Kiss Roland [szd] – a szónok felé: Maga segítette a Horthyt diktátor lenni! – Egy hang a parasztpárton: Az ilyen dajkamesék sem fogják megvédeni! – Faragó László [szd]: Szálasi nem a királyságból nőtt ki? – Egy hang a kisgazdapárton: Négyévenként választjuk az elnököt! – Marosán György [szd]: Nem: „születik és meghal”!) Minden attól függ, hogy milyen szellemmel töltjük meg azt az alkotmánykeretet. (Egy hang a kommunista párton: „Akasszátok fel a királyokat!”) Az egyik képviselőtársam közbeszólt, hogy a köztársasági elnököt négy évre választjuk, míg a király örökös. (Egy hang a kisgazdapárton: Úgy mint a Horthy Istvánkák! – Marosán György [szd]: Horthy is a végén a családról akart gondoskodni, a stafétabotot átadni!)[51] Tökéletes intézmény a földön nincs, mindennek van a földön fény- és árnyoldala. (Kiss Roland [szd]: No, magának csak árnyoldala van. – Zaj.)

Elnök: Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): A választott elnöknél éppen az a hátrány, hogy rövid ideig áll az ügyek élén. Aristoteles erre mondja, hogy a köztársaságban rövidlejáratú kormányok vannak, és e miatt szenvednek a köztársaságok rövidséget. (Egy hang a szociáldemokrata párton: Amerikának nincs baja vele!) Baj végeredményben mindenütt van. Az Egyesült Államok azonban, érezvén a rövidlejáratú kormányoknak a hátrányát, Rooseveltnek az ő hatalmon levőségét az alkotmány ellenére harmadízben is meghosszabbították, éppen mivel nagy bajok idején ilyen rövidlejáratú kormányzatokkal hátrány nélkül nem lehet operálni. (Zaj. – Marosán György [szd]: Magának az fáj, hogy parasztból is lehet köztársasági elnök Magyarországon! Ez fáj magának! – Juhász István [szd]: És nem katolikus!) Aki a kormányrúd mellett van, annak tájékozottnak kell lennie és gyakorlottnak.

Hátrány azonkívül, hogy a köztársasági elnök a pártok embere, a király a nép embere. (Hosszantartó nagy zaj a kommunistapárt és a szociáldemokratapárt oldalán.)

Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak. (Közbekiáltás: Lejárt az idő!) Azt én állapítom meg, a házszabályok szerint nekem kell az elnöki jogokat gyakorolni. (Marosán György [szd]: A demokrácia mégsem azért volna, hogy visszaéljenek vele a parlamentben! Ne királypárti propagandát csináljanak!) Kérem tessék a szónokot beszélni engedni! (Pászthory István [kg]: Egy nő és sok erős férfi! – Marosán György [szd] a szónok felé: Üljön le! – Halljuk! Halljuk! A kisgazdapárt oldalán. – Fülöp György [kp]: Halljuk, mi jót mond még a Habsburgokról?!) Csendet kérek, mert nem tudom a szónokot figyelemmel kísérni.

Slachta Margit (pk): Arra a négyéves választási lehetőségre térek vissza, mely szerint az elnöktől négy év után lehet szabadulni. Mit jelent ez a gyakorlatban? (Juhász István [szd]: Már most szeretne szabadulni tőle? – Farkas Mihály [kp]: Nem szabadulásról van szó, újraválasztásról!) Azok, akiktől szabadulni szeretne az ország, azok idejében gondoskodnak arról, hogy négy év után ne lehessen tőlük szabadulni. (Marosán György [szd]: Ne féljen! De Ferenc Jóskától sem tudtunk szabadulni!)

Elnök: Kérem Marosán képviselő urat, maradjon csendben.

Slachta Margit (pk): Már 1942-ben elkobozta a cenzúra a Vigiliának azt a számát, amely Hitlerről „A nagy lunatikus” címen hozta azt a verset, hogy Európa kormos tornyán, egy holdkóros megy a holdhoz. Biztosan lép, lépése hajszálbiztos, mint a sántáé, és zeng a vér, mint víz az esőcsatornán. A német nemzet mennyire akart tőle szabadulni, de nem tudott, és patakzott a vére.

Olaszországban volt alkalmam meggyőződni a háború alatt, hogy a királlyal együtt a nép hogyan akart már szabadulni Mussolinitól, aki ott a köztársasági elnök szerepét vitte. És nem tudott tőle szabadulni. (Közbekiáltás a kommunistapárt oldaláról: Akasszátok fel a királyokat!)

Miért nem lehet azoktól a köztársasági elnököktől szabadulni, akiktől akarnának megszabadulni? Mert mindig ott van a környezetük, amely a helyzetből előnyt merít (Samu László [kg]: Most a nép a környezet!) amely könyékig belegyúl a húsosfazékba és fenntartja annak is a hatalmát, aki nem a népnek a javát akarja, hanem a sajátmaga előnyeit. A dinasztikus királyságnál szintén lehetnek hátrányok, azonban ott vannak a nagy előnyei. Mindenbe bele kell gyakorlódni. Az igen t. baloldal a legjobban ismeri a munkásság törekvéseivel és a történelmi rendszerekkel kapcsolatban például a céhrendszert, amely az ipart magasra fejlesztette, (Zaj a kommunistapárton és a szociáldemokrata párton. – Juhász István [szd]: Az eperfára küldték ebédelni a segédet!) éppen azért, mert az apa a fiát, a fia az ő utódát tanította meg arra a mesterségre, amelyet gyakorolt. (Felkiáltások: Éhbérért tanították!)

A dinasztikus királyságnál is lehetnek nehézségek, de éppen az előbb mutattam rá, hogy a köztársaságnál sem vagyunk ez ellen biztosítva. A dinasztikus királyságnál azonkívül vannak egészen természetes motívumok, amelyek nagyon erősen a nemzet javára billentik a mérleget. (Ratkó Anna [kp]: Szembekerül az egész magyar néppel!)

Mélyen t. Nemzetgyűlés! Azt gondolom, nincs család, amelynek egy vagy több tagja ne hiányoznék a háború következtében. Tényekre hivatkozom, és felteszem a kérdést: milyen álláspontot foglaltak el Európa királyságai a háborúban? A svéd, a norvég, a dán, a holland, a belga, (Egy hang a kommunista párton: A belga elég gyalázatos magatartást tanúsított! – Közbeszólás a szociáldemokrata párton: A görög se valami jót!) a görög királyság, mind a háború ellen volt. (Felkiáltások a kommunista párt és a szociáldemokrata párt oldalán: A japán! A japán! És az olasz?)

Mi volt Olaszországban? Amint az előbb említettem, a király folyton vívott Mussolinival – az más kérdés, hogy le tudta-e gyűrni vagy nem -, de a király nem akarta a háborút. (Zaj a szociáldemokrata párton és a kommunista párton. – Az elnök csenget. – Egy hang a szociáldemokrata párton: Olaszországban Janus-arcú király volt!)

Tehát mit látunk? A dinasztikus király – csodálatos – jobban sajnálja az ország vérét, jobban kíméli, mint a köztársasági elnök. Mi ennek az oka? Az, hogy ő a fiának nem tönkretett és elvérzett országot, hanem boldog országot akar örökségül hagyni. (Ratkó Anna [kp]: Kár az erőlködésért, úgyis köztársaság lesz Magyarországon!)

Ami az időszerűség kérdését illeti, szerintem a kérdés most nem időszerű. Sokkal időszerűbb lenne erről a nagy kérdésről a békekötés után, nyugodtabb lelkiállapotban dönteni azért is, mert visszavárunk magyar területeket, amelyek lakosságának abban az esetben, ha most döntünk, lehetetlenné tesszük, hogy ők is hozzászóljanak, márpedig a demokratikus elv megkívánja, hogy mindenkinek legyen erre lehetősége. Azonkívül azt is tekintetbe kell vennünk, hogy sokan nincsenek itthon: deportáltak, hadifoglyok, internáltak és keletre elvittek.

Evvel kapcsolatban ezt az indítványt terjesztem a Ház elé: (Halljuk! Halljuk! – olvassa.) „Halassza el a nemzetgyűlés az alkotmányforma megváltoztatására vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását (Élénk ellentmondások. – Ratkó Anna [kp]: Szó se lehet róla! – Kovács István [kp]: Kár tovább olvasni!) a békekötés utánig, amikor módjában lesz a kormánynak új választásokat kiírni és megejteni.” Minél közelebb jut a nemzetgyűlés az alkotmányváltoztatási törvényjavaslat vitájának befejezéséhez, annál több oldalról nyilatkozik meg a tömegek sürgető kívánsága, – amely, ha nem is jut szóhoz, de megvan – hogy ma az elsőrendű és halasztást nem tűrő problémák megoldására koncentráljunk minden erőt és időt, és azután foglalkozzunk ilyen fontos közjogi alapvető változtatással. Nem ajánlatos az életküzdelemtől amúgy is feszültségben tartott tömegeket ennek a kérdésnek most való eldöntésével izgalomba hozni. (Ratkó Anna [kp]: Éljen a köztársaság! – Taps.)

Következnék még egy kérdés, amelyet érdemes megfontolás tárgyává tenni, mégpedig a jogosultság bizonytalansága.

Először is azoknak, akik tradíciós alapon állnak és a szentistváni királysághoz ragaszkodnak, nem volt alkalmuk (Közbeszólás a kisgazdapárt oldaláról: Felvilágosodni!) pártjukkal kijönni, mert a Nemzeti Bizottság ezt a pártalakítást, vagy pártalakításokat nem ismerte el, (Helyeslés a kommunista- és a szociáldemokratapárton.) nem adott nekik alkalmat arra, hogy a hasonló gondolkozásúak megbízatását kérhessék, ami alig hiszem, hogy a demokrácia nevében történt.[52] (Ratkó Anna [kp]: Jól visszaél a demokráciával!) A szabad pártalakításnak is benne kell lennie az új alkotmányban. (Kovács István [kp]: Szóval a reakció szabadon szervezkedjék?! – Közbekiáltás a kommunista párt soraiból: Fasiszta pártot is engedni, ugye? – Egy hang a parasztpárt soraiból: Wolff Károly pártját semmi szín alatt nem engedni!)

Másodszor: A választási programokban nem volt benne az alkotmánynak ez az alapvető módosítása. Harmadszor: a cenzúra a leggondosabban elfojtott minden megnyilatkozást a sajtóban vagy egyéb módon. (Tildy Zoltán miniszterelnök: Ez nem áll! – Kondor Imre [pp]: Kiengedte a cenzúra!) Majd megmutatom a nálam levő összes visszautasított közleményeket. (Kondor Imre [pp]: Terjeszthették szabadon! – Az elnök csenget. – Erdei István [szd]: A közveszélyes propagandát el kell tiltani!)

Végül pedig – és ezt tárgyilagosan méltóztassék elbírálni és meghallgatni – a reverzálisra épített pártfegyelemnél a jogászok megkérdőjelezhetik a képviselői szabadságot, amely a feltétele annak, hogy a szavazást jogosnak lehessen elismerni. (A szónok a kisgazdapárt felé fordulva és mutatva mondja ezeket a szavait. – Piatrik János [kg] a kommunista- és a szociáldemokrata párt felé mutatva: Tessék oda is mutatni, ne csak ide! – Élénk derültség és taps. – Sulyok Dezső [kg] előadó: Nem adtam semmiféle reverzálist senkinek! – Kertész Miklós [szd]: Nem reverzális van itt, hanem eszme van és hűség az eszméhez! – Zaj és közbeszólások a kisgazdapárton. – Kertész Miklós [szd] az egyik közbeszóló kisgazdapárti képviselő felé: És ül türelmesen!)

A következő indítványt terjesztem a Ház elé (olvassa): „Szólítsa fel a nemzetgyűlés a pártvezetőségeket, hogy ebben a fontos kérdésben adjanak teljes szabadságot a képviselőknek.” (Tildy Zoltán miniszterelnök: Adunk! – Közbeszólás a parasztpárt oldaláról: A teljes szabadság alapján állunk!) A párthatározati alapon történő szavazás kétségessé teszi a hozandó törvény érvényességét, mert ez esetben a szavazás nem történt szabadon. (Közbeszólás a szociáldemokrata párt oldaláról: Csak demokratikusan! – Kiss Roland [szd]:: A Horthy-klikk mellett szabadon lehetett csinálni mindent, ugye?) A szavazásnak ez a módja a demokratikus alapelvekkel lényegében ellentétben áll. (Zaj.)

Második indítványom is van. (Halljuk! Halljuk! A kommunista párton – olvassa): „Amennyiben az alkotmányt megváltoztató törvényjavaslat mégis szavazásra kerül”, (Kovács István [kp]: Kételkedik benne? – Egy hang a szociáldemokrata párt soraiból: Egész biztos!) „akkor – feltételezve, hogy a párthatározatot megszüntetik a pártvezetőségek – legyen a szavazás titkos”. (Közbeszólás a kisgazdapárton: Egyhangúlag megszavazzuk titkosan is! Legyen titkos!) „Mivel a házszabály nem ad erre lehetőséget, a tárgy fontosságára való tekintettel a Ház módosítsa a házszabálynak erre vonatkozó pontját.”

Elnök (csenget): Slachta Margit képviselőtársam beszédideje lejárt, kérem fejezze be beszédét egy mondattal. (Felkiáltások a kommunistapárt soraiban: Elég volt! – Taps a kommunistapárton.)

Slachta Margit (pk): Kérek 10 perc meghosszabbítást. (Felkiáltások a kommunistapárt soraiban: Sok volt!)

Elnök: Slachta Margit képviselőtársunk beszédének tíz perccel való meghosszabbítását kéri (közbekiáltások a kisgazdapárton: Megadjuk a 10 percet, demokrácia van! – Folytonos nagy zaj.) A Ház a meghosszabbítást megadja. (Felkiáltások a kisgazdapárton: Éljen az elnök! – Vas Zoltán [kp]: Éljen a demokrácia!) Csendet kérek!

Slachta Margit (pk): Ennél a pontnál, a jogosultság kérdésénél hívom fel mindenkinek a figyelmét Napóleon eljárására. (Zaj.) A kisgazdapárt tegnapi szónoka azt mondotta (Nagy zaj.)

Elnök: Csendet kérek, képviselő urak!

Slachta Margit (pk): a jelen korban nem adatott meg nekünk, hogy nemzetünk nagy embereket termelt volna ki. (Zaj. Közbekiáltás a kisgazdapárton: Jól elintézett bennünket!) Napóleon egész politikáját nem helyeselhetjük, mert hiszen vért ontott és abszolutizmusra törekedett, de nagyságát senki sem fogja megkérdőjelezni. Mégis, amikor magához akarta ragadni a hatalmat és át akart térni a másik alkotmányformára, nehogy a külföld, amelyre Franciaország akkor éppen úgy rá volt utalva gazdasági szempontból, mint ahogyan mi, sőt mi sokkal jobban – megkérdőjelezze, hogy az új alkotmány állandó és biztos lesz-e, (Egy hang a szociáldemokratapárt soraiból: A magyar nemzet biztosítja a köztársaság állandóságát! – Zaj.) Napóleon népszavazás útján biztosította a sajátmaga hatalmának törvényességét. (Zaj.)

Végül már csak egy kérdést akarok feltenni a t. Nemzetgyűlésnek. (Halljuk! Halljuk! A kisgazdapárton. – Egy hang a szociáldemokratapárton: Ismét Napóleon? – Zaj. – Az elnök csenget.) Feleljünk arra, hogy a legutóbbi huszonöt évben, (Egy hang a szociáldemokratapárton: Volt egy botbüntetés!) amikor már királyok nem uralkodtak, (Egy hang a kommunistapárt soraiban: De volt egy király!) hanem köztársaságok voltak mindenütt, boldogabb lett-e Európa, mint azelőtt volt? (Egy hang a szociáldemokratapárt soraiban: A királyok tönkretették a világot, hogyan lett volna boldogabb! – Zaj.) Ebben a roppant komoly órában (Egy hang a kommunistapárt soraiban: Királyok és császárok üzenték meg a háborút! – Zaj. – Az elnök csenget.) kérdezzük és hívjuk tanácsadóul a közvetlenül előttünk való és most folyó történelmet, (Szélig Imre [szd]: Rabulisztika ez, kérem! – Zaj.) az utolsó pillanatban fontoljuk meg, hogyan cselekszünk, mert felelősek vagyunk a nemzet előtt, amely romokon ül és rongyokban jár, vajon az ő ezeréves történelmi és erkölcsi tőkéjét felváltjuk-e egy egészen újonnan összegyűjtendő tőkével, amelyről még nem tudjuk, hogy meglesz-e? (Kiss Roland [szd]: Nem botbüntetést hoz! – Zaj a kommunista- és a szociáldemokratapárt soraiban.)

Képviselőtársaim azon megjegyzésére, hogy a cenzúra mindent átengedett, befejezésül felolvasom Remenyik Sándor néhány sorát, (Kiss Roland [szd]: Inkább ne! – Egy hang a kommunistapárt soraiban: Nem tartozik a tárgyhoz! – Zaj.) amelyet a cenzúra törölt (Egy hang a kommunistapárt soraiban: Az egész beszédet törölni kellene!) és amely így hangzik (olvassa): „Először a dicsőség hullott le, azután a hatalom, azután a korona, a kettőskereszt és a hármas halom” (Egy hang a szociáldemokratapárton: A nyilaskereszt!) „azután a szabadság ” (Egy hang a szociáldemokratapárton: Ledöntötte a nyilaskereszt!) „azután a hit, azután a remény. Nyomában lefutott csillagzatoknak maradt a csend és a sötétség, az égbolt peremén.” (Zaj és mozgás. – Ortutay Gyula [kg]: Rossz vers ez, semmi más! – Derültség.)

Mélyen t. Nemzetgyűlés! A nemzetgyűlés most határozni fog, a történelem pedig ugyanúgy fog ítélni a mi elhatározásunk felett, mint ahogyan mi ítélünk az előző politika felett. (Egy hang a szociáldemokratapárton: Az elavult királyságok felett! – Kiss Roland [szd]: Ön nem ítélhet, mert benne volt!) De ennél sokkal fontosabb, hogyan fog ítélni Az, akinek minden hatalom mikéntvaló felhasználásáért számot tartozunk adni: a minden hatalom Forrása, (Egy hang a kisgazdapárton: A nép! – Zaj.) akire utalt a mi szent királyunk, Szent István, amikor az ő Szent Koronáját az egyháztól, egyházi és vallásos szertartásokkal fogadta el.

Ehhez talán még hozzátehetem: hogyan fog ítélni egész eljárásunk felett a sajátmagunk lelkiismerete (Egy hang a kisgazdapárton: Ez a fontos! – Helyeslés.) és mindent egybevetve: hogyan gondoltuk át, mik a motívumai ennek, mi a helyzetünk, mit mond a történelem, a múlt tanulsága, mit mond a jelen történelme, mit mond Európa helyzete, mit diktál a saját önérzetünk nekünk népképviselőknek, hogy szabadon szavazhassunk és úgy mehessünk a szavazóink elé: hogy ne azt mondhassuk nekik, amit a párthatározat diktált, hanem amiről mi meg vagyunk győződve. (Zaj és ellentmondások a szociáldemokrata- és a kommunistapárton.)

T. Képviselőtársaim! Egy ezeréves megszentelt múlttól szakítjuk el az országot. A jövő felelőssé fog tenni minket elhatározásunkért.

A törvényjavaslatot a magam részéről nem fogadom el. (Felkiáltások a kommunistapárton: De csak a maga részéről! – Vas Zoltán [kp]: Éljen a köztársaság! – Általános taps.)

Elnök: Kíván valaki a törvényjavaslathoz általánosságban hozzászólni? (Nem!) Ha szólni senki sem kíván, a vitát bezárom, a tanácskozást befejezettnek nyilvánítom.

Mielőtt a javaslat felett döntenénk, a házszabályok 81. §-a alapján határoznunk kell Slachta Margit képviselőtársunk határozati javaslata felett.

Kérdem, méltóztatnak-e a határozati javaslatot elfogadni? (Nem!) A nemzetgyűlés a határozati javaslatot elveti.

Következik a határozathozatal.

Felteszem a kérdést, méltóztatnak-e a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslatot a bizottság szövegezésében általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadni? (Slachta Margit [pk]: Elnök úr, a szavazás mikéntvaló feltevéséhez kérek szót! Nem lehet egyszerre három határozati javaslatot szavazás alá bocsátani!)

Képviselőtársam többi határozati javaslatát a részletes tárgyalás megkezdése előtt fogom szavazásra bocsátani. Van azonban olyan határozati javaslata képviselőtársamnak, amely házszabályellenes és amelyet kénytelen vagyok elnöki hatáskörömben visszautasítani. (Slachta Margit [pk]: De mindhárom halasztó természetű!)

Ismétlem: következik a határozathozatal. Felteszem a kérdést: méltóztatnak-e a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslatot a bizottság szövegezésében általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadni? (Igen! Felkiáltások: Éljen a köztársaság! – Élénk éljenzés és nagy taps a Ház minden oldalán.) Ezzel a nemzetgyűlés a törvényjavaslatot a bizottság szövegezésében általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadta.

Következik a határozathozatal Slachta Margit képviselőtársunk másik két határozati javaslata felett, amelyet beszéde során felolvasott. Ezek közül az egyiket, amelyben azt kéri, hogy titkos legyen a szavazás a törvényjavaslat felett a nemzetgyűlésben, mert nem felel meg a házszabályoknak, (Helyeslés.) kénytelen vagyok visszautasítani. Kérdem a t. Nemzetgyűlést, hogy a másik határozati javaslatot elfogadja-e: (Nem!) A nemzetgyűlés a határozati javaslatot elveti. (Zaj.)

* * *

Következik a törvényjavaslat részletes tárgyalása. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék a törvényjavaslat címét felolvasni. (Vas Zoltán [kp] – az egymással beszélgető Rákosi Mátyás államminiszter és Slachta Margit felé mutatva: Rákosi és Slachta!)

[42] Mindszenty József hercegprímás végig ellenezte a köztársasági államformát; 1946. február 10-i prédikációja után Budapesten a Nagykörúton tüntetést is rendeztek a köztársaság ellen.

[43] 1920. augusztus 31-én szavazta meg a nemzetgyűlés a botbüntetés kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatot. Slachta Margit a törvényjavaslat vitájában – többek között – a következőket mondotta: „Nem létezhetik olyan gyenge ember, még egy haldokló sem, akinek a botbüntetés valamilyen alakban kiszolgáltatható nem volna.” (Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés Naplója. III. k. Budapest, 1920. 462.)

[44] Mária Terézia (1740-1780) 1767. évi úrbéri rendelete mindenütt meghatározta a jobbágytelkek nagyságát, és pontosan megszabta a telek használatáért járó terheket. A jobbágytelkek nagysága megyénként és a föld minősége szerint változott. Minden jobbágy és zsellér évi 1 forintot fizetett készpénzben, a szántóföldi termésből pedig kilencedet és ajándékot adott. Szabályozta a rendelet továbbá a robotot is: minden egésztelkes gazda évi 52 igás vagy 104 gyalogrobottal tartozott.

[45] II. József jobbágyrendeletei 1783-85 között keletkeztek; biztosították a jobbágy szabad költözködését, a jobbágy szabad pályaválasztását, a jobbágytelek védelmét, és ellenőrizték a jobbágyok adózását is. II. József halálos ágyán a jobbágyrendeleteken kívül a türelmi rendeletet sem vonta vissza.

[46] Eugenio Pacelli (1876-1948) az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus alkalmával – XI. Pius pápa legátusaként – járt Budapesten. E. Pacelli 1939-től XII. Pius néven pápa volt.

[47] Ferenc József 1914. július 28-i, „Népeimhez” című proklamációjában olvashatók a következők: „Mindent megfontoltam és meggondoltam�” (Budapesti Közlöny, 1914. július 29. 174. sz.)

[48] Az idézet Bajza József „Sóhajtás” című versének első sora.

[49] Habsburg Albrecht főherceg a magyar országgyűlés felsőházának tagja, aki a szélsőjobboldali politikát támogatta, és szoros kapcsolatban állt a német titkosszolgálattal.

[50] Németországban 1919 februárjában Weimarban kiáltották ki a burzsoá-demokratikus köztársaságot, amely azonban nem tudta útját állni annak, hogy Hitler és társai kerüljenek hatalomra.

[51] Horthy Miklós 1941 végén indítványozta kormányzóhelyettes választását, utódlási joggal. A kormányzóhelyettesi intézményről szóló törvény (1942: II. tc.) elfogadása után 1942. február 19-én Horthy Istvánt az országgyűlés közfelkiáltással kormányzóhelyettessé választotta.

[52] A konzervatív polgári ellenzék részéről 1944 végén felmerült az a gondolat, hogy Slachta Margit önálló pártként indítsa meg a Keresztény Női Tábor szervezését. A Keresztény Demokrata Néppárt zászlóbontásakor azonban ezt az alternatívát elvetették, és a KDN vezetői- élükön gróf Pálffy Józseffel – úgy döntöttek, hogy Slachta és csoportja egyelőre a KDN keretében fejtsen ki politikai és szervező munkát. A Budapesti Nemzeti Bizottság azonban 1945. április 18-i ülésén elutasította a KDN jelentkezését.

(Regnum!)

„De nemcsak Isten imádandó felségének, hanem Krisztus egyetemes királyságának eszméje is meggyőző érv a monarchista gondolkodás mellett. Ha igaz, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, akkor bizony nemcsak testvérünk és főképp nem kollégánk, akihez azzal a nyegle, behízelgő bizalmassággal közeledhetünk, amely ma már messzemenően a katolikus istentiszteletek stílusa lett. Sokkal inkább korlátlan értelemben Urunk és Mesterünk Ő, aki azt mondta tanítványainak: „nem ti választottatok engem, hanem én titeket.” Pál apostolnak a kolosszeieknek írt levelében meggyőzően jut kifejezésre a Krisztus istensége és királysága közötti összefüggés: „Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”.

A szerző fiatalkorából tanúsítani tudja, hogy Krisztus királyságának éppen ez a víziója volt az, amely a katolikus fiatalságot lelkesítette, és magával ragadó lendületet és egységet adott neki. A zászlók bizakodón örvendező bevonulása a templomba, melyeket aztán az oltár előtt meghajtottak; a tomboló ujjongás; a fiatalos vagányság és a mély tisztelet között ingadozó lelkesedés, mellyel az ifjúsági találkozókon fogadták a püspököt mint Krisztus helyi képviselőjét: mindez katolikus fiatalok egész generációinak meghatározó benyomásai közé tartozik. Ezzel szemben a valamikori katolikus vezetők utódai, a „Német Katolikus Ifjúsági Szövetség” (BDKJ) funkcionáriusai az Altenberg Házban [Ifjúsági Képzőközpont Odenthalban, Leverkusen mellett (a ford.)] minden ambíciójukat arra összpontosítják, hogy egy olyan „DEMOKRÁCIÁT ERŐSÍTŐ TERVEZETET” prezentáljanak, amely minden szinten az Egyház demokratizálódását irányozza elő. A katolikus ifjúsági szervezetek pedig – ebben is teljesen követve a hedonista korszellem trendjét – mind újabb siralmas állásfoglalásokban követelik a szexuális emancipációt és az Egyház erkölcstanának ennek megfelelő megváltoztatását. Még Isten felségének eszméjénél is nagyobb mértékben Krisztus királyságának tekintetbe vétele az, amelyen a Katolikus Egyház monarchikus alapvonása alapul! Míg az előbbi eszme nyilvánvalóan monarchikus alapbeállítottságot: alázatot, odaadást, tiszteletet és hálás lelkületet követel meg, addig Krisztus királyságával adódik az Egyház hierarchikus rendje, amely minden valódi demokráciát kizár, és amely több akar lenni, mint azok a „tanácsdemokrácia” és a „pasztorális teamek” közötti szituációs játékok, melyek az Egyházban főállású és önkéntes „rendszerváltoztatók” ezreinek adnak rengeteg munkát.

Krisztus Királyságával adódik az Egyház hierarchikus rendje tehát, amely minden valódi demokráciát kizár.

Krisztus királysága a speciális delegációs elven nyugszik, amely az Egyház szervezetét minden szinten meghatározza: ez az abszolút monarchikus hatalom és a saját személy háttérbe húzódásának sajátos kapcsolata, amelynek az, az alapja hogy a pápa, a püspökök, a rendi elöljárók a tekintélyüket „in persona Christi”, azaz Krisztus megbízásából és személyében gyakorolják, tehát nem ők a lényegesek, hanem az, hogy bennük Krisztussal találkozom. E delegációs elv esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy nem közvetlenül a főnökkel, hanem a megbízottaival van dolgom. Sokkal inkább itt is a hit egész teljességét kell együtt látnunk, hogy helyesen mérjük fel ennek az elvnek a súlyát: a krisztológiát, amely Krisztus királyságának istenemberi természetét hangsúlyozza; a kegyelemtant, amely abból indul ki, hogy a kegyelem valódi, megistenítő minőség az emberben; és az egyháztant, amely azt tanítja, hogy az Egyház a továbbélő Krisztus, mégpedig nem pusztán szimbolikus vagy allegorikus, hanem teljesen valóságos értelemben, amennyiben Krisztus a kegyelem által egészen közvetlen kapcsolatban van az Egyház tagjaival.

A delegációs elvnek és a hivatalnak ez a jellege különösen világossá válik a papságról szóló tanításban, amely Krisztussal való egyedülálló és titokzatos kapcsolat, hiszen hogyan vihetne végbe a pap mint ember saját erejéből egy olyan hatalmas művet, mint amilyen a keresztáldozat! Itt elnézést kell kérnünk a kívülállóktól, hogy a katolikus teológia részleteiről beszélünk. Különben nem lenne érthető, miért önpusztító jellegű az Egyház számára a monarchizmus és a demokrácia közötti harc, és ennek a folyamatnak a baloldali kultúrforradalom során meglévő politikai dimenziója. Ugyanis most már értjük, hogy az ideologikus TOTÁLIS DEMOKRATIZÁLÓKNAK miért kell először Krisztus királyságát a világból eltüntetniök, hogy felülkerekedjenek azon.

Fordította: Talmácsi József.

Részlet a szerző azonos című cikkéből, amely eredetileg a német CRITICON – konzervatívan ma (146/1995 szám) folyóiratban jelent meg.

Írta: Szász Péter Domonkos.

Historiográfiai szempontból többféleképpen lehet korszakhatárokat, tónusváltásokat, átmeneti időszakokat meghatározni. Ez nem tárgyi – egzakt – kérdés, hanem személyi kérdés. A történelembölcseleti fölosztást nagyban meghatározza a történetíró, vagy gondolkodó világnézete, amelyhez mint tengelyhez viszonyítva szemléli a téridő keretei között játszódó isteni komédiát – hogy egy ilyen dantei allúzióval éljek –, a Fény és a Sötétség harcát.

Személyes meggyőződésem szerint a XX. századot a kereszténységgel szemben önmagát meghatározó, a protestantizmussal – de sok tekintetben a reneszánsszal – elkezdődő antitézis delelési pontjának tekinthetjük. A „modernizmus” – minden eretnekség foglalatának – kora e hírhedt század, az összes árnyalatával, ideológiájával egyetemben, mely jelző méltóan megérdemelt billogja eme valóban „setít” kornak. A magyar történelemben a XX. század kezdetének két időpont adódik természetszerűleg: 1896 és 1922. Az első Transleithania milleneumának jelképpé vált dátuma, a második az utolsó szentkirály halálának éve. A kettő között elterjedő időszakot akár a „XX. század tornácának” is tekinthetjük a kronológiai kalibráció szerint. Az utolsó időpont helyett sokan fölvethetnék az 1914-es, az 1916-os, az 1918-as (1919, 1920, 1921) dátumokat. Monarcho-legitimista szempontból kizárólag Boldog Károly mennyei születésnapja fogadható el a fentiek közül, mivel egyrészt a „közügyektől való visszavonulása” („lemondása”, az infernális eszmék hazug eufemizmusa szerint) után tett összes trónfosztási kísérlet erkölcsi szempontból társadalmi szinten is súlyosan bűnös cselekmény volt (mind az egyes személyekre, mind az ezt támogató intézményekre, közösségekre tekintettel); jogi szempontból pedig teljesen törvénytelen, illegitim megnyilvánulás volt. Illegitim volt mind az örök isteni törvényből (lex divina æterna) eredő természettörvény (lex naturalis), mind pedig ezen természettörvényekre épülő, a Szent Korona nevében és Isten kegyelméből regnáló apostoli királyok által szentesített tételes törvények (lex canonica) fényében.

Így tárgyi – nem feltétlenül alanyi – szempontból a XX. századi magyar államiság és politika bűnös és törvénytelen közegben agonizált, és esett egyfajta kómába, tetszhalott állapotba. A XX. századot akkor zárhatjuk le, és juthatunk át egy új korszakba, egy igazi feltámadásba, ha a törvényes állapotot helyreállítjuk, restauráljuk, aminek előfeltétele a Szent Korona Testének erkölcsi feltámadása! Ebben áll a legitimizmus lényege – ezért küzdünk, harcolunk. Alanyi szempontból lehetnek erkölcstelen vagy gyenge jellemű királyok, de a királyság mint intézmény sohasem lehet rossz! Sok esetben a trón az oltártól – mint forrásától – valóban elszakadt, és önmagát tekintette az erkölcs s jog kizárólagos alapjának, s ezért mint tyrannis elbukott, de eme „buktatás” során föllépő fölfordulásban a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték. Ám a forradalmak fő motivációja nem a legitimista restauráció, a törvénytelen abszolutizmus jogos megdöntése volt (főleg nem a XX. században), hanem az isteni elem kiiktatása (szépítő jelzővel „szekularizációja”) a társadalmi életből, a monarchiák elpusztítása által! Ezt akarta s akarja ma is mind az individualista szabadelvűség (liberalizmus), mind a kollektivista közösségelvűség (szocializmus). Ezért egy hívő és konzekvensen katolikus keresztény soha nem lehet liberális vagy szocialista, mivel ezen ideológiák abszolútumképe, személyképe és társadalomképe téves, tehát isten- és emberellenes. E „progresszív”, pokolba haladó eszmeiségek hamis bölcseleti és pszeudoetikai homokdűnéken alapszanak a – Belzebub építőmesterei által elvetett – istenemberi Szegletkő helyett. A liberális és szocialista forradalmakat Isten azért engedte meg, hogy egy még nagyobb jót, egy erkölcsileg tisztult monarchiát hozzon elő belőle. Ezen isteni cél motiválja küzdelmünket, mert az örök igazságok társadalomerkölcsi megtestesítésének szerves közege e honban kizárólag a Szent Koronára és a Turul-utód Habsburg-Lotharingiai dinasztiából sarjadt, az alkalmasságnak (idœneitas) megfelelni képes Uralkodóra épülő Archiregnum Apostolicum lehet. A különböző népek így válhatnak egyetlen Istenért dobogó, szervesen élő Nemzetté a Kárpátok koszorúereitől övezett Szív-Hazában.

Magyar szentkirályok! Könyörögjetek érettünk! Ámen.

Budapesten, 2007. Nagykarácsonyán.

2007. december 17-én megjelent a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma.

A műhely a Miles Christi című katolikus folyóirat szerkesztőségéből szerveződött, de attól intézményesen független. Célja a manifesztummal az volt, hogy írásos formát adjon azoknak a liturgikus, teológiai, illetve társadalmi alapelveknek és törekvéseknek, amelyek az Egyház hagyományának egészét figyelembe véve a mai magyar katolicizmusnak kiindulást és irányt jelenthetnek. A szöveg határozott megfogalmazása egy-egy személy fölfogásának, ugyanakkor közösségi munka. A liturgikus részt eredetileg Kovács Ervin atya állította össze. A teológiai szakasz Alácsi Ervin János alszerpap munkája, és figyelemreméltó világossággal határozza meg a sokszor félreértett teológiai gondolkodás mibenlétét és legfontosabb normáit. A társadalmi rész első változatát Pánczél Hegedűs János, a folyóirat főszerkesztője írta, és vetett föl benne az eddigi, szigorúan vallási tematikához képest új, de gondolatébresztő szempontokat. A műhely novemberi egyeztetésének alapján végül én adtam olvasószerkesztőként végső alakot a manifesztumnak, amelyen a szerzők ezután még javíthattak. A manifesztum állásfoglalásai egyértelműek, de ezzel nem szűkebbre kívánják szabni a XXI. századi katolikus gondolkodás kereteit, hanem ellenkezőleg: szilárd alapokat és megfogható eszközöket kínálnak egy egyházias értelemben felszabadult eszmecseréhez és önmeghatározáshoz. Célunk egy társadalmi diskurzus megteremtése és a a felvilágosítás, egy alternatíva felkínálása minden itt tárgyalt témakörben.

LITURGIA

I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.

Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.

A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).

Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű
rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”

TEOLÓGIA

A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)

Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).

Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.

A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.

A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.

A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.

Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.

Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.

Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.

TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN

I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.

A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.

Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.

A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.

A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.

Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.

A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.

Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.

A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.

Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Az évszázadok során itt a mi kis országunkban, újra és újra felmerült a nagy kérdés; a népet mennyire és milyen módon kell beereszteni az alkotmányosságunk kapuin? Alkalmasint persze mindig más tette fel ezt a kérdést; hol „a nép” hol az adott kapuknak az őrei. Ma már ez a kérdés persze anakronisztikusnak tűnhet, hiszen a nép a kapukon belül van, ott persze bódultan néz és teszi, amit mondanak neki, és amit várnak tőle. De legalább belül van, mindenki nagyon boldog, lehullott a nagy lepel és most ő is úgy érezheti, hogy megosztják a hatalmat vele. A látszat sokaknak, és úgy látszik, viszonylag sokáig elég.

Kérdés persze az is, hogy ki „a nép” és kik a kapuk őrei és ezt az egész kérdést miért és mikor vetjük fel? Szent István király után, a nemzet igazi letéteményesei, a nemesek, felháborodtak az egyik legrejtélyesebb királyunkon, Aba Sámuelen például, hogy közrendűekkel együtt mutatkozik, sőt együtt is étkezik, quasi azoknak helyt ad az udvartartásban. Vannak, akik ebben egy fajta „őskeresztény idillt” véltek felfedezni a XX. századból visszatekintve, de a frissen kikeresztelkedett kortársak ezt úgy látták, hogy egyszerűen méltatlan egy magyar királyhoz az ilyen viselkedés, sorsára is hagyták a ménfői csata után. Legkésőbb azonban az Aranybullától kezdve „bővül” a nép-, vagy a nemzet fogalma, egyre többen lesznek, egyre mást, tulajdonképpen egyre többet akarnak. 1222-től, 1848-ig azért több mint hatszáz év telik el, amikor is egy folyamat végére érkezünk. 1848 azért igazi fordulópont, mert július 5-én az összeült országgyűlés, egy népképviseleti országgyűlés, amelyben már nemcsak nemesek voltak jelen és dönthettek az ország dolgairól, hanem mindenki aki beválasztódott (Petőfi például nem, nagyon morcos is volt e miatt, jól meg is verték), nagyobbrészt ugye nemesek, de azért nem egészen. Kik lehettek itt? Minden húsz év feletti, választójogot nyert, aki nem állt büntetőeljárás felett, gyámi vagy gazdai hatalom alatt és törvényesen bevett vallási felekezethez tartozott és a kor vagyoni cenzusának megfelelt, amely eléggé tekintélyes volt (300 forint értékű ingatlan, negyed úrbéri teleki minimálisan) vagy – és ez reményteli néhány mai sorstársra nézve – értelmiségi volt csak egyszerűen. (Ebből látszik, hogy már akkor is értelmiséginek lenni, kifejezetten nem jelentette azt, hogy tehetősebb is valaki.) Elengedhetetlen volt, hogy a választó vagy választható lakos 24 évnél idősebb legyen és tudjon magyarul, ami persze nem azt jelentette, hogy magyarnak kellett lennie nemzetiségét tekintve, hiszen a Szent Korona boltozatának tagjaként mindenki magyar (Hungarus) volt. Választókerületek voltak Horvátországban és a szerb katonai Határőrvidéken is (Erdély Magyarország szerves része volt).

Kérdés persze, hogy akkor az ország hány százaléka volt választható és választó? Mai szemmel nézve, szinte „diktatórikusan” kevés; maximálisan 9%-a, ami sokkal jobb volt, mondjuk a parlamentarizmus mintaképének tekintett Anglia korabeli 4-5%-os átlagánál, de modern lélekkel nézve biztosan felháborítóan kevés. 1848 azért nagyon fontos lépés, mert a szellem teljesen kieresztődik itt a palackból; a nép ráérez a hatalom ízére, és ami legalább ilyen fontos, a politikában megjelennek azok, akik rájönnek, hogy azzal, hogyha a népnek újabb és újabb falatokat adnak a hatalom tortájából, azzal tulajdonképpen az ő politikai tőkéjük nő kétszeresen is. Egyrészt nagyobb (értsd: szélesebb társadalmi bázison álló) lesz a támogatottságuk, másrészt függetleníteni tudják magukat a hagyományos politizálás köreitől (országgyűlés, királyi udvar, a király szentesítő személye) valamennyire és egy új politikai minőségtől várják majd legitimációjukat; a nép jóváhagyásától. A népétől, amelynek fogalmánál talán semmit sem lehet nehezebben definiálni, talán csak a szabadságét, a politikában, éppen ezért nagyon sokan és sokféleképpen hivatkoznak is rá, ahányszor csak tehetik, és még ennél többen akarják képviselni majd az érdekeit.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyet olyan jóleső érzés egyszerűen, csak Monarchiának hívni, esetében a választójog kérdése a XX. század legelején csúcsosodott ki legjobban talán, vagy még inkább tünetszerűen ekkor jelentkezett. A Monarchiában Ferenc József császár és apostoli király személye az, ami garancia volt arra, hogy valami a régi uralkodói minőségekből még az állam működésébe tud kerülni és ott aktivitást tud mutatni. Ferenc József esetében az uralkodás nem csupán egyfajta „ az államfői jogkörök gyakorlása” formula volt. Az istenkegyelmiség minősége – amely a legnagyobb királyainkban is jelen volt – többször is megnyilatkozott e királyunkban és nemcsak a személyes habitusát, életvezetését tekintve, hanem az országa vezetésében is.

Egy kortárs történelmi munka szerint a XX. századba éppen hogy átlépett Monarchiában, konkrétan1905-ben akkora volt a királyellenesség, mint 1849 és 1861 óta még soha. Ez önmagában is elgondolkodtató megállapítás, majdnem negyven évvel a kiegyezés után, de ha nemcsak a szokványos történelmi magyarázatokat (gazdasági – társadalmi – politikai) vesszük sorba – amelyek vizsgálása nem is érzem, hogy feladatom – azt vesszük észre, hogy megint egyfajta nacionalista mézesmadzag elhúzása az, amely veszélyeztette a Monarchia nemzetek feletti ideáját, békéjét és igazságát elsősorban. 1905-ben azonban a helyzetet már nem lehetett megoldani olyan egyszerűen, vagy inkább egyértelműen és tünetmentesen, mint akár egy évszázada is lehetett volna.

Furcsán történtek a dolgok egymásután, akkoriban.

Ferenc József 1905-ben a helyzet rendkívüli súlyosságát nézve, nem véve figyelembe a magyar politikai szokásjog és a választások eredményeit, nem ellenzéki kormányt nevezett ki. Kormányalakítással báró Fejérváry Gézát, a testőrségének (darabontok) korábbi parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, abban a reményben, hogy meg tudja erősíteni a kicsit megroggyant magyar belpolitikai életet majd. Fejérváry kemény és egyenes ember hírében állt, legalább két nagyobb háborúban szolgálta a birodalmat, korábban majdnem húsz éven keresztül hadügyminiszter is volt (rövidebb ideig a földművelésügyi-, és a király személye körüli tárcát is megkapta), érdemeit nemcsak az udvar, de az őt ismerők sem vitatták. Egészen fiatalon kitüntette magát a solferinói ütközetben, több éven keresztül Ferenc József szárnysegédjeként szolgált. 1859-től a Mária Terézia katonai rend lovagja (1909-ben a gyémántokat is megkapta hozzá), 1896-tól annak kancellárja volt. A valóságos belső titkos tanácsosi címet, 1893-ban a Lipót-rend, 1901-ben a Szent István-rend nagykeresztjét kapta meg. Kinevezése egyértelműen bizalmi alapon történt, az uralkodóhoz tiszteletteljes, mélységesen alázatos, mégis őszintén bensőséges viszony fűzte, amellyel csak kevesen dicsekedhettek az udvarban. Fejérváry olyan ember volt, aki rendelkezett azokkal a képességekkel, aki az uralkodói normák alapján rendet tud teremteni. Nem igaz rá a „vaskalapos katona” skatulya, amelyben sokan szerették volna láttatni, királyhűsége egészen kivételes személlyé teszi, de ugyanakkor az évek során rafináltabb politikai érzéke is kialakult, amely során leginkább azok sorába illeszkedik, akik a konzervatív birodalmi reformot akarták végrehajtani, korszerű eszközökkel a Monarchiában.

Az új kormány belügyminisztere, Kristóffy József, Tisza Kálmán szellemi örököseként (ahogyan többször megvallotta, az elhunyt gróf egy „túlvilági sugallatának engedelmeskedve”) – kormányprogrammá tette először a magyar történelemben az általános választójog bevezetését, egy átfogó magyar politikai reform részeként. A kormány, amelyet Ferenc József császár és király azért nevezett ki, hogy a helyzetet mindenképpen stabilizálja, ezzel a húzással akarta kifogni a szelet az ellenzéki vitorlákból. Kristóffy, akinek a felesége a szabadkőműves Horváth Mihály egykori csanádi püspöknek polgári házasságából született leánya, Völgyessy Ernesztin volt, kifejezetten egy levezető, megnyugtató „tömeghatásnak” szánta a választójognak legalábbis társadalmi diskurzus-szintű felvetését. A legveszélyesebb hangadók azonban nem a felmelegített 48-as alapokon álló ellenzékiek voltak ekkor már, hanem a szociáldemokraták, Buchinger Manó és Garami Ernő vezetésével, akik az utcára vitték az embereket a szocializmus, a polgári jogok kiterjesztésének jelszavával. Kristóffy elsősorban velük akart kiegyezni és addig példátlan módon, paktumot kötött a szociáldemokratákkal, a lázongások lecsillapítására, az ún. „szervezett munkásság” támogatása fejében. A támogatásból nem lett persze semmi sem, hiszen azon kívül, hogy a paktum nagy elismertséget és még nagyobb támogatottságot szült Garaminak, Kristóffynak azonban nem hozott sem szerencsét, sem remélt politikai tőkét. Kristóffy felvetése az általános, szabad választójog bevezetéséről két oldalról váltott ki, két egészen különböző reakciót.

Az első a liberális, demokratikus, „függetlenségi” ellenzék képviselői voltak, akik vagy a kormányból kerültek ki, vagy az ekkor, elsősorban maszonikus gyökerekkel rendelkező különböző polgári, társadalmi szervezetekben tömörülő aktív politizálók közül. Ilyen volt az Általános Titkos Választójog Liga, vagy a Társadalomtudományi Társaság, és annak lapja a Huszadik Század is. Azok, akik mérvadóan megszólaltak az „alkotmányjogi vitában” jelentős részben szabadkőművesek voltak, mint például; Jászi Oszkár, Vázsonyi Vilmos, Benedek Elek, Wekerle Sándor, vagy a szabadkőművesek holdudvarához tartoztak egyesületek, klubok kapcsán. Ebben nincsen semmi meglepő, a korszakban a sokat emlegetett „progresszív politikai erő” képviselőinek számottevő része vagy maszon, vagy velük nagyon jó kapcsolatokat ápoló jómódú polgár. A korszakot, a történeti, de a magyar maszonikus munkák is „a magyar szabadkőművesség virágkorszakaként” emlegetik, amely minden egyéb különösebb törés nélkül egészen 1919-ig tartott. (A záró dátum szimbólumértékéből mindenki levonhatja a legkézenfekvőbb következtetéseket.) Voltak persze olyanok is az „alkotmányvédő oldalon” szép számmal, akik csak „a 48-as eszmék” mellett álltak, és minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a kiegyezési rendszerbe rúgjanak egy jó nagyot, ezzel is egy új, „revideált kiegyezést” sürgetve, amelyben majd a magyarságnak még nagyobb politikai és gazdasági szerep juthat, és még inkább kidomborodhatnak, kurrensnek tartott nemzeti sajátosságaink.

A másik oldal feje – minő szerencsés konstelláció! – a Monarchia feje is volt egyben, ugyanis az udvar és Ferenc József volt az. Az uralkodó vezérkari főnöksége egészen máshogyan gondolta a dolgot, és elejét akarta venni annak, hogy egy újabb nemzeti tragédia robbanjon ki, amelyben a felheccelt magyar közvélemény, s leginkább az azzal szimbiózisban mozgó „függetlenségiek” a későbbiekben nem tudják majd kontrollálni az egyébként általuk kirobbantott eseményeket. Ezt nevezhetnénk persze „forradalmi hangulatnak” is, de több okunk is van rá, hogy ne tegyük, most leginkább az, hogy a kor eseményeit nézve, mindaz, ami akkor volt, csupán a lázongás kategóriáját meríti ki.

Lehet azon is vitatkozni persze, hogy az uralkodó lépése, amelyben Fejérváryt nevezte ki (aki nem volt egyetlen pártnak sem a tagja, így személyében mindenki valóban a pártok feletti kormányzatot tisztelhette volna) mennyire volt alkotmányellenes vagy sem. Lehet, mondom, de nem sok értelme van, hiszen az uralkodó egy személyben a törvény is, s Ferenc József, amikor a helyzet indokolttá tette ezt, élt is ezzel a jogával. Nehéz lenne vitatni, hogy 1905-ben a helyzet olyan volt, amikor az uralkodó élhetett ezzel a jogával. Nem megosztó, hanem egységesítő, az aktuális helyzetben egy, a politikai erők felett elhelyezkedő pozícióból a válság megoldása lehetségesnek látszott, ezért is tűnik úgy, hogy Fejérváry báró személye, nem utolsósorban valós kvalitásait is figyelembe véve, nagyon is jó választás volt és a királyság szempontjából egy klasszikus megoldási tervet húzott elő; az erős királyi emberét, aki felülemelkedik a pártérdekek felett. A szabad, titkos választójog felvetése, a szabadelvű Kristóffytól valószínűleg azért talált valamennyire is támogatásra az új miniszterelnöknél, mert ez politikailag a „saját ágyúgolyólyukkal süllyesztjük el őket” elv alapján működhetett volna. Nem tudott működni, s ennek az okait a rossz eszközök kiválasztásában és alkalmazásában kell keresnünk.

A vezérkari főnökség megoldási javaslata egy alapvetően katonai terv volt, amellyel a fegyveres felkelést akarták megelőzni, de e mellett, egy hosszabb távú normalizációs mechanizmus részeként, egy új alkotmányossági folyamatot is elindítottak volna. Igen, a magyar történelemben olyan csúnyán hangzó, „oktrojált alkotmányról” van szó, amely azonban most a koronatanácson kifejezetten előremutató színben tűnhetett fel, hiszen olyan reformokat vezetett volna be, amelyek sok éve várattak magukra, de parlamenti demokratikus diskurzus, szóval az obstrukció, ezt éppenséggel ellehetetlenítette.

A terv egy gyakorlati részből, lényegében Magyarország katonai elfoglalási tervéből (A magyarországi válság fegyveres erővel való megoldása – Lösung der ungarischen Krise durch Waffengewalt) és Potirek táborszernagy által jóváhagyott „Studie U” („U”, mint, „Ungarn”) elméleti tanulmányból állt össze. Ez a kettő anyag együttesen volt az „Operationsplan für den Kriegsfall U.” – A M.(agyarország) elleni háború hadműveleti terve.

A kész és egységesített tervezet elsődlegesen egy felmérési terv volt, hogy mennyire válhat a „nemzeti” – már csak ímmel-ámmal passzív – ellenállásból egy újabb forradalmi felkelés, zendülés. Megnézték, hogy mely csapatok igazán dinasztiahűek (elsősorban a horvátok és az ausztriaiak voltak azok ekkor) és melyek nem (magyarok, kevert állományúak). Az ország négy részéről induló támadásnak a főcsapása a főváros lett volna, Budapest elfoglalása után ugyanis mindenfajta ellenállás nagyon hamar megtört volna nagyon gyorsan. De Erdélyt is lerohanta volna egy hadtest és a Bánságra is jutott volna egy. A fegyveres megszállást a katonai igazgatás követte volna természetesen.

Fejérváry miniszterelnök is augusztusban az ischli koronatanácson három megoldási javaslatában gondolkodott, amelyekben a krízis megoldását látta; a harmadik, tehát a legutolsó, az abszolutisztikus kormányzás volt, katonai erőkkel támogatva. Ennek a megoldásnak a gyökere nem abban állt, hogy „Fejérváry katona ember volt”, hanem abban, hogy logikusan végiggondolva nem volt más megoldás, ha minden más kudarcba fullad. Fejérváry első két, kompromisszumos megoldási javaslata (koalíciós pártokkal való megegyezés vagy a parlament feloszlatása) ugyanolyan eredményeket ugyan nem tudtak garantálni, de politikailag kézenfekvőbbek voltak, kevesebb volt a macera velük, ez tény. Fejérváry talán éppen ezért, a középutas megoldást javasolta, feloszlatni a parlamentet, ettől megoldódik majd kormány támogatottsága is, hiszen egy új választáson majd a függetlenségi párt újból többséget szerezhet. Ferenc Józseffel azonban végül egy jelentősen kiterjesztett választójog, de korántsem általános és titkos választójog előkészítésében állapodott meg. A „szuronyok hegyén jön el az új alkotmány” gondolata, egyébként 1905-ben benne volt a levegőben, nem az udvar minden realitástól elrugaszkodott, hidegvérű terve volt csupán. Az utca oldalán is ebben többen megoldást láttak volna, egyedül a szuronyok hozta alkotmányban az látszott problematikusnak, hogy a szuronyok vissza is vihetik azt, ahogyan hozták.

A legfontosabb kérdést azonban még nem vetettük fel.

Hogyan lehetséges az azonban, hogy a felkent uralkodó, aki arra tett esküt, hogy megvédi másoktól a határokat, a saját országa ellen egy háborút indítson? A válasz egészen természetes, sehogyan sem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Az azonban elképzelhető, hogy az uralkodó saját magától menti meg az országot, sőt valószínűleg erre csak egy uralkodó lehet képes, vagy még ő sem. Az a „háború”, amelyet Ferenc József az ország ellen viselhetett volna, nem az ország ellen lett volna, hanem az országért, akármilyen demagóg módon is hangzik ez talán elsőre. Az uralkodó képes arra, hogy távlati célokban gondolkodjon és a mindennapok esetleges politikai eseményein felülemelkedve, azon túllépve, meggátoljon stratégiailag rossz eseményeket, amelyek hosszú távon egy önemésztő kataklizmát eredményezhetnek. A Magyar Királyságot felemésztette volna minden ízében egy újabb fegyveres felkelés, amelyet újra felkent királya ellen folytat, a huszadik század legelején. Ez a nemzeti öngyilkosság non plus ultrája lett volna, 49 után több, mint fél évszázaddal, amikor egy nemzet, politikai szólamokon feltüzelve a saját jövője ellen megy. Ezt csak egy olyan pozícióból lehet látni, igazán nagy bizonyossággal, amely a politikai pártok, sőt a nemzet felett helyezkedik el. Ez a pozíció a felkent, apostoli magyar király pozíciója, ahonnan gondoskodni tud a rábízott országról. Ez a pozíció az igazi magaslati levegő, amelyben kevesek tudnak létezni és annak súlyát elviselni, még kevesebben felfogni azt.

Ki merné Szent István királyunk szemére vetni Ajtony vagy Gyula lefogatását és likvidálását? Ki merné, ezer év után? És ki merte akkor? … A felkent uralkodó akkor is fegyverrel mentette meg az ország békéjét és jövőjét. Az ilyen horderejű kérdésekben ugyanis mindig nem a jelen, hanem a jövő mondhat csak ítéletet, ha egyáltalán meglesz ehhez a kvalitása és igénye. Ahogyan Szent Istvánnak joga volt erre, úgy Szent István minden utódjának joga volt és lesz erre, amíg az ország érdeke úgy kívánja, és amíg a trón nem üres.

Nem jól látjuk a problémát, hogyha a vérontás felöl közelítünk a kérdéshez, vagy olyan tetszetős sületlenségeket mondunk, hogy „amit lehetett ezer éve, azt nem lehet ma, mert más a világ”. A krízis állandó, csak a módszerek változtak valamennyire és az elvek. Az elvek maradandóbbak, amennyiben a megmaradást szolgálják és annál kínosabbak, minél inkább távol kerültünk tőlük. A felülről jövő, szinte korlátlanul autoriter, kompromisszummentes beavatkozás ma az egyik legkínosabb, leginkább értelmezhetetlen elv, amire csak gondolhatunk. Ez persze nem az elvet, mint ideát minősíti, hanem azokat, akik azt nem értik és elutasítják.

A megoldás azonban már 1905-ben sem így érkezett meg, s ki tudja, hogy mennyiben és mire volt valójában megoldás.

Bánffy Dezső, (ifjabb) gróf Andrássy Gyula, Kossuth Ferenc (a Lajosnak a hazatelepült fia), gróf Zichy Aladár mérsékelt „függetlenségi” programmal állt elő, amelyet az udvar pozitívan fogadott első körben. Az utcának azonban ez jel volt inkább a demonstrációra – olaj a tűzre. 1905. szeptember 15-e a „vörös péntek” napja, amikor nem az emberek vére, hanem a tűntetők vörös lelkivilága sötétítette be a Parlament előtti teret. Nagyjából eddig ismeretlen és elképzelhetetlen kép volt a budapestieknek; százezer ember ordibál, rázza az öklét és követeli azt, amivel a fejét megtömték korábban az agitátorok. Az első ilyen hatalmas demonstráció volt, több ezer csendőrrel megtámogatva. A 48-as és kuruc eszmék nagy öregje, aki persze 48-49-ben még nem élt, Justh Gyula házelnök kenetteljes szavakkal megígért mindent, csak menjenek el. A tömeg örült, szóba áltak velük, meghallgatták a követeléseiket. Hát, akkor hurrá. Éljen. Ünneplik magukat egy kicsit, elcsendesednek és elmennek, atrocitás nélkül ezúttal még. A magyar képviselőkben, és ami nagyobb baj, a kormányban is, azért maradandó emléket hagy a százezer vörös ökölrázása.

Kért a nép, hát adtak neki. Ha nem is olyan gyorsan és nem is pontosan úgy, ahogyan remélte.

Az „ötperces audienciaként”, elhiresült fogadáson Ferenc József porig alázza az ellenzéki küldöttséget, az ezt követő lázongások – amelyeket a visszaérkezett felsült ellenzékiek szítanak – után október elején Magyarország hat parancsnokságára vitték el a „Kriegsfall U” tervezetét, a legnagyobb titokban, jelezve, hogy a tragédia határára érkezett el az ország.

De két nap múlva, amikor életbe léphetett volna a terv, nem következett be a határ átlépése, ahogy egyébként várható volt, s ennek nem az volt az oka, hogy a „Kriegsfall U”-ról tudtak volna a tömegek, ellenkezőleg. A kedélyek valamennyire lecsillapodtak egyszerűen, eddig tartott az üzemanyag, átmeneti szünet. Erőgyűjtés vagy kifulladás, nem tudjuk. Az uralkodó pedig villámgyorsan lépett; decemberben Fejérváry másodszor is kormányt alakíthatott, a „Kriegsfall U” parancsokat pedig visszavitték a hadügyminisztériumba. 1906. áprilisig báró Fejérváry Géza a miniszterelnök, s mivel a helyzet valamennyire stabillá vált, a „függetlenségiek” a lázítás politikája után, az alkut választották, ezért a kezelés is csak tüneti volt az udvar részéről. Fejérváry a királyi testőrség parancsnoka lett újra, áprilisban pedig a legeredményesebb maszon politikus Wekerle Sándor alakított újra kormányt. (Korábban az Egyház és az állam szétválasztását végezte el oly nagy sikerrel.) A létrejött „nemzeti koalíciós kormányzás” azonban az elkövetkező négy évben semmit nem tud megvalósítani 1910-ig, amiért a hűhót csapta, és a Monarchia problémái is megmaradtak, maximum a szőnyeg alatt gyűltek tovább, amíg és ahogyan lehetett.

(Regnum!)

Az előzményekről
Az első világháborút követő évek egyik legjelentősebb eseményei a „királypuccsokként” a köztudatban lévő események, melyekre talán soha nem esett kellő hangsúly a magyar történetírásban[1]. Ezeket az eseményeket – amelyeknél helytelennek tartjuk a „puccs” kifejezést, hiszen egy jogfolytonosság teljes helyreállításáról, tehát restaurációról volt szó – általában esetlegességük okán szokás csak tárgyalni, nem pedig kellő történelmi súlyuk szerint, amelyet ténylegesen jelentenek. Jelen kis írás erre tesz azonban kísérletet.

A világháború elvesztése, valamint az úgynevezett „őszirózsás forradalom” (1918) teljes kudarca után, a kommunista proletárdiktatúra (1919) került hatalomra rövid időre Magyarországon. Eközben az ország államformája kétszer is változott és mind kétszer az istenkegyelmiség elvének elvetésével, népuralmi formák voltak: népköztársaság, illetve tanácsköztársaság lett, mindez a legitim uralkodó, Boldog IV. Károly király teljes félreállításával történt. Sőt a királyság több évszázados intézménye és a magyar történelmi alkotmány ellen szólt mindaz, ami ekkor történt idehaza. Ugyanis a törvényesen megkoronázott uralkodó, Károly nem mondott le a trónról, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását az országban. Ez egy olyan tény, amelyet kevesen mondanak ki, pedig jól ismert történelmi eseményekkel és bizonyítékokkal kellőképpen alátámasztható.
Károly királyt 1918. november 13-án felkereste egy magyar arisztokratákból álló küldöttség, élén a főrendi ház elnökével, báró Wlassics Gyulával, (aki egyébként kora kiváló jogtudósa volt) az eckartsaui kastélyában, s meggyőzte arról, hogy a jelen helyzetben függessze fel magyarországi királyi jogainak gyakorlását. IV. Károly ebbe beleegyezett, hiszen ez egy bevált és törvényes uralkodói gyakorlat volt, s egyáltalán nem jelentette a trónról való lemondását se. Ezt bizonyítja az a cselekedete is, hogy a folyó ügyek intézésére kinevezett egy helyettest; homo regiust[2], Habsburg József osztrák főherceg és magyar királyi herceg személyében, akinek az esküt tette le még Károlyi Mihály is, értelemszerűen úgy, hogy a királyság intézményének megdöntésére kevésbé gondolt a főherceg[3]. Így tehát mind a két államforma-változás egyéni akcióknak tudható be, s korántsem voltak legitimek, mivel egy létező államformát, létező apparátusával együtt akartak megdönteni, erőszakkal, annak jogerősségét gyakorlatilag egyszerűen csak semmibe véve. A köztársaság és a kommunista diktatúra csak egyszerűen vis maiort (ti. előre nem látható, elháríthatatlan akadály) jelentettek, melyekre való tekintettel Boldog Károly király visszavonult, de értelemszerűen nem mondott le. Az eckartsaui nyilatkozat azért sem tekinthető a trónról történő lemondásnak, mert abban Károly király jogi értelemben magánemberként nyilatkozott, magán embereknek, tehát nem történt jogalkotó cselekedet – nem volt miniszteri ellenjegyzés, a törvényhozás sem vette tudomásul azt.
A népköztársaság után, közös szociáldemokrata és kommunista – itt helyesen! -puccsal létrejövő Tanácsköztársaságot, a közhiedelemmel ellentétben, nem az úgynevezett, Horthy nevével fémjelzett Nemzeti Hadsereg döntötte meg, hanem a Román Királyi Hadsereg, amely elfoglalta az ország legjelentősebb részeit. Horthy Miklós ugyanúgy tárgyalt a románokkal, mint minden más akkori katonai és politikai erő Magyarországon. A kommunista vezetők által jóváhagyott „szakszervezeti kormányt” Peidl Gyula vezetésével, hamar eltávolította Friedrich István, 1919. augusztus 7-én. Kormányát a románok hallgatólagosan elismerték, s Friedrich gyakorlatilag hosszú idő óta elsőként – amennyire tőle és a lehetőségekhez mérten lehetett – legitimizáltatni próbálta magát, az egyetlen ilyen törvényes személlyel: József főherceggel, amit a főherceg készségesen meg is tett. Toposz, hogy a környező friss függetlenséggel rendelkező kisállamok ezt nem nézték jó szemmel, hanem az antant hatalmakhoz fordultak, hogy cselekedjenek. Lényegi cselekvés azonban nem történt, így Friedrich maradt a helyén, s rendeleteket hozott, többek között az új választójogi törvényt.
Az országban ekkor már három ellenforradalmi gócpont is működött, a budapesti (ennek a tagja volt Friedrich is), az Aradról indult, de már Szegeden működő, valamint még egy, amit általában „grazi parancsnokságnak” szoktak hívni, de helyesebb lenne a „dunántúli parancsnokság” elnevezés. A fővárosi sajnos nem volt annyira jelentős politikailag, általában királyságpárti kadétok alkották, a szegedi jelentősebb, ám roppant vegyes volt. Eredetileg még gróf Károlyi Gyula hozta létre Aradon, s egy – a kor fogalmai szerint értendő – konzervatív-liberális hozzáállás jellemezte alapvetően, amely mellé azonban radikálisabb egyének és csoportok is tartoztak. Szegeden foglalt helyet több különböző beállítottságú katonatiszt is, amelyek közül a legradikálisabb talán Gömbös Gyula, Lingauer Albin és Prónay Pál voltak. Őket ki is utasították Szegedről. Nem volt egységes a szegedi központ, de volt némi fegyveres ereje, s tetterőtől duzzadó katonái is, akik próbáltak szervezkedni a kommunista proletárdiktatúra ellen, illetve annak bukása után, amelyben csekély, hacsaknem semmilyen szerepük nem volt, a hatalom megragadásáért, kevés sikerrel. Közismert, hogy Horthy Miklós, mint az I. világháború győztes k.u.k tengernagya, került Szegedre, s itt nevezték ki parancsnoknak is. Horthy, amikor a felkent királyt éppen távozásra szólították fel Bécsben, akkor a császári és királyi palotában tartózkodott, mert éppen a horvátoknak át kellett adnia a flottáját. Károlynak, egy kéretlen esküt tett, amelyben életére megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi mind a két trón Őfelségének. Az Istennek tett esküjét a sors legalább kétszer számon kérte a tengerésztiszttől, sajnálatosan egyszer sem tudott azonban ehhez hű lenni. Később, szegedi parancsnokként, tudatosan önállósította magát, s nem engedelmeskedett sem a homo regiusnak, sem az úgynevezett. „szegedi kormánynak”, csak ha azt politikai érdekei úgy kívánták.
A már említett dunántúli parancsnokság még Bécsben szerveződött, viszonylagos egységgel. Azonban kemény magja hamar otthagyta a túl sokat taktikázgató Bethlen Istvánékat l9l9. júniusában. Ez a mag a gyors beavatkozást sürgető báró Lehár Antal, Szmrecsányi György, gróf Palavicini György által fémjelzett csoport volt. Az Antibolsevista Comité (ABC) katonai egységeit a kiváló emberi, szervező és katonai erényeiről ismert Lehár báró szervezte, s most a fegyveresek követték a „grazi csoportot”. Létrehoztak egy bázist először Feldbachban, amelyet segített az osztrák keresztényszocialista kormány is. Több sikertelen behatolási kísérlet után képesek voltak megvetni a lábukat Nyugat-Magyarországon, ahol ezután szinte pár nap alatt sikerült elfogadtatniuk magukat, s kezükbe került a kormányzás. Nem követte a bevonulásukat megtorló hadjárat (az úgynevezett „Pirkner-különítményt”, mely önkényes kegyetlenkedéseket hajtott végre Lehár hamar leállította), semmiféle „fehér terror”. Törvényes intézkedések folyományaiként letartóztatások folytak, majd azt követően bírósági eljárások. A törvényesen működő Friedrich-kormány elismerte Lehárt nyugat-magyarországi katonai parancsnoknak, a kinevezése tehát hivatalos volt, s nekik teljes cselekvési szabadságot is adott. Gróf Sigray Antal, a csoport másik meghatározó tagja, a külpolitikai elismerést készítette elő az antant felé, támaszkodva a szép és gyors belföldi sikerekre.
Lehárék, ellentétben a szegediekkel, egységesek voltak, s a maguk területén rendet akartak tartani, s azt egy kiindulási pontnak tartották, a jövőre nézve. A dunántúli csoport minden tagja példásan királyhű volt, akik tenni akartak azért, hogy minél hamarabb az évszázados organikus keretekben láthassák hazájukat. Távolabbi céljuknak a száműzetésben élő király hazahívását[4], s a jogos helyre való visszaállítását tűzték ki, már a kezdetek óta. Minden cselekedetük, kül- és belpolitikai, erre irányult.
A fordulatot Horthy Miklós fővezéri kinevezése hozta meg – József főherceg által, amellyel az összes magyar haderő élére került, s ezzel létrehozott egy fontos ellenforradalmi bázist, a „fővezérséget”. Horthy kezében kevésbé volt tényleges szervezett katonai és főleg közigazgatási hatalom ekkor, mint Lehárék kezében, de elhitette magáról, hogy rá van szükség, s közelebb volt a tűzhöz, ezért őt nevezték ki[5]. Ezután az országban dualisztikus katonai kormányzás alakult ki, ami azért is fontos, mert az ellenforradalmi állam hatalma kezdetben alapvetően a katonai alakulatokra szorítkozott (ezért nem állította le például a hírhedt vérengzéseket Horthy sem, ha megtette volna, nem ismerték volna el vezérnek a politikai hatalmát biztosító különítmények). A hatalma úgy nőtt a fehér fővezérnek, ahogyan a román csapatok vonultak ki az ország területéről, így a Nemzeti Hadsereg nem magának, hanem az antant megszorító fellépéseinek köszönhette a hatalmát, így egyfajta lekötelezetté is vált vele szemben. Míg a másik oldalon Lehár Antal Nyugat-Magyarország katonai parancsnokaként és gróf Sigray Antal Nyugat-Magyarország kormánybiztosaként egyre stabilabb rendszert alakított ki.

A román hadsereg sohasem lépett a nyugati megyék területeire – Lehárék többször kijelentették, hogyha ez megtörténne, fegyveres összecsapásra kerülne sor közöttük, hiszen idegen megszállókat láttak bennük, akik a törvényes magyar közigazgatási területre léptek. A törvényes keretek között igazgatott Dunántúlon központi, kerületi és törvényhatósági kormánybiztosságok működtek. Napirenden volt a Károlyi-korszak és a Tanácsköztársaság alatti események értékelése és elítélése. Lehár a rend helyreállítását, s – mint ennek alapkövét – a király hazatérésének előkészítését tűzte ki elsődleges feladataként, ennek megfelelően helyreállította a helyi önkormányzatok és törvényhatósági bizottságok jogkörét is. Az ország más területeiről tömegesen vándorolt ide a lakosság, itt hamarabb állt vissza az élet a régi medrébe, mint bárhol máshol. Jellemző, hogy a Friedrich-kormány által meghirdetett statáriumot Sigray gróf nem rendelte el, mert az csak a rendzavarásnak adott volna táptalajt, így szükségtelen volt. A Friedrich-kormány ezt a lépést logikusnak vélte, s jóvá is hagyta döntését.
Az 1920. január 25-én megtartott nemzetgyűlési választásokon két párt indult nagy eséllyel: a Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP). A két párt, bár sok ponton megegyezett, volt egy lényeges pont, amiben nagyon is eltért a véleményük, ez pedig a „királykérdés” volt. A kisgazdák az úgynevezett „szabad királyválasztókhoz” tartoztak, ugyanis azt állították (Werbőczy Tripartituma alapján), hogy IV. Károly lemondott a trónról, ami természetesen nem volt igaz, s így a királyválasztás joga újra a nemzetet illeti meg. E tábort támogatta Horthy Miklós fővezér és köre is a kezdetektől fogva. A KNEP az ún. „karlista” (IV. Boldog Károly királyt támogató) álláspontot fogalmazta meg magának; IV. Károly minél előbbi visszahívását az országba, hogy foglalja el újra trónját, mert a helyzet újra alkalmas erre.
A választásokon azonban a kisgazdák nyertek, egyedül csak a Tiszántúlon szerezve többséget (a Dunántúlon elsöprő legitimista-karlista győzelem született), így más módszerekhez kellett nyúlniuk a legitimista tábornak, akik közé olyanok tartoztak ekkor, mint az egész katolikus klérus, vagy éppen Beniczky Ödön, a belügyminiszter, de a történelmi magyar arisztokrácia legnagyobb részét is idesorolhatjuk.

A választási eredmények tükrében, valamint az ismert antant közbenjárás hatására, Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották, s április 1-jén be is költözött a budai várba, József főherceget is csatlakozásra bírva. Ez a lépése végképp egyértelművé tette a helyzetet, s bár Horthy nem tűrt meg semmiféle katonai szervezetet, a sajátján kívül, azért a nyugati kormányzattal kivételt kellett tennie. Lehárék szilárdan tartották a rendet itt, érdemeik pedig a konszolidációban egyértelműek voltak, s ezt Horthy is jól tudta. Jellemző példa lehet a kor állapotaira, hogy mielőtt Horthy bevonult volna Budapestre, előtte Lehár Antal csapatai tisztították meg a terepet, s csak a parádét hagyták meg a tengernagynak.
Az új helyzet, amely a királyság teljes értékű visszaállításának nem kedvezett, másfajta eszközöket kívánt. Mivel a kormányzó a saját pozíciójának megerősítésére törekedett, nem a király hazatérését készítette elő, bár IV. Boldog Károly hívének mondotta magát, Lehárék elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.
A király első restaurációs kísérlete (1921. március 26 – április 5)
A szervezkedők első lépésként létrehozták a Titkos Szövetséget, amely vezető legitimista politikusokból állott. Tagjainak a jegyzékét a száműzetésben élő király jóváhagyta. A szövetségnek tagja volt többek között: gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Rakovszky István (a nemzetgyűlés elnöke ekkor), Beniczky Ödön, Gratz Gusztáv (külügyminiszter és neves történész), báró Windischgrätz Lajos, Mikes János püspök, s a már fentebb is említett nevek. A szervezkedés központja Nyugat-Magyarország lett, IV. Károllyal közvetlenül Sigray gróf és Lehár báró tartotta a kapcsolatot. A visszatérésre az időt 1921 márciusára gondolták.
Az eddig karlistáknak hívott politikusok, fokozatosan legitimistáknak nevezték magukat, illetve ezt a jelzőt kapták meg a politikai életben, ugyanis a királyság államformájának visszaállítása után a jogfolytonosság elve alapján a jogosan megkoronázott királyt is szerették volna visszahelyezni a trónra, ezzel visszaállítva az ország teljes körű jogi egységét. A „legitimista” és „karlista” jelző az általunk részletesebben tárgyalt korszakban (1919-1921) egyébként felváltva, egymást némiképpen kiegészítve volt használatos, Boldog Károly halála (1922. április 1.) után azonban a „karlista” kifejezés többé értelmét veszítette, s a legitimista jelző volt használatban. A legitimisták Habsburg Ottó örökös király (II. Ottó) trónigényét és tényleges magyar királlyá választását támogatták a továbbiakban, indokoltan, hiszen a trónt Ottó örökölhette csak meg jog szerint; hiszen még életében kijelölte erre a felkent király, akinek az elsőszülött fiú gyermeke volt. Amíg tehát Ottó él, addig ő – és csak ő – tekinthető jogos örökösnek a magyar trónra, ezért is támogatták őt a legitimista-monarchisták a „király nélküli királyság” korszakában. Ottó mellett tehát az ősi magyar királyválasztási gyakorlatban oly fontos elvek közül mind a három mellette szólt; az elsőszülöttség (primogenitura), a senioratus, és – meglehet ezzel kapcsolatban szélsőjobboldali és liberális körök egyaránt szeretnek eljátszadozni saját koncepcióik alapján – az idoneitás elve is mellette szól, hiszen rátermettségét kétségbe vonni nehéz lett volna az adott korszakban.
A király 1921. március 26-án érkezett Magyarországra, s éjjel már Szombathelyen volt, ahol a püspöki palotában hált. A visszatérését a király szándékosan Húsvét napjára tette, ami pont másnap jött el. Mélyen megélt vallásossága közismert volt már ekkor is mindenki előtt. A király szándékosan kötötte össze Magyarország hamvaiból történő teljes feltámadását Krisztus urunk feltámadásának ünnepével. Másnap tárgyalások folytak a legitimisták között, ahol gróf Teleki Pál is megjelent, s ellenezte a király visszatérését. Ezt figyelmen kívül hagyva a legitimisták elindultak Budapestre, fegyver nélkül, hogy kinyilvánítsák a hatalom visszavételét, mely ellen ekkor semmilyen elméleti érvet felhozni nem lehetett. A király uralkodásra képes volt, a támogatottsága adott volt, s nem látszott semmilyen tényező, amely ellentmondott volna annak, hogy újra ő töltse be az államfői posztot. Budapesten azonban Horthy nem adta át a hatalmat, s a királytól egy rendkívül modortalan és fenyegetett hangulatú tárgyaláson, hatalmat, címeket és gondolkodási időt kért, amit IV. Károly, példátlan engedékenységgel, s mert mindennél jobban el akarta kerülni a vérontást, megadott. Visszavonult Szombathelyre, ahol másnap, március 28-án, megismételte a felszólítását a hatalom átadására, amire meg is érkezett Horthy kormányzó lemondása ezúttal (!). Három órával később azonban nemleges válasz érkezett, amelyben megtagadta a hatalom átadását. Oka is volt rá már ezúttal, a környezete arról tájékozatta, hogy el akarja majd távolítani a király katonai parancsnok posztjából és a követelt címeket sem kapja majd meg. Bár erre minden indoka meg lett volna a királynak, ez az állítás nem volt igaz; a király és környezete nem tárgyalt ezekről a témákról, a rend és biztonság helyreállításának első szükséges lépéseit tárgyalták (melynek során József főherceget nevezték volna ki katonai parancsnoknak) illetve ünnepeltek az elmúlt három órában. Horthy utasította még Lehárt, hogy katonai eszközökkel távolítsa el a királyt Magyarország területéről – Lehár erre nem volt hajlandó természetesen. Horthy mindent megtett, hogy eltávolítsa a királyt, így még azt is kitalálta, hogy a király életére fognak törni, ami abban a környezetben aligha volt hihető. (Az a hiedelem, mely szerint Horthy felbérelt volna három embert a királygyilkosságra, nem bizonyítható.) A környező országok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) tiltakozó levelei csak ekkor – tehát Horthy ellenkezése után! – futottak be (amelyek semmi esetre sem voltak ultimátumok!), így nem fedi a valóságot az állítás, hogy Horthy csak ezek miatt nem adta át a hatalmat a visszatért királynak.
Közben a király Szombathelyen fogadta az arisztokrácia tagjainak tiszteletlátogatását. Itt járt többek között Boldog Batthyány-Strattmann László, az Erdődy és Grimmenstein, valamint a Széchenyi grófok családtagjai, akik mind feltétlen hűségükről biztosították a királyt, és nem győztek rosszallásukat kifejezni a történtek miatt. Horthy pedig ezt látva újra támadott, s felszólította a hadsereget, hogy forduljon a király ellen, mert csak neki, a kormányzónak szól a hűségesküjük. A legitimisták azonban nem értettek ezzel egyet, mert a jogfolytonosság elve alapján egyértelműen a királynak tett eskü volt érvényben, s nem az őt quasi helyettesítő kormányzóé, amely csak egy ideiglenes, kisegítő jogrend eredménye. Horthy erre összehívta a nemzetgyűlést, ahol április 1-jén megszavaztatta az addigi magatartását helyesnek legalizáló törvényt, amit a kisgazdák jóvá is hagytak, a KNEP nem. Már ekkor felmerült a trónfosztás gondolata, s ezt megakadályozni akarva a leghűbb tanácsadók is azt javasolták a királynak, hogy ne maradjon, mire ő nem volt hajlandó még így sem. Bízott a külföldi támogatásban, s nem akarta elfogadni, hogy el kell hagynia azt az országot, amelynek megkoronázott, legitim uralkodójának tekintette magát – az elmondottak ismerete alapján joggal.
Ekkor Horthy az utolsó lépéshez folyamodott, s leváltatta Lehárt. Innen az út már csak a fegyveres összetűzéshez vezethetett, amit a király mindenáron el akart kerülni. Azt akarta, hogy törvényesen, minden erőszak nélkül foglalhassa el az őt megillető trónt újra, s nem „puccs-szerűen” – ezért is önkényes mind a mai napig a honi történészek „királypuccs” kifejezése, amellett, hogy nem is konzekvensen igaz. Mivel ennek a lehetősége már nem volt meg, ezért kényszerűen az ország elhagyása mellett döntött. Boldog IV. Károly 1921. április 5-én hagyta el Magyarországot, antant katonák kíséretében, akik visszakísérték őt Svájcba. A király az ügyről proklamációt adott ki, amelyben nem tért ki a belső okokra, elkerülve a belső viszályt, s csupán külsőkre hivatkozott. Nagyvonalúságával egy elmúlt kor értékítéletét és morálját idézte sokakban, de messze nem mindenkiben, vissza.
Jelen írásunknál sajnos nincsen hely a közbülső események kellően részletes taglalására. Így nem térhetünk ki az úgynevezett „dunántúli felkelésre”, amelyet a legitimisták szerveztek elsősorban, hogy a jogtalanul megszállt magyar területeket visszaszerezzék az osztrák kormánytól. Sopron és környéke visszaszerzésében betöltött érdemeik ma már vitathatatlanok ezeknek a felkelőknek. S nem térhetek ki a legitimista többségű „Lajtabánság állam” furcsa történetére sem, mely annyira jellemző erre a korra, s ahol annyira kellett volna az erős központi hatalom az országban, mint amennyire nem volt meg. Sok katasztrófa elkerülhető lett volna ezzel.

[1] A „kellő hangsúlyt” itt elsősorban egy megfelelő kontextusra értjük. E helyütt két könyvet ajánlunk az olvasónak a témát illetően: Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyér! Budapest, 1989 Gondolat; Kardos József: Legitimizmus, Korona Kiadó, Budapest.

[2] A homo regius kinevezése természetesen még az eckartsaui nyilatkozat (1918 november 11. vagy 13.) előtt történt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai visszavonulás után nem helyettesíthette volna József főherceg törvényesen a királyt. Adott körülmények között egyszerűen csak megnőtt ennek a hivatalnak a jelentősége, mondhatni „aktualizálódott” a vis maior közepette.

[3] József főherceg személye kétoldalú az általunk vizsgált korszakban. Egyrészt Károlyiban kezdetben látott egyfajta kiutat a válságos helyzetből, amelybe az ország süllyedt. Ebben nem kis szerepe volt talán annak, hogy Károlyi lojálisan viselkedett kezdetben a homo regius-szal. A polgári demokratikus kormány tehetetlensége és a helyzet fokozottan katasztrofális volta azonban kijózanítóan hatott a hercegre, és még hamar az ellenforradalom mellé állította. A vészes kommunista időszakot, hűen kinevezéséhez, de talán nem mindig hűen igazi rangjához, Budapesten töltötte és annak bukása után, kormányzóként deklarálta magát 1919. augusztus 7-én és átvette az államfői jogkört. Erőszakos román és angol nyomásra szűnt meg ez a jogköre, még ugyanebben a hónapban.

[4] „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – mondta báró Lehár Antal ezzel kapcsolatban.

[5] József főherceg e lépését soha nem sikerült teljesen megindokolni sem neki, sem az ismeretségéhez tartozó embereknek. Lehár és a dunántúliak teljes elképedéssel fogadták ezt, hiszen végig úgy tudták, hogy a királyi herceg inkább mellettük áll, mint Horthy mellett. Megszerzett pozíciójukban a főherceg és Friedrich is erősítette őket. József főherceg döntése ellen az is szólt, hogy Horthy nem szívesen támogatott volna egy Habsburgot, hiszen pontosan tudta, antant támogatójától az angol George Clerktől is, hogy nem látják szívesen Magyarország élén a Monarchia uralkodó családjának egyik tagját, tehát ezzel nem erősítette volna szerepét a külföld (antant) felé. A helyzet nonszensz voltát jelöli, hogy „kinevezés” egy távirattal történt egyébként.

A második rész

Magyarországon nemcsak katolikusok számára ismert, bár meglehet, hogy nem eléggé és nem kellő nyomatékkal és jelentőségében ismert, hogy I. Szent István királyunk az országot felajánlotta, koronájával a Boldogságos Szűz Máriának, Jézus Krisztus anyjának, aki ezáltal országunk védőasszonya lett, Magyarország pedig Mária Országa (Regnum Marianum). A Szűzanya ezáltal a Szent Korona égi tulajdonosa is lett, amely például most, amikor a magyar trón betöltetlen nagy reménységgel tölthet el mindenkit, akik egyszer a király visszajövetelét remélik és hitüknek aktív része a Szűzanya tisztelete.

Kevésbé ismert, hogy apostoli királyaink közül az eddig utolsó előtti, I. Ferenc József, ki egyben az osztrák császár is volt, így az Osztrák-Magyar Monarchia feje, folytatta és mintegy betetőzte azt a folyamatot, amely elején Szent István királyunk felajánlása állt; felajánlotta a Magyar Királyságot, birodalma több országával együttesen Megváltónk, Jézus Krisztus Szent Szívének oltalmába, 1914. december 8-án, az I. világháború kezdetén.

Nyílván nem lehet ezt a cselekedetet, amely méltatlanul veszett el a történelem süllyesztőjében az elmúlt évszázadban, így egyetlen kurta bekezdésben, egyetlen kis mondattal elintézni. A cselekedet jelentőségét minden katolikus ember meg kell, hogy érezze elsőre, úgy, mint vallásos ember, amelyben az apostoli király felajánlja országát és Jézus Krisztus Szentséges Szívének oltalmába helyezi azt. Átérzi, mint magyar ember is, aki talán, hiszen sokan vannak sajnos így, I. Ferenc József császárra és királyra mint „Habsburg megtorlóra” és nem mint a katolikus hit szorgos gyakorlójára és védelmezőjére tekint, pedig úgyis tehetné. (Itt most nem megyek bele, hogy a megtorlás, mennyiben az, és mit torolt meg valójában a császár. Több kört érdemel meg ez a téma, nem egy kisebb bekezdést.)

Pedig ő volt az utolsó, aki élt a pápaválasztási császári vétóval (ius exclusionis) és megakadályozta, hogy egy mélyen egyházellene társaság tagjaként, egy szabadkőműves bíboros (Rampolla) pápa legyen. De tudnánk beszélni a mindennapi buzgó vallásosságáról is. Egyszerű fekhelye mellett közvetlenül térdeplő volt, amelyen zsolozsmáit, bensőséges imát rendszeresen végezte el, nagycsütörtökön pedig megmosta tizenkét bécsi koldus lábát, személyes hatalmát is igyekezett latba vetni, hogy ne valósuljon meg a polgári házasság bevezetése legalább az osztrák oldalon (a magyar oldalon a szabadkőműves, polgári származású miniszterelnök, Wekerle Sándor vitte végbe) és nem is az ő fellépésen múlott, hogy mégis megvalósult. Tisztán kell látni, hogy I. Ferenc József olyan uralkodó volt, akinek nemcsak egy, az államot összetartó erő, nemcsak egy polgári normakövetés, egy családi hagyomány volt a katolikus hite, hanem olyasmi, amelyre támaszkodni akart és tudott is a kormányzásban és amelyben meg akart felelni, mint egyszerű hívő az előírt kötelezettségeinek, meg akarta védeni a hite tisztaságát és mélyen hitt abban, hogy az ima, a szentáldozás, melyet minden vasárnap megtett lehetősége szerint, egyszerre segítik a lelki üdvének az elnyerésében. Természetesen nem állítjuk, hogy szent volt, de nem mondhatjuk azt sem, hogy csak formálisan tett eleget vallási kötelezettségeinek, amelyeket elvárt tőle az Anyaszentegyház. A keresztény-katolikus hitét felsőfokon és komolyan gyakorolta, amellett, hogy egy birodalom feje is volt.

A Jézus Szíve tisztelet különösen népszerű volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén a XIX. század végén, de komoly európai (Szent Alacoque Mária Margittól kezdve, 1675) és magyar (Telegdi Miklós pécsi püspök, Hajnal Mátyás jezusita XVI. század; Nádasdi János jezsuita – XVII. század; de mindenképpen meg kell említeni Pázmány Pétert is, aki már Szent Alaacoque Margit Mária előtt megemlékezett prédikációiban a Szent Szív tiszteletéről) gyökerekkel bírt, csak itthon közel ötszáz egyesülete volt háromszáz év alatt ennek a tiszteletnek. A Szent Szív tisztelet XIX. századi újraélesztésében és újraértelmezésében nagy jelentősége volt, különösen a magyar területen, Zádori János esztergomi kanonok 1888-ban írt a Szent Szív tiszteletéről írt könyvének, amely nagyon pozitív visszhangra lelt a katolikus hívek között. Zádor már ebben a munkájában kihangsúlyozza a Szent Szív oltalom jellegét különösen a Magyarországra gyakorolt oltalmát, mint Mária Országára háruló, a veszedelmektől megóvó Szent Szívet jelöli meg a könyvében, amelyben kéri is, hogy az országot ajánlják fel a Szent Szívnek. Ebbe a sorban illeszkedik bele XIII. Leó pápa felhívása 1900-ban, az új évezred küszöbén, amelyben a világ pusztulására figyelmeztetett, amennyiben az nem tér meg Jézus Krisztus Szent Szívéhez.

Maga a királyi felajánlás egészen bensőségesen zajlott le 1914-ben.

Ausztriában, Döblingben, ahol korábban gróf Széchenyi István sorsa olyan tragikusan beteljesedett, a karmelita kolostorban őriztek egy nagyon híres és csodás Szűzanya képet, amelynek neve „Miasszonyunk a lehajtott fővel”. 1610-ben Rómában egy domonkos szerzetes találta meg ezt a képet a romok alatt, amelyet rendbe hozott és hamarosan kitette tiszteletre, hogy aztán sokan imádkozzanak előtte. Idővel a kép kiváló kegyelmek forrása lett. Később Münchenbe, onnan pedig Bécsbe került, ahol a karmeliták ajándékozták II. Ferdinándnak, aki a magánkápolnájába tétette és ott ő is, de nagyon jámbor felesége Eleonóra is sokat imádkozott előtte. Mivel idővel nagyon közel állt hozzá a kép, mindig magával vitte, amikor nem volt otthon. Egyszer, amikor királyunk nagyon beletemetkezett az imába a kép előtt, ígéretet kapott a Szűzanyától, hogy a Szűz megvédelmezi őt és a dinasztiájának az uralmát, és emelni fogja annak fenségét, amíg a Habsburgok megmaradnak az istenességben és az iránta való feltétlen tiszteletben. A látomás nagy hatással volt Ferdinánd királyra és császárra, de feleségére is, aki a férje halála után abba a kolostorba vitette a képet, amelyben ő maga is vonult élete végén, végrendeletében azonban a lipótvárosi atyáknak adományozta. Innen vitték el 1901-ben Döblingbe a karmelita zárdába, ahonnan I. Ferenc József személyes parancsára hozatták el 1914. december 7-én, mint nagyon nevezetes és a dinasztiával szorosan összefüggő kegyképet.

A schönbrunni császári és királyi lakosztály kápolnájába vitték a képet, ahol az oltárra helyezték azt. Másnap, 1914. december 8-án a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén dr. Piffl Frigyes Gusztáv bécsi bíboros és érsek celebrált szentmisét a kápolnában, amely közben I. Ferenc József Őfelsége koronáját, trónját, országait, köztük külön Magyarországot és a Szent Koronát, amelynek apostoli királya volt, és népeit Megváltónk, Jézus Krisztus Szentséges Szívének ajánlotta fel. Ezzel a cselekedetével Szent István királyunk egyik legbölcsebb és legméltóbb utódjának bizonyult, hiszen ugyanúgy, ahogyan István királyunk ő is belekapcsolta a magyar nép evilági sorsát és erejét, az evilágon túli, égi rendbe. Olyan cselekedet volt ez a XX. század elején, amely korábban is rendkívüli és kivételes lett volna és kevés uralkodó tette volna meg, azonban egy majdnem teljesen szekularizált korban, amelyben az ateista tendenciák a legerősebben támadtak és a dekadencia a társadalomban tapinthatóvá vált egy mindenképpen példaértékű és – a szó minden értelmében – felemelő, önmagán sokszorosan túl mutató cselekedet volt. Eredeti királyi aktus, amely túlmutat azokon a profán, „államfői tevékenységeken”, amelyeket már abban a korban is nagyobbrészt és szinte kizárólagosan elvártak egy uralkodótól, visszaszorítva olyan kvalitásokat, amelyekkel eredetileg is egy felkent király rendelkezik, és amelyeket végre is tud hajtani. I. Ferenc József királyunk cselekedetében az, az igazán felemelő, hogy olyat tett meg, amelyet csak egy uralkodói felelősségének teljes súlyát maximálisan átérző király tehetett, aki úgy érezte, hogy a királyban nem egy üres vagy éppen despotikusan önző pont az istenkegyelmiség állapota, hanem egy meglévő és gyakorlandó lehetőség is egyben, amelyet pontosan ilyen krízisekben muszáj megtenni és ezzel egy embereken túlmutató minőséget prezentálni, mint amilyen az I. világháború is volt. Ahol az ember kevés, ott Isten segíthet csak. A felajánlás szinte azonnali, tehát az első világháborúban érvényesülő hatását Bíró Xavér Ferenc atya azzal szemlélteti, hogy Magyarországot és a birodalom legnagyobb részét elkerülte a közvetlen fegyveres pusztítás, igaz a Monarchia összeomlott a háború után. Talán azonban itt nemcsak egy közvetlen és ennyire konkrét hatását kell szemlélni egy ilyen aktusnak, hanem annak távlatait leginkább, amelyek sorszerűen kísérik most már az országot, de nem biztos, hogy az országban ténylegesen hatással lehet, hiszen a Szent Korona jelenleg sincsen eredeti állapotába visszahelyezve.

A magyaroknak mindig is az egyik legnagyobb e világon túli „tőkéje” volt Szent István felajánlása, I. Ferenc Józsefé nem tudott azzá válni és ebben nem a király szándéka és alázatos, gondoskodó aktusa volt a hibás. A király felajánlását egyébként a magyar püspöki kar a magáévá tette és a 1915. január 1-re egy külön imádságot szerkesztett, amelyet felolvastak a templomokban, ezzel is elismerve és megerősítve a király felajánlását. Magyarország, a magyarok királysága ezzel nemcsak Mária-, hanem e mellett Jézus Szentséges Szívének Országa is lett. A felajánlásnak egyetlen, tulajdonképpen a mai napig kézzelfogható eredménye maradt csak fenn, tudomásom szerint, ez pedig katolikusok között ismert „A Szív” újság, amely eredetileg egy nagyon hazafias, közérthetően vallásos lapnak indult, P. Bíró Xavér Ferenc S. J. alapításával, akit talán a legmaradandóbban megragadott ennek az aktusnak az ereje, s akinek én is a legtöbb információt köszönhetem írásommal kapcsolatban.

(Regnum!)

A kettős kereszttel kapcsolatosan több félreértés is van a köztudatban. Nem feltétlenül az „apostoliságnak a jelképe”, de biztosan nem valamifajta „továbbértelmezett napkereszt”, hiszen az emlékeink szerint Szent István királyunk nem ezt használta, hanem a crux latina-t, amely „egyes kereszt” volt csak (ld. pénzeit ezzel kapcsolatban). Egészen a XII. század végéig, egészen konkrétan III. Béla királyunkig nem jelenik meg a kettős kereszt, mint jól elkülönített állami címer, illetve pontosabban, mint királyi szimbólum. III. Béla minden jel szerint bizánci behatásra, de egyáltalán nem bizánci alávetettségének jeleként, ellenkezőleg azért, hogy királyi hatalmának potenciálját legalább ugyanolyannak tüntesse fel, mint a bizánci császár, kezdte el használni, az ősi Árpád-házi, Turul-vérű dinasztia vörösével és ezüsttel / fehérrel együttesen, az „árpádsávos” címer helyett, vagy éppen a mellett, de nagyobbrészt mégis a kettős keresztes megoldást alkalmazva.

Mi volt ennek az oka?

A kora középkori jog szerint minden hatalom a királyé az országban. A királyon kívül nincsen semmilyem más hatalom sem, amely legitim lenne az országban; ő a legfőbb földesúr, a legfőbb hadúr is, élet és halál ura. Minden hatalom egyetlen princípiumban egyesült, a felkent királyban. Nincsen semmilyen különbség még az államhatalom közjogi és magánjogi minősége között. A korona, a királyság (regnum) a királyé, akit az uralom gyakorlásában nem akadályoznak – elméletileg – a törvények, hiszen a törvények forrása is, Isten végtelen kegyelme által, ő maga egy személyben. Az Árpád-házi királyok alatt megerősödik az a szemlélet és szinte esszenciálisan jelen van a magyarok között, hogy az ország a király tulajdona, és ez nem egyfajta kultuszt jelent, hanem azt, hogy a királyé az ország, tehát az alattvalók (nemesek és nemtelenek, szolgák és szabadok), a „királyban vannak benne”, vagyis ő képviseli az országot Isten személye előtt elsősorban, de e mellett kifelé és befelé is, másokkal szemben is. A király szava, a király akarata, de személye is szent és sérthetetlen, nem „fizikai személye” okán elsősorban, hanem felkentsége, kiválasztottsága, legitimitása okán. Ő az, aki létezik egyáltalán, és aki jelenvaló, aki elszámoltatható Isten előtt. Jól jelzi ezt, hogy ekkor a királyi címer az ország címere is, sőt az ország embereinek a címere is egyben. Még a XIII. század elején a király utáni második ember, a nádor is a király címerét hordja, mert az, az egyetlen igazán létező címer, amely az országban van.

III. Béla királyunk neveltetése diplomáciai okok miatt Bizáncban történt, Alexios hercegként, a császári trón örököseként, ahol az uralkodó igazi összekötő kapocs volt Ég és Föld között. A bizánci császárok (ahogyan magukat hívták, és ez most esetünkben igazi perspektívákat ad; a római császárok) nem elsősorban vallási jelként használták a kettős keresztet, hiszen arra az ortodoxia az ún. „hármas keresztet” használja, hanem világi, uralkodói jelként és az uralkodók korlátlan hatalmát hirdette ezen a világon mindenhol és mindenkinek, aki az alattvalója volt vagy éppen országával bármilyen kapcsolatba került. Tehát III. Béla királyunk, aki uralkodóink közül is az egyik legkiválóbb és leghatalmasabb volt, minden tekintetben, tudatosan arra használta a kettős keresztet, hogy magát úgy definiálja, mint aki senkinek sem tartozik elszámolni valóval ezen a világon, Istenen kívül (ahogyan egy oklevelében említi) persze, legfőképpen nem a bizánci (római) császárnak, aki egyébként korábban az államválság alatt függésben tartotta uralkodónkat (IV. István). III. Béla fejébe vette egyébként azt is, hogy a világi és az egyházi hatalomnak egyképű szimbóluma lesz a kettős kereszt, hiszen köztudott, hogy összetűzésbe került Lukács érsekkel, akivel szemben az isteni rend földi vetületének a hatalmát is ő birtokolta. Imre királyunknál, aki egyébként egy módosított „árpádsávos” címert használt, a nagypecsétjén már kettős keresztes az országalma, amely egy nagyon is tudatos használatot jelent; az ország, tehát a magyar király szuverenitásának és abszolút legitimációjának a szimbóluma lett a továbbiakban a királyainknál a kettős kereszt, amely a mai napig minden monarchista számára egy olyan szimbólum, mely önmagán túlmutató ideaként, egy eleven valóságként él.

Jól mutatja ezt az is, hogy a monarchia ellenségei, mint például gróf Károlyi Mihály, vagy éppen itt most nevezetesen Hegedűs Géza. Ők egy köztársasági disputa alkalmával jelezte, hogy az árpádsáv még hagyján, hiszen Árpád fejedelmet nem nagyon lehet megtagadni egyetlen magyarnak sem, de a kettős kereszt évszázadokon keresztül azt mutatja, hogy a királyok igazi kényurak voltak, akik nem tűrtek ellentmondást és a szegény nép nem szólhatott bele a dolgokba.

Nos, igen.

Ugye nem mindegy, hogy honnan és milyen módon magyarázzuk a dolgokat és főleg, hogy abból mi, mit értünk meg és legfőképpen, hogy abból mi mit és hogyan adunk tovább. Ha valaki mondjuk, nem érti azt a fogalmat, és ezzel persze egy elég szegénységi bizonyítványt is állít ki magáról, hogy az ország egy az uralkodóval, a szuverenitása pedig, az ország, tehát minden egyes alattvalójának a szuverenitását is jelképezi, amelyhez a legitimitást Isten hagyja jóvá, akkor persze annak csak egy nagyon profán vetületét láthatja csak meg, mondjuk azt, hogy parancsolgatnak, parancsolgatnak, nekem meg engedelmeskednem kell. Olyan ez, mint, amikor valaki misére jár, de az egészből annyit fog fel, hogy a tömjén az csíp, meg büdös is, és elgémberedett a lábam, mert nem tudtam jól ülni, vagy ne adj Isten kijövök róla, mert állnom kellett. Az meg ugye fárasztó.

Csak a lényeget nem fogja fel.

Jellemző persze az is, hogy Magyarországon mikor jelennek meg ezek a republikánus eszmék, akár komolyabban is, amikor már a király és a királyságot évszázadok óta rágta a népuralmi rozsda, és nem hoztak új vért belé. Más kérdés, hogy első körben olyan emberek is, mint gróf Károlyi Mihály a legitim uralkodótól, IV. Boldog Károlytól kérte a kinevezését. Érdekes találkozás lehetett, a szentéletű hivatása tudatában lévő uralkodó és a politikai svindler.

A kettős kereszt tehát a Magyar Királyság és a király valóságának a jele a számunkra, ahogyan az volt korábban, az ma is. Ha ezt korábban az ellenfeleink tudták, nekünk is illik, még akkor is, hogyha mindebből ma, csak valami üresen csillogó „hagyományt” láttatnak nagyra becsült államférfiaink. Az idők sötétebbek lettek, de a reményünk, ha nagyon összébb is húzódott, fáklyaként ma is ég és utoljára huny majd csak ki. Egyébként is, a remény, egy nagyon alapvető keresztény erény, és mi nemcsak királyságpártiak, hanem hithű katolikusok is vagyunk. Nincs mitől tartanunk tehát.

Várjuk továbbra is a királyt.

Egy referendum-kezdeményezésnek volt az 1998-ban Pécsett – a szociálisan érzékeny legitimizmus régebbi, a páneurópizmus mostani fészke ez a város – megalakult Magyar Királyság Párt a kezdeményezője és később az elszenvedő alanya a módszerváltás utáni Magyarországon. A párt azt szerette volna 1999-ben elérni, hogy Magyarország lehessen újra királyság és erről egy népszavazás döntsön majd. Merthogy a nép majd megörül és azt mondja, „Jé, engem eddig erről nem kérdeztek és majd most jól megmondom!”. A nép ilyenkor már valamennyire hozzászokott, hogy őt megkérdezik, meg is mondja ő mindenre, hogy merre, meg hogyan. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága azonban kimondta nagyon hamar, hogy ez nem úgy van ám, és nem lehet az államforma kérdésében népszavazást tartani Magyarországon, se akkor, se később, se egyáltalán. Azt kikiáltották korábban már (Kik is? A nép, nem? Vagy akkor most nem ők voltak? Akkor is a nevében valakik? Fene, mindig ugyanaz a történet.). Döntésével a testület felülbírálta az Országos Választási Bizottság 1999. június 2-ai határozatát, amely szabad utat adott egyébként a kezdeményezésnek, amelyben a pécsiek ezt a kérdést tették volna fel; „Akarja Ön, hogy Magyarország államformája királyság legyen?”.

Egyszerű kérdés ez, lényegre törő, még a hülye is érti, biztosan mindenki el tudta volna dönteni, hogy akkor most kell vagy, nem kell a királyság. Az egyszeri ember, mondom, ehhez hozzászokott akkor már, mindig kérdeznek tőle valamit, aztán meg nem lesz belőle semmi sem. Ehhez is hozzászokott, mert egy ilyen több évtizedes „birkásodási fázison” is átesett már. Ez most egy kicsit más lett volna, de ha már ennyire kíváncsiak lettek volna biztosan megmondta volna most is frankót a nép.

Nem kell, na hagyjanak békibe – mondta volna talán. De, mégis, jó lesz az. Végül is jó lenne egy ilyen, királyság, na. Az. Az kellene. De mégse, mert akkor mehetek majd megint robotolni a földekre, meg az iskolában hallottam, hogy vannak akkor ilyen pluszt adók is, meg majd szednek ilyeneket, hogy füstadót, vagy mi, meg kilenced, meg hídvám. Más se. Na, nem az nem kell. Köszönjük. Inkább emeljék fel a nyugdíjat, vagy mondjon le a kormány. Ha még nem mondott le.

Talán így töprengett volna az egyszeri választópolgár, akinek kíváncsiak lettek volna a véleményére a derék pécsi monarchisták, de közbe szóltak lelkes magyar demokraták is; Rubovszky György a FIDESZből (korábban volt ő KDNP-s is, de az nem ment annyira, pedig alapító tagja is volt, azért fideszes lett, jelenleg azonban megint KDNP-s, a parlamenti frakciójuk helyettes vezetője), és Takács Albert (jelenlegi rendészeti és igazságügyi miniszter, korábban az emberi jogok betartásán őrködött, mint szorgos ombudsman) azonban fellebbezett az Alkotmánybírósághoz szinte azonnal, mondván ez így nonszensz, és mi lesz velünk és a mi friss, üde és ropogós magyar demokráciánkkal. A talárosok meghozták a döntésüket; „az Alkotmány (amelyről, azért mi tudjuk, hogy miféle és kinek lehet köszönni, mindegy, hagyjuk) módosítására irányuló kérdésben a választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincsen helye”. Pár nappal korábban ezzel érveltek egyébként az államfőválasztás – ez alatt ők persze köztársasági elnököt értettek – ügyében is. Az állampolgárok azt tehetik csak meg, hogy a parlament, amelyet ugye elméletileg ők választottak és az ő érdekeiket képviseli, mármint a választópolgárokét, szóval ennek a parlamentnek a már megszavazott alkotmánymódosításának a jóváhagyását vagy a jóvá nem hagyását hagyhatják csak jóvá, mármint a választópolgárok, mondjuk egy népszavazáson. A döntéssel quasi azonban Kukorelli István (OVB elnök, ő írta az Alkotmánytan című közkedvelt kötetet is, jelenleg AB tag) és Bihari Mihály (volt MSZMP tag, MDF alapító tag, Új Márciusi Front alapító tag, MSZDP segítő, jelenleg az AB elnöke, nagyon balos, na) AB tag nem értett egyet, vagy csak vitathatónak tartotta, mert nem vettek részt a határozathozatalban. Vagy úgy érezték, hogy átnyúltak a fejük felett. De mindenesetre nem hiszem annyira, hogy feltétlen monarchisták lettek volna és az elveszett ügy melletti lázadásból nem voltak jelen ezen a felettébb demokratikus aktuson.

No, de félre a tréfával, mert ez az egész dolog, akkor, de főleg így nyolc év távlatából enyhén szólva tragikomikus. Nem, inkább mégse fogalmazzunk enyhén; röhögnivaló, de azért semmiképp sem tanulság nélküli.

Teljesen halvaszületett, hogy valaki(k), elfogadva a jelenlegi állapot kínálta megoldási lehetőségeit, amelyek ugye mondani sem kell; semmiképpen sem megoldások és nem lehetőségek egy monarchista fordulat szempontjából! – a demokratikus játékszabályok ketrecébe szorítsa a magyarok királyságának ügyét. Ez így nem megy, ezt így nem lehet, kedves pécsiek. Ez már akkor sem ment, amikor a harmincas évek közepén, többek között Pécsett is, a Nemzeti Legitimista Néppárt segítségével, amely egy harcos és őszinte kereszténydemokrata kezdeményezés volt (a maga kisebb, de inkább nagyobb hátrányaival és hibáival) de nem a mai langyos semmi értelmében, el akarták dönteni a magyar katolikus legitimisták a restauráció kérdését. A dolog csúfosan megbukott és a legitimizmus és a restauráció ügye nagyon nagy vereséget szenvedett, pedig akkor az államforma még királyság volt. Gróf Sigray Antal, aki Őfelsége, Habsburg Ottó akkori magyarországi hivatalos képviselője volt, és ilyen minőségben soha egyetlen pártba sem lépett be, le is vonta a következtetést; nem lehet pártérdekeknek kitenni a restaurációt, mert ez egy egész nép ügye, nem csak egy részé. A politikai pártban képviselt monarchizmus halvaszületett, nem életképes, eleve zsákutcás próbálkozás. A monarchia lehet egy nemzeti ügy, lehet egy mozgalom, lehet egy spirituális és / vagy kulturális harc célja, de nem aktuálpolitikai handabandázás tárgya, főleg nem most és főleg nem ezek között. Nincsen értelme barátaim, egyszerűen az eszmét és az államformát, amelyet a Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a történelmi alkotmány helyreállításával képzelünk el, mint optimális minimumot, a pártpolitikába beletuszakolni. (A pártok okozta megosztottság egyébként is megér majd még egy-két szót, de most elég ennyi.)

Szeretnénk azonban megmutatni eme esettel kapcsolatban is, hogy a jelenlegi tömegdemokrácia, mindig, amikor tetemre hívják, tehát valamifajta jogi, igazi népképviseleti elvet kérnek rajta de facto számon, akkor hirtelen egy álságos képződmény lesz csupán, aki mentegetőzik. Merthogy, amit már megszavaztak azok, akiket beszavaztak, hogy a többséget képviseljék, azt majd megszavazhatják később és máshogyan azok, akik beszavazhatták azokat, akiknek a dolgait most megszavazhatják, hogy azzal ők egyetértenek-e vagy sem…

Bruhaha.

Miről is beszélünk itt jó atyafiak? Arról, hogy mindent szabad, amit nem tilos. Arról, hogy a demokrácia megint csak nem működik, úgy, ahogyan azt eladják a népeknek idehaza és sok másutt a – valljuk be férfiasan – tudatlan és nagyobbrészt teljesen közömbös, heveny politikai apátiában szenvedő állampolgároknak. Persze jól csomagolják be, és nem kérdeznek vissza, mert úgysem értik. Pedig csak egyszer kellene végiggondolni; nem őket, hanem saját magukat képviselik a pártemberek, amely állásponttal vagy egyet lehet érteni, vagy lehet ellene ugrálni, a lényegen ez nem változtat sajnos. Csak a menűből lehet választani ebben az á lá kárt demokráciában. A jelenlegi politikai-gazdasági elit bebiztosította magát, nemcsak ezzel a post-sztálini alkotmánnyal (semennyire sem érdekel, hogy csak annyi maradt meg benne most már az 1949-es torzszülöttből, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”), hanem elsősorban az alakítható, látszólag nyitott, valójában merev és csak az érdekeknek megfelelő emberek számára alakítható rendszerben, amely a módszerváltás után mára már kellőképpen megcsontosodott.

A Magyar Királyság Párt – leírni is rettenet ezt a szóképződményt, annyira önellentmondásos – jó szándéka aligha vitatható. De ugye köztudott, hogy ezzel a téglával van kikövezve a Pokol felé vezető út is, az meg ugye nem üres. Mi meg ugye nem is oda tartunk. Okoljunk hát belőle, és meneteljünk tovább.

Nem olyan régen, Magyarországon ünnepelte Habsburg Ottó, királyi főherceg, a Habsburg dinasztia jelenlegi feje a 95. születésnapját. A kifejezetten szűk családi körben megünnepelt eseményre Herenden került sor, amelyre csak egy szükebb belső kör volt hivatalos, ellentétben a 90. születésnapján tartott hatalmas bécsi csinnadrattával, amely egyrészt pompázatos volt, másrészt mélységesen szomorú, hogy mindez egy koronázatlan királynak szól és nem egy megkoronázott uralkodónak, akit ráadásul maximum egy „konzekvens européer politikusnak” tartanak a legnagyobb befolyású tisztelői is. Túl sok republikánus és republikanizmus ez egy Habsburg királyi főherceg, pláne egy örökös király körül, akinek keresztapja I. Ferenc József császár és apostoli király volt. Ugyanakkor megható volt látni itthon idén novemberben, hogy Őfelsége még mindig meglehetősen jól viseli előrehaladott korát, s híresen eleven memóriája sem hagyta még cserben.

Magyarország örökös királya, tehát az, az egyetlen élő személy, aki joggal tarthat igényt a magyarok megüresedett trónjára most 95 éves. Félelmetes egy kicsit leírni, hogy köztünk él az, az ember, aki egyedül jogosult arra, hogy azon az úton vezesse a magyarokat, amelyen annak idején Szent István elkezdte, és akit megillett Szent Korona. Ebben most nincsen semmilyen „Habsburg-seggnyalás”, (amúgyis ez egy nagyon rossz kuruckodó hungarikumunk) ahogyan néhány humbug-nacionalista (vagy még rosszabb) ezt szokta mondani, hanem pusztán a jogfolytonosság elvének feltétlen elfogadása van benne. Örökös királynak lenni ugyanis annyit jelent, mint egy megkoronázott király, ebben az esetben IV. Boldog Károly királyunk, jogos, vérszerinti utódjának lenni, Ottó, aki második lehetne a magyar trónon ilyen néven, pedig ilyen személy. A szabad királyválasztás langyos megoldását csak Horthy Miklós gubernátor és köre tette aktuálissá, ráadásul egy elég képtelen, gyakorlatilag védhetetlen helyzetben, amelyben szomorú, tragikus következményeit mindenki ismeri, ismerheti.

Őfelsége szerencsésen nemrég kritikával illette a megvalósult Európai Uniót, amelyben kifejezte aggályait, hogy nem egészen erről álmodott annak idején, és a keresztény hit teljes mellőzése megemészthetetlen és súlyos mulasztás az EU részéről. Mi tudtunk volna ennél sokkal keményebben is nyilatkozni, de mindenesetre örülünk annak, hogy Őfelsége ezt is kimondta helyettünk, ezzel visszaadva a reményt, hogy az ő általa is megálmodott páneurópai eszme, amelyben ugye, jellemző módon a nemzetekfelettiség fogta meg őt, messze nem ugyanaz, mint, amely megvalósult valamelyest ma pusztán gazdasági és politikai alapokon. A herendi összejövetelt is nagyobbrészt a Magyar Páneurópai Unió szervezte, de képviseltette magát a hagyományhű katolicizmus egyik magyarországi, egyházilag jóváhagyott szervezete, a Templomos Lovagrend (Militia Termpli – Christi pauperum Militum Ordo) Magyarok Preceptóriája is. Megismételve fentebb jelzett őszinte jó kívánságainkat és biztosítva Őfelségét a tiszteletünkről és támogatásunkról is, Isten bőséges áldását és jó egészséget kívánunk neki!

És persze továbbra is, akkor is és azért is; „Várjuk a királyt!”.

Az eseményről egy nagyon jó kis videó készült:

(Regnum!)