Az egész világsajtó tele volt azzal az eseménnyel, amely egy santiagói quasi „összspanyol kongresszuson” játszódott le Hugo Chavez venezuelai kripto-kommunista elnök, José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol szocialista miniszterelnök és Spanyolország felkent királya I. Juan Carlos között.

Chavez elnök, használva a jó öreg (post-)marxista, baloldali érvrendszert és frazeológiát az immár demokratikus Spanyolország egy korábbi miniszterelnökét, José María Alfredo Aznar López-t „fasisztának” nevezte, mert támogatta George Bush amerikai elnököt az iraki háború ügyében, és mert Aznar volt az első, aki támogatta az Egyesült Államokat abban a puccskísérletben, amely 2002-ben rövid időre megdöntötte az ő kis amerikai hatalmát.

José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol kormányfő tiszteletet kért a spanyol nép által korábban demokratikusan megválasztott vezető számára. Chávez többször is Zapatero szavaiba vágott azonban, s egyik ilyen alkalommal a láthatólag egyre idegesebb I. Juan Carlos király rászólt: „Por qué no te callas?”, azaz, „Miért nem kussolsz már”?.

Chavez a videók tanúsága szerint ugyan egy kicsit megszeppent, de Daniel Ortega, Nicaragua szocialista elnöke újra szót adott neki. „Az igazság kimondása nem sértés” – jelentette ki, majd fenntartotta magának a jogot, hogy „bármilyen agresszióra bárhol, bármilyen módon reagáljon”. Chavez később azt nyilatkozta, hogy egyszerűen nem hallotta a spanyolok királyának megnyilatkozását, máskülönben kemény lett volna és megmutatja a venezuelai harcos komcsi virtust.

Kit érdekel persze a komcsi virtus? Nagy ügy. Egy ilyen alakra, amilyen ez a Chavez, Castro kubai kommunista diktátor és az ex-narkós argentin focista Maradona olyan nagy kebelbarátjára több is ráfért volna, nem csak ennyi. Nem érdekes Zapatero demokrata-humanista, ’adjukmegatiszteletetmindenképpen’ szalonpolitikus magatartása sem, és természetesen senki nem akarja megvédeni Aznar néppárti politikust sem, aki ugyan olyan messze volt a fasizmustól, mint mondjuk Lukács György (tehát, nagyon messze) és amerika barát politikájáért Robert Murdochtól megkapta a maga jutalmát a kapitalista-globalista klubtól is, úgyhogy most nyugodtan számolhatja a millióit.

Az egyedül fontos dolog a spanyolok királyának egyetlen mondata, és morcos, kezével is jelzett gesztusa. Ez a lényeg csupán, mert ez túlmutathat, mondjuk nekünk, akik szerint a király nemzet(ek) feletti és a nemzetet összekötő személy.

I. Juan Carlos tény és való, hogy látott már sokkal szebb napokat is (lásd másik videó), maga a spanyol monarchia is látott szebb, de sokkal nyomorúságosabb napokat. Franco más célokkal és reményekkel hagyott hátra egy, a legmélyebb szakadékba zuhant államot, amelyet gyakorlatilag a kommunizmus álkapcsai közül rángatott ki. Manapság meg mindenhonnan lebontatják a szobrait a hálátlan utókor vigécei, de mindegy, ez most nem ide tartozik. (De ígérem, egyszer erről is lesz szó.) Igazi monarchista nem nagyon kritizálja más állam, legitim, felkent uralkodóját, ez ugye alapvető dolog. I. Juan Carlos pedig az utolsók között van ma Európában, aki az, és ezt valószínűleg – mármint azt, hogy trónon ülhet – Franconak köszönheti a leginkább, aki arra használta quasi-diktátóri hatalmát, amire egy diktátor egyedül legitimen használhatja; helyreállította a monarchiát és visszaadta a hatalmat (ha közvelenül a halála előtt is), de a legitim királynak, I. Juan Carlosnak. Spanyolország egészen más, alapvetően liberális, demokratikus fordulatot vett, sok olyan rendelkezést hagyott jóvá maga a király is, amely erősen vitatható, és visszatetsző és amelyek a Franco ideje alatt megerősödött katolikus-monarchista hagyományokkal egészen ellentétben állnak, de úgy látszik, hogy az autoriter, arisztokrata magatartásából, amely egy jellegzetes mediterrán attitüddel is párosult nála mindig is, alapvetően nem sokat veszített. Van egy pont, amely alá nem megy, nem mehet. Megvédte azt az állami hatalmat, amelynek legitim képviselője, azon a szinten ahogyan talán egy Chavez is ért belőle, és persze végtelenül hálás volt ezért neki a népe. A népszerű és karizmatikus monarcha nem önellentmondás önmagában és nem olyan fogalmak párosítása, amelyektől egy monarchia szükségesen rossz.

Kapcsolódó videók:

I. Juan Carlos vs. Chavez:

http://www.youtube.com/watch?v=utSKLe05p1s

2. Franco és I. Juan Carlos együttesen, Franco utolsó nyilvános szereplésén:

http://www.youtube.com/watch?v=GSRlhO9KLGU
3. I. Juan Carlos Francoról halála után:

http://www.youtube.com/watch?v=lHznQS8pt64

(Regnum!)

A teremtett világ célja, az Isten kegyelmével elérhető lelki üdv. Ebben a folyamatban az emberiség része úgy viszonyul ehhez a céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. Jelenleg az emberiség rendje nem viszonyul sehogyan sem az egyetemes rendhez, mert nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének egyeznie kell a világmindenséggel és annak uralkodójával, Istennel, egyetlen princípiumnak kell irányítania, ez pedig a felkent, legitim uralkodó, a király, aki a szakralitását az Anyaszentegyháztól kapja. A trón és az oltár szövetségben vannak, nem versengésben. A transzcendens kapuinak kulcsőrzője és a evilág uralkodója kiegészítik egymást, békét, üdvöt és boldogulást kell hozniuk e földre.

A magyar katolikus ember a Szent Korona boltozatának egy darabja volt majdnem ezer éven keresztül és a szent vérrel megáldott királyok oltalma alatt élte napjait. A magyar királyok állama, a Magyar Királyság Szent István népének szent és nemes egységet teremtett, az Isteni Kegyelmet továbbította minden alattvalója számára, az összetartozás, az egymásra utaltság, egymáshoz tartozás Isten akaratában és a kárpát-medencei küldetésünkben – évszázadokon keresztül diadalban és tragédiákban egyaránt. A magyarság, a rokon népek és a nemzetiségek, magyar tudatúakként (hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindannyiuknak, a közös géniusz kiteljesedését, az Ég felé irányítva az ország sorsát. A magyart geopolitikai helyzete mellett, lelki beállítottsága is predesztinálja arra, hogy a hagyomány tisztelete, és a kereszténység védelme legyen életerejének a gyökere. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a magyarság szolgálatában, annak együttes ébresztésével, boldogításának és boldogulásának keresésével – ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is relevánsak minden felelősségteljesen élő magyar katolikus számára.

A népuralmi, a népfelség jogán alapuló államformák, amelyekkel a magyarság közel fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyok Szent Korona által gyakorolt uralmának végét hozták magukkal. A nép a lehető legmesszebb került géniuszától, gyökereitől, és elfordult a kereszténység életet tápláló erejétől is, amely a megmaradást biztosította számára az idők viharában.

Magyarországnak vissza kell térnie ezért az ősi jogrendjébe, a jogfolytonosságon nyugvó apostoli királyságához, a jelenlegi, nyugati mintát másoló demokratikus berendezkedés, egy véres és embertelen és a magyar egyházat minden szinten kikezdő ateista diktatúra után, illetve egy kisegítő, ideiglenes jogrendet követően, mert a materialista normakövetés zsigeri szinten beleivódott immáron népünkbe és abból a legrosszabb sajátosságait állandósította. Ősi jogrend, becsület, hagyománytisztelet, hitvalló élet – ezek mentén képzeljük el a jövőt a katolikus megújulás társadalmi alapvetéseként, közösségi és egyéni szinten is.

A királyság a magyarság számára nem egy társadalmi-gazdasági intézmény volt, soha nem is szabadna, hogy az legyen, hanem a létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesítetett és amely okán számon kéri közösségünket majd, emlékeztetve első szent királyunk felajánlására. Mert az idők beteljesednek egyszer, és a magyarságnak számot kell adnia az elhagyott szent boltozattal, melyet vontak fölé, az elsodort, eltékozolt országgal, amely rendeltetett neki. Ezért nem egy idealizáló historizmus, vagy történelmi emlékek felmelegítése a királysághoz való megtérés ma, hanem az eredetünk és a jövőnk kérdése. A keresztény apostoli magyar királyság a magyarság organikus életfonala, amely nélkül csak kelevényeket ereszt és önmagát pusztítja egy bódult, démoni gőgben.

A magyarság most mintha el akarná felejteni a múltját és gyökereit, ezzel azonban csak a jelene és jövője felett mond korai ítéletet és a talapzat nélküli ország idegen karókon himbálózik az idők szelében. A magyar demokratikus kísérletekben soha nem volt öröme a magyaroknak, az általa vázolt jövőben pedig nincsen remény számunkra, igazi republikanizmus soha nem is jött létre itthon ezért, a demokrácia nem a mi természeti törvényünk szerint való, a magyarral ellentétes és az ellentétes hatást is eredményezi – közös jövőnket elferdíti. Messze vagyunk most attól a helytől, ahol nemzeti hagyományaink, egységünk és nagyságunk temploma nyugszik. A késlekedés, sebeink nyalogatása, a marakodás csak a válság elmélyülését hozza maga után.

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanítása mellett. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem egy politikai fogalom, amelyet aktualizálni kellene bármilyen politikai világnézet számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „vallás magánügy”, ellenkezőleg, a hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak érvényt kell szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a Mennyek Országába. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, mint ahogyan ateista cselekedet azt is kijelenteni, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgában inkompetens.

Korunk válságának gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, így a világ középpontjába. Minket ez a válság egy immáron állandósult társadalmi káosz képében, arra ösztönöz, hogy minden eddiginél nagyobb nyomatékot adjunk az Igazság és a Béke iránti ragaszkodásunknak.

Az Anyaszentegyház legfontosabb letéteményei, a Jézus Krisztus istenségébe vetett hit, a transzcendens Isten szolgálata, amellyel hidat képez azon sokak számára, akik e világból Isten fényessége felé igyekeznek, a hitbeli doktrína és az erkölcsi tanítás integritása (amely független minden e földön megszerzett gazdasági vagy társadalmi előnytől), és a szentmiséken bemutatott áldozat központi, eszkatológikus missziójának a biztosítása, a szent hagyomány megőrzése, és továbbadása mellett, olyan viszony kialakítása a társadalmi rendszerekkel és ezen rendszerekben, amelyek a lelkek üdvre való vezetését szolgálják.

A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban csak a hierarchiában (isteni rend) való létezés szolgáljak, az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán világ (immanens), amely önmagában tökéletlen, metafizikai távlatokat és értelmet csak azáltal a spiritualitással kap, amelyet az Egyház közvetít neki (transzcendens). A bukott nyugati kultúra hedonizmusának, individualizmusának, zsigeri materializmusának kísértése, amely mellett a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetítő Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy társadalmi lobbi szintjére süllyedt. A jelenleg uralkodó liberális tömegdemokrácia törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra, a tömeges fogyasztásra, mint „társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre”, és egy „erkölcsi emancipációra” alapoz mindent, amellyel uralmát igyekszik fenntartani. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, a transzcendenciát szolgáló keretek már, a modern Európa katolicizmus-, és kereszténységnélküli, vagy egyenesen keresztényellenes tartalmak és vezérlőelvek mentén működik jelenleg.

A katolikus hívő morális feladata a respiritualizáció, a jelenleg normává emelt hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség, és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, hitéhez. A szent hagyomány egy részeként tagja Jézus Krisztusnak, Megváltójának és Mesterének, akkor is, hogyha a társadalmi berendezkedés nem ezt ösztönzi és más értékrendet kényszerít rá. Az állam soha nem tudta biztosítani azt, hogy a Paradicsom ebben az életben bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön ebben a világban. Különösek igazak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak – hanem kiválasztottalak titeket a világból -, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15, 19).

(Regnum!)

Mivel, én ezt teljesen természetesen kezelem, annak ellenére, hogy az esetek nagy részében nagyon veszélyesnek is tartom ezeket az eseményeket, nemcsak a magyar történelemben, annyira nem lepődtem meg rajta, sőt semennyire. Annál érdekesebb volt azonban, hogy azok, akik ma a népfelség elvének valamifajta torz absztrakciójának okán szorongatják a hatalom száraz morzsácskáit egy emberként hördültek fel; ez felháborító! Képtelenség megérteni, hogy mi is volt igazából a felháborító azon, hogy emberek kivonultak, öklüket rázták, nemzeti és történelmi zászlókat lengettek, skandáltak, szitkozódtak, ordibáltak, tojást hajigáltak – egyszóval sokrétűen és nagyon élénken kommunikáltak, véleményt nyilvánítottak és mondjuk ki; jól érezték magukat. Most igazából az is teljesen mindegy, hogy ezt március ezen idusán tették meg. Mindegy, hiszen mindezt a szólásszabadság másik nagyon fontos demokratikus elve alapján tették meg, amely elv alapján ugyan lehet tudósítani pucér nők mellbőségéről is, felturbózott dalversenyről is több részben vagy a parlamenti ülésszakokról, de lehet az utcán hangosan szidni a kormányt is. Az, hogy kinek melyik és hogyan és miért felháborító, az kérem szubjektum. A lényeg itt az volt, hogy a joggal éltek, a médium pedig közvetített, a befogadóban pedig létrejött a vélemény erről az egészről. Ez kérem, itt ma lehetséges, szabad, ez egy jog, minek hoznak akkor embereket azzal zavarba, hogy ez felháborító? Nincsen kérem ebben semmi felháborító, amennyiben elfogadjuk a demokratikus játékszabályokat, amelyben a nép elmondhatja véleményét, nemcsak a menü alapján, négyévente a nagy showműsorban, amit választásnak hívnak, hanem külön, a lá carte, ahogyan ő szeretné és mondjuk nem is nagyon akar várni négy évet ezzel, merthogy a helyzete odakozmált éppen a nagy magyar társadalmi valóságban.

Ez kérem, mondom még egyszer; számomra természetes ma. Nem mondanám, hogy jó és jó vért szül, de természetes és azt is mondom, hogy erre érdemes odafigyelni, az ember akár demokrata, akár nem az. Most nézzük meg, hogy mit tett az, az ember, aki azt mondja magáról, hogy „demokrata”, de mégis mintha erősen kilógna a lóláb.

Demszky Gábor – nem, igazából nem fontos a név, nem is kell, hogy megjegyezzük – Budapest főpolgármestere az őt és tettestársait pfujoló tömeg előtt kiállt és mindenféle ostobaságokat mondott a „sehonnai bitang emberről”, aztán a „félelem zsoldosairól”, meg ilyen értelmezhetetlen mondatokat is, hogy „ők azok, akik csak akkor tudnak sokan lenni, ha mi otthon maradunk”, illetve ilyet is; „Mi, békeszerető demokraták – konzervatívok, szocialisták és liberálisok – többségben vagyunk ebben az országban. Tízből kilenc magyar tart velünk” és még „Mi vagyunk többen. Akármilyen hangosan fütyül is most ez a kisebbség”. Meg egy rögtönzött gyors történelemórát is tartott – nincsen hozzá különösebb tehetsége – és közben fizetett biztonsági őrök balett-lépésekkel, fekete napszemüvegben, sötét ruhában próbálták megmenteni a tojászáportól esernyőkkel, nagyobbrészt eredménytelenül, szerencsére, hiszen így legalább volt min kacagni, holott a helyzet torokszorítóan tragikus volt, ott a ragyogó napfényben, Petőfi „a nép költőjének” szobránál, akit a nép aztán nem támogatott, mint képviselőt. Mindegy. A lényeg, hogy a főpolgármester – nevét már el is felejtettük – ezen tettét egy párttársa, aki éppen közelebb akart kerülni a húsosfazék kanalához, eredménytelenül, mert ugye itt is az erősebb kutya, bátornak minősítette, sőt „bátor demokratának”, merthogy a kevesek szava volt ott a döntő (akik ugye többek) és ő ott kiállt a többségért (akik kevesebbek), fekete jól szabott öltönyben, tojásfolttal és fizetett testőrökkel és felsőkategóriás autókkal és esztrádműsorral, ő ott a sokakat képviselte, tehát „a népet” a kisebbséggel (akik többek voltak ott) szemben. Nos, igen ez egy olyan pont, amikor megint a magyar demokrácia másfél évtizedes rothadása közben, felfedi valódi undormányos arcát és az ember befogja orrát és elfordul és egyáltalán azt, hogy politika, csak valamikor a klasszikusoknál veszi elő majd, mint fontos adalékot. Vagy ott se, mert arról is a döglődő bűzös valami jut eszébe, amelyet befogott orral, vagy inkább gázálarcban van értelme vizsgálni és akkor, hogyha nagyon, de nagyon muszáj. A jelen mindenesetre egy szép felvonása a modern magyar demokrácia haláltáncának.

Most éppen nem annyira muszáj, de szeretném ezt a két szóból álló kapcsolatot, hogy „bátor demokrata” elmagyarázni azoknak, akik ma ott fent, de tulajdonképpen mélyen lent és fogalmuk sincs az egészről és teljesen mindegy, de mégsem, hiszen vannak köztünk olyanok, akik még mindig várnak valamit, akik még mindig elmennek és azt hiszik, hogy azzal, hogy narancssárga vagy piros vagy kék tettek bármit is Mária országáért, tettek bármit is azért amit úgy hívhatnánk szerencsés esetben a magyarok országa.

Szóval ezt kérem, a nonszenszek csimborasszója, amikor önjelölt szarpékek – ezt a szót Hamvas Béla bácsitól vettem, aki gondolom, valami jóízlésű parasztembertől hallotta – a saját dagasztási műveleteikről, mint bátor cselekedetekről emlékeznek meg és azt egy ország kormányzásának hívják. A nyelvek mélyen bent egymás hátsójában és közben demokraták vagyunk és bátrak, a népharag ellenében, amely ugye ott előttünk manifeszt jelen van. De az, „kisebbség”. Azok ott „köztörvényes bűnözök” (az egyik bátor demokrata, kinek nevét elfelejtettük már, zsebpénzt is adott a bátor vízágyús rendőröknek, hogy ezektől a köztörvényesektől megszabadították Budapestet, mert ő akármilyen bátor, de azért inkább otthon a melegben, köntösben inkább) és nem érdemes, igazán nem érdemes, mert éppen az a fontos, hogy a másik párttól – ők más színűek persze és az fúj, nagyon nem – vissza kell szerezni az utcát. Tehát nem arról van akkor szó, hogy a népnek mi a jó? Nem, a másik párt és a sehonnai bitang emberek ellen kell menni esernyővel, badigárdokkal és szolgálati autókkal, de leginkább bátor kiállással és suta demagóg beszéddel. Bele a büdös népnek a képibe; ti a kisebbség vagytok. Ez a bátor és a demokrata.

Nos, nem. Egyik sem. Mivel én soha nem szerettem hülyének nézni az olvasókat, ezért a bátort én most itt engedelemmel nem magyarázom el definitíve, bár lehet a kontextusban ez később szükségszerű lesz. A demokrata az én olvasatomban – bár egyáltalán nem szimpatikus ez az álláspont nekem, és soha sem osztani, sem pedig igazán támogatni nem tudtam ezt az elképzelést – de az, aki a népet, választás alapján, többségi elv alapján, intézményesen képviseli. Nem a pártját, nem a fekete öltönyét, nem az intézményi funkcióját, nem az önkényesen feltételezett többséget, nem az érdekei szerint szimpatikus kisebbséget, hanem a népet próbálja képviselni, az ő érdekeit tartja szem előtt. Hagyjuk, hogy definitíve ez egy legalábbis lehetetlenség, hagyjuk mert ez így és itt most nem fontos, nem fontos mondjuk azt, hogy az elmélet szempontjából, laboratóriumi körülmények között ez most nem fontos.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsen, nem létezik a „bátor demokrata” és nem csak úgy nem létezik, hogy elvileg nem létezik, hanem létezett gyakorlatilag is. Egészen biztosan létezett, nem is kell messze menni a magyar történelemben, hiszen Bibó István , aki demokrata volt egy olyan világban, amikor, igen, amikor talán demokratának lenni is érték és egyfajta minőség volt, kiváltképpen, ahogyan ő ezt megélte. Nos, történetesen ő azt mondta, hogy demokratának lenni, annyit jelent, hogy nem félni. Ez egy őszinte mondat, főleg, hogy ezt Bibó komolyan gondolta és e szerint is élt. 1956. november 4-én a Parlamentben maradt és legépelte a világnak és az utókornak, hogy mi is történt itt valójában és, hogy az őrület és a kényszer az nem legitim sohasem és sehogyan sem. Közben a pufajkában és davajgitárral a folyosókon a szovjetek másodszor is felszabadítottak az ellenkezésünkkel mit sem törődve és megint egy csatlós bandát ültettek a nyakunkra. Ő ezt tehát megélte, neki ez egy életforma volt, és annyira az volt, hogy utána egy itthoni, lényegét tekintve belső emigrációban, nélkülözésben is így élte, mondhatni hitelesen le a hátralévő éveket. Üldöztetésben, perben, e szerint élt, így gondolta a dolgokat, nem badigárdokkal, nem állami pozícióban, nem a többség ellen, vagy mellett. Mondják a főpolgármester is volt egy belső emigrációban korábban, ami igazából ellenzék volt, de hát, mint tudjuk a kettő között ég és föld volt a különbség, a kvalitások és legfőképpen a hátrahagyott nyom messze nem ugyanaz. De ez itt most nem lényeges kérem, nem ez a fontos, tényleg nem. A fontos ebből a dologból az, hogy mindegy, hogy a történelem, kinek milyen szerepet és lehetőségeket kínál fel, és kinek mi jut és mit szerez meg. A lényeg kérem az volna, hogy az elveinkhez hűek legyünk és nem mondjuk ellent azoknak, mert az legalábbis következetlenség. De lehet, hogy pusztán képmutatás, amely a politikusoknak sajátja és úgy látszik, hogy a demokráciában elvárt minimum.

Az, az ember, aki a reménytelenségben kiáll az elvei mellett, az bátor, akárki legyen is az. Az, aki a pozícióját féltve az elveivel szemben foglal állást, és nem ismeri fel, hogy aki annak idején á-t mondott vállalnia kell a b-t is, az csak a konjunktúra embere, hitelét elveszette, de talán még az is megkérdőjeleződik, hogy volt-e neki ilyen. Egyszerűen nem tudni, hogy mit, miért tett és legfőképpen azt lehet sejteni, hogy romlott. Odaégett és bűzt áraszt magából. Az egészséges környezet az ilyet kiveti, ha megmarad, akkor egyértelmű, hogy a környezettel is baj van, és nem kell komolyan venni többé azt. Amikor a nép, akit nem képviselnek úgy érzi, hogy a rendszer nem működik, akkor a magyar demokrácia képviselői gondolkodjanak el és ne fújják fel magukat. Ha demokrata vagyok nem fontos, hogy jobboldali vagy baloldali, aki tojást dobál rám, az a fontos, hogy dobál és ezért valószínűleg nem képviselem az érdekeit. Ha főpolgármesternek és cinkosainak jó lenne az érvelése, akkor 1956-ban nem történt semmilyen forradalom, nincsen legitimitása egyszeráen, mert ők is köztörvényesek voltak az utcakövel, meg a lopott puskákkal a kézben, mert akkor a népharagnak nincsen semmilyen legitimitása. Egyébként persze nem sok van, de ha demokrata vagyok, akkor nagyon is sok. Mindegy, ezt ma itt nem sokan fírtatják.

Mindez a fordított világ ami van ma Magyarországon egyszerűen nem valós. Aki néha figyel, annak ez tiszta dolog. Nincsen értelme vele sokat foglalkozni, az ember csak bepiszkítja magát. Ettől egyszerűen nem lehet mit remélni, mert képtelen azt szolgálni, amiről a magyar géniusz több, mint ezer éve szól. Hamis reményeket ne tápláljon senki sem magában, mert az rossz vért szül. És abból van elég és nem az üdvöt hozza magával, nekünk meg ez a célunk.

(Regnum! – fotók:index.hu)